Férfi a pokolból 2.
Hát, be kellett fektetnünk az osztályra a nyomozót… Ott álltunk egymás mellett Danival – az én kezemben az EKG eredmény, az övében a fonendoszkóp és a labor –, túl már minden vizsgálaton, szemben az ággyal, ahol a nyomozó ugyanolyan hálóingben feküdt, mint én egy fél nappal korábban.
– Sose jutok ki innen – bukott ki belőlem. Összenéztünk. Én legalább már letusoltam valamikor, Dani mellkasán még mindig az orrvérzős Rudolf. És még mindig karácsony…
– Nekem mondod?! Senki se jött leváltani.
– Pedig valakinek jönnie kell, valaki Zsoltit is igazán leválthatná. Vagy most ez lesz? Itt már meghalni sem lehet? Senkit sem érdekel, van-e ügyeletben orvos? ÉLŐ?
Dani némán rázta a fejét.
– Ne beszélj, ha fáj – szólt rám.
– Te beszélsz, Dani? Mennyire durva, hogy felszabtad a varratot a karodon?!
– Gondoltam, hamarabb eljutsz a fogászatra, de nem jött össze. Sajnálom. — Az eszméletlen nyomozóra nézett.
– Túl jóra is sikeredett, Dani! Teljesen, totálisan kifektetted. – Próbálok mosolyogni, de most is könnyek lesznek belőle.
– Na, menjünk már vissza Gáborhoz, szerintem már a szemed is kezd bedagadni. Csak ideér már a neurológus!
Dani nem mosolyog. Picit közel hajol a szememhez, aztán váratlanul megérinti a homlokom.
– Belázasodtál. Szerintem te sokkal rosszabbul vagy emberünknél!
– Borzasztóan fáj, de… Először összevarrom a karod, aztán… Tényleg nem kell, hogy… Szóval…
Ne sírj, ne félj, ne sírj, ne félj – próbálkozok megint az önerősítő mantrával –, ez csak fogászat, csak fogászat, csak fogászat. Fogak. Pici fogak. Nem szív, agy, máj, vese. Csak egy fog. Rohadt életbe!
– Ott akarok lenni veled, már mondtam. Rendben?
– Sírni szoktam, elájulni. Csomószor lehánytam már Gábort. Sírva hánytam le, miközben elájultam. Iszonyúan nem bírom a fogászatot.
– Elhiszed, hogy láttam már csajt félni, sírni, hányni, elájulni? Téged az elmúlt pár órában többször is. – Vigyorog. Kivételesen nem idegesít. Kicsit mintha nyugodtabb is lennék attól, hogy itt van. Hogy ott lesz velem.
– Miért? Hiszen utálsz.
– Amikor utáltalak, akkor még nem gondoltam, hogy képes vagy sírni és elájulni egy pici szuritól, meg Gábor jégspray-étől.
– A gyengeségem tesz szimpibbé, Dani?
– Emberré. Azt hittem, egy tökéletes gép vagy. Gyönyörű, hibátlan, szívtelen gép. Hideg, megrettenthetetlen — aztán mosolyogni kezd –, cuki vagy, Évi.
– Te is cuki vagy, Dani.
Úristen. Fogalmam sincs, mi történt, olyan érzés volt, mintha minden fogamból genny szedné szét belülről az arcomat. Lilává pirulhattam. Nem is értem, miért mondtam, de az ember nem szív vissza ilyesmit.
– Tényleg?! Azt mondtad, hogy cuki vagyok? Tényleg cuki vagyok?
– Hm.
– Nehogy meggondold magad – vigyorgott, aztán elvette a kezemből a kinyomtatott EKG-t, és a sajátjával együtt hozzácsíptette a kórlaphoz. – Menjünk!
– Hm.
A fogászat gondolatától lilából fehérre sápadhattam, mert Dani vigyorgósból egyből komollyá.
– Ne félj! Semmi baj nem lesz. De szerintem ne kockáztassuk be a liftet, az az igazi életveszély.
Gyalogolni kezdtünk, lépcsőről lépcsőre. Néha ránézett a lábamra, nyilván látszott, ahogy reszket a térdem. Valahol féúton megtorpantam.
– Mi az?
– Nem kapok levegőt!
Dani visszafordult, és megfogta a kezem.
– Be fogok ülni előtted a székbe. Jó? Egy csomó fogamat elkezdte már gyökérkezelni Gábor, de sosem mentem vissza. Jó? Ott picit talán megnyugszol. Jó?
– Dani, a karodat kellene összevarrni.
– Jó, akkor gyorsan túl leszel rajta, aztán varrhatsz.
Bólintottam, és továbbgyalogoltunk. Minden lépés olyan érzés volt, mintha leszakadna az arcom.
– Azért nem úszod meg – mondtam neki. – Én is ott akarok lenni, ha te félsz.
Dani elengedte a kezem, és megfordult. Kihúzta magát, és közel hajolt:
– Én nem félek semmitől! Nagyon nem szeretem… De sosem félek!
Amikor az utolsó lépcsőfordulóhoz érkeztünk, beijedtem. Dani észre sem vette, hogy az addig reszkető lábaim úgy torpantak meg, mint lipicai, ha kobrával szembesül. Basszameg! Már be is csukódott mögötte a lépcsőház ajtaja, én megfordultam, és fájdalom ide-oda, inkább a halál, mint a fogászat. Felfele kezdtem futni, rövid lábakon szökdécselve. Majd Dani mély hangja átzengte a lépcsőházat, az épületet, a kórházvárost, az országot, meg az univerzumot is: “ÉVI!!!”
Dani egy hegy, két ugrással ért utol. Úgy fogott meg, hogy esélyem sem volt mozdulni. Lehúzott a lépcsőre, és magával szembe fordított.
– Mondd el, miért félsz ennyire! Mi történt?
A mostohaapám minden éjjel betolta a farkát a számba. Véresre dörzsölte az ínyem, letolta vele a nyelvem a torkomba, az ondójávál intubálta a tüdőm. Semmit sem viselek el, ami bekerül a számba. Az ételt sem.
– Évi! Beszélj! Ez valami durva dolog lehet, amiért csonthártyagyuszival sem bírod legyőzni.
– Nem szeretem, ha vizsgálgatnak, a számat különösen.
– De ez a két srác jó barátod, az egyik pszichiáter, a másik fogorvos. Hogyhogy nem verték már ki belőled ezt a fóbiát?! Ez valami komoly lehet, Évike! Volt valami durva bölcsességfogműtét? Kalapáccsal?
– Igen – hazudtam.
– Jó, hát ez most nem ilyen lesz. Elszámolsz… Nem tudom, ötvenig, és kész is lesz.
– Bele fog fúrni, Dani, ebbe, ami annyira fáj magától is!
– Nem fog fájni! – Kinevet. – Semmit sem fogsz érezni! – Igaza van. Látja rajtam, hogy segítenek a szavai. – Figyelj! Hazaviszlek utána… ötvenegynél már indulunk is! Bebújsz az ágyikóba, lejegeled a pofid, és holnapra újra csini leszel. De ami a lényeg, hogy elmúlik a fájdalom.
– Hm.
– Ezt beleegyezésnek veszem – mondja, és feláll. – És ha meggyógyulsz, elviszlek kajálni. Azt is meg kell valakinek mutatnia neked, hogyan kell csinálni…
Nyújtja felém a kezét, de megdumált. Irány előre.
– Te jól vagy? – kérdezem. Végre bírok mással is foglalkozni, mint a saját kis önző nyomorommal. – Bocs az altatásért és az émelygésért.
– Mondtam, hogy ne altass el. Fogunk mi bármiben is egyetérteni, Évi? – mosolygott.
– Elájultál, féltem, hogy nagyon kivérzel. Könnyebb volt így.
– Mert vért miért csak altatásban lehet adni? Mondjuk, téged tényleg jobb lenne egy tetanusz szurihoz is elaltatni, de én direkt kértem, hogy ne!
– Magyaráztál volna, forogtál volna, zavartál volna!
– Aha, és milyen tankönyvben olvastad ezt általános anaesthesia indikációjának?
– Bocs. Igazad van.
– Ezt sem mondtad még soha! Tényleg ki vagy bukva!
– Ezt is eltaláltad. Lehet, jobb, ha nem is jutok ki innen. Azt sem tudom, hova menjek. A kastély kész elfekvő.
– Bármelyik szobád nagyobb, mint az én egész albérletem, szívesen cserélek veled.
– Oké. Gábornál van kulcs, te meg odaadod a tiédet, ha végeztünk.
Megtorpant, már a lépcsőház ajtajánál voltunk.
– Mi van? – döbbent meg. Kinyitotta az ajtót, előreengedett.
– Hát, házat cserélünk.
Ott a másodikon aztán Erikába ütköztem, az SB főnővérével. Eddig is sírt, de amint meglátott, a nyakamba borult. Meghaltam volna, ha összenyomja az arcomat, de szerencsére nem ért hozzá. Imádta Zsoltit. Sose jutok ki innen. Miközben zokogós párnának használt, Danit néztem, ahogy Gábor ajtajához sétált. Onnan leemelt egy fecnit, amivel futólépésben jött vissza hozzánk: “Barna a sürgin van. Hol a telefonod???”
– Mi a fasz??? – sikoltottam fel.
Erika leugrott rólam, majdnem kitörött a nyaka, ahogy felnézett Danira, majd a cetlire pillantott.
– Ja, igen — bólogatott. – A szokásos – tette hozzá aztán grimaszolva.
– Jézusom, de hát mi történt?! – motyogtam magam elé, és visszazúztam a lépcsőházba. Két lépcsőforduló között majdnem elájultam a fájdalomtól, de mikor Erika megkérdezte, a fejemre estem-e, azért dagadt-e fel, inkább nem mentem bele. Barna… Az én Barnám! Picit sírtam, aztán rohantam tovább még egy szintet le a “0-ra”, majd végigszáguldottam a “sürgin” Erikával és Danival a nyakamban. Barnát mindig az utolsó utáni kórterembe dugtuk el…
Bepiált. Nem kellett kórlapra pillantanom, hogy tudjam, bárki tudná, egy egész kocsma szaglott át a bőrén. A fogam úgy fájt, hogy azt gondoltam, lefekszek Barna mellé, és együtt halunk meg.
Gábor ott állt.
– Júj, Évi — odalépett, és szerencsére most nem ért az arcomhoz, csak ő is a homlokomhoz, nem is kommentálta, csak ideges lett. Aztán Dani is elém állt két jeges tasakkal, óvatosan az arcomhoz illesztette az egyiket, a másikat meg a fejem tetejére ejtette. Vigyorgott, aztán megnézte az infúziós tasakot, amit Erika Barna vénájához csatlakoztatott. — Hol a fenében van bárki sürgősségis? — kérdezte Gábor.
Danival összenéztünk, aztán bizonytalanul kinyögtük, hogy: “hát itt”, “hát mi ketten”, “asszem”, Gábor kibukott:
– Ó, igazán? Ez a sürgősségi betegellátás? Te – rám mutatott –, te éjjel még halott voltál, most meg kurva gyorsan kezelni kéne a fogadat. Te – Danira –, téged ő – rám mutat, aztán vissza Danira –, megműtőtt, de még mindig ömlik a karodból a vér, ráadásul Isten tudja, hányszor huszonnégy órája dolgozol már. Ti vagytok A baleseti sebészet?!
Danira néztem, nem mertünk bólogatni. Gábor ugyanúgy bent volt már Isten tudja, mióta… Barna szintén. Vajon ki dől ki legközelebb?!
– És a pszichiátria? Ott mi történt?! — kérdeztem vissza, legalább kizökkentettem kicsit.
– Kiugrott egy pszichopata barom Barna irodájából. Eddig tartott az absztinencia, most kezdhetjük újraszámolni a napokat…
– Bassza meg! – kezdtem kiborulni ismét, Dani hátra mordult, amint végignézte Barna monitoron megjelenő paramétereit.
– Kap egy kis vitaminlötyit és pihenget. A nyomozó detto. Te vagy lázas, nem ők. Be fog fertőződni az arcüreged, a szemed, és az agyad. Nem lehetne már, hogy ne rohangásszál oda minden pihenni vágyó pasidhoz, hanem végre legyél ott, ahol lenned kell?!
– A te karodat kellene összevarrnom. Ott kellene lennem…
(Folyt.köv.)
0
Csakis elfogultsággal tudok hozzászólni, mivel ismerem az előzményeket. Vagyis olvastam. Én azt érzem, hogy fáradt vagy, és talán még nem állsz teljesen készen farkasszemet nézni azzal, amit ki szeretnél írni magadból. Csak egy nagy ölelés tudok itt hagyni.
Des
Igazság szerint, már elkönyveltem magamban ezt a kórházi sorozatot, mint egy kórházi sorozatot a tévében. Nem is szóltam volna hozzá többet az eddigi egyen kívül. Elkönyveltem már , hogy ez ilyen szórakoztatóipari jellegű termék. Az orvosi téma kelendő, mert izgalmas betekinteni a kulisszák mögé,
látványosan izgalmassá is lehet tenni a véres helyzetek bemutatásával és az életekért küzdő orvosok helytállásának, dilemmáiknak, konfliktusaiknak és érzelmeiknek a bemutatásával.
Van itt izgalom, akció, felvágott erek, vér, öngyilkosság, nyomozó,romantika, elfojtott, majd kitörő indulatok, elfojtott, majd kitörő vágyak és sok hiszti a főhőnő részéről.
De ezért még mindig nem írtam volna hozzászólást. Én is TV sorozat fogyasztó vagyok. Nem mondhatom, hogy csakis a legkiválóbb sorozatokat nézem meg. Van, mikor kikapcsolódás céljából választok nem túl magasröptű ámde szórakoztató darabokat is. Akkor most a tárgyra térnék.
Vagy 25 éve láttam a moziban a “Betty blue” című francia filmet. Egy deviáns és személyiségzavaros nőről szólt. A film úgy próbálta meg igazolni illetve elfogadhatóvá tenni Betty szélsőséges devianciáját,
( ami egy borderline személyiségre emlékeztet ) minthogyha az őt körülvevő világ is teljesen abnormális és szeszélyes lenne, amihez képest tulajdonképpen nem is kirívó a címszereplő viselkedése.
Most valami hasonló érzetem támadt Évi 12. epizódjának olvastán, csak ellenkező előjellel. Van itt ugye
ez a bizonyos dőltbetűs négy mondat
“A mostohaapám minden éjjel betolta a farkát a számba. Véresre dörzsölte az ínyem, letolta vele a nyelvem a torkomba, az ondójávál intubálta a tüdőm. Semmit sem viselek el, ami bekerül a számba. Az ételt sem.”
Ez bizony elég súlyos abúzus és akkor is elüt az előzmények jellegétől, ha megtörtént ilyesmi a szerzővel, ha nem. Nekem azért visszás ezeknek a soroknak a szerepeltetése a sztoriban, mert olyan
mintha ezzel a súlyosan megrázó epizóddal szeretné hitelesíteni az ezidáig eléggé hatásvadász és életszerűtlen ( ámde nyilván szórakoztató ) elemekkel tűzdelt elbeszélését – Gondoljunk csak arra a részre, amikor a liftben Dani feltépi sebeit ezáltal vérrel elárasztva a nyomozót, aki ezután félmeztelenre vetkőzve elájul és a padlóra zuhan. Igen, ez nagyon életszerű szerintem is. Ja, nem.
Naggyon nagyon hosszasan van előkészítve a fogászattól való irtózás több részen keresztüli bemutatása által ez a bizonyos dőlt betűs rész. Ez a rész átélt, vagy áttételesen átélt valódi traumáról számol be, de visszafelé nem tudja hitelesíteni a történet kitaláltságát. Szóval kilóg, nagyon kilóg abból.
Bizonyára nehéz ilyesmiről beszélni, feldolgozni. Nehéz vallomás ez és lehet, hogy ezért íródott az összes rész idáig és ezen túl. Ezért a pár megdöbbentő mondatért. Ezen én nem akarok gúnyolódni,
csak egy ilyen szórakoztató jellegű kórházasdi sorozatba illesztve marhára stílusidegen.
Seretnék mutatni abúzus témában egy verset, ami viszont végig koherens és ugyanúgy megdöbbentő.
De eszközeiben más.
Iványi Mónika
ANYU SZERINT
csakis a lányok
születnek angyalnak
nekem is nagy suhogó szárnyam volt
gyakran megdicsérte
milyen tisztán tartom
egészen az első menzeszig
akkor berontott a szobámba
és lekötözte
hiába bőgtem hogy így
nagyon fáj a hátam
kinyúlt rongyokba öltöztetett
jobb lesz ez így hidd el
hajtogatta
egy késő őszi este
fényképeket mutatott magáról
csodaszép volt
úgy tizenegy lehetett amikor
a szomszéd bácsi
lova egy pegazust ellett
a kocsmából hazafelé
elmesélte mindenkinek
a nagyi nem hitte el
de anyám látni akarta
átmászott a hátsó kerítésen
nem volt se pegazus
se kiscsikó csak egy
öreg gebe az ólban
kirepült angyalkám
kirepült
jött nevetve a férfi
legalább félóráig húzta ráncigálta
végül tőből szakította ki
anyu szárnyait
azóta lógós ócska ruhákban jár
senki sem vette észre
hogy szürkére kopott a bőre
és minden egyes nyerítésre
összerezzen
csak nekem mondta el
és én nem mertem neki bevallani
hogy annak a vénembernek
még mindig vannak szárnyas lovai
Kedves Miklós, nem a véleményedhez írok, hanem úgy érzem nincs rendben, hogy Iványi Mónika Anyu szerint versét, mint ellenpéldát idehozod. Ellenpélda jogos a kutatómunkában, matematikában… szociálpszichológiában…filozófiában… metafizikában…
I.M. verse abszolút, nem hasonlítható, csodás fantázia vs valóság.
Évi regénye hiperreális próza, köznapi, helyenként szakmai nyelven, társadalom testközelből. Még ha lenne is közös metszet, – mint írod eszközeikben mások.
Kedves Katalin, szerintem rendben van a példa. Már miért is ne lehetne egy gondolatmenet jobb megvilágítása érdekében egy irodalmi portálon szemléltető példát hozni? Úgy tűnik, a nézőpontodat a véleményemre vonatkozóan átszínezi részben az együttérzés Évivel, másrészt a sorozat iránti tetszésed. Mármint, hogy tetszik neked ez a kórházas sztori így ebben a formában és stílusban. Talán el kéne olvasnod mégegyszer, hogy mit is írtam. Ami a véleménnyilvánításra serkentett, azt meg is indokoltam. Ám te nem is arra reagáltál.
Iványi Mónika verse más műfaj de a témája miatt idevág és mint példa arra példa, hogy stílusában hogyan maradhat egységes valami.
Mikós, a példálózás nincs rendben számomra. Szembe állítasz két alkotást, amelyeknek sem műfaji, sem strukturális közös felülete nincs. “A téma miatt idevág” – írod. I.M. csodás verse egy körülírás vélhetően anya és lánya folytatólagos abúzusáról. Évi regénye konkrét elbeszélés, reális helyzetekkel. Itt a regényben csak egy bevillanó flash a traumatizáló abúzus emléke, nem telepedik rá a történetre. Azonban az olvasó érzi, éppen azáltal, hogy csak rövid jelzés, mennyire áthatja a főszereplő viselkedését.
Az írói szándék mindenkinél abszolút. Belső önfeltárások különbözőségét hogy lehetne már összemérni? Középiskolában emlékszem voltak összehasonlító elemzések, ez volt a neve, és nem példa vagy ellenpélda célzattal, hanem pro és kontra egyezések és különbözések az alkotásban. Egységes stílus??? Alkotói megoldásokat sem erényként sem elmarasztalásként sem követendőként nem neveztünk meg összehasonlító elemzésben. Nekem éppen ez a szabadság adott kedvet az íráshoz, érezhetek és gondolkodhatok képességeim szerint.
Évi regénye igen, nagyon tetszik.
Szóltam, vagy szóltam, hogy hatalmas klisékkel teli, rettenetesen nyálas, csöpögős, agymenősen azonosulhatatlan sztori ez?! Nem szóltam? Ja, de. Talán olyat is mondtam, hogy ne olvasd! Nagyon gáz, tudom. 😀 Tudok jobban is írni, jobbat, de megakadtam a mélységeiben. Fáradt is vagyok, beteg, sok a covidos, pihenek Eve kínlódós történetében, ami valójában folytatása egy regénynek, de végül is, ez sem fontos.
A dőlt betűs rész ki nem mondott válasz az ott feltett kérdésre, persze, hogy stílusidegen. De jó nekem, hogy akár Iványi Mónikát is utánozhatnám. Ja, nem. Maradok Évi, stílusidegen, szőnyeg alá söprő, meg minden, amivel illetted.
Kedves Évi, senki nem mondta, hogy Iványi Mónikát, vagy bárki mást kellene utánoznod. Az a vers és egyáltalán a vers egy más műfaj, de témája miatt idevág és mint példa, arra példa, hogy stílusában és elemeiben hogyan maradhat koherens valami. Megértem, hogy véleményem rosszul esett és hirtelen fellobbanva megsértődtél rám. Remélem ez csillapodni fog idővel. Ez most nem bocsánatkérés, hiszen mindent fenntartok, amit korábban írtam.
Olyant viszont nem írtam , hogy szőnyeg alá söprő lennél. Semmilyen személyes jellegű minősítő megjegyzést vagy célzást nem tettem rád. Ilyet kérlek, hogy ne állíts.
Mindig érdekes, mikor egy közösségi alkotó portálra kiteszik emberek a műveiket és nem gondolnak bele, hogy onnantól a mű önálló életre kel az olvasóban, vagy a nézőben. Ennek következménye, hogy sajátvélemények is születhetnek és ne adj’ isten
azok esetleg nem lesznek pozitívak. Ezzel meg kell tudni barátkozni. Nem személy szerint velem.
Maradok tisztelettel Vesztl Miklós.
Ebben a részben a lépcsőházi jelenet izgalmas, korábbiakban a liftesek. A dőlt betűs rettenetes abúzus nincs túlírva, mint egy flash bevillan. Most úgy érzem bázisa lehet mindennek. Minden alatt az önfeláldozás és az önfeladás közti határ elmosódását értem. Testi-lelki meztelenség, vér és fájások. Emberhez és az emberről szól, aki oly esendő, hogy kérdéses van-e egyáltalán egészség? Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi minden rakódhat rá egy feldolgozatlan traumára.
Köszönöm, Kati.