Apró szúrás. Meghatározhatatlan mélységben, detektálhatatlan időben. Csak a szín az, amit sosem felejtek már el. Egy angyal, akinek méregzöld íriszcseppek pettyezik keserű csokoládé tekintetét. Volt már holtmerev a pupillám, akkor vesztettem el a színlátásom. Occam szeme sosem lesz szürke, akkor sem, ha a körülötte szakadozó világ most már végérvényesen is az.
A tűz fekete, a hulla szürke, ahogy betolom a sütőbe. A forróság sokszor olyan heves kín, hogy jéggé hűti a bőröm.
Mindig ott találom magam. Mindegy, hogy negyven méter magasan vagy a halál után, lent a hóban; a mamuterdőben, ami elvette a látásom. Megfagytam. Többé nem éreztem az elmúlás tüzét, csak fekete színét, az olló benyomatát az ujjaimon.
Néha érzem még a szúrás helyét. Legbelül van, a hetedik terem nászfalán, ahova Occam-mal felfúrtuk első közös virágszedésünk fotóját. A képkeretet ő választotta, vörösen izzó pillangószárnyak – azt mondja, de én csak épp-barna árbócokat látok, ahogy a vihar épp fordítja. Ennyi erővel koncentrációs tábor szögesdrótjai is lehetnének.
A szeg a lényeg. A szeg, amellyel átszúrták Krisztus csuklóját és bokáját. Kereszthalált halt, aztán feltámadt. Így lesz végül minden fotóból örök álom.
Álmok egyre szűkülő tükörszobái… végtelenre sokszorozott gyors pörgető fotófüzet… 11/0-ás Prolene-ra húzott mámornapjaink felaprított prizmaegei mennyfényében létezem, amióta Occam először rám pillantott. Apró szúrás a bal kamrám keresztfalán, vágóhegyű varrótűvel húzott fekete lyuk, átvezetett angyalfény fonal vonzott aztán a mosolyához.
Occam borotvája akkor mély magasig metszette fel télfelhőktől fulladó egem, és mennyekig nyílt varrhatatlanul felettünk a végtelenség. Ringatott a tó öle, nyakunk közé az egyre hevülő nap ereje vert pulzust. A vágott virágok agóniája meztelen bőrünket, halálos bűn párlatával kente. Duzzasztó jött. Állkapcsom köré terjedt a gyengédség angyalfénye, szerelmessé proliferálódva csókolta őt a szám, és öblössé tágult körülöttünk a folyam, esőként szakadt meg szívünk egymásban a menny utolsó sebészcsomójának szorításában.
Velem még gyönyörűbbé vált. Amikor beért az osztályra, minden télfehér virágszínné könnyebbült. Táncolva cserélte a szerelékeket, dalolva díszítette a kómások éjjeliszekrényeit, még a pelenkák tartalmáért is dicshimnuszt zengett. Alig bírtam betelni a látvánnyal, az érzéssel, azzal az apró mikrosebészeti vágótűvel a szívemben, ami hozzá kötött.
Eggyé váltunk.
Víz után a tűz jött. Égett az arcomba rutinmód, ahogy toltam egyik tepsit a másik után. Sosem vallanám be, hogy a hullaégetés bármiféle virághaldoklás illatánál édesebb. A metszetkészítés más. Mindig emlékeztet arra, hogy Isten tűfogó készlete merőben hiányos, a zárójelentés csupán biblikus mese ködhabbal. Nem zárul sterilen a vége, a sebészek az ép szövetek között hagyják a rákot. Kipróbálhatnám én is. Csak a fejeket égetném. A testeket egyre hervadó gyászvirágcsokorba varrnám. Hagynám elfolyosódni, míg lárvák milliárdjai pudvás fekete lyukat oldanának a patológia hetedik termének legbelső falán.
De én más vagyok. Le nem érkező hópehely. Steril hullás. Mennyben törött tükör zuhanó kristályszálai.
A nevem Alex. És napkeltét követően negyvenszer mondom el törött tükrömnek, hogy nő vagyok. Aztán zárja világom sebét örök téllé a nem létező Isten elbaltázott tűfogója.
(Folyt. köv.)
0
Élek a gyanúperrel, hogy ez az “Alex ollója” című sorozat igazából nem nekünk olvasóknak íródott. Érezni egy nagyon erős közlési vágyat, ami lehet, hogy nem is közlési vágy igazán, hanem leképezési vágy, hajlam ami arra irányul, hogy a heves intenzitással feltörő belső érzéseket és képeket illetve asszociációkat sikerüljön minél elevenebben rögzíteni. Az egész igazán szürreális és nagyon eklektikus. Az egész szövegben tobzódnak az elragadtatást kifejező hol romantikus, hol szürreális, hol eksztatikus lírai és expresszív képek, benyomások, szenvedélytől fűtött reflexiók és reflexiók utórezgései, kaotikusan keveredve naturális néhol patológiás és undorító részletekkel. ( pl. elfolyósított hullákból kikelő milliárdnyi lárva )
Szóval az egész írásból árad egy erős túlfűtöttség egy egzaltált elragadtatás. Ennek következménye, hogy tényleg mindenféle belekerült a képzavaroktól kezdve a giccsbehajló allegóriáig minden van itt, mindez egyfajta kórházi keretbe foglalva. Éppen ezért gondolom, hogy fontosabb volt az írónak, hogy mindezt lerögzítse magának és kevéssé érdekelte, hogy az miként fog kinézni közrebocsájtva.
Mindenesetre érezni azt a nagy hevületet ami mintegy kikényszeríti magából az írást. Azon belül picit illúzióromboló amikor hébe hóba csak úgy mellékesen elejt egy egy orvosi műszót, szakszót, hogy azért biztosan vegyük észre, hogy ő orvos ugyebár ( valszeg sebész ) . Ilyesmikre gondolok pl: ” mámornapjaink 11/0- ás Prolene-re húzva” ez nyilván valami sebészi varrócérna lehet. Oké, tehát feltételezhetjük, hogy a szerző magabiztosan bánik ezzel. Jó ezt tudni. Vagy egy másik ilyen:
“Alig bírtam betelni a látvánnyal, az érzéssel, azzal az apró mikrosebészeti vágótűvel a szívemben, ami hozzá kötött.” Elvileg szívbéli vonzalomról lenne szó, de ebből a metafórából ( csak úgy mellékesen) megtudhatjuk, hogy az író nyilván közeli baráti viszonyban van a mikrosebészeti vágótűkkel úgy általában és konkrétan is.
Occam borotvája viszont nem sebészi eszköz. Azzal nem lehet semmit sem fölmetszeni. Azt ebben az értelemben használni mindenképpen képzavar.
Kedves Évi, érződik egy erős szenvedélyes lobogás és fantázia benned, amivel egy különös és néhol bizarr szürreális világot vagy képes teremteni. Egy nagyon jó. Viszont érdemes lenne az első változatokat stílusában érlelni és egységesíteni.
Pl. : ” A vágott virágok agóniája meztelen bőrünket, halálos bűn párlatával kente. Duzzasztó jött. Állkapcsom köré terjedt a gyengédség angyalfénye, szerelmessé proliferálódva csókolta őt a szám, és öblössé tágult körülöttünk a folyam, esőként szakadt meg szívünk egymásban a menny utolsó sebészcsomójának szorításában.”
Ennek a részletnek az egésze giccsbe hajlóan dagályos, nyöggedelmes. Az első mondat ráadásul képzavar is.
Remélem azért nem sértődsz meg ismét. Üdv.: V. M.
Ja.
Hú! Hát nem is tudom, mit mondjak.
Elvont vagy, de tele tehetséggel. Az eszem áll meg, miket tudsz kitalálni.
Pl. “Egy angyal, akinek méregzöld íriszcseppek pettyezik keserű csokoládé tekintetét.”
“Néha érzem még a szúrás helyét. Legbelül van, a hetedik terem nászfalán, ahova Occam-mal felfúrtuk első közös virágszedésünk fotóját. A képkeretet ő választotta, vörösen izzó pillangószárnyak – azt mondja, de én csak épp-barna árbócokat látok, ahogy a vihar épp fordítja. Ennyi erővel koncentrációs tábor szögesdrótjai is lehetnének.”
“Álmok egyre szűkülő tükörszobái… végtelenre sokszorozott gyors pörgető fotófüzet…”
“átvezetett angyalfény fonal vonzott aztán a mosolyához.”
“Occam borotvája akkor mély magasig metszette fel télfelhőktől fulladó egem, és mennyekig nyílt varrhatatlanul felettünk a végtelenség. Ringatott a tó öle, nyakunk közé az egyre hevülő nap ereje vert pulzust.”
Nekem Hófehérke voltál, és a gonosz királynő, szerelmes lány, és könyörtelen nő.
Ez egy aránylag rövid írás, de újra és újra felfedezek olyan metaforákat, képeket, amit idézni szeretnék. Ez te vagy, a kis csavaros eszeddel, egyedi gondolataiddal, tehetségeddel.
Erika