Háló

Megtekintve: 171 alkalommal

Monológ a mennybe…

(Veled se volt reményteljesebb,

de nélküled gyötrelmesebb…

– mi ez a földi visszhang?)

*

Nem tudtam felvenni

(egyedül)

a sors-kezeslábast,

három évesen

sírtam az ablakban

(vártam az édesanyai választ) …

– így, neked akkor nem volt szörnyű,

de nekem még mindig terápiajellegű.

A kiskoromban megélt

megvigasztalhatatlanság,

már örök hiányba akadt ölelés-jelenet.

Az öcsém érkezése

volt az igazi képzésem.

Megtanultam szófogadónak lenni,

figyelmet nem igényelni,

csendben… néma csendben…

az angyalokat keresni.

(Sok volt neked: fuldokló kisded,

részeges ember…  – észrevétlenül

engedtem el a kezed, Istenbe kapaszkodva

hittem, hogy én egyedül is megleszek.)

Még nem voltam ivarérett, de már tudtam,

milyen, ha egy házasság tábláján

gyermek játszik bástya-, futó- és huszár szerepet.

Szívem nyolcfelé szakadva

kereste az ideális lépéseket,

lassan gyalogosként néztetek rám:

– Még több áldozattal, még több akarattal,

de csak megoldod a helyzetet! – senkit se érdekelt,

hogy egy torz tükör miatt az ellenfél is

ugyanabban a színben létezett.

Jöttek a fel nem idézhető évek.

Gyűrűzött ujjakba kapaszkodva,

szerető lettél a szerethető helyett,

az egyetlen fiadnak és testvéremnek

csak a félkarú rabló “kedveskedett”,

otthonától csábította el a vas-mostoha;

apám hol az üveget, hol a nyakadat szorongatta…

és közben rettegtünk, ha másfelé lengett a karja…

Akkor jöttem rá,

hogy imára kulcsolt kezem

egy átkozott család bilincsét hordja.

*

(Felvágott erek,

nyugtatók és különböző szeszek,

mert tizenöt évesen túl halkan

mondtam nemet.

Azt se tudtad, hogy az első kérőm

bocsánatkéréssel jelentkezett,

ugyanaz volt, aki ittasan – egy élvezetért –

szégyenteljesen maga alá tepert.

Mosolyogva engedtem el,

úgy véltem, hogy végleg,

de az ágyamban

félelem-szoborként

számtalanszor megjelent.

A balszerencse, mint fő figura,

furcsa lelkiismeret-helyzeteket teremt.

Rám került egy újabb

illúzió-maskara: “Erős vagyok. 

Soha nem leszek

hozzád hasonló asszony-forma.”

Egy kis irónia –

már nem volt mit vesztenem,

sorra dőltek szerelem-kar/d/ba,

zajlott a végzet viadala.)

*

Átbotorkáltam néhány évtizedet

– a megfelelési kényszer fájdalmas

csapdákba vetett -,

iszonyat és szorongás miatt menekültem,

a szépet is délibábnak néztem.

(Visszajöttem a túlvilágról,

hogy ne legyen halott gyermeked,

a párom azelőtt lett apa, mielőtt férjhez mentem,

de csak ő volt a “kedvenc” vejed,

az unokáid is megismerték a sakk

sokkoló oldalát –

te ártatlannak vélted a tapasztalást.)

Még mindig hallom,

ahogy mondod: – Gyenge vagy!

– ennyivel engedtél legtöbb utamra;

amikor legnagyobb szükségem lett volna

egy biztató szóra, mindig elnyomta

a mártír-hangod sikolya…

Te voltál a legfontosabb homokszem,

az időm csak pergett.. pergett…

közben az én-percem elveszett,

de csak ott kuporogtam melletted és…

bizonygattam, hogy mennyire szeretlek,

talán megérdemlem

………….

…………

*

A legszebb áldás,

hogy elengedhetlek…

Én kimondhatom azt,

amit te nem tettél meg.

Nem adatott meg az, hogy

egymáshoz közel kerüljünk,

csak a szenvedés oltárán

hullott együtt a könnyünk.

Mi jutott neked, és mi nekem…

– miért mérlegeljük?

Csak “nézd”, a békesség mily’ könnyű:

pitypang szirmokban száll…

minden virágtól egy érzés-feloldozás.

Megbocsátottam…

ahogy jómagamnak is.

A mennybe érkezik

egy elsuttogott vallomás…

a neked írt vers,

ennyi lenne, semmi más:

A lélek nem akkor hal meg,

amikor a testet eltemetik.

Jóval előtte, vagy utána… 

Vélemény, hozzászólás?