Háló

Köznapi jelenség, hogy az emberek – mi magunk – szeretünk történeteket mondani, elmesélni, olykor még alkotni is szoktunk. Már a kisgyermeket is arra sarkalljuk, hogy mesélje el a mamának, milyen pillangót látott, az értelmesebb szülő időt szán arra, hogy meséket olvasson a gyermekkel, szerencsés esetben pedig a gyermek maga is szívesen fordul majd a mesekönyvek varázslatos világa felé.

Mindannyian megtapasztaltuk általános iskolás éveink alatt, sőt, később is, hogy az irodalmi szövegekhez általában a megismerés, megértés, belehelyezkedés indíttatásával közelítünk. Nincs is ebben semmi helytelen, hiszen az irodalom attól él, hogy olvassák, értelmezik.

„Orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz.” (I.Mózes 3: 19.)   Értékrelativisztikus életünk mindennapjaiban megszoktuk, hogy nem jelentünk ki egy terméket hasznosnak, mást...

          Ha egy gyönyörű verset olvasunk, jól értjük, világosan érzékeljük a szavak erejét. Ehhez nincs szükség irodalomtudományi vagy stilisztikai ismeretekre, csupán bele kell feledkezni a sorok olvasásába – a nyelv és a képek működési mechanizmusa így eredményez...