A nagyreményű
(Az ügyeletes)
Dühös Cucor író kóklerektől retteg,
igét hirdet bőszen, mosdatja a lelket.
Te hamis vagány
Szívemet koszos szavakkal boncolod, keselyű körmeid mélyeket vájnak, múltam gyöngyeit röhögöd gyalázva, mert fényük úgy csillog: Igazzá váltak. Miért e vad düh, mily’ rugó mozgatja irigy vágtáit csapongó lelkednek? Sejtem, léha léted fogódzót keres, hol hamis nótát, idegen pengethet. Rossz címen kutatsz, túl magas a ló is, mivel más hátán kapaszkodva loholsz. Talán, ha alászállsz, s felnézel hozzám, rájössz majd, […]
A mardosó idő
(Az utolsó percek) Ezer szálú múlt gyenge húrjait tépi, pengeti a mardosó idő, de a görcsös idegnek már hamis a hangja, pattan a húr, szökik a múlt egy szebbik darabja. Fehér folt a helyén, nem is számít már. Egy torz tükörből idegen arc bámul vissza, biztatón mosolyog, de amaz csak gyanakvón néz, intene vidáman, de félúton megáll a kéz. Zene […]
Az a pillanat
Langyos vágyakban unottan fürödve, szívtelen ritmust rezegnek a dobok, íztelen italom már szomjamat nem oltja, parazsam hamu lett, csak az idő robog. Hiteltelen csodák hitemet emésztik, mert ördögi a szép, az áldozat is hazug. Vándorútra keljek szerencsém keresni, hol van, ‘kiért lettem, mit rejt ezer zug? Borgőzben vibráló vágyébresztő bájak lasszóján vergődve csiholjam a reményt? Imát mormoljak, jósok szavát lessem, […]
Porladó düh
Szemtelen csillag pattog az égen. Letartóztatni! – szól a parancs. De az éget uram! Csürhe! Majd én megmutatom, hogy kell. Lohol, üvölt, rúg, majd gazdástól elporlad egy bakancs.
Legutóbbi hozzászólások