Hágó (3.)
Teodor
Behunytam a szemem, még a szemhéjam is reszketett. Keresnem kell egy pszichológust, ezt kántáltam magam elé összeszorított ajkakkal, és úgy ragadtam meg a lépcsőkorlátot, mint a madár a szakadék szélén, amely fél szabaddá válni, és messze repülni. A sérüléseim fájdalma akkor egy apró ponttá sűrűsödtek a torkom tájékán, de nem ugorhattam le két nap alatt kétszer. Picit várnom kell, döbbentem rá, és már lezajlott a beszélgetés a fejemben, ami még el sem kezdődött köztem, és a mentős tanonc között. Így aztán most is, mint mindig, volt alkalmam egy második esélyre, ahol korrigálhattam magam, de ha úgy tettem, az általában mindig csak még mélyebb szakadékokba szokott taszítani.
Essünk inkább túl rajta, gondoltam, és megmutattam Ciliánnak a széttörött arcom, vállam, karom, zúzott bőröm. Kicsit azért minden sebem az övének éreztem, csak ott törtem, ahol az ő teste nem ékelődött az enyém és az aszfalt közé.
Hozzám ért. Akkor már végképp nem tudtam uralni a reszketésem. Megkérdezte, mennyire fáj, de a torkom úgy szorult, hogy eszembe jutott kórélettanról a gégefedőgörcs, és megijedtem, hogy itt, most azonnal meghalok. A következő gondolatom pedig megint egy pszichológus volt.
A csók, amivel elválunk, nagyon fog fájni, villant belém, főleg az érintése a hátamon.
Lebénulok. Mielőtt katatónságba szorít a roham, erősen koncentrálok a bátyáimra. Szerencsére, sikerül. Az utcát látom, ahol Rafi épp sérültet lát el. Keze csupa vér, a fekete ég úgy zuhan rá a balesetes utcára, mintha többé nem kelne a Nap.
Edi érkezik a közelembe, itt van, épp leparkol a kórház előtt.
Naven a konyhában ül, és dohányzik. Szeme úgy pillant felfele, mintha látná, hogy látom. Megrémülök, és visszatérek a jelenbe, az mégis kevésbé rémisztő.
Cilián beszél hozzám. Pont ugyanazt, amit már percekkel korábban tudtam, hogy mondani fog. A teljes érzelmi skálát kimeríti tíz mondatban, miközben csavargatja a begipszelt csuklóját. Neki a bal, nekem a jobb karom törött. Ő balkezes, én jobb. Ő nem tud majd defibrillátort használni, én meg injekciózni. Miközben beszél, elfog a pánik, hogy fogok ebből az összetört állapotból helyrejönni. Edi már a portán van, beszélgetni kezd az éjszakással, kulcscsontján hatalmas kötés, ettől még idegesebb leszek. Edit bántják a legtöbbször…
Naven a konyhában ült és dohányzott. A mentőt vártuk, de mindketten tudtuk, hogy a két középső testvérünk meg fog halni.
— Naven, csinálj valamit! Mindig te kezelted le a sebeinket, csak tudsz most is kezdeni valamit!
— Varrni kellene és visszapótolni az elfolyt vért. Meddig véreztek a felszínes sebeitek? Odatettünk egy zsepit, és megalvadt. Ezt úgy képzeld el, mint a Niagara meg egy csemely közti különbséget.
— Akkor varrj! Pótolj! Amit tudsz, azt csináld is, Naven!
— Anka, kórház kell! Orvosok, vagy minimum egy mentő.
— Tessék, add az én vérem.
Jobbra néztem, filézőkés a pulton, jobb kézzel felkaptam, és pont úgy vágtam fel a bal csuklóm, ahogy Rafi kezén láttam.
Mi történt pénteken? Cilián egész életünkben ezt fogja kérdezgetni, én egész életünkben hazudozni fogok. A fájdalom olyan, ami különválaszt tőle. Edi jön fel a lépcsőn. Naven a faliórát bámulja, Rafit rázza a frusztráció, és ő is a vérző csuklómra gondol.
És akkor mindannyian felnéznek rám. Mind egyre gondolunk, egyet érzünk. Érzik a széttört csontjaim fájdalmát.
Nagyon fáj? Kérdezi aztán megint Cilián, miután békén hagy a péntekkel. Ha elcsúnyúlok, végre békén hagysz? Erre megkérdezi, az orrom és fogam is betörött-e. A saját kezemmel törném ki, ha attól levegőnek nézne.
A fejem fáj és a torkomba most fájdalom helyett a hányinger áll.
Rosszul vagyok, Cilián.
Ó!
Amiatt, hogy szán, gyűlölni kezdem. Elmegy egy nővérért, én sprintelni kezdenék valahova, akárhova, de ez sajnos olyan, mint a mágnes. Le fogom hányni a bátyám nadrágját. Nem akarom, hogy ez bekövetkezzen, így aztán a mozgásra kezdek figyelni, és az odaérkező nővérre. Azt hazudom neki, hogy nem tudok nyelni, injekciót szeretnék. Ciliánnal együtt a kötözőbe kísérnek. Így Edi nem lesz vérhabos, én legyűröm az émelygést.
Edi először óvatosan nyit be a kötözőbe, miután azonban látja, hogy a vizsgálóágyon én ülök, nagy hévvel lépdel be. Nem aggódik, nem sajnál, felhőtlen örömmel ölel át. Közben beszél, mintha csak ketten lennénk, mintha nem törött volna ripityomra az arcom. Elhúzódik és a szemembe mosolyog. Simogat, és elmondja, milyen rég nem látott, hogy örül, hogy itt lehet, és ő majd most vigyázni fog rám, meg a többiekre is.
Ő és Naven külsőre nagyon hasonlitanak. Mintha ikrek volnának, leszámítva a négy évet, amellyel Naven idősebb. Belsőre mágnes ellenpólusai. Naven egész lényét világfájdalom hatja át.
Aztán a nővérhez fordul, az injekcióról beszélnek, Edi fájdalomcsillapítót is akar tőle, én pedig észreveszem Navent, ahogy “jelen lesz”.
“Anka! Biztos nincs belső vérzésed? Tudom, hogy félsz, de most már ott van veled Edi, kérjetek egy ultrahangot, mielőtt hazahoz.”
Sikítozni kezdek. Naven csak így száll le rólam, ki a fejemből.
Sajnos Ediében ott maradt. Migrénként vágódik Edi gondolataiba. Feljajdul, aztán engem kikerülve megkérdezi a nővért, mikor beszélhet orvossal.
Neked hány tesód van még? Húz félre Cilián, és úgy beszélget, mintha normális ember lennék, de akkor pánikolni kezdek, ettől meg Rafi tud “közelebb jönni”.
“Oda tudok menni, ha kellek, ha Edivel rendben haza tudtok menni, akkor otthon várlak! Ne zárd ki Navent, attól csak ő pánikol be.”
Mint egy üzenet a hűtőn. Már máshol is van. De ő mindig a legközelebb. Az egyetlen, aki ismerhet.
Ciliánnak hebegek-habogok, hogy nagyon szeretnék már hazamenni, és otthon lábadozni. A két idősebb bátyám orvos, a harmadik mentős, nem lesz baj.
De olyan messze laktok, mélyen az erdőben, Anka! Néha benézhetek hozzád?
Ha leveszik a kötést, nem akarsz majd látni.
Veled maradok, biztos meg kell majd műteni az arcod.
Erre aztán Edi úgy csattan fel, hogy tudom, Rafi és Naven is vele van. Közben a nővér beadja a fájdalomcsillapítót. Felszisszenek, csíp. Edi úgy áll közénk, mintha Ciliánnak tudnia kellene, hogy Edi egész életében arcokat készített. Miután Edi elmondja a nővérnek, hol dolgozik, a lány azonnal az ügyeletes orvosért rohan. Az orvos minden felvételt átad a bátyámnak egy pendrive-on, felsorolja, melyik csontom hol törött el, meg még egy csomó mindent latinul, amiről lövésem sincs. Edi akkor úgy nézi végig rajtam, mintha nem én volnék, és ő nem lenne a bátyám.
Vannak fájdalmaid, Anka?
Nem vagyok túl jól, Edi.
Felé emelem a kezem, ami úgy reszket, mint a nyárfalevél.
Nyugalom, mindjárt hazaérünk, Naven meg fog vizsgálni.
Magas a vérnyomásom, Edi!
Hogy? Azt gondolod? Miből gondolod?
Tök régóta magas. Az iskolaorvos miért magasat, lehet, hogy emiatt vagyok rosszul mindig.
Hogy-hogy rosszul vagy? Mindig?! Én semmiről sem tudtam. Naven miért nem talált ki valamit?
Ő sem tudta. Az iskolaorvos nem szólt neki.
Az iskolaorvos, ugyan már Anka! Naven egy istenverte sztárbelgyógyász diagnoszta, az emberek egymást gyilkolják, hogy sorra jussanak a keze alatt, erre épp a kishúga hipertenzióját ne venné észre?! Mégis miről beszélgettek vacsi közben?
Edi, kezd nagyon fájni, nyöszörgök.
Fáj annyira, hogy Navennek is szólnál?
Nem.
Akkor szurit kapsz, beteszlek az ágyba, aztán éjjel, míg alszol, megtervezem az arcod.
Brrr! Nem akarom, hogy én is a gyártmányod legyek gyártási számmal! A régit akarom. Műts meg úgy, hogy úgy nézzek ki, mint azelőtt, Edi!
Azután, ami pénteken történt? Hogy…? Anka? Naven azt mondta, nem süllyedtél le a víz alá, aztán meg felemelted a plafonig, azt mondta, az a gyerek teljesen száraz volt, amikor kimászott a medence aljáról! Ne sírj… Naven azt mondta, ott volt az egész fősuli… És a tanári szoba? Láttál valamit, miután Rafi kijött onnan?
Edi, nagyon fáj!
Bábból pillangó leszel. Az fáj.
(Folyt. köv.)