Emeletek között 2.

– Te verted ki a fogát? Ezt mégis hogyan csináltad? A cicijét bámultad intubálás közben, vagy mi?

Ő Gábor. Haláli a pasas. Vörös fejjel Dani fején kuncogok: leszidva érzi magát.

– Te meg – opsz, én következek… — remélem, megköszönted neki?!

Danira nézek, hümmögve ingatja a fejét, majd helyettem válaszol: vegyük úgy.

– Akkor befelé! – Sarkig tárja az ajtót, nyekergek, de betol a rendelőjébe.

A szívem össze-vissza ver, a torkom elzárja a levegő útját, mikor meglátom a fogászati széket, azonnal hátat is fordítok neki, Dani kérdőn, Gábor rosszallóan figyel.

– Te minek vagy még itt?! – hörgöm Dani felé, Gábor kezébe veszi a kávéját, belekortyolva néz rám „A legjobb férj” bögre fölül.

Dani „V”-t mutat az ujjaival, a béke jelét, és Gábor átad neki egy cetlit, miközben azt mondja: “de most is beleférsz Évi után”, én meg rávágom, hogy “Évi előtt még jobban beleférnél”, “Évi helyett meg még annál is sokkal jobban!”

– Évike, sok a duma, csüccs a székbe! – mondja Gábor, majd ismét kortyol.

– Ugye nem leszel ideges a sok koffeintől?! – kérdezem, miközben csukott szemmel próbálom magam előtt kitapogatni, hol a szék.

– Ez nyugitea, kicsim. Amióta tudom, hogy jössz, döntöm magamba. – Vigyorgó hanggal beszél.

– És Dani, te meg hippi lettél?! – kérdezem a másiktól. Kezdődik… Ha félek, hülyeségeket beszélek, de legalább jó sokat.

– Ez nem a „peace”, hanem a kettes szám. Egy: elájultál a tetanusz injekciótól, kettő: elájultál a klausztrofóbiától. Itt akarok lenni a harmadiknál. Már… Már kezdődik is…? Hogy nem látsz jól? Szédülsz? Menjünk vissza egy CT-re, jó?

Akkor résnyire nyitom a szemem, csak nehogy a szék helyett az ablakpárkányon ugorjak át, például, de Gábor röviden felvázolja a tényt Daninak, hogy direkt csukom be a szemem, ez nem akut, agyi történés, hanem hosszú ideje fennálló elmebaj. Ciccegek, vagy mit, miközben magába szorít a szék, és kinyitom a szemem, Gábor vigyorog, Dani meg körülbelül annyira sápadt, mint én. 

– És most végig akarod nézni?! – nyögöm felé. – A bugyim után nem gondoltam, hogy leszek még ma pucérabb leszek előtted… – sóhajtom, miközben próbálom lenyelni a pánikot.

– Bugyi?! – szólal meg Gábor. – Mégiscsak súlyos titkokat rejt az a lift – nevet, aztán közel jön, kezébe veszi a kis tükröt.

– Jaj!

– Ez csak egy pici tükör, Évi. Ti mellkasfűrészekkel hadonásztok – közli, aztán beállítja a széket.

– Csak ne add a kezébe, ma mindent az ablakhoz vág – mondja neki Dani.

– Nem csak ma – válaszol Gábor, nézd csak meg a repedéseket az ablakon.

Dani tényleg feláll, és az ablakhoz megy, miközben Gábor megnézi a fogaimat. Aztán ott ragad, ahogy Gábor az eltört fogamnál: kopogtatja, meg fújkálja, és nagyon nehéz legyűrni a pánikot, de kissé könnyebb így, hogy Dani itt van a szék előtt; az ablakra betűket ír: „bátorság, aztán alá hogy “nyugalom”, aztán meg, hogy “meggyes bugyi”.

Akkor elröhögöm magam. Gábor kiszáll a számból, és követi a pillantásom. Dani a háta mögé csapja a kezeit, mint akit csínytevésen értek, és összemosolygunk. Gábor kerek szemekkel néz rám vissza, és suttog: ez az a Dani, akit utálsz, nem?! Próbálok bólogatni, de még sosem nevettem ezelőtt ebben a szituban.

Gábor hátrafordul valami spray-ért, Dani megijed a cucctól, szóval én is.

– Ez fájni fog, Gábor? – hadarom, Dani meg odalép, és megfogja a kezem. Megszorítom az övét, és könnybe lábad a szemem. – Ez most mi? Mit fogsz csinálni?

– Ez a hideg, nem halsz bele – válaszolja helyette Dani. Neki valahogy tényleg jobban elhiszem, mint Gábornak szoktam. Istenem, nem bírom nem fogni a kezét… Cikibb ez most, mint a meggyes szitu…

– Csak hogy érez-e a fogad, azt nézem meg.

Aztán semmi. Nem érzek semmit. Valami oltári fájdalomra számítottam, de semmi.

– Nem? – kérdezi Gábor. – Nem érzed a hideget? És itt? – Aztán csak sikerül az oltári fájdalom. 

Visszahőkölve ugrok hátra, már amennyire lehet. És fájni kezd a fogam, olyan nagyon igazán.

Gábor egy „hát, bocsi”– val elintézi, Dani meg szól neki, hogy ilyenkor még ő is az ablakhoz vágná a fogász cuccokat, ez annyira rossz érzés, gyorsan pakoljon el előlem mindent.

Gábor elmegy az asztalához, hogy megigya a maradék teáját.

– Fáj? – grimaszol felém Dani.

– Bocs, hogy nem tudom elengedni a kezed, de szóltam, hogy félni szoktam. Léptél volna le időben! – nyűglődök. Kiver a víz, szikrázik a plafon.

– Mondtam, hogy itt akarok lenni. Fáj? 

– Nem kapok levegőt.

Gábor az ablakhoz lép, kinyitja, aztán még lejjebb dönti a széket. Nagyon reszketek. Érzem, hogy megint ki fogok borulni.

Gábor a másik oldalon. Megsimítja a karom, aztán leül.

– Jobb? – kérdezi.

– Forog a világ – pánikolok. 

– Mindjárt jobb lesz – mondja, és még lejjebb rak, már fekszem, annyira ledöntötte a széket.

– Gábor, nagyon fáj! – kínlódok, és képtelen vagyok nem remegni.

– Várunk egy picit, hátha elmúlik, akkor kitisztítom és kapsz bele gyógyszeres tömést.

– Nem hiszem, hogy elmúlik. Amikor így szokott fájni, akkor mindig…uhh… 

Gábor bólogat, és befejezi helyettem a mondatot.

– Gyökérkezelünk. Én is azt hiszem, nagyon mély.

Pörög a világ, tekintetem aztán Danira fordítom.

Mit tettél?! — hörgöm.

Elintézi egy „hát, bocsi-val, de legalább esze ágában sincs elengedni a kezem. Aztán rólam beszélgetnek, a zuhanásról, hogy mekkora mázli, hogy Andi, a nővér, még ott volt, és követett a hegyre. Különben ott fagytam volna halálra a csipkerózsa tüskekarjaiban.

– Mekkora mázli – dünnyögöm, de csak futólag néznek rám, senkit sem érdekel az agonizálásom.

Aztán Gábor pillantása újra rám pattan.

– Szóóóval, Évi? – kezdte, aztán felállt, és a szék tálcarészére pakolt mindenféle rémes fúrót és fogbélben turkáló, szörnyen hosszú izéket. A látványtól még jobban fájt a fogam. 

Dani követte a pillantásomat, aztán összenéztünk, ugyanúgy rémüldözött, mint én.

– Évi! – szólt rám Gábor, kezében fecskendő és az érzéstelenítő szuri. 

– Nem fáj! – vágtam rá nagyon gyorsan. Gábor kezében megtorpant a mozdulat.

– Nem? – kérdezett vissza döbbenten. 

– Nem.

– Akkor zsibbasztó, tisztogatás, gyógyszeres gyurmácska.

Bólintottam. Olykor nagyon hálás voltam neki azért, ahogy kreatívan kikerülte a borzalmas fogászati szavakat.

Az érzéstelenítőt letette a műszerasztalra, aztán vattát tépett, amit pici gombóccá gyúrt. Akkor Danival megint összeakadt a tekintetünk. Hirtelen elengedte a kezem, és felállt. Dani olyan nagy, hogy az ember mindig arra számít, a plafonba veri a fejét.

– Na, állj-állj-állj!

Felém mutatott, pont, mint korábban a bugyimra.

– Mi az? – kérdezte Gábor. 

– …hogy… fáj az neki!

– Nem – vágtam rá. A fogam hasogatott, az arcom lángolni kezdett.

– Dehogynem. Pont olyan fejet vágsz, mint amikor menstruálsz. 

– Micsoda?! – Mindjárt sírok. – Mi a… Mégis honnan…

– Koedukált öltöző, hahó. A viziten meg úgy nézel a sikeresen műtött betegekre, mintha azt akarnád közölni velük, hogy mégis meghaltak.

– Mi? Évi, ha fáj, és betömöm, beleőrülsz, annyira begyullad. Mi ütött beléd?! – vágott közbe Gábor, miközben látványosan mindent lepakolt a kezéből.

A kétségbeesés pánikrohamos csendje hűlt közénk. Dani szólalt meg. Hát persze, hogy ő!

– Egy óvodás vagy, Évi – sziszegte. – Még csak néhány órája veszek részt az életedben… Hm. –Akkor picit megállt, nem folytatta, másképp kezdett neki. – Gondoltam, téged terjesztelek fel osztályvezetőnek, de alorvosnak is kevés vagy, medikusnak is az lennél, egyáltalán általános iskolásnak is. Bár szerintem az ovisok se drámáznak ennyit… Az egész három év alatt nem, mint te három ÓRA alatt!

A csend faggyá keményedett. Nem mertem Gáborra nézni, féltem, hogy csak rákontrázna, és Dani – aki egy alávaló, szégyentelen, gátlástalan, aljas, gerinctelen, jellemtelen, alantas pukkancs – még több infót raktározna el rólam.

De Gábor a barátom. A legjobb, Barna mellett. Szóval ezt mondta neki:

– Megkapta a tetanusz szurit, nem? És végül is a liftből is a saját lábán jött ki, nem? Én legalábbis úgy láttam. És most a székben ül, még mindig, pedig szívesebben lenne egy koporsóban, és ide a rozsdás bökőt, hogy a kezelés végéig nem fog kiugrani, és megszökni, mint ahogy te szoktad volt csinálni, Danikám… Khm. Ugye. 

– Az csak, ha hívnak, akkor nem…

Gábor összezáruló kacsacsőrt mutatott Daninak, mire elnémult, Gábor meg folytatta. Rettenetesen iszonyúan éreztem magam, hogy mindenki életét megnehezítem a hisztériáimmal. Az ölemben tördeltem az ujjaimat, de Gábor odanyúlt. Utálta, ha kínzom az ízületeimet. Aztán folytatta:

– A vakmerőség nem azt jelenti, hogy melyikőtöknek van keményebb álarca. Bátor nem az, aki nem fél, hanem, aki legyőzi a félelmeit. Évi minden áldott nap azt csinálja, ahogy a betegeitek is. A győzelem már pediglen a szembenézéssel kezdődik. Barna nem tartott nektek csoportos kiselőadást?! Pedig imád. Évi legalább szembenéz, legalább őszinte. Naaa.. Jól van, semmi baj.

Bőgni kezdek, Gábor keze az enyémet simogatja. Semmi más nem jut eszembe az ujjairól, mint a gyökérkezelés. Képzeletben leamputálom azokat, miközben mondom a mondókát: ez elment vadászni, ez meglőtte… A gondolattól gyűlölni kezdem magam. Ránézek, hiszen ő Gábor, a szeme reménykék, alatta a mosolyráncok. Akkor is mosolygott rám, amikor még Isten sem tudott. Így folytatta:

– … És tudod, most miért sír?

Dani-ajakcsücsörítős-szemforgatós grimasz, és az idegesítő okoskodása:

– Mindenki kiborul, ha az arcába pakolod az idegtűket.

– Hát, te biztosan – vágja hozzá Gábor. – Nem emiatt sír. – Tegnap halt meg a férje.

Dani kérdőn néz.

– Tudom, én hívtam a halottas kocsit.

– Ja.

Gáborra nézek, könnybe lábad a szeme. A figyelme mindig segített. Ő akkor is mellettem állt, amikor még Isten sem akart. Kiugrok a székből, és szívem minden fájdalmával, kétségbeesésével és szeretetével a nyakába ugrok.

– Minden rendben lesz – mondja, és ő is átölel.

Mire megnyugszunk, Dani az asszisztensi széken játszik, ide-oda pörög rajta. Egy ideig nézzük őt, majd Gábor hozzáteszi:

– Még csak tegnap halt meg az osztályvezető, te meg máris újat akarsz. Ezért sír. Na, ki az óvodás?!

Abban a pillanatban mindhármunk torkán akadt a szó, lélegzet, könny és félelem. Kivágódott a kezelő ajtaja, berohant rajta Gábor felesége, pár másodpercig toporgott, szeme végül a „legjobb férj” bögrén állt meg. Odalépett, felkapta, és a Dani melletti ablakhoz vágta, ahol ripityára törött. Aztán szó nélkül elviharzott. Dani szólalt meg. Hát persze, hogy ő…

– Hadd találjam ki, a feleséged.

– Azt hiszem, már nem sokáig az – válaszolta Gábor, aztán megint olyasmi történt, ami nem igazán könnyítette meg az újraéledésem utáni boldog karácsonyt. – Jézusom… Dani, a fél bögre a karodban van, nem is érzed?!
Már szálltam is ki székből, valami olyasmit dünnyögve Daninak: nem akarhatsz velem barátkozni, mert az halálos.


(Folyt. köv.)



Tetsztett? Oszd meg másokkal is! Köszönjük.
Megosztás Facebookon0
Továbbküldés e-mailben