Az első és az utolsó benyomás mindig döntő – Balázs Fecó emlékére
     1979-1980 lehetett. A csönd éve, vagy az előtt eggyel.
   Balázs Fecót meghívtam Szandaszőlősre az ifjúsági klubba. Szerepelt egy listán, és megfizethető volt. Mint akkoriban még, szinte minden.
Én voltam a klubkönyvtár-vezető. Még pályakezdőnek számítottam. Nem tudhattam, hogy a foga úgy marad, s az idén hal meg, s hogy egyszer még erről írni fogok.
    Mert, ha nem marad úgy, lehet nem is emlékeznék rá. Beszéltük ezt a férjemmel, aki nem volt jelen, mert katona volt, s akkor még talán nem is voltunk összeházasodva. A koronavírusról sem tudtunk semmit.
    Pedig, már biztos az is a levegőben volt, mint láthatatlan fundamentuma a mának. Fecó sikeres zenész pályájának, életének véget vetője.
    De hallgattam a kísérő lányt, aki a menedzsere lehetett, vagy talán barátnője is, hogy a Fecó, így meg úgy, hogy ezt szereti, azt nem. Azt hiszem nehéz volt feldolgoznia, hogy egy ekkora művésszel él, aki ráadásul azóta már tudjuk, Kossuth díjas lett.
   Addig még nem láttam ilyet. Hogy valakinek az élete, egy másik emberről szóljon. (Mint majd később az enyém is. Menedzserkoromban.)
Addig mindig, minden művésszel közvetlenül vettem fel a kapcsolatot, és nagyokat beszélgettem velük. Szirtes Ádámmal, Bárdi Györggyel, Szemes Marival, Levente Péterrel, Boros Lajossal, a Muszty – Dobay párossal, és egy versmondó sráccal Mucius-szal, aki később festőművész lett. Polgári nevén, Sebestyén Zoltánnal. Ez volt tehát a sor, ami elvezetett Balázs Fecóhoz is.
    Fecó orgonán játszott és énekelt. Tömve volt a klubszoba. Elég kicsi volt az érdeklődéshez képest. De a nagyterem felújítás alatt állt, még jó sokáig.
   Az első megpillantástól kezdve vártam, mikor nyílik mosolyra a szája. De nem nyílt. Rendesen, becsukni sem tudta. A zenével, az énekléssel volt elfoglalva. Kifizettem a csajt és elmentek a végén. Más, nem történt. De, valahányszor hallottam a Korált, mindig eszembe jutott, a sokat beszélő lány, Fecó mosolytalansága és orgonája, mely oly szépen szólt, mint a hangja és a dalai. Kár, hogy nem lehettem csak egy, a fiatalok közül, hogy zavartalanul, s áhítattal hallgathattam volna. Igaz, akkor már 24 is lehettem. S hamarosan 6 év GYES következett.
    Volt az egészben valami különös, különös hangulatú, ami miatt, azután is sokszor eszembe jutott. Lehet, pillanatnyi volt az egykedvűsége. Arra gondoltam akkor. Talán nem volt boldog, talán túl sokat beszélt az a csaj. De benne szunnyadt a jövő, készülődött, egy könnyűzenei karrier sikeres kibontakozása. Amit az a csaj megérezhetett.
    Utolsó, s egyben legkedvesebb élményem róla, karján tartva kisfiát, énekel. Ezt a képet, szívembe zártam. Csak megjegyzem: az a fiúcska is pont olyan komoly azon a felvételen, mint ő volt akkor. Mintha őt magát láttam volna, kisfiú korában.

Tetsztett? Oszd meg másokkal is! Köszönjük.
Megosztás Facebookon0
Továbbküldés e-mailben