Málika egyedül élt. Már nem is emlékezett arra, mióta. Két gyereket nevelt fel, alkoholista férje mellett. Soha nem kapott senkitől semmit, beleértve a szüleit is. Bár az állami gondozást megúszta, azért nem volt könnyű az élete. Egyszobás házmester lakásban éltek, amíg egyszer Apa elment, végleg. Kis teherautóra felpakolta az egyetlen fekete-fehér tv-t, a hűtőgépet, és a mosógépet. Málika rohant Apja után. Apa! Ne hagyj itt! Apa! Kérlek! Veled akarok menni! (Mert a gyerekek, mindig azzal akarnak lenni, aki elhagyja őket.) Nagymama ott volt, mint annyiszor mindig. Málikám! Vonta magához a zokogó kislányt. Gyere velem, elmegyünk játszani.

Apa tehetséges ember volt. Verseket írt, rajzolt, százados volt a múlt rendszerben. De az alkohol démona őt is elragadta. A sajátjai, (orosz katonák) majdnem agyonlőtték, pedig a Pártházat a testével védte ötvenhatban. A lábánál akasztották fel, csoda, hogy túlélte. Málika csak később szerzett tudomást ezekről a szörnyűségekről. Kis kezében, zsebkendőt gyűrögetve sírdogált a múlton. Sajnálta Apát. Hisz ő, mindent megtett a Hazáért.

Anya tizennyolc évesen ismerkedett meg Apával. Apa, elveszítette az első feleségét. Az mondták, agyhártyagyulladás. Harminckét éves volt. Egy kislányt hagyott árván, Évikét. Anya őszintén megszerette a kis árvát. Apa kis idő múlva megkérte a kezét, és ő igen mondott. Gyerek volt még. Nem is tudta, mit vállal.

Málika nehézkesen emelkedett fel a hokedliről. Csak iszok egy kis rumot. Jó a hörgőimnek. Magában vénasszonyosan göcögött, miközben kimérte az olcsó rumból az aznapi adagot. A kupakot gondosan rácsavarva, ( nehogy kárba menjen egy csöpp is) a spájz polcára tette. Leült, és egy rutinos mozdulattal lenyelte. Kicsit marta a torkát, ezen megint elnevette magát. Érdekes, gondolta. Mennyire nem hasonlítok Apára. Az ablak mögött leszállt a szürke alkony. Emberek jöttek, mentek a házban. Vidám gyerekzsivaj hallatszott be a kis lakásba. Senki sem gondolt Málikára, aki a spájzban csendben lelépett a hokedliről.