Búzakalász-szőke fiatal lány tarka virágruhájában, apró cipellőjében pörög-forog, tetszik a tánc. Égszínkék szeme kacéran villan, táncolna még lankadatlan. Pedig a zene is elcsendesedett, a tücsök már nem játszik hegedűjén, a madárdal is egyre halkabb, tétovább.

– Táncolni szeretnék, még, még! – toppant.

A parkett szélén barna öltönyös, középkorú úr tűnik fel, finoman átkarolja karcsú derekát, szomorkás dalt dúdol, és lágyan táncolni kezd vele. Időnként leszedi a fákról a szebbnél szebb színes leveleket, s a lábuk alá szórja. Halkan neszez talpuk alatt az avar, ők csak táncolnak, hol kéz a kézben, hol egymással versengve.

De egyre hidegebbek a nappalok, s a holdfényből szőtt ezüstköpeny sem melegít már. A virágruha színe megfakult, anyaga elfoszlott, a lány szomorúan búcsút int táncpartnerének.

A barna öltönyös lekuporodik, mereng, emlékezik, színeket varázsol, ködöt sző, de egyre álmosabb, végül szinte észrevétlenül elszenderedik.

A táncot, a búcsút, az álmot fehér szakállú öregúr nézi kicsit távolabbról, bölcs mosollyal, hiszen tudja, hogy lassan az övé az egész tánctér. Puhán betakargatja fehér takaróval az elszáradt leveleket, eltakarja a tánclépések nyomát, mindent beburkol, hang sem hallatszik, a csendet szereti jobban. Jégből farag virágot, vizet fagyaszt, élvezi hatalma minden pillanatát.

Egy idő után elunja, ereje fogyóban, egyre vékonyabb, elesettebb. Nem érdekli hatalom, már a táncoló párra sem emlékszik. Lassan enyészik el.

Már nem látja, nem hallja, ahogy felsír egy vékony hangocska, apró lábak csusszannak, lázas munka kezdődik. Ruhának valót kell ültetni, virágokat kell festeni, és újra kell húrozni a tücsök hegedűjét…

Tetsztett? Oszd meg másokkal is! Köszönjük.
Megosztás Facebookon0
Továbbküldés e-mailben