Egyik karod szőke
másik fekete és göndör
ujjaidból kerítést fonok
derekam köré
pillantásod hajamon láva
lefolysz lassan
megülsz ajkam szegletében
egyszer kéred
majd nem hagyod
hogy szeresselek
most épp kettő van belőled
tegnap három
holnap majd nem jutsz eszembe
és ezer leszel
töltök belőled
tenyeredre tenyerelek
lenyelsz magadba
meg sosem szüljük
hasonmásainkat.
Tetsztett? Oszd meg másokkal is! Köszönjük.
0
Nem tudom hogy vagyok a közelállók egymásba olvadásával, de gondolkodom rajta, a vers által is. Szerintem mindig egyedül vagyunk, a másikkal való egységet valahogy hibrid-létnek érzem. Nem csak a karja más, nem csak ellentmondásos a szeretete,( “Egyik karod szőke másik fekete és göndör”, “egyszer kéred majd nem hagyod hogy szeresselek”) a Másik olyannyira másik. A vers nagyon erős a két test egy lélek érzékeltetésében, az ember kettősségének vágya és kétségei ábrázolásában is.
Jól megláttad a vágyat. Köszönöm.
Áron