nem téged siratlak
távol ülő két melled közt
siratom a semmit
a zöldszeműt
a barna
avarillatú istent
a perceket
amikor az asztalra cseppent
nyálát meg akartam inni
amikor vállgödrébe
beszorult homlokom
és fogait rázárta
tenyerem kemény élére
s ő nem is egy
csak az évek prizmája torzítja
egésszé

a zivatart siratom
hogy nem ázhattam benne szivárvánnyá
a lila félelemfelhők miatt

hogy nem ettem kenyeret
mert kalács illik teával és vajjal
hogy valami keserű bor
nem szivárgott bele az ingembe
s párnám alatt mertem csak
elképzelni hogy szeret

Tetsztett? Oszd meg másokkal is! Köszönjük.
Megosztás Facebookon0
Továbbküldés e-mailben