Talán valahol mégis itt maradok,
még megmaradok benned,
s mint mellényzsebben felejtett
tegnapi lista
összegyűrt árkain az elfolyt tinta;

nyomot hagyok, ki vagyok, s voltam
szíved zugain, míg átloholtam,
tűzön át, vízen át epekedve,
míg sóhajként hullva tenyeredre,
teltek az évek…

Duna part kövein gubbasztó lámpafény
látta csak, amikor te meg én…

temérdek titkunkat őrzi az éj.

Így valahol mégis megmaradok,
még ott maradok benned,
mint farzsebedbe elrejtett
üzenet csókja,
megkopott rúzsfoltban az élet sója;

nyomot hagy majd mi vagyok, s voltam
szíved zugain, vágytól borultan,
tűzön át, vízen át epekedve,
ma sóhajként hullnak tenyeredre
rendre az évek…

Duna part kövein gubbasztó lámpafény
nem látja, soha már, hogy te meg én…

temérdek titkunkról ő sem beszél.

Valahol mégis megmaradok,
ott ragadok benned,
mint függönyráncon az árnyak,
ha felkel a nap
egy versbe fakuló pillanat leszek;

s tán nyomot hagysz arról,
mi voltam
neked.

(Bp. 2018)

Tetsztett? Oszd meg másokkal is! Köszönjük.
Megosztás Facebookon0
Továbbküldés e-mailben