Amanda nyolc hónapra született.
Édesanyja már negyvenéves volt.
Tudta, ő az utolsó gyermeke.
Kendővel magára kötötte,
a szívéhez közel.

Amanda a nevét egy sorozatból kapta,
hogy szép és boldog legyen.
A szülei ezt akarták.
A kicsi beváltotta a reményt.

A falu végében állt a kis házuk.
Előtte sáros földút vezetett.
A kislány naponta három kilométert gyalogolt
az iskolába.

Jó tanuló volt.
Amit hallott, megmaradt a fejében.
Maga sem értette, miért.
A tanár biztatóan mosolygott.

Nem volt műanyag tolltartója, füzetborítója sem.
Ha otthon szóba hozta,
édesanyja csak mosolygott.
Kincsem! Tudod, hogy nem telik.

Írni kezdett, ahogy eszmélt,
újságpapírra, kartonra, disznóól falára,
bárhová.
Egyszer megmutatta a tanárának.

Pista bácsi elégedetten hümmögött.
Ez a te utad. Írj!
A kislány boldogan rohant haza.
Anya! Én verset írtam !!!!

Erzsike csak keverte a paprikás krumplit.
Azzal nem lehet pénzt keresni.
A büszkeség mégis elkísérte egész nap.


A tanár elküldte a verset egy pályázatra,
első díjat nyert.
De Amanda egy hónappal a ballagás előtt kimaradt.

Kell a kenyér, mondta.
Még nyolc testvérem van.
Ennünk kell.

Tetsztett? Oszd meg másokkal is! Köszönjük.
Megosztás Facebookon0
Továbbküldés e-mailben