Háló

Megtekintve: 34 alkalommal

Babaház 6. (18+)





2006 / 1. A két kedves kis bárányfelhő

*


Dee

– Dee, ébredj! – John hangja. Vagy Nate-é. Mindkettőjüké, vagy egyikőjüké sem. – Ébredj fel!
Valaki más éli az életem, és én élem másét. Álmomban újra megszületek, és Ava az anyám, John pedig az apám. Az egyikük a mezsgye jobb felén, fekete csuhában, másikuk a távolban, olyan messze, hogy egy élet választ el tőle.
Stációk, és nekem mennem kell. Éget a nap. Az egész világot betemette a sivatag. A homok forró, mezítláb állok, és mennem kell, hogy ne fájjon a szúró perzselés.
De nem akarok eljutni Ava-hoz. Félek tőle. Azt hiszem, nem szereti John-t. John-t, akit a világon mindennél jobban szeretek. De mennem kell. Felperzsel a homok.
A nap gyarlón kel, és galádul emelkedik. Legfelül pedig izzásra hevíti a sivatagot – sosem állhatok meg. Ava-hoz közeledem.

*

Kinyitom a szemem. A testem fekszik, és olyan, mintha egész eddig hűtőben feküdtem volna. Jobb oldalamon Ava, a balon John. Vita-villámokat szórnak egymásnak a fejem felett. Ava lemond rólam, John bízik bennem.
Kinyitom a szemem. A testem fekszik, és annyira kimerült, hogy talán sosem mozdul meg. Kórház éjfénye világít felettem, aztán John mosolya: – Szia Dianne! Én John vagyok, és ne félj, vigyázok rád!
Kinyitom a szemem, és majdnem semmi. Csupán a fölém magasodó rideg faágak csontváz ujjai. Mindenféle sziréna vijjogása a fülem mellett – valami oltári nagy baj van. Kalodába zár az autó, ahogy összelapult körülöttem. Az eget látom és a tűz fényét: valami kigyulladt.

*

Kinyitom a szemem. Fagerendázat magasodik fölém, mosolyogva ölelem meg a takarómat. Itthon vagyunk, a régi házban. Oldalra fordulok, nyár illat lebben a nyitott ablakon át.
Végre újra itt vagyok – kelek fel olyan jó kedvvel, mintha a mai nappal kezdődött volna a nyári szünet első napja. Talpam a rég tapintott padlón lépked, ahogy az ablak felé haladok. Ám a szívem összeszorul a látványtól: Anne is itt van. A mező közepén babrál a piros pipacsok özönében.
Az égre nézek, a szalmaszín napra, és azt kívánom, bár porrá égetné Anne-t. Aztán visszaszívom, mert meglátom a két bátyámat a tóparton. Fehér pólókban ülnek egymás mellett, és nagyon szeretem, ha ezt csinálják. Ha itt vagyunk, képesek reggeltől együtt lógni, míg otthon van, hogy hetekig alig beszélnek.

*


Nate

– Most akkor szerinted befestette a haját? – kérdezem John-tól, ahogy hátra-hátra pillantok Anne-re.
Hosszú ideig figyelem a húgomat, mert Anne jelenléte mindig kicsit olyan, mint a carpe diem. Ragadd meg, mert a következő pillanatban már nem lesz többé, és nem tudhatod, mikor jön újra. Egy óra, vagy tíz év…
John-ra pillantok. Rosszul van. Halkan kapkodja a levegőt, tekintete az előttünk fodrozódó tó túlpartjára vetül.
Eldobom a cigim, és felé fordulok. Megfogom a kezeit, olyan hidegek, mintha hóba nyúlt volna kesztyű nélkül.
– John! John, nyugi. Figyelj!
Rám néz. Ajka remeg, míg fogai erősen egymáshoz feszülnek.
– Oké, semmi baj – mondom, és a zsebembe nyúlok néhány szőlőcukrot előkapva. – Tessék, edd meg gyorsan.
Szemhéja is megreszket, majd egyet elvesz, a szájába teszi, aztán lassan hanyatt dől a puha, pipacsokkal teli fűben.
Az arcát figyelem, egyre nyugszik, és próbál mélyeket lélegezni. Egy egész élet eltelik, mire újra rám néz.
– Jobban vagy?
– Ühüm – fut át az arcán egy halvány mosoly, majd az égre pislant.
– Nem kéne állítani az inzulinon? – kérdezem.
Mielőtt válaszolna, hangja elakad, mert megszólal zsebemben a mobil. Előkapom, aztán reflex-szerűen ki is nyomom.
– Ki volt az? – kérdezi. Nem akarok válaszolni, de John a gondolataimban olvas. – Miért nem veszed fel neki? – sóhajtja.
– Miért nem nézzük meg a vércukor szintedet? – vágok vissza.
– Mert picit még mindig forog körülöttem az ég – mosolyog. – Az immunszuppresszáns(*1) miatt nem lehet normálisan beállítani az inzulint sem.
A szó görcsbe rántja a vesémet. Vagyis az övét, és az én derekamat.
– Mióta szeded? – A hangom halk, és… Nem akarom ezt az egész beszélgetést. Vércukor szinttel és gyógyszerekkel kezdődik, és a limfómáig fogunk eljutni. Ez… Ez olyan, mint megtudni, melyik napon halsz meg.
– Scott volt, ugye? Hetente csak egyszer telefonálhat, és évek óta téged hív – szólal meg.
Ha farkas lennék, vicsorognék… Ám csak azt érzem, ahogy arcom két oldala megmerevedik.
– Ha nem lenne, már nem élnél – közli.
– Ha nem lenne, meg sem támadtak volna azok a kurva vadállatok! – vágok vissza.
– Ha nem lenne, Anne nem szedné mögötted a virágokat – folytatja.
– Ha nem lenne, Anne mögöttem szedné a virágokat!
John felkönyököl, majd lassan újra felül.
– Poszttranszplantációs diabetes mellitus(*2) – nyögöm, és esik le végre a tantusz, hogy mi a PTDM, és miért gondolja Anne, hogy John miattam beteg.
De jobb lett volna, ha nem esik le.
– Szóval a limfóma is a transzplantáció miatt van, John?
Bólint.
– Volt, igen. De abból már meggyógyultam egyszer.
– Micsoda? Mikor? És most akkor mi van? És én miért nem tudok semmiről?!
– Amikor el kellett hagynom Dee-t. Amikor, tudod… Úgy döntöttünk, hogy eltűnök egy időre az életéből.
– Hát, ez nagyon fasza, John! Azt hittem, akkor épp Michelle-lel élitek a mézes heteiteket?!
– Méz meg sör helyett CODOX-M/IVAC(*3) volt…
– BAZD MEG, JOHN! – pattanok fel, aztán rágyújtok. – Miért nem mondtad el? – kérdezem a tótól.
– Dee közelebb állt a halálhoz, mint én. Szüksége volt rád.
– Nem rám volt szüksége, hanem a hiányodra, ez nagy különbség – szusszanok, aztán igyekszem lenyelni a sértődöttségemet. Hátat fordítok a víznek, és elé állok. – És most mi van, visszaesés?
– Most a kemó miatti másodlagos tumor.
– Mik az esélyek?
– Gyere, ülj le – sóhajt. Engedelmeskedek.
De nem akarom hallani a válaszát. Nem akarom tudni az igazságot.
– Köszönöm, hogy nem mondtad el – sóhajtok a víz felé, miközben kifújom a füstöt, aztán a vállára hajtom a fejem, ő pedig magához húzza a vállam.
– Nate… Nekem most el kell mennem.

És a szavai fájnak. Úgy fáj, hogy minden indulatom a mellkasomba fagy.
– El kell mennem Anne-nel, hogy Dee végre… Hogy annyi év után végre szabad lehessen.
Felrántom a fejem, és felé fordítom az arcom.
– Mi?! – lehelem hangok nélkül. – Nekem számokat mondj, John! Redvás, rohadt értékeket, bátyám! Stádium beosztást, Ann Arbor(*4) rizikót… – suttogom egyre halkabban.
– Nem bírok ki még egy kezelést.
– És mi van a kísérleti cuccal? Éjjel elolvastam az egész agymenést. A botanikusi élettant, a zöldszíntestek pszichológiáját, azok megerőszakolását, és annak az adrenerg-szerű cuccnak a bázishármasok közé való beinjektálása?! Génsebészet?! Növényi- és emberi sejtek közös hibrid-anyaga? John, ez lehetséges? Inkább valami elbaszott sci-fi-nek tűnik.
John elmosolyodik.
– Dee hipotézise az, hogy minden emlékezik a világon. És az emlékek hálót alkotnak közöttünk, akik élünk. Mindegy, hogy állat, növény, vagy tárgy…
– Tárgy?
– A holtakat tárgynak tekinti, igen. Mégsem olvastad végig.
– Nem, bassza meg – nyögöm, és átdörzsölöm a homlokom. – Már azon fennakadtam, hogy egy növény hogyan érezhet. Hogy tudja rávenni arra, hogy emlékei legyenek, és hogyan tudta megtalálni a… A százból azt az egyet, ami deviáns anyagot termel. Még szerencse, hogy a „tárgyakig” nem jutottam el. Menten bele is őrülök, ha meg akarom érteni.
Elneveti magát.
– Nate, az nem százból az egy. Az… az több ezerből az egy! Tudta, hol keresse. Anne emlékezett arra a fára…
– Nekem ez akkor is sci-fi. Te mit gondolsz?
– Működik – mosolyog. – Én végigkövettem az egész kutatást. És tudod, minden nap megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok.
– Jó, és mit gondolsz? – türelmetlenkedek.
– Hogy fel kéne hívnod Scott-ot.
– Áááh, John! A gyógyszerről!
– Hittem benne, hogy okos, és hogy sikerül mindaz, amit megálmodott egy nap.
– Honnan a fenéből jött neki, hogy rákkutató legyen? Neki elmondtad a Hodgkint?
– Non-hodgkin volt. Most van a Hodgkin… Dehogy mondtam el, még most sem tudja!
– Hogy-hogy nem tudja? Akkor mit hadakozik a jelentkezési kérdőívvel?

John felhúzza térdeit, átfogva azokat, és behunyt szemmel beleszippant a levegőbe.
– Eső lesz. Érzed?
– Leszarom – szusszanok. De nem hagy választást. Nem néz rám, nem szól, így nagy nehezen körbenézek.
A halványkék égen két apró bárányfelhő halad épp egymás felé. Elnevetem magam.
– Nem gondolom, John, hogy a kedves kis vattafelhők mindjárt égi háborúba kezdenek.
Hirtelen megragadja a vállam, és maga felé fordít.
– Nézd meg jobban! Két anyától, de egy napon születtek – mutat a tó fölé –, az egyikük tűzforró, a másikuk jéghideg. Mi történik, ha találkoznak?
– Ööö, a frontokra gondolsz?
Téves – gondolom, mert még jobban szorítja a felkaromat.
– Háború – bólint. – És csak az egyikük győzhet, és most meleg van… Az élet, Nate! Ha a létmeleg összeolvad a holthideg áramlattal, tudod, hogy lehűlés várható.
Néhány pillanatnyi szünetet tart, aztán folytatja. Megdöbbenek a tényen, hogy valóban sötétedni kezd körülöttünk a lég.
– Elpusztítják egymást, Nate! Egyikük sem marad majd életben! Vagyis… Érted, ugye? Az élet tűnik el. Dee végleg el fog tűnni. Egyetlen esélyem, hogy szétválasszam a kedves kis felhőinket. Megadjam Anne-nek, amit kért, és ezzel visszaadjam Dee életét.
– Anne azt akarja, hogy aláírd a jelentkezést, és meggyógyulj! Nem?
– Anne értem jött – rázza meg a fejét. – Nyilván azért akarja, hogy most már egy tollvonással vége legyen az egésznek.
Az ég szigorú morogásba kezd a tó túlpartja felől.
– Nem értem. Azt mondtad, hatásos Dee rákgyilkos szere. Most meg azt, hogy a szerrel Anne mégis megölne?
– Ha nem lennél orvos, érteném, hogy mit nem értesz ezen. Dee nincs itt. Anne azt ad be, és annyit, amennyit csak akar.
– Úgy érted, hogy meg akar ölni?
– Nem tudom, Nate. Vagy én halok meg, vagy Dee szívódik fel.
– Ez mekkora hülyeség! – szakadok ki az érintéséből, és felállok. Az ég ránk robbantja az első csattanást, miközben a világoskék egyre sötétedik. – Ez kurva nagy hülyeség, John! Dee-nek kell gyógyszer, hogy újra önmaga legyen. Neked meg a kezelés.
– Ne kezdd el újra! – sóhajt. És az eső súlyos nagy cseppekben elered.
Nyújtom felé a kezem, megfogja, és felhúzom a fűből.
– Ha Ava se tudta szinten tartani a személyiségzavart, akkor nincs az a pszichiáter, aki képes lenne rá.
– És te? – kérdezem, aztán magam felé húzom. Hosszú még az út a házig, indulnunk kell, mielőtt ránk szakad a vihar.
– Be kell mennem érte megint – bólint. – De ha nem találom meg, akkor el kell mennem Anne-nel.
Ahogy elindulunk, egyszer csak megtorpan.
– Mi az? – Pillantását tekintetem követi. A házra néz.
– Ott van – motyogja.
– Hm?
Aztán karjával az emeletre mutat.
– Dee! Ott van Dee!
Döbbenten nézek a mellettünk elterülő mezőre. Az ott Anne. Aztán fel a házra. A nyitott ablakok függönyei szellemkén imbolyognak, ahogy egyre jobban támad a szél. Nincs ott senki.
– Anne a pipacsok között van – mutatok oldalra. – A ház felé siet, látod?
– Igen, de te nem látod Dee-t az emeleti ablakban?
– Nem! És ez hülyeség! Nincs külön Anne, és külön Dee! – dörrenek rá.
De az ég rám kontráz. Megfogom John-t, és úgy sietünk a folyékony vízfüggönyben, ahogy csak tudunk.

Megjegyzés:
Szervátültetést követően az új szerv kilökődésének megelőzéseként szükség van az immunrendszer gyengítésére. Nem csak közvetlenül az átültetés után lehet erre szükség, az élet folyamán előfordulhatnak olyan periódusok, amikor újra és újra megkezdődik a kilökődés. Ilyenkor is szükség van az immungyengítésre, annyiszor, ahányszor csak fenn áll a kilökődés veszélye. A hosszú ideig alkalmazott, vagy sokszor, nagy dózisú immungyengítő gyógyszer súlyos mellékhatásokat vonhat maga után.
Ilyen pl. a cukorbetegség, mely a szerek hormontermelést befolyásoló hatása miatt történhet. És a Tumor képződés. Mivel az immunrendszer sokszor van elnyomva, olyan kórokozók is megbetegíthetik, amelyeket egészséges immunrendszer simán legyőzne. Pl. az Epstein-Barr vírus, ami non-hodgkin limfóma (Burkitt) kialakulásáért lehet felelős.
A kemoterápia megbetegítheti a szívet, tüdőt, infertilitást okozhat, és másodlagos tumorokat.
Hogy non-hodgkin után hodgkin alakuljon ki, arra nincs sok esély. De a regény így írta önmagát, mert nagyon találó a hodgkin ly. -ra jellemző sejtek neve:)
(Évi)




2. Gyertyaláng a forgószélben

*


Dee

A magas különös gyorsasággal szippantja el a levegőt, súlyos fekete felhőket tol helyette elzárva előlünk a menny fényét. Tölcsérrel forog felénk távolból a vihar, összetett szemei mindegyikéből ezüst villámok cikáznak.
Fordulok, lábam kilógatom az ablakon. Sípcsontomnak csapódik a fülledt áramlat, hajamba kap az eső, és homlokon csókol a vihar szele.
Örülök a vad nyári zivatarnak. Elmosolyodom John és Nate iszkolásán, végre bekergette őket az ég, és együtt lehetünk. Alig várom már, hogy bejussanak a házba. Akkor majd nekiállok sütni – a vaníliás John kedvence –, és teát főzök: levendulásat. De nem bírom levenni róluk a szemem addig, míg be nem érnek.
Ha nagy vihar van, akkor elmegy az áram. Gyertyákat gyújtunk a nappali közepén, és kiterítjük a „Ki nevet a végén” társast, aztán estig röhögünk Nate-en, ahogy sorra veszít – amit nem bír elviselni. Minden játék kezdetén egyre lelkesebb, és különböző zsonglőrtrükkökkel próbálja az oldalára fordítani fortunát – ahogy a dobókockát próbálja bűvölni, aztán mindegyik végén egyre sértődöttebb.
Nate még soha nem nyert. Amikor elege lesz, és „soha, a rohadt életbe, soha többé nem játszok veletek, olyan isten nincs”, akkor elszív egy cigit.
Olyankor nincs kórház, és mobiltelefon. Nincs internet és olyankor Anne sincs. A tűztől fél. A tűzfénynél olyan messzire megy, amennyire csak tud. A gyertyafényben suttogott titkokról semmit sem tud.
A tökéletes vaksötétben érzi igazán jól magát. Bújócskázni például imádott velünk. Ám egy idő után már nem játszunk ilyesmit, a bátyáim szerint már túl idősek vagyunk hozzá.

Már mozdulnék, ám John megtorpan. Arca felém emelkedik, sötétkék tekintete átitatja az ég vizét: engem néz.
– Maradj ott, bemegyek érted – Inkább olvasom az ajkáról, mint hallom, mert hatalmas mennydörgés rázza meg a kertünket.
Nate szó nélkül hátralép érte, és behúzza a házba. Akkor mégis rossz előérzetem támad, Anne nincsen sehol – megelőzhette őket, és már a házban van.
Villámgyorsan fordulok a szoba irányába, melyet a kinti sötétszürke szurokfeketére festett. Halálra rémülök, amikor mögöttem dördül fel az ég, szilánkossá durrantva az ablakot.
– Gyorsan! Ablakok! Aztán pince! Valami forgószél jön! – hallom Nate üvöltését a földszintről.
Villám mögöttem. A bőrömön érzem az elektromos kisülés gyengült energiáját: forró simogatás.
A sarokban Anne áll. Az ezüst villám gyöngyházzá festi alakját. Aztán csak sötét, mennymorgás, közeledő Anne-hörgés.
Az ablakhoz hátrálok, karomat felsérti a kitört üveg.
– Anne! Azonnal lejössz! – dörren Nate hangja.
Engem már senki nem keres – döbbenek rá.
– JOHN! Hova az istenbe mész? Felkapja a házat a tornádó!!! – sikítja Nate lentről.
Apró villám-rezzenés. Anne az arcom előtt szuszog. Világoskék szemét fehérré festi az elektromosság, és felvillan, ahogy a villám a hátamba csapva ragad meg.
Testem rázkódik, elemelkedik a padlótól. Anne szemében gömbként tükröződik az elektromos háló, mely rabul ejtett – vagy az ő szeméből tör elő?
John beront, teste a kilincsen ragadva hintázik. Anne sikítva fordul felé. Az áramgörcs elenged, a padlóra rogyok.
– Anne! – lép felé John. – Engedd vissza őt!
– Engedd el őt! – vág vissza Anne, és John elé lépdel. – Nem tehetsz ellene semmit!
– Te sem tehetsz az ellen semmit! – mutat az ablak felé.
Felállok. Ezüst karimájú fekete lyuk hullámzik a levegőben. Megbűvölve állok hatalmassága alatt. Alig közeledik, inkább egyre terebélyesedik – mintha csak a döntéseinkre várna.
– Nélküle te nem lehetsz itt, Anne! – hallom mögöttem John-t.
A vajúdó féreglyuk körül fémszálakra hasadnak a holdak, csillagok.
– Ahogy te sem – válaszol Anne, aztán erőltetett vihogásba kezd, és lök rajtam egyet.
Ölem az ablakkeretnek csapódik, tenyerem felhasad, ahogy megkapaszkodok, és az arcomat is végigszántja egy kiálló szilánk. Óvatosan megfordulok.
Anne áll velem szemben, aki nem Anne. Saját tükörképemmel szembesülök. Megrettenve nézek át válla fölött John-ra.
– Mi folyik itt, John? Anne hogy nézhet ki ugyanúgy, mint én? – suttogom felé.
– Dee… – Hangja tele van aggodalommal, ahogy a nevemet mondja.
Lép, félre söpri Anne-t… Vagy… Engem? Aztán átölel.
Akkor újra belém vág a vihar. Arcomat az eső áztatta pólójába fúrom. Gőz csap meg, John teste olyan tűzforró, hogy párolog bőréről a víz.
– Maradj velem, Dee! – hallom a hangját mellkasán át.
Testemet égeti ölelésünk, az elektromosság öve eggyé tapaszt minket. A szélvihar már a szobánkban pörög, vagy minket rántott ki onnan, és lebegünk a villámháló húsba vágó madzagbilincsében.
A kellős közepében állhatunk, ahol nincsen áramlat, hideg, vagy eső. A dörgés tőlünk messze, a szélek felé fúj. Itt tökéletes a csend, John szíve lassan, öblöseket dobban – mindig ilyen, ha meg akar nyugtatni.
Kinyitnám a szemem, de ahogy testem minden porcikája, a szemhéjam is lebénul. Nem mozdulhatunk addig, míg a vihar tovább nem vonul.
John mozdul, még szorosabbra fűzi körém karjait, és akkor még mélyebbre kerülünk. A testen kívüli fekete semmi képeket villant elém.

Röntgenablakok és a felvételeket átvilágító képernyők folyosónyi hosszan a falakra rögzítve, a másik oldalon nyitott ajtajú szekrények – azokból kidőlő előhívott, vibráló, fekete-fehér fóliák, melyek belső szerveket ábrázolnak.
Anne morog a fülembe, ajkával megérintve a nyakam. Halálra rémülten rohanni kezdek. Előttem a mesterséges fehér fény, mögöttem a vaksötét űz.
Meg-megállok egy-egy túlcsorduló szekrénynél, térdre esve, hogy megnézzem a felvételeket, de hátulról rám ront a sötét. Fejem ide-oda forog, ahogy a kétségbeesés padlóján rohanok, céltalan, csak foltokat kivéve a képeken. De nem állhatok meg, üldöz Anne halálszaga.
Aztán térdre esek. A sötét megelőz, és mindenhonnan körbevesz. Meg fogok halni. Eggyé fogok válni Anne túlvilági erejével.
Sorsomba belenyugodva fordulok a mellettem vibráló felvétel felé: az első egy gerincfelvétel. MRI, nyílirányú. A halál kettészelte középen a gerincet, szembefordította, majd fotózott. Villámlik, ahogy villan a vaku.
Térfoglalás. Csontvelőben terpeszkedő lágyrész támadás. Gerincvelő fojtogatás.
Aztán sötét. Mint gyertyafény – mélysárgán kezd pislákolni a következő: mellkasi CT, harántirányú, tüdőfelvétel. A lég szurokfekete masszává alakul. A tüdő ében szövetében több apró gömbvillám égeti a retinám.
És összezsugorodom. A felvételek részévé válok, a röntgen-világ fekete-fehéren vibráló tükrén tiporgok. Körülöttem a többi szerv fényképei – és én benne a képekben.
Karomat nyújtom a gigantikus felvétel közepén: a halál pepitán vibráló szívében nézelődöm.
Hasi CT hófehér homokfövenye, fekete vakfoltok a szememben. A gyomor tükörszín fala feszül tapintásom elé, oldalazva simítom végig, amikor csuklómat megragadja a halál: a környezetétől jól elkülönülő manifesztáció.
Bekap, aztán lenyel a tumor. A tükör túloldalán rottyant ki magából: a hashártya mögé. Oda, ahol két vese helyett mélymagmáig fertőzött gennygejzírek bugyognak.
Egy darab vese szétcsattant maradványai. Oldalra nézek: a másik vese már rég nincs. Ez John teste – döbbenek rá, és megsemmisülök.

*


John

Amint megtaláltam, és magamhoz szorítottam az unokahúgomat, máris elvesztem. Hogy tűnhet el úgy, hogy karom minden erejével ölelem?!
Hogy halhatott meg a nővérem, amikor rajongásig imádtam őt?! Hát, semmit sem számít a világon a szeretet ereje?

Dee beomlott babaházán ücsörgök, és sírni volna kedvem. Már megint csak a megszámlálhatatlan lom. Néha akaratlanul is kiszúrok egy-egy ismerős kacatot. Gyerek-goblein és csörgő sapkás bohóc. Csatok és masnik – megannyiszor súrolta kézügyességem határát, ahogy próbáltam a hajába illeszteni.
Iskolai értesítők: tanulási képességzavart kérik kivizsgáltatni – diszlexia, diszkalkulia? Koncentráció zavar, petit mal epileptikus kihagyások, kóros szemtekerezgés, hallucinációk? Autisztikus spektrumzavar?
„Dianne egyik nap kiválóra felel, másnap semmire sem emlékszik az egész év tananyagából. Speciális kiegészítőiskolába való átíratás javallt. ”
Ava mindezt megjósolta.
Nate őrjöngött. Egy hét otthon tanulás után azt mondta: a húgom okosabb nálam, rájuk kéne gyújtani az épületet – persze viccnek szánta, de picit sem volt az. Akárhogy is, Dee-vel sosem stimmelt valami. Aztán nagy nehezen elfogadtuk, hogy mi.
Hol vagy? – állok fel a porszag kellős közepében, de sehol sem látom a kijáratot.
A tető recsegve omladozni kezd.

*


Nate

A pince nem nagyobb, mint nyolc négyzetméter, és olyan alacsony, hogy John-nal épp hogy nem verjük be a fejünket. Dee talán húsz centivel is alacsonyabb nálunk, ő naná, hogy nem érzi szorongatónak.
Mondjuk John sem. De azt hiszem, Anne nem mert lejönni. Én pedig egyre idegesebb vagyok a helyzettől.
A bátyám és a húgom úgy társasoznak az apró lyuk közepén, mintha nem lenne sem múlt, sem jövő. És ez még jobban bosszant.
– Hogy a fenébe lehet az, hogy ez a buzi társas itt van, egy alap orvosi táska meg nincs? A gyertyákat értem, igen, a pokrócok is tök jók, az elemes tea főző már határeset… Nem is tudtam, hogy ilyen is létezik… – próbálom kizökkenteni őket a felhőtlen játékból.
– Miért, mi bajod van? – kérdezi John, és erre teljesen elkattan az agyam.
– Hát először is baromira idegesít ez a tea! – kezdem elfojtott feszkóval. Dee kinevet.
– Ez stresszoldó tea, Nate! – vigyorog felém.
– Annyira szar az íze, hogy teljesen felstresszel! – sipítom, aztán John felé: – De NEKEM mi bajom???
Akkor végre komolyan vesznek. Abbahagyják a játékot, és felém fordulnak.
– Te összekaristoltad magad, mert isten tudja, miért kellett a kitörött ablakot tapigálni! Vágások az arcodon, a nyakadon, a csuklódon, és egy kurva fertőtlenítő sincs, hogy legalább leöntselek vele – szónokolok Dee-nek. – Ha nem kapsz rövid időn belül tetanusz szurit, talán bele is halsz! Te meg! – folytatom John felé. – Ott feküdtél eszméletlenül a szoba közepén! Ráadásul tűz forró vagy! Ő tetániás görcsöt kap, te meg lázgörcsöt. Hamarosan itt fogtok vonaglani a padlón vért habzó szájjal.
– Jól van, Nate, inkább idd a teádat – sóhajt John rosszallóan, aztán Dee-re pillant. Hosszan összemosolyognak, aztán folytatják a játékot.
– És akkor Anne most hol van? – kérdezem óvatosan, de rám sem hederítenek. – És mikor jön vissza? És miért nincs itt? Nem lesz baja…?
– Ő akart kilökni az ablakon, Nate – válaszolja Dee, miközben lépked a piros bábuval. – Gyere, játssz inkább!
– Kizárt!
– Tényleg ő akarta kilökni, én láttam – vágja rá John.
– Mármint, kizárt, hogy játsszak veletek! – kinevetnek. – Mégis hogy láthatod őket külön? – faggatom John-t.
– Mindig is láttam őket külön, Nate… – fordul felém John.
Aztán hirtelen kihuny a gyertyafény.
– Dee, Dee, itt vagy? – szólal meg John hangja a sötétben. De a húgom nem válaszol.
– Nem is hiányoztam? – halljuk meg kisvártatva Anne hangját.



3. Mindenki itt van

*


Nate

Talán egy óra is eltelik a pince vak sötétségében, amikor újra belekortyolok a vizeletízű teába – bár az illata valóban kellemes: levendula. Egy órán belül hatvanhatszor kérdeztem Anne-t, hogy fenn van-e még. Az utolsóra azt hiszem, hogy álmában válaszolt – vagyis nem ő, hanem Dee szusszant egyet: „békén hagynál, alszom”.
Erre John, aki néma csöndben ülte végig – vagy feküdte, mit tudom én, hiszen sötét van –, akiről azt hittem, hogy a tizenhatodik kérdés után kómába esett a betegségétől, nagyot moccant, és kétségbeesetten keltegetni kezdte, ám ismét csak egy félálomban elmormolt kérdést hallottunk tőle: „a rémálmokból mindig felébredünk? ”

Na, azóta várom én is John-tól a választ. De talán már ő is alszik. Én pedig baromi éhes lettem, és nagyon kellene már egy cigi.
Mély sóhaj tör fel a tüdőmből, amire erősen rámordul a gyomrom. Pisilnem is kell. De ami a legrosszabb, ami savként marja a mellkasom, hogy eszembe jut Lucy – hogy mennyire hiányzik.
Lefekszem, és próbálok elaludni én is. Lucy arca jelenik meg előttem, nevető mosolya, a két kis gödröcskéje. Gondolatban a haját simítom, és elveszek a barna tincsek fényességében.

Arra riadok, hogy valaki az én hajamat simogatja. Felpattannak a szemhéjaim, és vanília illat csapja meg az orromat.
– Anne? Dee? Most melyik vagy? – morgom a feketeségbe, de nem érkezik válasz.
Figyelek. Minden figyelmem a hajhagymáim érzékelésére összpontosul: hosszú, vékony ujjak lágysága, amelyekben finom erő lakozik. A vanília illat erősödik. Anya.
Felugrok. A szívem majd« kifordul a gyomromon. Vakon zihálok a láthatatlanba – bármi lehet akár közvetlenül az arcom előtt is.
De nem ott van. Hanem ott, ahonnan felugrottam – az altatódalt dúdolja. Sikítok, aztán hátba vág a fal. Fülem mellett megszólal egy hang:
– Én akkor is élesen figyelek, ha alszom. Csukott szemmel is látom, mikor mit csinálsz – A papi hangja beugraszt a sarokba. – A Pioneer folytatja útját, de lassul, pedig a végső cél már olyan közel! A legfényesebb csillag, fiam!
Aztán síri csend. Én többé nem lélegzek, aztán eszembe jut a valóság, és benne a bátyámmal, aki mindig elűzött minden démont a rémálmaimból.
– JOHN! – susogom.
– Annyira kicsi vagy még! – nyafog az arcom felé a nagyi öreges hangja.
– JOHN!!! – sikítok torkom szakadtából, aztán seggre ülök a sarokban, fejemet karjaim közé zárva.
De ők közelebb jönnek.
Anya ujjai erősen átkúsznak a hajszálaim között, miközben egyre hangosabban dúdolja a dalt. Papi a másik fülembe duruzsol rádióizotópos generátorokról meg fényév távolságokról. A mami az orromba leheli hüppögő sírdogálását.
Csak lenne reggel már!

Egy óriási csattanásra kapom fel a fejem. Szemem a hang irányára mered: kivágódott a pince lejáró. Világoskék fény csapódik a padlóra.
– John! – fordulok oldalra.
Rémülten térdelek fel. A társasra meredek: Dee nyert – vagy Anne fejezte be a játékot. Kizökkentve magam a döbbenetből, rázom meg a fejem: mert nincsenek itt. Se John, se a húgom.
Felállok, és John nevét kiáltva felkaptatok a földszintre, miközben azon merengek, ők mikor mentek fel, és miért hagytak itt.
Az utolsó fokhoz érve egy kar lendül az arcom elé.
– Kössz – sóhajtom, aztán gyorsan hozzásziszegem felháborodásomat. – Hova a faszomba tüntetek, és mikor?
Szemhéjam rángógörcsöt kap, amikor felegyenesedve tudatosul bennem, hogy nem John keze az, amit még mindig szorongatok. Felháborodásom minden erejével kitépem magam az érintéséből, a másik kezem önkéntelenül feszül ökölbe. Aztán vadul bevágok az arca közepébe.
Szőke haja meglebben, ahogy feljajdulva összegörnyed, kezeit az arcára szorítva.
Bántottam a testvéremet, mert az bántotta a testvérét. – Tehát, mi lesz? Hol van John, hogy bántson engem?! HOL VAN JOHN?
Leugrom a pincébe, mert biztosra veszem, hogy mégis ott vannak mindketten, csak… De nincsenek. Aztán már fény sincs, csak a nagy robaj a fejem felett.
– Mi a faszt képzelsz, Scott? – ordítom, aztán felnyúlok, hogy kinyissam a bejáratot, ám abban a pillanatban hallom, ahogy az öcsém egy súlyos bútort fölé tol – hiába az ugrálás, csak a könyökízületem bánja. – Ezért kinyírlak, te pszichopata fasz, hallod?! Elevenen felnyársallak – sikítom.
– Aztán hogy? – szól vissza.
– Mi van? Azonnal kiengedsz, úgy!
– Azt beszoptad, Nate!
– MI??? – őrjöngök. – Mit művelsz, Scott?
– Addig ki nem jössz onnan, míg meg nem bocsátasz – válaszolja.
– Arra várhatsz!
– Azt majd meglátjuk, ki kire fog várni, édes bátyám!

*


Anne

Fejem elismerően biccentem Scott felé, ahogy kaján vigyorral az arcán felém lépdel. Elkapja a kezem, lazán megforgat, majd magához húz. Mielőtt megcsókolna, beszélni kezd.
– Nate kiiktatva. Többiek?
Megvonom a vállam.
– Mindenki lent van. Lent voltak – mosolygok, ám azonnal dühödtség ránca feszül arcomra. – Kint hagytak a viharban – folytatom -, mint kutyának a csontot, úgy dobtak oda a tornádó torkába.
– Tornádó? Milyen tornádó? – szusszan Scott, ahogy az ölébe kap, és lehuppan velem a nappali kanapéjára. – Nem is volt vihar! Egész nap a kocsimban bujkáltam a fák között. Miről beszélsz? – vigyorodik el, aztán ajka az enyémhez tapad. – Úgy hiányoztál!
Vadul csókolni kezd, aztán egyszer mégis csak megáll. Feltérdel combjaim közül, és a dörzsölős anyagú kanapé háttámlájára könyököl.
– Hogy-hogy lent vannak? A pincében? – mutat kifelé. – John? És? Ava?
– John és Dee – bólintok. – Ava a saját bronz kastélyában raboskodik, a játékbabáival játszik naphosszat, nem tudtad?
Még hátrébb hajol, szeme döbbenten ugrik.
– Dee? DEE??? – rökönyödik meg, aztán legyint: – Ő nem lehet lent, ha te itt vagy – mormolja.
– Hm. Valóban. Talán azért vagyok itt mégis, mert a bátyáid itt gyilkoltak halálra több száz ártatlan lelket. A legjobb, amit tehetsz, hogy lent hagyod őket megrohadni. Úgy tűnik, végre csak mi vagyunk, Scott! Én Dee, te a fegyőreid nélkül.
Fürkésző tekintete felolvad, ajka széles mosolyra húzódik.
– Szeretlek – súgja. Orrát az enyémhez érinti. – Most már örökké együtt leszünk. Mondd, hogy te is szeretsz!
– Szerelem, szerelem – rázom a fejem. Feltérdelek, és magam alá lököm. – Ti emberek, azt hiszitek, hogy minden szűzies tisztaságot összemocskolhat a kezetek. És ugyanígy a szavak. Bármit a szátokra vehettek, még akkor is, ha fogalmatok sincs a jelentéséről.
Úgy néz rám, mint egy óvodás.
– Bizonyíts! – pattantom felé a szót.
Lassú mozdulatokkal átemelem térdem a combján, aztán hagyom, hogy lecsússzon a kanapé széléről. Ölem az övén pihen. Finoman mozogni kezdek, majd egyre erőteljesebben. Ő megragadja a derekam, ujjai megmarnak. Hagyom, hogy ő mozgassa a csípőm. Hirtelen ül fel, ajka az enyémre zihál:
– Bármire képes lennék érted.
– Na persze! – lököm hátra, aztán felállok.
De akkor utánam nyúl, és visszaránt a kanapéra. A mellkasomhoz tolja a térdeim, majd szétnyitva levágja azokat a dörzsölős, kellemetlen szövetre. Míg hátrahajolva lehúzza a nadrágját, bárhova menekülhetnék, de az nem én lennék. Azt csak Dee teheti meg.
Scott meg fog erőszakolni. Csak azt nem tudja, hogy valójában én erőszakolom őt minden egyes alkalommal.
– Bármit elvehetsz, amit csak akarsz. Látod, hogyan mocskolod össze az őszintének hitt szavaid?
– Szeress – mondja, és belém tolja a farkát.
– Én nem fogok a képedbe hazudni, ahogy te teszed – nyögöm a fullasztó teletömés közepette.
– De hát szeretlek! Mit tegyek, hogy elhidd? Mit tegyek, hogy újra szeress?
A hajamat tépve fektet le a kanapéra, de finomabban lökködi a puncim.
– Öld meg őket! Öld meg őket értem! Hogy senki se tudjon többé elválasztani minket! Öld meg John-t! Tudod, hogy mindenért ő a felelős! Abba úgyis mindannyian belepusztulnak.

– Jézus úristen…
Lucy toppan be hirtelen a nappali közepébe. A hangját hallva Scott felugrik, még a gatyáját is ráfeszíti a merev péniszére.
– Nyugi – kacagok rajta. – Talán nem is kellene ennyire hevesen csomagolni, szívem. Nem lenne jó érezni az ízét? Érezni, amit Nate szokott, amikor birtokolja őt?
Scott hátrapillant.
– Mondtam már, hogy szeretlek téged – sziszegi.
– Na jó – szólal meg Lucy. – Kihez beszélsz? És… hogy-hogy kint vagy? És Nate hol a fenében van, ezerszer hívtam, de valami baj van a telefonjával.
– Gondolj csak bele – folytatom. – Ez nagyobb bosszú lenne, mint ha hagyod kiszáradni odalent.
– ANNE! – morog rám dühösen fújtatva.
– Nincs is ott senki! – szólal meg Lucy. – Senki sincs a házban!
És ezt már nem bírom vihogás nélkül.
– Mindenki itt van! Több száz lélek vakarja a falakat!
– Scott? – türelmetlenkedik Lucy.
– Meg kell ölnöd. Őt is meg kell ölnöd. Dugd meg, aztán nyírd ki!



4. Örökkön örökké

*


John

Rám dől az egész – bámulom egy ideig a beszakadó tetőt. Anyagtalan, de ólom súlyú. Egyre több, egyre nagyobb része sebez meg. Fáj – döbbenek meg.
A sarokba húzódok, és összekuporodok – ez csak egy álom, ez csak egy álom, nem halhatok meg.
Ugye? – mormogok a hangos robajú tető felé.
– John? Jó ég, odabent vagy? – sikít valahonnan a távolból Ava hangja.
Ez nem lehet igaz – állok fel heves szívdobogással. És a tető rámzuhan. Fáj!
– John? – újra Ava, messzebbről, mégis hangosabban. – John, azonnal ki kell jönnöd onnan!
– Nem mehetek, itt van valahol Dee! – nyögöm, ahogy ledöntöm magamról a súlyos gerendát.
– Te nem tudod, hol van! Csak én tudom. De azonnal ki kell jönnöd onnan!
– Jó, és hogy a fenébe? Nincsenek ajtók!
– Már nincsenek ajtók? – hallom Ava-t keserves kétségbeeséssel. – De, John! Te át tudod törni a kőfalat! Meg kell mentened a lányunkat.
Még a rémálom közepén is fintorgok a nő ál-drámaiságán. Sosem szerette Dee-t, nem hogy valaha is a lányaként, a lányunkként tekintett volna rá. De egyre omlik, és nincs itt senki, csak Ava. És ha valamihez igazán ért, az az elme színtere.
– Ava! Mondd meg, hogy jussak ki? Hogy találjam meg Dee-t?
– Tudnod kell, miért vagy bent. Tudnod kell, hogy juss ki onnan, ahonnan nincs kiút.
– Sokat segítettél – szusszanok, és újra a fejemhez vágódik a kemény.
Felállok, és a legközelebbi falhoz rohanok. Két tenyerem rátapasztom – mint gyermek mellkas, úgy dobog ritmusosan a szíve. Behunyom a szemem, és Dee-re gondolok. A jobb tenyerem alatt lassul, a bal alatt megáll a dobogás.

Érintések kanyarodnak csuklóim köré. Felnyitom a szemem, és a két lány előttem áll. Jobb kezem Dee, a másikat Anne fogja. Az egybevont érintésünk, mint lánc köt össze hármunkat.
– Ava, és most…? – suttogok a két szempár rezzenéstelen kereszttüzében.
– Válassz – ér fülemhez a nő láthatatlan ajka.
– Szeretlek – súgom Anne felé. – Te voltál az életem. Ott voltam, amikor először levegőt vettél, amikor felálltál, és lépegetni kezdtél. Fogtam a kezedet, minden nap, ahogy az óvodába sétáltunk, és az én nevemet mondtad először. Jobban szerettelek, mint apa a lányát. A mindenem voltál. A levegő, a szél, eső és a tél. De te elengedted a kezem. Akkor, ott a kezed kicsúszott ujjaim közül, és a tűz kigyúlt. Úgy égette fel az életemet, hogy soha többé nem érinthettelek.
– Sosem hagytalak el, John – mozdult Anne ajka. – Én sosem engedtem el a kezed. És soha nem is fogom!
– Akkor is szeretni foglak, ha elengeded a kezem. Akkor is… Mindig is veled leszek, Anne, ha elengedsz. El kell engedned ahhoz, hogy újra együtt lehessünk, mert ez már így… Ez most így… Ugye, te is tudod, hogy nem Anne vagy. Nem lehetsz tovább ő. Eddig sem lehetett volna szabad, de el kell engedj ahhoz, hogy nem sokára újra együtt lehessünk.
– Át akarsz vágni! Meg akarsz vezetni! Nem dőlök be neked!
– Mit akarsz tőlem? Tőlünk? Mi vagy te? Te nem Anne vagy. Ő tudná, hogy sosem hazudnék neki.
– Csak… csak – kezdett zihálni –, csak ne engedd el a kezem. Félek, hogy sosem talállak meg aztán.
– De, én meg foglak, Anne! Ígérem!
– Nem! Nem lehetek nélküled egy másodpercet sem!
– Már rég nincs idő számodra, kicsim. És tudod, hogy nekem sincs sok. Adj egy kis időt! Kérlek!
– Nem én osztom az időt! De ha én osztanám, sem adnék többet, John!
Feladva Dee felé fordulok.
– Vele kell mennem, hogy szabad lehess, kicsi Dee – jutok végre döntésre.
De Dee hirtelen elrántja kezét a csuklómról, megragadja Anne-ét, és magához húzza.
– Nélkülem nem bánthat – mondja felém, és a fal kezdi őket elnyelni.
– Ne! Dee! Nélküled nincs tovább a nyár! – riadok meg, és utána nyúlok.
Anne csapódik nekem, és löki át Dee-t a falon. Kétségbeesve nézek utána, ahogy a sötétszürke massza elnyeli.
– Ava? Odakint vagy? Veled van Dee? – fordítom arcom a szétporladt tető felé.
– A babaház magát építi, John – szólal meg mellettem Anne.
– Velem volt valaha, John – hallom a szobában Ava hangját, de sehol sem látom a nőt.
– Mondtam, hogy az ő döntése volt – folytatja Anne.
– És másnap is, amikor újra láthattuk egymást a villany szakadozó fényében – Ava.
Az omlás szakadéka szűkülni kezd.
– Ava, vedd magadhoz őt! – kiáltom.
– Magamhoz vettem. Negyven hét volt a világ, aztán elragadta tőlem a sors. A virágvérű bűnünk végül engem büntetett – Ava hangja távolodik. – Te magadhoz vehetted, amikor a pokol végre jól lakott a lelkemmel.
– Ava már csendes, John. Mindenáron gyereket akartál tőle, és semmi áron nem mertél rájönni, hogy nem tud teherbe esni. Az év háromszázhatvanöt napján szeretkeztél vele, nem tűnt fel, hogy sosem vérzik?
Miért nem voltam neked elég? Miért kellett neked Dee is? Miért üldözted el Ava-t? De akkor most vállald a következményeket! Én vagyok az unokahúgod, én vagyok az egyetlen lányod, Dee csak kópia. Még annak is nagyon halvány.
A tető felépült újra, ránk borítva a szörnyű és magányos feketeséget.
– Hozd vissza Dee-t, és azt csinálom, amit mondasz – suttogom a sötétnek.
– Hm. Itt is jó, nem? A lényeg, hogy csak ketten legyünk. Örökkön örökké. Örökkön örökké.

*


Dee


Keservesen szívtépő megkönnyebbüléssel veszem tudomásul, hogy a ház kicsinosítja önmagát. Bár hatalmas sebességgel lökődöm hátra, a színek élénksége egyre feltűnőbbé válik úgy is, hogy a táv apróra zsugorodik.
Anne kapja a tavaszt, ő kapja John-t, én az erdő mélyébe hullok, oda, hol újra megfagyasztanak a dér csípte levelek – ahogy mindig is lennie kellett volna. A szeretet erejét újra és újra legyőzi valami eredendő gonosz.
Már nem akarom megtalálni a szökőkutat, már nem fogok menekülni a fagy elől. Haldokoljak évezredeken át, csak John legyen biztonságban.
És akkor megértem, mi rosszabb még a vaksötét télnél. Ava suhan el mellettem, ahogy zuhanok egyre mélyebbre a vadon gyomrába. Követni kezd.

*


Scott

Már azelőtt tudom, mit szeretnék, mielőtt bármelyikünk megszólalna. Az elmegyógyintézetben eltöltött tizenhét év alatt pontosan a szöges ellentettjét szerettem volna.
Anne-t akartam. Elvenni feleségül, és eltűnni vele a botránkozó szemek elől. Azt szerettem volna, ha a bátyáim végre megértik, és elfogadják azt, ami köztünk van: az igaz szerelmet.
És most azt szeretném, ha Anne megértené, hogy szeretem a családom, hogy fontos az ő elfogadásuk. Senkim nincs rajtuk kívül ezen az elcseszett világon. Ha választanom kellett volna, Anne-t tettem volna eléjük, de hogy a nő erőszakra és gyilkosságra vegyen rá…
Ez nem Anne. Többé már nem Anne. Tudom, mielőtt még bármelyikünk megszólalna.
Lucy-ra nézek, reszket szemében a rettegés. Tőlem fél, és egy szóval meg tudnám nyugtatni, de Anne-től én is félek ebben a percben.
– Na, mi lesz, szívem? Itt az idő! Bizonyíts! Ha tényleg szeretsz, megölöd Lucy-t.
– Tudod, hol a pince lejáró? – fordulok Lucy felé.
– MIT MŰVELSZ??? – ront rám Anne, és belesikít az arcomba.
Lucy bólint, és tétován, de elindul. Anne világoskék szeme hófehérré fordul, aztán a nappali üvegasztala mögött tűnik fel ezredmásodperc múlva.
– Nem látszódom, nem létezem, nem látszódom, nem létezem – kántálja az asztal fölé hajolva.
A következő pillanatban az asztal már Lucy felé repül… Már rég eltalálta, amikor bármiféle hang tör utat a torkomból.
Az asztal szilánkokra tör, alatta fekszik a nő, és nem mozdul. A világ fekete-fehérré sápad, ahogy szemem a borzalomra tapad.
– Én ennyire szeretlek – szól Anne hangja a falakból –, megöltem őt, hogy ne neked kelljen.
– Baszd meg a jó kurva anyádat! – üvöltök körbe, ami kuncogásként visszhangzik rám. – Nate! – jut eszembe, és úgy sprintelek a pincéhez, hogy ne láthassam a balesetet –

– hogy ne nekem kelljen szembesülnöm először Lucy meggyilkolásával.
Feltépem a lejárót, és bőgve üvöltök a bátyámnak.
– Nate! Nate! Gyere már! Lucy-nak baja esett! Hallod? Hol a faszban vagy már? Nate??? Orvos kell, hallod, Lucy meg fog halni!!! – ordítom, de nem jön válasz.
Leugrom.
– John? John? Te is itt vagy? Hova tűntetek, baszd meg? – lehelem a teljesen üres pince falai közé.
De semmi. Sehol senki. Csupán a társasjáték hever a padlón, mindegyik bábu játékkezdésre készen. Kezemben érzem a két dobókocka éleit. De mire lenéznék a tenyeremre, nagyot zuhan fölöttem a lejáró ajtaja.
– Anne? – szólok felfele, de nem jön válasz.
Aztán végigtapogatom a falakat. Lennie kell kijáratnak, ha mindannyian eltűntek innen. De nincs. A plafon egyszer csak apró darabokban omlani kezd. Megkönnyebbülök. Ott lesz a kijárat: az ég felé.



5. Babaház

*


Dee

Évszakok zuhannak el mellettem. Kibomló őszi rózsák – későn virágzó vérbordók, öreg feketék, és a fény csak szárad és szárad, ahogy húz ölelésébe a tél.
Ezüst égről csillagok hullnak, zuhanva húzva magukkal a hold fényét, és az éj többé nem fordul hűs türkiz hajnallá. Szürke égről bomlanak a levelek, avartemetőt ringat beletörődve az első fagy. Félkört ír az év, mire felhők torkán fagy a hó, és megáll hátam mögött a gravitáció.
Most tél van, és hó, és csend. Fehérbe öltözött a táj, betakarta a süllyedő mocsarat – fölötte lidércként lebeg a képzelet: az álmok csillámtánca… Az álmoké, melyekből nincs felébredés. Egy mozdulat beszakítja a leplet, és nem titkolja tovább a mélyben tovaterjedő sötét erőt.
Most nincs lélegzet, nincs hang, csak a szökőkút: jéggé fagyott vágyak ölelik robbanásig merevvé. Még egy sóhaj, és darabjaira omlik, csak eggyel több gyermekkönny, és leomlik. Pusztulás előtt a legszebb, az utolsó pillanatig ragyog, mintha várna valamire; mintha rám várt volna.
És itt, és most már… Már végre meghalhatok. És darabjaira pattanhat az eső marta kövezet, a kút, amely forrást énekel magából. A tél végre úgy ölelhet át, ahogy mindig is akart – magáévá téve, kristályai közé fagyasztva, örök jégbörtönben.

*


Ava

„Én rajtam jutsz a kínnal telt házba. Én rajtam át oda. Isten hatalma emelt égi kénnyel, az ős Szeretet és a fő Okosság. Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel, csupán örökkel, és örökké állok. ”(*1)
Kétféle vagyok. Örökké a szülőanyád és a végzet – nőiesség nélküli – asszonya. Örökké a végzeted, és szerelmi bűnöző: a bűnös, aki megerőszakolta azt, aki a lányunkat. Hippocrates(*2) bilincse halálszínű jegygyűrűd az ujjamon.
A harcos vagyok, aki elméknek mutatott kiutat. És az elme vagyok, aki a saját könnytavába fulladva lebeg – kiszáradt forrás, mely a hippocampushoz(*3) vezet.
Csak egy lélek, aki bent ragadt veled, aki hibázott, aki azt hitte, ismeri a vadonból(*1) kivezető utat: a rövid dendriteket(*4) és a hosszú szinapszis(*5) -kereszteződésű neurit(*6) országutakat. Át a sivatagon, a tó fenekén, a mezőt átszelő ösvények limbikus(*7) labirintusán át, fel az égig, és le a pokolig. Elvesztem veled. Elszakadtam, mint pókháló, ha túl erősen tűzi a fény, kezem kicsúszott a szorításából, az egyetlenéből, aki képes óceánt mozgatni, hegyeket fektetni és falakat törni –

– aki pillantásával feléleszti a terméketlen virágágyakat, akit nem ismerhettem, nem szerethettem teljes szívvel, mert a sötét titkokat úgy rajzoltam közénk, mint a Szikláshegység a szakadékait.
Itt fekszel, Dee, előttem, nekicsapódva az egyetlen biztonságot adó mély anyaölnek. És végül az öl meg, ami a pokol közepén életet vajúdó forrást szül. Mert a víz hiába az élet, ha a tél eljön, az ölelése halottá fagyaszt.
És végül az hagy meghalni, aki a világra szült.
És én itt fekszem a pokol kútjában – újra, mintha sosem jöttél volna értem, mintha az egész élet csak egy szörnyű rémálom lett volna, melyből nem ébredhetünk fel sosem –, a negyedik alkörben, Isten egykori legszebb angyalaként. (*1)

*


John

Babarózsaszín a fény. Érzem a pillanatokat, melyek hegedűvonóként nyírják pókhálóvá vékonyodó szívizomrostjaim.
Anne a mennyfényű nappaliban játszik. És gyönyörű fiatal hölgy egészen addig, amíg meg nem mozdulok – mert akkor tekintete dühöt üvölt felém.
Meg lehet halni egy rémálom közepén? A rémálmokból mindig felébredünk – szavaltam el kismilliószor a gyerekeknek, ahányszor csak sikítva ébredtek az éjszaka közepén. Az ügyeletes rémálom-elkergető voltam… És most nem tudom, mitévő legyek: Ava csendes. Nem válaszol. Ha van Isten, akkor Ava kezébe adja most Dee-t.
– Ez így nem jó – szólal meg Anne, és feláll a játékbabák közül.
Körbenézek. Itt minden Anne-é, és semmi sem Dee-é. Minden szigorú rendben, csillogó tisztaságban, katonásan a helyén. Minden színes, vidám és tökéletes. Száz baba néz rám vissza a hófehér polcokról szép ruhában, megfésülve. Hajszál híja, hogy elvesszek Anne emlékében, és a tudatban, hogy sosem halt meg abban az autóbalesetben.
– Még mindig őrá gondolsz – lép felém, meztelen talpaival ripityára tiposva a porcelánbabák fejét.
Nem tudom, mit kellene válaszolnom.
– Nem maradhatok itt, nem maradhatok veled – válaszolom, mert képtelen vagyok valóban nem Dee-re gondolni. – Nekem még élnem kell. Ha csak néhány hetet is, de el kell rendeznem a dolgokat, mielőtt meghalok.
– Velem örökké élhetsz, de neked ez sem elég. Miért nem szerettél sosem?
– Most is nagyon-nagyon szeretlek, kicsim.
Feladom. Mindent feladok. Visszaadom az életem, a gyászküzdelmet, az egész rettenetet és átölelem az unokahúgomat, és többé nem érdekel a valóság, nem akarok felébredni ebből a varázsos álomból. Az álomból, mely életté válhat itt, bennünk. Egy olyan életté, melyben sosem repült ki Anne Nate autójából. Sosem zuhant a manchineel fák(*8) erdejébe… Az erdőbe, melynek tüze kegyetlenebb a pokolénál is.

*


Anne

„Ki nevet a végén? ” – Hát én! Magamban hangosan vihogok a győzelem édes ízén. John teste végre a markomban van. Lényem minden pórusát belé árasztom: úgy ahogy azt a fa tette velem.
A nyári otthon közepén belőlem olvad ki a hó. A kristálypelyhek úgy bújnak ki pórusaimból, mint kukacok a gazdatestből. A toxikus tűz folyékony lávává olvad bennem, pezsgek, ahogy perzselem mérgemmel John-t. Még nem érzi. Sosem érezte, vagy csak talán annyira szeretett, hogy nem érdekelte, ha a szeretetem betegséggel mérgezi: az érintésem halállal fertőzi.
Mégis mit hitt?! Hogy a visszafele pergő idő büntetlenül havazik az ég felé?
Sűrű lávacseppé kunkorodnak a kukacok, ahogy hemzsegve rontanak John lelkébe. Szaporodni akarnak, zabálni, élősködni, mindazon és mindazt, ami belőlem már elfogyott.
Megrezzen, ahogy lénye égni kezd, de nem enged el. Talán döntött, és most már velem marad örökre, hagyva, hogy a halál férgei felegyék a szívét.
Minél jobban fáj neki, én annál boldogabb vagyok. Nem sokára mindene megfertőződik velem, átéli halálom pillanatát: a spontán égést, a faméreg tűznyelvének lávanyáladzását.
A vége minden halálnak ugyanaz: a hó eláll, a toxin többé nem folyékony, az idő felszárad a tetemek fölött, és az új tavasz már csak az emlékeket fújja a levelek közt – céltalan, a kérdésekre sosem ad választ, a történtekre sosem poroz determinációt.
Sírni kezd, akkor még erősebben gyilkolom. Reszket, mint a falevelek, amikor eleven testem tüze visszaperzselte azokat.
– Most nem hagyom, hogy a kezed kicsússzon az enyémből.

*


Nate

– A sebek tettek volna azzá a férfivá, akinek lenned kellett volna – szól anya hangja a teljes vaksötétben. – De te nem gondoltál ránk, el akartál felejteni minket, pedig mi csillagokban fénylettünk tovább a Taurus(*9) tél-égi festményében. Én az Aldebaran, a tél jobb szemeként figyeltelek, kisfiam, ahogy felnősz.
De mi is, mint minden csillag, lehullunk egyszer, ha eljő az ősz. Ide kell érned még azelőtt, hogy ez megtörténik. Mi csak elköltöztünk, de együtt vagyunk úgy, ahogy a north side-i házban: észak-nyugatra az Orion-tól.

Próbálok látni, és nem törődni az akusztikus hallucinációval – de egyik sem sikerül. Fogalmam sincs, hogy csupán percek, órák, vagy netán napok teltek el a sötétben anya hangjával.

– Orvos lettél, de nem azért, mint John. Téged csupán a csövek érdekeltek, hogy mi a generátor, az üzemanyag. Egy szerelő vagy, Nate. Az agy számodra ugyanolyan szerv, mint bármely másik. Ha sebes, betapasztod… Az egész életedet ebben a sötétben élted, amiben most is vagy. Ideje felnézned a téli égboltra, és észrevenned, hol fénylenek a csillagok.
Nagyot sóhajtok, és felállok. Úgy döntök, újra megpróbálom fellökni a pince ajtaját. De eltűnnek a falak. Körbefordulok. A sötétség ágas-bogas kertet kezd kirajzolni előttem. Ahogy szemem pásztázza a teret, világosodik éjszakává a temető.
Egy teljes kör után megugrok Lucy lényétől.
– Jaj, hála istennek, Lucy! – mondom, és magamhoz ölelem őt. – Mi történik, hol vagyunk? Hol vannak a többiek? – szórom a szavakat a ködös méregzöld éjszakába.
– Nem akarok meghalni, Nate! – reszket, szeméből vérkönnyek buggyannak.
Simogatni kezdem a vállait.
– Miről beszélsz? Sosem hagynám, hogy meghalj!
A könnyeit törlöm, de egyre erősebben patakzik. Észreveszem, hogy nem is a szeme… A haja bronzbarna tincsei közül ered a vér. Óvatosan elfordítom őt, és akkor vége… Elborzadva lököm el magamtól: az agya hiányzik az arca mögött…
– Félek. Eltévedtem, én csak téged kerestelek – sír remegve, és tétován ő is hátrál.
Akkor anya lép elő egy nagy, fekete-márvány sírhant mögül, és átöleli Lucy-t. Anya addig simogatja, míg holdfény-szín karja vérvörössé csillog.
– John! – kiáltok az égre. – Fel akarok ébredni! – üvöltöm, és megráz a zokogás.
– Ebből az álomból nem lehet felébredni, Nate – szól vissza anya.

*


Scott

Kezemből kiesik a két kocka, amikor meghallom Lucy őrületes sikoltozását. A pince lejáróhoz rohanok, túl magas… Körbenézek, de semmi sincs, amire ráállhatnék.
– Nate!!! – üvöltöm át Lucy-t kétségbeesésemben, de senki nem válaszol.
Nekifutással próbálkozom, de meg sem mozdul az ajtó, Lucy hangja akadozni kezd.
– Anne! Anne! Meg kell mentened Lucy-t! Kérlek! A bátyádért! Nate-ért!
Továbbra sincs válasz. Lucy torka szakadozott nyöszörgésbe ájul. Vége. Lerogyok a padlóra, és a kockákra nézek: dupla hatos. A táblán a sárga bábu kiléphet a startból, be a játékba.

Megjegyzés:
(*1): Dante pokla -> az idézet a pokol kapuján áll; a vadon: Dante túlvilági útján, amikor letér a helyes útról; Lucifer: Isten egykori legszebb angyala.
(*2): utalás a hippocrates-i orvosi esküre
(*3): Hippocampus: a nagyagy -> limbikus rendszer része, szerepe az emlékezet (összetett események), tájékozódásban van.
(*4): idegsejt azon nyúlványai, mely az információ felvételért felelős, illetve annak a sejttest irányába való közvetítéséért.
(*5): idegsejtek közötti funkcionális kapcsolat
(*6): idegsejt főnyúlványa
(*7): limbikus rendszer: limbus=határ/szél: központi idegrendszer része; szerepe: élni akarás, érzelmek, agresszió, félelem, memória, viselkedés, szexualitás, éhség-jóllakottság, figyelem, tanulás… stb.
(*8): a világ legmérgezőbb fája. Gyümölcse: “halál alma” (Kolumbusz); égési sérülést okoz, meggyújtva vakságot.
(*9): Bika csillagkép, a téli égbolt meghatározó csillagképe. A jobb szeme a legfényesebb csillaga: az Aldebaran, ami az Orion csillagkép övét alkotó három csillag vonalának észak-nyugat felé való meghosszabbítához vezet.

Vélemény, hozzászólás?