Férfi a pokolból (1.)

Karácsonykor az életet közvetlenül nem veszélyeztető műtéteket elhalasztják. Gondolhatni, akkor a halottak aztán igazán ráérnek arra, hogy feltrancsírozzák őket. Negédesen kezdenek neki az oszlásnak. Síri csend és hullaszag árasztja el a lift belsejét. Órák óta a padlón ülök, és azzal szórakozok, hogy bámulom a bokámat, ahogy két oldalról a lift két szárnya összeharapja. Olyan, mint egy kedves kis háziállat. Miért forgatnak félelmetes filmeket a hullaházban? Miért játsszák el állandóan, ahogy a tetem lepedőstül felül? Ott ültem a lift belsejében, lestoppolva, és azt kívántam, bárcsak minden horror igaz volna. Minden filmnél borzalmasabb az életem. Ha Zsolti felülne a lepedőből, a világ legboldogabb emberévé válnék. Aztán eszembe jutott Stephen King Állattemetője. A halál az halál, abba még Isten se szólhat bele. Borzas Churchill után Brad Pitt jutott eszembe, hogy milyen csúf a hirtelen felbukkanó férfihoz képest… A karja hirtelen megragadja a liftajtót, mielőtt az újra a bokámhoz csapódna, és még azelőtt beleszeretek, hogy meglátnám a nyakában himbálózó, nyomozó jelvényt. Egy teljes percig is eltart, hogy azt gondolom, ő is első látásra megszeret, mivel nem mozdul, nem lélegzik, rézvörös haja alól smaragd szemek esnek az enyémbe; de aztán elképzeltem magam kívülről: és nem pont egy Jennifer Anistont láttam, csak egy padlón fekvő, műtős ruhás kiscsajt. Valójában inkább Joker, mint Jennifer, a szétsírt sminkem miatt. Nem, biztosan nem szeret belém senki ilyen állapotban. Aztán bevillant az első találkozásunk Zsoltival. A hóban feküdtem a telihold alatt, miután sikerült elszöknöm anyám elől. Hangosan imádkoztam a holdhoz, hogy zuhanjon le az égről, és zúzzon engem holttá. Akkor sem lehettem sokkal jobb passzban.

Mikor végre levegőt vett, gyors mozdulatokkal lépett be mellém, letérdelt, és sürgetően kérdezte, minden rendben van-e. Ez azért inkább azt a sejtésemet igazolta, hogy ő is Joker-nek néz, nem Jenny-nek. De a lift ajtajára akkor már egyikünk sem figyelt, így elindult felfelé, megint. Felugrottam, és gyorsan megnyomtam a “-1 Patológia” gombot. Bezzeg ennek csak egy neve volt… A halál az halál. Nem jó – jöttem rá nagyon gyorsan, mert attól még a lift először így is felmegy. A lift sarka felé fordulva, a pólómmal próbáltam letörölni szememről a szétfolyt festéket.

– Francba – sziszegett mellettem, és meg akarta nyomni valamelyik gombot, de kinyílt az magától is a nullán, az eSBén. Barna állt ott. Amint meglátott, nagyobbat pislantott, kérdőn kerekedett aztán nagyra a szeme, ami kék, de sokkal inkább lila. Mintha hümmögött volna, a nyomozó felé biztosan, majd amint szeme megakadt a pasi jelvényén, köszöntött is neki, és hátrahúzódott mellém.

– Ide a rozsdás bökőt, hogy nem is voltál Gábornál. Tudhattam volna, hogy erőszakkal kell téged oda belökni. 

– Ma mindenki rozsdás bökőkkel hadonászik… – suttogtam.

– Mi van?! Jó… Tudom, hogy picit padlót fogsz az injekcióktól, de ez… Mondj már valamit a ködösítésen kívül!

A nyelvem összegabalyodott mielőtt meg tudtam volna szólalni.

A nyomozó leheletnyi mosollyal fordult hátra. Reméltem, hogy megáll az idő, és örökké bámulhatom a szívdöglesztően szexi mosolyát.

– Tényleg a padlón feküdt, amikor beszálltam a liftbe – szólalt meg.

Ez rosszul esett. És végül is, mégis mi köze van hozzá?! Aztán rádöbbentem, hogy egy nyomozónak mindenhez köze van, ahogy Barnának az összes öngyilkossági kísérlethez, Gábornak a széttört fogakhoz, nekem meg a sebekhez.

– Mi? – döbbent rám Barna, a lift megállt az elsőn: belépett Andi. Átnézett rajtunk, és a lift oldalához húzódott az ajtóhoz közel. A szépsége azonnal levette rólam a rivaldafényt. Kit izgat, ki lett öngyilkos, ki a gyilkos, és a másodikon Gábor úgy szállt be, hogy az ő fejéből is kiszállt a fogászat. A házasságunk is épp ilyen volt Zsoltival. Ha Andi betoppant, a telihold mégis rám zuhant, és megszűntem számára létezni. 

Aztán Barna törte át a harsonákat:

– Elájultál?! – meredt rám. – Mégis kell egy koponya CT, Évi! Hol van Dani?

Akkor mégis mindenki szeme rám tapadt. A fogam fájni kezdett. Gáborra néztem, inkább a kezelés, mint ez a lüktetés, de ha vérzik az agyam, Gábort sem hatja meg a fogam. Ha meg azt mondom, nem ájultam el, senki sem hiszi el, a nyomozó főleg nem, és nem lenne túl jó, ha már az elején hazugnak gondolna. Amilyen amúgy valójában vagyok.

– Hercegh Évi? – kérdezett közbe a nyomozó. – És Szépszó Dániel?

Hatodik. Mint akit hívtak, Dani száll be. A fogam egyre jobban fáj. Gábor látja, megint összenézünk, még nálam is fájdalmasabb az arca.

– Őket keresem – folytatja a nyomozó. Már nem érdekel a szépsége, minden vágyam a fogászat lenne, irtózatosan fájni kezd, már az arcom is.

– Én vagyok — szólal meg Dani, aztán rám néz. Nem tudok a karjával foglalkozni, vagy hogy mennyire kába az altatástól, csak némán áúzok felé. Vissza grimaszol, talán érti. — Adna nekünk egy bő fél órát? Orvosi vészhelyzetről van szó – kéri tőle Dani.

– Hogyne. A műtőket nyomjam? – kérdezi, mivel ő áll a legközelebb a gombokhoz, de Dani átnyúl a mellkasa előtt “2. Fogászat”. Érti. Kiver a víz, csillagokat látok, kibírhatatlanná válik a hasogató fájdalom.

Andi keze is odalendül, megállítja a liftet, és még a kínlódásom közepette is rá tud rakni egy lapáttal:

– A bűnösnek bűnhődnie kell – szórja rám az átkot, majd kiszáll. Nem mintha nem bűnhődnék állandóan… Nem bírom már tovább, elviselhetetlen a fogam. Gábor felé suttogom, hogy nagyon fáj. Bólint, és megnyomja az ajtót összezáró gombot. Aztán Barna meghúzza a váratlant:

– Ki olvasta a könyvet? A Bűn és bűnhődést? 

Barna és a kérdései. Amikor a lift megáll az ötödiken, elsírom magam. Még sosem fájt ennyire a fogam, még sosem fájt ennyire semmi!

– Azért annyira nem volt rossz – rázza a fejét. Próbálom mondani neki, hogy begyulladt a fogam, de akkor tényleg végem lesz. Mintha baltával csapkodnák az arcomat. Odanyúlok, kőkemény a bőröm, érzem, hogy be fog dagadni. Akkor megérti.

– Fájni kezdett a fogad?! De hát mit csináltatok egész eddig?! — dörren rám.

– Nem téged uszítottak a biztonságiak a feleségemre? – kérdezi Barnától Gábor. A “biztonságiak” szónál a nyomozó felénk fordul, és megállítja a liftet.

Próbálok nem zokogni, de nem nagyon sikerül. 

– Szóltam, uram, hogy vészhelyzet van. Engedje tovább a liftet! – morog Dani. A nyomozó vigyorog, de már nem tetszik annyira a pasas, sőt. 

– Az a vészhelyzet, hogy a kishölgynek fáj a foga?! Nevetséges.

Dani elfordul, és valamit csinál a karjával. Attól úgy megijedek, hogy a fájdalom, amilyen hirtelen berobbant, úgy múlt el egy pillanat alatt. Amikor visszafordul, nincs meg a kötés, és patakzik a sebéből a vér. Kihúzta a fedő varratot. Gábor megnyomja a gombot, de a lift beragadt. Megint.

– Ez már elég vészhelyzetnek? – mutatja a karját felé Dani. A nyomozó az arca elé emeli a kezét. Dani százkilencven centiről két méteresre húzza ki magát büszkeségében, nem esik le neki, hogy ha beragad a lift, valóban vészhelyzet lesz a karjával…

– De… Az… Gondolom, menjünk tovább! – szűköl a nyomozó.

– Nos, a lift beragadt — Barna. — Meg kell várnunk a karbantartást, de valamivel le kell szorítani a vérzést. Nyomozó úr? Odaadná az ingét?

– Hogy? Miért pont én? Nincs a zsebükben valami géz?!

– Tényleg nem érzi, hogy az ön hibája? Az a minimum, hogy leveszi az ingét – nyaggatja tovább Barna.

– Ide vele, vetkőzzön! – kontrázott rá Dani.

Míg a pasi vetkőzni kezd, Gábor mellém férkőzik, és megérinti az arcom. Elrántom, a fogamba megint villám áll, és újra kezdődik a hasogatás.

– Kezd feldagadni — suttogja.

– Jó. Ha nem nyúlsz hozzá… Most már épp nem fájt. Francba, belehalok! Ki fogod húzni? – nézek rá, miközben megint elönt a kétségbeesett zokogás.

– Kifúrom, és lemegy a gyulladás – suttogja.

– Irtóra félek – nyögöm, aztán megfogja a kezem, és odébb húz, miközben Barna lesápadva lép hozzánk, és közli, hogy ez undorító, nem bírja a vért.

– Mi folyik itt? – kérdezi Gábor. Égszínkék szeme az enyémbe mered.

– Le fog csukni. Nem is érdekel, csak előtte engedje, hogy megcsináld a fogam. Nagyon-nagyon fáj!

– Ugye, mondtam, hogy baj lesz belőle?! – Barna. – Miért kell mindig megvárni, míg ennyire fáj?

– Most nem Évi hibája, Barna – Gábor. – Szépen, ügyesen ült a székben, már a kezemben volt az érzéstelenítő, amikor berontott Bea, és a bögrémmel bedobta az ablakot. Aztán a szilánkok Dani…

Barnának leesik, közbevág.

– Ja, de, de, engem hívtak a Beádhoz, beszéltem is vele, csak nem gondoltam volna, hogy együtt vagytok ott Danival a fogászaton. Úgy elrohantál?! – fordítja rám Barna Gáborról a tekintetét, aztán még halkabb lesz: – Hogyhogy Dani is ott volt? Nem értem.

– Fogta a kezét — tátogta vissza Gábor.

– Fogta a kezed?! Mondd már el, hogy mi van köztetek! – Barna.

– Az most mindegy – vágott közbe Gábor. – Ki ez a nyomozó, és mi az, hogy le fog csukni?

Gábor utolsó szavánál egy hatalmas puffanásra ugrottunk meg. A fájdalom megint elmúlt. A nyomozó félmeztelen teste csupa vérrel kenve hevert a lift padlóján. Dani nyugodtan, dúdolgatva tekerte karja köré a szövetet. Ide-oda néztünk, hol rá, hol az ájultan heverő nyomozóra.

– Mi a faszt csináltál vele? – kérdeztem.

– Én? Én semmit.

– Pedig olyan cuki…

– Cuki? Na, jól van – dünnyögött Dani. – Nyomozó a pokolból… Gyere, inkább segíts bekötni! – Odaléptem, és rászorítottam a karjára a pasi ingét, közben folytatta a dudorászást, mintha egyáltalán nem fájna neki a vágás. “Egyre feljebb furakodom. Jaj, de magas ez a torony. Még, még, még, még, még, ennyi nem elég. Repül a bálna…”

– Dani! Mi az Isten történt? — kérdezi Gábor.

– Isten nevét hiába… – szólt vissza, aztán cigit vett elő, öngyújtót, és rágyújtott.

Kivettem a kezéből, beleszívtam, de a fogam nem tartotta jó ötletnek. Kínlódva dobtam le, ráléptem, és… Nagyon nem akartam aznap már huszadszorra sírni, de ez sem sikerült.

– Káromkodni bűn, de kinyírni egy rendőrt nem? – folytatta Gábor. Dani kinevette.

– Csak nyomogattam a rendőr bá előtt a vágást, és egész véletlenül valahogy mindig ráömlött a vér, megmutathatom Barnán, hogy fogott padlót.

Akkor mindannyian Barnára pillantottunk. Hajszál választotta el attól, hogy ugyanott végezze, mint a nyomozó.

– Rosszul vagyok – hörögte. — Nem bírom a vért! — Nekidőlt a lift falának, és lefolyt a padlóra. Oda ugrottam, paskolgattam az arcát és kértem Danitól egy cigit.

– Fasza – nyögte Gábor. – Dani, komplett pszichopata vagy! – közölte.

– Na, nem kellett a rendőr bának se sokkal több, hogy összeessen – mondta, aztán fenntartásokkal nyújtotta felém a dobozt: – Adok neked szívesen, de nem tesz jót a pici pufi pofidnak. 

Igyekeztem nem grimaszolni, belehaltam volna. Minimum húsz mili genny feszítette az arcom. De nem nekem kellett, hanem Barnának. Még az ájulás előtti másodpercben lélekjelenlétre szólítgattam, hogy gyújtson rá, attól minden jobb.

– Ne csináld ezt velem, nem tudok bemenni oda, ha te nem jössz velem! – pánikoltam, miközben tényleg magához tért a dohányzás rituálé szerű mozdulatától. — Biztos fel kell vágni az ínyem! — Hátranéztem Gáborra. – Ugye, fel fogod vágni?

– Ühüm.

Barna jobban beparázott nálam: – Mostantól Dani jár veled fogászatra, nekem mára baromira elég volt a vérfürdőből!

Danira néztem, bólogatott, hogy persze, szívesen fogja a kezem, még csak el sem poénkodta olyasmikkel, hogy majd ő felvágja a számat, komolyan gondolta. Aztán Barnához suttogtam:

– Dani?! Odaadsz Daninak? Dani nem a barátunk! Ő az a Dani, akit utálunk, érted?!

Reszkettem, ő meg csak annyit fújt ki cigifüsttel az ajkai közül: „azt kötve hiszem”.

(Folyt. köv.)

Tetsztett? Oszd meg másokkal is! Köszönjük.
Megosztás Facebookon0
Továbbküldés e-mailben