Patkányok és egerek. Szürke villanások a kidobált és sorsukra hagyott, kopott autógumik között. Olyan a színük, mint a téli délutánnak, s az is így cikkan a tömbök mellé, fölé. Az érintése mégis bársonyos, ámbár hideg, akár a holtaké. A csönd évéről énekel valaki a lépcsőházban vonyító hangon.

A rák egye ki a gyomrodat, te rossz köcsög…
Gyere csak ide egyszer, szálanként tépem ki a hajadat, az hétszentség!

Jóvan, fogjad be a szádat! Máskor az a bajod, hogy úgy hagyom azt a rohadt deszkát.

Amikor kivitte a leves maradékát, a szokásos fájdalom nyilallt a csípőjébe. Hiába, na, a nagy súlyt cipelni kell, és nem fiatal már. Régen nem volt ilyesmi. Későn látta meg, hogy a vécé teteje le van hajtva, és azonmód arra borította a levest, nem a csészébe. Vörös és arany hullámok, burgonya- és répahajók kezdtek kalandos útra kelni a fürdőszoba barna foltos padlóján.

Azt tudod, hogy te fogod felnyalni ezt a szart!

Nyalja fel, akinek hat anyja volt!

Ebben maradtak.

Amikor belépett a fürdőbe, azonnal megcsapta a szag. A húgykő, az eldugulni készülő szifon, a földre kocsonyásodott lebbencsleves összekeveredő, fullasztó párája. Nagyot sóhajtva engedett felmosóvizet, nagyjából feltakarított, de a szag megmaradt. Igazából már nem is zavarta. Minden csak eleinte bosszantotta, aztán már nem. Gyorsan megmosdott, a zuhany alatt igyekezett, mert az ajtón nem volt zár, és nem szerette, ha olyankor rányitottak.

Na megint a seggét mossa…

Hagyjad már, csak nem megy oda büdösen!

A bőre feszes volt, kávészínű. Az anyja régen azt mondta, kreol, azóta se tudta, mi az. Bizonyára valamilyen csokiféle. A haja szögegyenes és fekete, sűrű, beleakadt a fésű. A feneke kerek, a válla gömbölyű, nyaka és dereka karcsú, combjai és karjai erősek.

Aztán is mindig megfürdött. A buszsofőrnek olyan szaga volt, mint a belvárosnak. Mint az öregasszonyok és a Tesco szaga. Meg a temetőké.

Covidos vagyok. Most maszkban foglak megdugni?

Nem kell. Nekem nem árt.

Aztán jött a láz. Menetrend szerint, mint a buszjárat. Oda se kell menni többet. Éjjel azt álmodta, hogy a házfalak kidőlnek, széttárulnak a négy égtáj felé, mint valami hevenyészett, nagy rózsa hervadt szirmai. A széttárt falak ölében pedig magát látta, fehéren és véresen. Nekik nem szólt. Lopva beszedte a lázcsillapítókat, vedelte a teát, és úgy tett, mintha semmi baja nem volna. A gyárba nem mert bemenni, bár elindult reggel. A plázában ült, néha ivott, sétált valamennyirt, aztán a szokott időben felment a lakásba.

Ide is egy keveset. Az asztalra is, meg a kilincsre. Azt mindig megfogják. A távirányító, igen. Rászárad a nyál. Volt egy költő, akinek volt valami verse, halált virágzik most a türelem.

Mér’nem sóztad meg ezt a kaját?

Megsóztam, mi bajod van neked? Ha nem tetszik, csináld meg magadnak…

Nem, én nem tudtam.
És mindketten bent vannak?
Jah
Lélegeztetőn?
Jah, az egyik. A másik sima intenzív
Hah az storno
Hát lehet
Ennyi
De akkor a tied lesz a kecó nem?
Yup
Na taka!
Leszarom

Megint véres volt és fehér, de most nem hideg, hanem forró. Angyalszárnyai lettek és fogai, karmai, hogy megvédhesse magát. A buszsofőr inge volt a feje alatt, meg mindenütt cipők, sálak és elhajított boxerek. Egy merő csatak volt, amikor felébredt. Vége. A szomszédban megint azt a zenét hallgatták, valami vén fazon énekelt a csönd évéről. Azt is elvitte a korona.

De te elég jól megúsztad.
Meg, észre sem vettem. Nem veszek én már észre semmit. Stabil vagyok, érted. Érinthetelen.

Tetsztett? Oszd meg másokkal is! Köszönjük.
Megosztás Facebookon0
Továbbküldés e-mailben