Nem mondom
Azt hiszem pirosra voltak festve a padok
a folyosókon néma vitrinek
a kockaköveken cipőkoppanás
s hogy féltem vécére menni
nem mondtam senkinek.
Amikor csitt apád éjszakás volt napokon
cseresznyevért folyattam le lábamon
titokban elképzeltem hogy gyökerestől
kitépem az eget
de hogy legszebb álmaim kék-fehérek
nem mondtam senkinek.
Összegyűjtöttem a kapszulákból a porokat
tompa késsel próbáltam a nyakamon eltalálni
de sehogyan sem sikerült kitapogatnom az eret
aztán megjöttek a piacról
s hogy meg akartam halni
nem mondtam senkinek.
Pattogtatta a kosárlabdát én meg verset írtam neki
tudom hogy vésett kőkockában akart lakni
de beletették a földbe
és aranyló bőrén most sárférgek televénye..
ordíthatnám hogy kikaparnálak még mindig
hogy zárj ketrecbe kínozz ölj meg inkább
vagy helyetted hadd én menjek
de te nem hallod
így nem mondom senkinek.
Retinámba égtek a hideg kórházfények
a vér csorranása pedig dobhártyám mögé
az utolsó levest én főztem neked
mielőtt kifújtad az ablakon a hitet
hogy több vagy mint lélegző gépezet
nem tudta senki
s nem mondtam senkinek.
Csecsemőkezű tavasz és nyár volt
szilvaszín lombokat festettetek
ettétek a fahéjas kiflit
sikoltottatok hogy még nem akartok aludni
hátamat az ajtónak vetettem
s egy percig sem hittem istenben meg hazában
sem új világban meg feltámadásban
bennetek pedig csak akartam
de hogy már ezt is feladtam
nem mondhatja senki
így nem mondom senkinek.
Lézerkésekkel vágták körbe nyakamban a
titkolt nyirkot ahol gyilkos magányban
lapultak a mondatok
arról hogy kit miért és hol szerettem
de mert nem mondhattam
nem mondtam senkinek.
Most sem találom bőrödet
összekeveredtek bennem az arcok
eltévesztem a nevet
senki nem mondja hogy szeretne
s én sem mondom senkinek.
