Egy vonás megmozdul hangtalan, parttalan.
Az osztatlan osztódni, tagolódni kezd.
Hamarosan sokezer társa követi.
Különféle vonatkozásaik vannak, sőt a lehetőségek maguk.  
Sokszínű környezetből jönnek, sőt a színek maguk.
Eltérő tulajdonságaik vannak, sőt a típusok maguk.  
Nyüzsögve, kavarogva zúdulnak ki a palettára, és egymást keresik.
Nyomot hagynak mindenen, mint a festék a vásznon.  
A festék, ami kitölti a vájatot,
hogy testet öltsön a különlét, vagy az együttlét kontúrja.
Lecsordul imitt-amott.
Igyekszik a csík lefelé, le a karcos, rovátkolt és dörzsölt,
át-meg átkapart, sötétvörös-feketés, érdes alapba.
Az alapfelületbe, az alapformákba, az alap káoszba,
amely középen kitágul, meghasad.  
Felfeslő szálai közül ki-kivillan
egy tiszta kék,
egy végtag,
egy kiáltás.  
Mint az elveszett kívánságok gyűjteménye,
vagy egy másik létezés lehetősége,
hogy az ítélet még nem végleges,
és az örömeink nem az eleve elrendelés óvatlan melléktermékei.
A káosz örvénylő, kavargó pászmái egyensúlyt tartanak fenn,
de nem lehet tudni, miféle valósággá alakulnak reggelente.
Mikor terjengőző szálaik besűrűsödnek,
hogy derengőből tömör foltokká egyesülve alakot öltsenek.
Lavinával bírkózó várakozás  
a vonagló textúrákat magába olvasztó dimenzió.
Vad érzéki varázslat ez,
titokzatos kirándulás a holtsávba, ami nem látható,  
csak rejtélyes, távoli dobszavával üzen e világba
a szív ritmusán át.

Tetsztett? Oszd meg másokkal is! Köszönjük.
Megosztás Facebookon0
Továbbküldés e-mailben