Dallambogarak, s ugye van aranyos katica meg rút bogár is
Na figyelj, romantikus vers:
A fényes szemek sötét kút,
belül falain sikamlós zuzmó,
alul mocsár,
s ha ujjaid felfelé kutatnak,
gyökereket lelnek.
A hang fentről
apró dallambogarak,
folyton csacsogás.
Ma megérted, a hullás maga
volt érdemem.
Utolsó lélegzeteim jussanak
neked,
ki nem is létezel.
Na, belém szerettél végre? Gondolom, kurvára nem. Mind1 is.
Apám egyszer azt mondta,
ne menjek bele a medencébe,
mert kijön a víz,
és nevetett,
én meg sírtam.
De csak belül, mert a fiúk nem szoktak.
Azóta eltemettük.
Vagyis nem, mert ott a sufniban, lezárt dobozban, és semmi szaga, bár anyám azt mondja, bűz van.
Ahhoz képest, amit ő kért,
hogy csak lökjük árokba,
még kegyeletteljes voltam.
Valamit tudott a halálról.
Legalább arról,
ha rólam nem is.
Biztosan ezért nem mersz a kádba
beülni mellém,
súlyos mosolyod kinyomná a vizet, és ott maradnánk
a habtól pőrén,
csigolyádon futnának le a hűlő cseppek
és percegnének a tusfürdő apró buborékai.
Sokkal biztonságosabb egyedül
hellezni.
Annál nincs egyértelműbb szitu,
nem kell senki,
és nem kellek senkinek.
Mit szólsz? Ez igazi metatextus.
Veled beszélek, és lehet, hogy te vagy a versben… milyen izgalmas, ugye?
Állítólag tehetséges vagyok
az alávetettségben.
Kérdés, mi alá vetve a legjobb.
Egy úthenger túl vad és véres…
Esetleg egy kamion szembe,
az meg egészen horror.
Meg a kocsiért is kár lenne.
Míg kitalálom, szokásból gyereket nevelek,
zabálok meg baszok,
majdcsak megjön az ihlet.
Megértem, ha a vers eleje tetszik jobban,
de látod, elolvastad,
s most győzd kiválogatni, melyik sor a tiéd.