Monológ a mennybe…
(Veled se volt reményteljesebb,
de nélküled gyötrelmesebb…
– mi ez a földi visszhang?)
*
Nem tudtam felvenni
(egyedül)
a sors-kezeslábast,
három évesen
sírtam az ablakban
(vártam az édesanyai választ) …
– így, neked akkor nem volt szörnyű,
de nekem még mindig terápiajellegű.
A kiskoromban megélt
megvigasztalhatatlanság,
már örök hiányba akadt ölelés-jelenet.
Az öcsém érkezése
volt az igazi képzésem.
Megtanultam szófogadónak lenni,
figyelmet nem igényelni,
csendben… néma csendben…
az angyalokat keresni.
(Sok volt neked: fuldokló kisded,
részeges ember… – észrevétlenül
engedtem el a kezed, Istenbe kapaszkodva
hittem, hogy én egyedül is megleszek.)
Még nem voltam ivarérett, de már tudtam,
milyen, ha egy házasság tábláján
gyermek játszik bástya-, futó- és huszár szerepet.
Szívem nyolcfelé szakadva
kereste az ideális lépéseket,
lassan gyalogosként néztetek rám:
– Még több áldozattal, még több akarattal,
de csak megoldod a helyzetet! – senkit se érdekelt,
hogy egy torz tükör miatt az ellenfél is
ugyanabban a színben létezett.
Jöttek a fel nem idézhető évek.
Gyűrűzött ujjakba kapaszkodva,
szerető lettél a szerethető helyett,
az egyetlen fiadnak és testvéremnek
csak a félkarú rabló “kedveskedett”,
otthonától csábította el a vas-mostoha;
apám hol az üveget, hol a nyakadat szorongatta…
és közben rettegtünk, ha másfelé lengett a karja…
Akkor jöttem rá,
hogy imára kulcsolt kezem
egy átkozott család bilincsét hordja.
*
(Felvágott erek,
nyugtatók és különböző szeszek,
mert tizenöt évesen túl halkan
mondtam nemet.
Azt se tudtad, hogy az első kérőm
bocsánatkéréssel jelentkezett,
ugyanaz volt, aki ittasan – egy élvezetért –
szégyenteljesen maga alá tepert.
Mosolyogva engedtem el,
úgy véltem, hogy végleg,
de az ágyamban
félelem-szoborként
számtalanszor megjelent.
—
A balszerencse, mint fő figura,
furcsa lelkiismeret-helyzeteket teremt.
Rám került egy újabb
illúzió-maskara: “Erős vagyok.
Soha nem leszek
hozzád hasonló asszony-forma.”
Egy kis irónia –
már nem volt mit vesztenem,
sorra dőltek szerelem-kar/d/ba,
zajlott a végzet viadala.)
*
Átbotorkáltam néhány évtizedet
– a megfelelési kényszer fájdalmas
csapdákba vetett -,
iszonyat és szorongás miatt menekültem,
a szépet is délibábnak néztem.
(Visszajöttem a túlvilágról,
hogy ne legyen halott gyermeked,
a párom azelőtt lett apa, mielőtt férjhez mentem,
de csak ő volt a “kedvenc” vejed,
az unokáid is megismerték a sakk
sokkoló oldalát –
te ártatlannak vélted a tapasztalást.)
Még mindig hallom,
ahogy mondod: – Gyenge vagy!
– ennyivel engedtél legtöbb utamra;
amikor legnagyobb szükségem lett volna
egy biztató szóra, mindig elnyomta
a mártír-hangod sikolya…
Te voltál a legfontosabb homokszem,
az időm csak pergett.. pergett…
közben az én-percem elveszett,
de csak ott kuporogtam melletted és…
bizonygattam, hogy mennyire szeretlek,
talán megérdemlem
………….
…………
*
A legszebb áldás,
hogy elengedhetlek…
Én kimondhatom azt,
amit te nem tettél meg.
Nem adatott meg az, hogy
egymáshoz közel kerüljünk,
csak a szenvedés oltárán
hullott együtt a könnyünk.
Mi jutott neked, és mi nekem…
– miért mérlegeljük?
Csak “nézd”, a békesség mily’ könnyű:
pitypang szirmokban száll…
minden virágtól egy érzés-feloldozás.
Megbocsátottam…
ahogy jómagamnak is.
A mennybe érkezik
egy elsuttogott vallomás…
a neked írt vers,
ennyi lenne, semmi más:
A lélek nem akkor hal meg,
amikor a testet eltemetik.
Jóval előtte, vagy utána…