A tintató nyugodt, a toll kiszárad,
üres lapot kapar, hiába írok,
pedig szavadra hívok új imákat,
te nem tudod, s a hófehér papírok
halomban állnak, ám felold az éjjel –
magányom árnya már betűkre bomlik,
elém gurulnak egyre, szerteszéjjel
csapong a gondolat, nem ér a pontig…
de hogy lehetne hangod illatára
a kotta hangjegyét szavakba csenni,
mikor leírva, mágiád halála –
lexéma –, nem marad belőle semmi?

Ha jő a hajnal, ablakot nyitok,
s a szélbe szórom, így marad titok.

Tetsztett? Oszd meg másokkal is! Köszönjük.
Megosztás Facebookon0
Továbbküldés e-mailben