Emeletek között 3.

Nem, egyáltalán nem érezte. A karja nem mozdult — a karja sokkot kapott –, arcát a könyöke felé fordította. Porcelán a bicepszben, üvegszilánk a tricepszben, de az utóbbit nem láthatta. Amint behasít a fájdalom, érezni sem fogja a kettőt külön. Amint mozgatni próbálja, élesen fáj majd.

A porcelán átvágott mindent. Mi van, ha nagy artériát is, a könyökízületet, tokostul vonóstul? Dani többé nem műt. Az emberiség kihal. Utánunk mi lesz? Dinók vagy földönkívüliek? 

– Hahó! Föld hívja Évit!

Gábor reménykék szemei az arcomon, csillapodó fájás a fogamban, mellkason rúgó érzés, hogy sebész vagyok. Összességében: nem jó, de lehetne rosszabb is. 

– Na, te csak maradj ott, legyél túl legalább a Lidocainon – mondta Dani, ahogy kiugrottam a székből. – Majd Gábor ad egy ragtapaszt. Basszus, de fáj! 

Sziszeg. A mozgatás… Pedig sebész létére tudhatná, hogy sérült testrészt nem mozgatunk. Az meg még a Vészhelyzetben is volt, hogy testbe fúródott tárgyat sem mozgatunk. Nem hogy kitépjük magunkból mindenféle képalkotó felvétel, röntgen és műtő nélkül, de… Dani kihúzta a porcelánt. Ha addig nem sérült meg a nagy artéria, most fix, hogy elkaszabolta. Halk “Á!”-k szaggatottan hagyták el a száját, a vér pulzálva spriccelt. Az arteria brachialis átvágva… Száznyolcvan másodperc múlva Dani hatalmas teste úgy dől a padlóra, mint egy százhúsz kilós, krumplis zsák; onnan mozdíthatatlanul. A központi idegrendszere leáll, nem nyög vagy sziszeg nekem sértő szemétségeket, agyhalott lesz, aztán klinikai halott. A temetésén meg az egész kórház engem bámul majd, mert addigra már mindenki tudni fogja, hogy én, aki ugyanúgy letettem az orvosi esküt, mégis előszeretettel gyilkolom meg az embereket magam körül. Vagy ott sem leszek, mert Zsolti halála miatt, Dani fedező szignója híján még azelőtt lecsuknak.

 “A legjobb” rész fúródott az izmába. Szinkronban jajdultunk fel Gáborral, én hogy “ne nyúlj hozzá”, ő hogy “jézus, minden tiszta vér lesz”, és hátralépett a fogóihoz, ahol a steril gézt tartotta, aztán a kezembe nyomott egy rahedlit “vigyázz!” -zal, mutatva a padlón az ablak szilánkjaira. 

Az én hibám. Ha nem készülök ki a fogászattól, nem kellett volna ablakot nyitni, és a “legjobb feleség” nem tudja azt bedobni.

– Rossz ómen volt a vérző orrú Rudolf! – mondom, miközben megkerülöm a széket, aztán Dani sebet nyomó ujjaira teszem a gézt. Szerencsére ül, nem tudom, hova álltam volna fel, hogy felérjem, mert fel kellett emelni a karját, hogy legalább a gravitáció ne segítsen az elvérzésben. Közben Gábor pólyát is ad és nyomókötést, amit nem egyszerű úgy feltenni, hogy a tricepszéből kiálló üvegdarabhoz ne érjek.

– Veled lenni egész nap, az rossz ómen.

Fáj. A lelkembe gázol, de csak azért, mert igaz.

– Mégis mi kell, hogy abbahagyjátok a civakodást?! Valamelyikőtök halála?! Mert ahhoz elég közel állunk – szólt közbe Gábor.

– Hívjak érsebészt? – kérdeztem.

Dani arcába bámulok, mikor áttekertem a karját. Látni akarom, mikor kezd rosszul lenni a vérveszteségtől. Míg válaszol, a másik kezemet a másik csuklójára nyomom. Érezni akarom, mikor gyengül az artériák ellenállása a vérveszteség miatt. Hezitál.

– Téged szoktunk hívni… 

– Én varrjalak össze? – kérdezem vissza.

– Ha nem akarod, hívj valaki mást!

– Nem… Én nem… Nem én nem akarom, te utálsz. – Úgy nyökögök, mint amikor a nagyviziten meg szokta kérdezni tőlem a kórházigazgató, hogy ki lopta el már megint a belgyógyászok gyógyszeres ládáját.

– Elég! – szólt közbe Gábor. – Ez már messze nem szimpátiakérdés. Évi, tudsz műteni? Mármint vagy olyan állapotban…? Éjjel még halott voltál, most meg a fogad?!

– Vakon, félbénán, hátat fordítva, fejen állva is tudnék műteni…

Leszámítva, hogy soha többé nem akartam műtőt látni. Ma karácsony van, tegnap megöltem a férjem, azelőtt a mostohaanyám, azelőtt az apám, azelőtt az anyám, azelőtt a mostohaapám, azelőtt meg a bátyám. Circulus vitiosus, melyben én magam vagyok a sátán. A halál angyala, a halhatatlan Hófehérke.

Mire válaszoltam, már átázott a kötés, Dani vére átitatta a póló ujját, vállát, és a mellkasán összefolyt Rudolf orrvérzésével. Kértem Gábortól még egy kötést, aztán elindultunk vissza, a lift irányába. A “2”-es szint eddig sem volt a kedvenc szintem, hát még most…

– Hogy viseled? – kérdeztem Danitól, miközben vártuk, hogy megérkezzen a lift. A karja felemelve, könyöknél a feje mögé hajtva az alkarja, oldalt az üvegszilánk. Ha tudna róla, azt is kiszedné?! Inkább nem szólok, hátha nem kerül a látóterébe…

Dani nevetni kezd, döbbenten nézünk össze Gáborral.

– Nem gondoltam volna, hogy van nálad hibbantabb nő a világon… De Gábor felesége túl tesz még rajtad is.

– Haha… Tudor-Vidor…

Mielőtt még elképzelem, hogy fogom leamputálni Dani karját a könyök felett az érplasztika helyett, Gábor szólal meg:

– Ja, ezt nem is ússza meg, hívom a biztonságiakat. Öhm, meglesztek?! – kérdezte aztán aggódva.

– Ühm. – Az ajkamba haraptam, és megöleltem volna mégegyszer, de nyílt a lift, be kellett lépnünk. – Egy óra múlva a szökőkútnál?

– Megcsinálom a fogadat, utána meg bebaszunk. 

– Nem lehetne inkább fordított sorrendben??? – szólok vissza a liftből, Gábor csak mosolyog:

– Gügye.

Aztán megint kettesben maradtunk Danival a liftben. A szemem sarkából sandítottam rá, az is rajtam vigyorgott.

– Mi van? – förmedtem rá. 

– Nem hittem volna rólad, hogy ilyen kis bepiálós vagy zárdalány létedre.

A „4”-es gombot nyomtam meg: kis műtők, egynapossebészet.

– Hát… Embereket felvágni… 

Akkor rádöbbentem, hogy Dani nem egy a világon azok közül, akik meg szokták kérdezni, mégis milyen sebésznek lenni, Dani az, aki pont ugyanazt csinálja, amit én. Szóval így folytattam:

– Te mit csinálsz, ha nem iszol? Imádkozol? – Isten nem véletlenül gyűlöl… Szemem a nyakában függő, arany keresztre esik. 

– Eszek – vágta rá, aztán hozzám ért. Ujjával kiemelte nyakamon a ruhám alól a… Na jó, szóval rajtam is arany kereszt volt… Nem tehettem mást, mint rondán néztem. Ő meg viszonozta.

– De ez titok. – Aztán elmosolyodott. – Senki se mondaná meg rólam, ugye?!

Összemosolygunk, aztán szemem megakad az arcbőrén, mintha kicsit sápadt lenne, alig láthatóan verejtékes. A mellkasát nézem, és számolom a belégzéseit. Farkasszemet nézek Rudolffal.

– Mi az? – kérdezi most ő. – Elgondolkoztál. Engedhetted volna Gábornak legalább a Lidocaint, legalább a fájdalom elmúlt volna.

Kicsit megremeg a szemhéja, és meg is szédül egy pillanatra. De már a negyediken vagyunk, nyílik a lift.

– Nem fáj már – válaszolom, és látom, ahogy szemére száll az eszméletvesztés, szerencsére csak egy pillanatra. Azonnal le kell fektetni őt, mert öten sem fogjuk tudni műtőasztalra tenni, ha összeesik.

– Dani! Dani! – Kezem az ujjai között. – Gyere, mindjárt ott vagyunk!

– Nem kell altató, csak körbeszúrkálod, kibontod, elkötöd, összevarrod, kiengeded, ellenőrzöd…?

– Ezt most komolyan elmondtad, hogy kell összevarrni egy eret?! Az már nem mostanában volt, hogy a gyakorlatvezetőm voltál.

– Jó… Jó?

– Jó…

Hazudtam. Természetesen. Csak a bicepszben futó nagy artéria sérülésről tudott, az üvegről nem, spriccelni fog ott is. Megfulladnak a szövetei. Egyébként sem hiányzik, hogy asszisztáljon a saját karjához, mert dühömben bevarrnám az ajkait is. Keresnem kell egy altatóorvost, aki elhallgattatja nekem.

Egy lépés a lifttől:

– Hú, Évi, kezdek rosszul lenni – mondja.

Két lépés, két nővér, kétszáz kérdés.

Három lépés, főnővér, betegszállító, aneszteziológus, háromszáz kérdés… Utána már tömeges hüledezés vesz minket körül, de szerencsére a tény, amit Dani karján látnak, elég hamar műtőbe juttat minket és közülük jó párat. Dani, szegény csak annyit mond, hogy megverekedett egy ablakkal, arra, hogy én jól vagyok-e – mert kint van a táblán a nevem, a páciens oldalon ráadásul, mellette Danié az orvos oldalon –, arra is ő válaszol: “semmi, csak csicsikált egy picit megfigyelés alatt”. Aztán valaki megkérdezi, hogy a második sor most akkor ugyanez pepitában, csak “sutura” a “contusio” helyett, és poénkodni kezdenek, hogy vajon Columbo mi mindent szűrne le az egymást egymás után gyógyító orvosokról, akik közben liftben is szorultak kettesben… És Columbo-ról eszembe jutott a patológia, a halott férjemmel és a rendőrséggel. De Dani fontosabb volt. Vagyis nem Dani… Hanem az erei.

(Folyt. köv.)



Tetsztett? Oszd meg másokkal is! Köszönjük.
Megosztás Facebookon0
Továbbküldés e-mailben