Hova tűnt az édesapa, aki egykor felkapott és a magasba dobott? A haja már ősz, a szeme kopott, homályos, és benne összemosódott emlékek élnek. Az elmúlás fáj jobban, vagy az, ahogyan elmúlunk? A film, amelyért Anthony Hopkins 83 évesen ismét Oscar-díjat kapott: The father.

Az apa

Egy lakás, néhány szoba és feledés. Kopott, fáradt zöld falak és csukott, hófehér ajtók – közöttük két összefonódó élet, az egyik tiszta, a másik homályos. Az egyik a lány, a másik az apa. „Elégedett? Van egy lánya, aki a gondját viseli. Szerencsés ember!” – mondja gúnyos, savanyú arccal Rufus Sewell az Anthony Hopkins által alakított, demenciával küzdő férfinak, édesapának, aki valaha mérnök volt. Akit szoros szálak fűztek kisebbik lányához, amit soha nem felejt el megjegyezni, soha nem rejt véka alá: „Mindig is a húga volt a kedvencem.”

Nem tudunk meg róla sokat. Csak foszlányokat. Nem tudjuk milyen apa lehetett, milyen férj, aki azt vallja: „Előbb vagy utóbb mind lelépnek! Tapasztalatból mondom!”

Magának való ember? Aki minden ápolót elküld a fenébe, mert nincs szüksége segítségre? Aki csak a lányát akarja? Aki csak azzal törődik, hogy vele mi lesz? Fél, elveszett, néha gyermeteg, máskor önző, hol kifejezetten durva, sértő, lélektépő, hol védtelen. Demens.

Florian Zeller „Az apa” című – előbb színpadi műként született – filmjében nem látunk hősöket. Pedig lenne fő gonosz: a demencia, és lenne főhős is: az önfeláldozó lány, aki beteg apja ápolásáért, megmaradt napjaiért feláldozná saját életét is. Sok társadalmi hazugságunk van, és a legtöbb közülük épp a szeretetre épül, mint az, hogy egy szülőnek minden körülmények között szeretnie kell a gyerekét, vagy hogy a gyereknek minden körülmények között szeretnie kell a szüleit.

De ennél sokkal összetettebb módon szeretünk.

Nemcsak érzelmi, hanem racionális lények is vagyunk, akiknek nem csak jó és rossz döntéseik vannak, hanem olyanok is, amelyekre egyszerre igaz mindkettő.

A demencia kegyetlen és kétségbeejtő betegségként pusztítja el még élve azt a valakit, akit szerettünk, azt az életet, amit éltünk. A demens apa lánya, Anna (Olivia Colman) egyszerre küzd meg naponta a szeretet, a kimerültség, az önostorozás, a kötelességtudat, a türelem és a normális életre való igény lelki vívódásaival, amelyek összecsapásából érzékeny sormintát mutat fel a színésznő – de ez a történet nem az elszenvedőkről szól. Florian Zeller filmjének egyik legnagyobb erénye, hogy a demenciával küzdő szemszögéből, az ő megéléséből látjuk az elmosódó világot. Kép

Az apa

Az apa

A világot, amelyben az apa hiszi, hogy a saját lakásában él, amihez ragaszkodik, akárcsak a mindennap megkeresendő karórájához, amit minden egyes alkalommal, ha nincs a karján, félelemmel és szorongással nyugtáz, és így kiált fel: „Anne, eltűnt!” Ekkor a lánya, aki magához vette édesapját, hogy gondozni tudja, jól ismerve a szokásait, a fürdőszobába megy, a fürdőkád alá nyúl, és előveszi az apja jól ismert rejtekhelyéről a műanyag dobozba rejtett üveges, bőrszíjú karórát.

Nincs nap óra nélkül. Nincs élet idő nélkül.

Az idő múlása nélkül, amelyben egyik nap a boltból hazajövet nem ismer meg az a valaki, aki felnevelt, akit egész életedben szerettél, vagy legalábbis próbáltál. Amikor egy édesapa kérdőn tekint a saját lányára: Ki vagy te? Térdre borulsz. Lezuhansz, csattansz, szétszakadsz. Ahogy Olivia Colmen, Anne, a lány, abban a fájdalomtól és magánytól kongó kékesszürke konyhában, ahol maga elé bámulva, a semmibe helyezi a pult helyett a lassú szaggatottsággal eltörölgetett bögrét, amely így a földre hull, és darabokra törik. És ő szinte boldogan zuhan utána. Sírva fakad. Egyszerre siratja édesapját és saját magát. Az életet, amelyben ő volt a lánya egy apának, akit most átkarol, megnyugtat és apucinak szólít.

Apucinak (Anthony Hopkins), aki kék csíkos pizsamájában csoszog ki reggelizni, és aki teljes magabiztossággal állítja magáról, hogy semmi baja. A valóság, ami megtörténik vele, nem lázálom, nem lidércnyomás, hanem a maga igazsága. Az egy más kérdés, hogy ez a privát valóság már csak nagyon kis felületen érintkezik a realitással.

Tér és idő megbomlik, összecsúszik. Pillanatok villannak fel. Megtörténtek vagy sem?

A tudat rendszert és értelmet keres, és amikor nem az a személy jön be az ajtón, mint aki kiment, amikor nem az az arc társul egy emberhez, amelynek társulnia kellene, amikor a mondatok, párbeszédek és helyzetek gyanúsan keverednek és ismétlődnek, akkor a magabiztosság pillanatok alatt alakul át rémületté, gyermeki kétségbeeséssé. Anthony Hopkins játékában zavart magabiztossága kristálytiszta határvonalakon fordul át ebbe a mély rémületbe, amit bár olykor fel lehet oldani azzal, hogy az új és számára teljesen értelmezhetetlen helyzetet kész tényként próbálja elfogadni, de az ellentmondások egy bizonyos határán túl összedől az egész rendszer, és akkor a kétségbeesett menekülésen kívül csak a kendőzetlen összeomlás marad.

És ott a lány, akinek az arcába tükörként nézhet bele, akinek az emlékeiben még megláthatja önmagát. Akitől ha megkérdezné: „Ki vagyok én?”, a válasz az élete lenne.

Hova tűnt az édesapa, aki egykor felkapott és a magasba dobott? Akire a levegőből nevettem, és akinek a karjai elkaptak, stabilan tartottak? A haja ősz, a szeme kopott, homályos, benne az ismert arcok, egykor megélt emlékek összemosódnak, keverednek, feledésbe vesznek.

Az elmúlás fáj jobban, vagy az, ahogyan elmúlunk? Azt hiszem az utóbbi.

Tetsztett? Oszd meg másokkal is! Köszönjük.
Megosztás Facebookon0
Továbbküldés e-mailben