Háló

Megtekintve: 171 alkalommal

Babaház 5. (18+)




V. 1972. / 1. Február 29.

*


John

Fürdőszoba, tükör. A szám lélegzik, nem én. Nem lélegzik, csupán mozog.
Nem lélegzek, nem érzek, az agyam is leállt. Csak nézem magam a tükörben, de nem látok.
Nem, mint Nate. Üvöltve rohan utánam. Teste felrobban a gesztikulálástól.
– MEGHALT A BABA!
Felkapom a fejem, aztán a csap szélére állított kütyükre vetem: az egyik békés ritmusban csipog, a másik csendes.
Visszafordulok.
– Azt hittem, ezt akarod!
Nate arca töredezni kezd, de már ő sem tud sírni. A könnyek elfogytak valahol a kórház és a hazaút között.
– Nem halt meg! Csak alszik! – morgom. – Hol van Scott? Kértelek, hogy rá vigyázz. Szerintem sokkot kapott.
– Én is sokkot kaptam! – üvölti.
– Csssssss!!! Ne ordíts! Fel fogod ébreszteni!
– Meg fog halni nálunk! Elloptad a babát, John!
Akkor végre megtalálom a módját, hogy is kell mélyet lélegezni.
– Persze, hogy elloptam! Nem csak a babát vették volna el, hanem titeket is, Nate! Még tizenkilenc sem vagyok! Le kellett lépnünk, amilyen gyorsan csak lehetett, és innen is mennünk kell. Találtam egy lakást, amit ki fogunk bérelni.
– Anya mellett akartam volna még maradni – sírja el magát csendesebben. – Csak elbúcsúzni… Megígérted, hogy a végén majd láthatom még. Nem engedted… – A talajra rázza a sírás – Azóta nem láthattam, amióta… Az az este óta nem, amikor megtudtam, hogy meg fog halni.
A sírás módja is rám lel…
– Darabokra hasad a szívem érted, Nate! – zokogom, és az ölelésembe húzom őt. Hosszú percekig, talán órákig is így maradunk bőrig áztatva egymást könnyeinkkel.
– Soha többé nem fogok sírni – húzódik el tőlem hirtelen. – Soha többé nem fogok szeretni. Soha többé nem fogok érezni.
– Mégis mit számít, Nate?! – Nem néz rám, úgy dörzsöli az arcát, mintha a bőrt is le akarná szedni róla. – Most nem számít, mi van a fejedben, vagy a szívedben! Valahogy túl kell élnünk a következő éveket úgy, hogy Scott és a baba is túléljék. De együtt, Nate!
Közömbös arccal néz rám.
– Mi a neve?
– Nem tudom… Nem is tudom… Angie csak annyit tudott mondani, hogy… – sírom el magam újra, aztán a babaőrző is felvisít.
Egymásra nézünk, aztán hanyatt-homlok rohanni kezdünk Angie-ék – vagyis Angie, vagyis egy régen megüresedett hálószoba irányába.
A bölcsőhöz rohanok. Az apró arc vörös, az egész egy üvöltő torok. Lehajolok, és óráknak tűnik, mire ki merem emelni onnan. A vállamhoz teszem, és meg sem merek mozdulni, nehogy leesen a feje, vagy ilyesmi…
Nate az ajtóból néz.
– Beteg! Biztos beteg! Nem szabadott volna elhoznunk – szólal meg.
A keserves sírás abbamarad a karomban. És ettől ismeretlen érzés áramlik szét a testemben, erősebben meg merem ölelni. A könnyeimnek talán egy a forrása, de ez mégis sokkal másabb: mélységig meghatódok, és felesküszöm arra, hogy mindig vigyázni fogok erre a kislányra. Most és mindig is.
– Csak éhes – válaszolom mosolyogva.
Nate összerántja szemöldökét.
– Jó, és honnan szerzünk egy női emlőt?!
– „Női emlőt”? – vigyorodom el. – Tápszer a dobozban, cumisüveg a konyhában. Ennyi.
– És akkor hogy fogja azt hinni, hogy az anyja mellét szopja?
– Ő nem fogja tudni, hogy mi az az „anya”…
– Mázlista! – bukik ki belőle.
– Igen? Gondolod? – pipulok be. – Mindketten gyilkosok vagyunk. Gyilkos gyerekek! Ennél mázlistább nem is lehetne, nem?! – korholom le. – Menj, keresd meg az öcsédet, mielőtt az is kinyír valakit – bukik ki belőlem.
– És miért én?
– Inkább te eteted a babát? – csillan fel bennem a remény.
– Azt már nem! Ma ölte meg az anyámat! – förmed rám.
– És az én anyámat ki ölte meg? – vágom rá, de még a kérdés közepénél mellkason vág a bűntudat.
Attól félek, most megy világgá. Aztán mosolyogva néz rám.
– Szóval gyilkos babának gyilkos bátyjai vannak? Nem is lehetne ennél jobb helyen… – mondja, aztán elindul.
Ahogy elindulok a babával a konyha felé, Nate visszanéz.
– A kórházi karszalag! Rajta van a neve!
Magam felé fordítom apró karját.
– Anne. A neve Anne.

*


Ava

Hiszterektómia* – a szót közvetlenül azelőtt hallottam, hogy betoltak volna a műtőbe. Akkor hallottam először és utoljára. De tudom, hogy sok hónapja kihirdethették az ítéletet. És az ítélethez természetesen a kínzás is hozzátartozott: nem tudhattam, mi lesz a negyvenedik hét végén – de még addig sem vártak.
Futok. Legalábbis futni akarok, de nem mozog úgy a lábam, ahogy akarom. Néha mondok valamit, a nevét kiáltom. Néha látok, máskor emlékek takarják tekintetem sötétlila függönyként: rózsaszín karszalag – csak ennyit láthattam belőle, aztán elvették tőlem. A méhemmel együtt.
Őt keresem, botladozok a lábujjaimban, és minden lépésnél vér lottyan a hüvelyemből.
Nem tudom, hol vagyok, merre megyek. Keresem őt, mégis előlük menekülök. Galambfos-szürke folyosók nyílnak egymásból, egyre többfelé ágazva.
Megszédülök. Neki esek egy ajtónak, beesek egy terembe. Olyan, mint egy hűtőház. Nagyon hideg van.
A padlón hasalok, combjaim körül vértócsa hízik – ez az egyetlen kellemesen langyos ezen a helyen.
Fel kell állnom! Fel kell állnom! – kántálom – Meg kell keresselek! Hol vagy? – sikítom keservesen. A düh segít újra talpra tápászkodnom.
Akkor úgy érzem, egy lökettel loccsan ki belőlem több liter vér. Talpaimra nézve be is bizonyosodik: sokkal nagyobb a tócsa, mint amire számítottam.
– A kisbabámat keresem! – szólok kétségbeesetten az egyik hordágyon ülő szőke kisfiúnak.
Balra mutat. Odavonszolom magam a síkossá váló padlón, aztán ráomlok az apró fedetlen inkubátorra.
Egy sötétkék újszülött, inkább fekete. Torkomból több ezer életnyi sikoly tör elő – az összes anya torka az enyém, akik elvesztettünk gyermeket.
Aztán magamhoz térek és újra feltápászkodok: ennek itt kék a karszalagja – ez nem Dianne.

*


Nate

Talán engedned kellett volna, hogy kinyuvadt állatok tetemeit vizsgáljam – szavaim gondolatban John-hoz szólnak, a valóságban anya holtteste mellett térdelek a hordágyon.
Mellettem az öcsém, vagyis már odébb ment – a szomszédos kiságyba tett hullababával játszik.
Ha engedted volna, most nem anyán vizsgálnám a jelenségeket.
Bár a szag egyáltalán nem olyan, mint a dögök bomló, kukacoktól hemzsegő szaga. Édes, tömény, nehéz szag, melynek súlya van, és a nyelvemre tapad – komoly íze van.
Ha nem vettél volna el anyától, el tudtam volna búcsúzni tőle úgy, hogy vanília illat lengi körbe. Nem ez az édes szarszag.
Az arca merev, teste lila, ahol az ágyat érinti. És csak egy dolgot sajnálok nagyon, hogy nincs nálam a jegyzetfüzetem…
Körbenézek. Scott valami iszonyú beteg dolgot művel. Egy másik hulla is fekszik a földön, szépen terjedő vértócsa úszik alatta. Ő valamiért még nem került fel sem fémasztalra, sem hordágyra. Hálóingben fekszik mozdulatlanul.
Legalábbis eddig úgy feküdt. Scott valahogy elfordította, a hullababát a melléhez húzta, és épp azzal játszik, hogy betoligálja a mellét a baba szájába.
– Scott! – szólok rá. – Azonnal hagyd abba! Undorító hullabaktériumos leszel, megfertőzöd Anne-t, és meghal.
Rám néz, de tovább folytatja, úgy kérdez vissza.
– Ki az az Anne?
– A húgod.
És akkor végre találok egy tollat. Lehúzom a kupakját, és a tenyerem bőrére jegyzetelem a halált: hideg, merev, sápadt, lila.



2. Ómen

*


John

Eleinte még görcsösen reszketett mindkét karom, miközben Anne rajta fekszik, és lassú komótossággal issza a tápszert. Szeme gyakran ide-oda billeg – mintha állandóan az álom és ébrenlét határán lenne –, de sokszor egész sokáig nézi a szememet.
Minden korttyal egyre nyugszom, és valami ismeretlen, teljes megelégedés lesz úrrá rajtam, ahogy az utolsó korty után egyből álomba merül.
Akkor már bátran ölelem magamhoz, és biztossá válok abban, hogy még ha akarnám, sem tudnám elejteni őt.
A szobájába viszem, és leülök még vele egy kicsit a hintaszékbe. Karomra fektetem, ő pedig a mellkasomhoz fordul, és nagyot szusszan – mintha ő is ugyanolyan elégedett lenne.
Pontosan megérzem azt a pontot, amikor átlép az álmok világába.
Képek villannak elém. A pislogás elsötétülő másodpercében a valóságérzékelésemet megszakítja Anne álma. Látom, amit álmodik.
Meleg van. Szűk, vastag de rugalmas szövetekkel bélelt bölcső. Minden vörös, minden sötét. Majd felbuggyan az ölelő folyadék, és szárad a part. Forrás nyílik, fénnyel szárított, hűvös másvilág. Aztán a nyomás, még szűkebb átjáró képe.
Megrezzenek, és jobban magamhoz szorítom. Fáj mindene. Újra álmodja a születést. Minden félelme az enyém.
Nézem őt: az első fellélegzést éli újra. Ujjaim a mellkasára teszem, és együtt lélegzünk. Milyen piciket, milyen szaporán!

Annyira belemélyedek Anne világába, hogy nem is hallom, mikor érkeznek meg az öcséim. Amikor az ajtó felé nézek, már ott áll a két szőke fiú.
– Hol voltatok ennyi ideig? – kérdezem.
– Hoztunk anyatejet! – válaszolja lelkesen Scott, és felmutat egy üveget, benne sűrű fehér folyadékkal.
Nate felhőkölve kapja ki a kezéből.
– Te beteg vagy! – förmed rá. – Ez hullatej! Mindenképp meg akarod ölni a kisbabát? Menj fürdeni azonnal!
Scott csalódottan rám néz, aztán eltűnik a folyosón.
– Hullatej?! Mit műveltetek? – megy fel bennem a pumpa. – Tudod, mit, Nate… Nem akarom tudni, ez a sírig maradjon a kettőtök titka. Vagy még tovább.
– Oké – mondja, aztán tétován toporog a babát nézve. – Szóval, jól van? És hogy visszük orvosi vizsgálatokra, meg oltásokra? Egy csomó injekciót meg kell kapnia, hogy ne haljon meg.
Már meg sem lepődök Nate tájékozottságán.
– Másodéves vagyok a fősulin, már fél éve van kórházi gyakorlatunk. Ez kimaradt, öcsi?
– Szóval már adtál be injekciót? – kérdezi lelkesen – a szeme csillogásából tudom, hogy holnap az lesz az első, hogy majd ő is meg akarja tanulni, és engem fog agyon szurkálni…
– Egyszer – vallom be. – Ráadásul még csak nem is gyerek volt, hanem idős. Nem hogy újszülött! – bizonytalanodom el.
– Akkor mi lesz?!
– Majd sokat fogok a gyerekosztályon lógni, és önszorgalomból megtanulok mindent.
– És míg tanulsz, ki fogja ezt etetni? Én biztosan nem! – mutat Anne felé.
– Pedig kénytelen leszel – sóhajtok. – Téged nem fognak megtanítani szurizni.
– Akkor viszed magaddal! Nekem suliba kell járnom! – vág vissza Nate.
– Nekem kell suliba járnom! Te már mindent tudsz! Csak balhézni és verekedni jársz oda! Le is érettségizhetnél tizenkét évesen.
Óvatosan felállok, és leteszem a kicsit a bölcsőbe. Betakarom, és bekapcsolom az ellenőrző műszereket. Aztán a folyosóra toloncolom az unokaöcsémet.
– Figyelj – kezdek beszélni, aztán a fürdőszoba ajtajához lépek Scott-ra pillantani –, holnap péntek. Itthon maradok a babával, este meg elköltözünk. Ott majd keresünk babysitter-t.
Scott a kádban ül, csendben mosakszik.
– Vele minden rendben? – kérdezem Scott felé biccentve.
– Önthetek hipót a fürdővízébe?
– Nem… Na, jó, mit műveltetek?
– Mmm – nyögi, karjait a teste elé húzva.
Elkapom a csuklóját, és a szemem elé vonom. Négy szó áll a tenyerén egymás alatt: „hideg, merev, sápadt, lila”.
– A hullajelenségek – tátogom megrendülve. – Hozom a hipót…

*


Nate

Miután John megfürdette Scott-tot, nekem is hipófürdőt kellett vennem. Nem kérdezett többet a dologról, én pedig nem akartam, hogy megint sírni kezdjen.
Mindig is érzékeny volt, de azért nem mint egy bőgőmasina. Ám egy éve mást sem csinált. Amint beért a házba, egyből kitört belőle a zokogás, aztán felrohant a szobájába, és minimum egy órára bezárkózott.
És én csak álltam az előszobában, hogy mi lehet ott, ami minden nap ennyire kiborítja. Először lepakoltam a falakról anya festményeit.
Az ajtó melletti egy homokhegyet ábrázolt, vagy sivatagot. Egyetlen út szelte át a buckákat, egyik szélén egy fekete csuhás alak, másik szélén egy szőke kislány.
A másik oldalon egy éjszakát ábrázoló festmény függött, sötétkék és lila színekkel. Tó, csillagos ég, és egy nagyon hosszú romos stég, amely egy csónakhoz vezetett. A stég elején egy fekete hajú kislány állt, a végén ugyanaz a fekete csuhás alak.
A lépcső melletti falon virágos tavasz függött – vagy nyár – halványsárga fény-színekkel. A mi házunkkal a közepén. Az egyik emeleti ablakban a fekete hajú lány, lent a pipacsok között a szőke.
A negyedik festményt nem tudta befejezni – terhesen kezdte el-, de azért John azt is feltette a falra. A vászon alja van csak befestve, a felső fele üres. Azt hiszem, az ott a pokol. Ördögökkel és kígyókkal, megkínzott emberekkel. Igazán hátborzongató hatást keltve. Talán John is félt ettől a képtől.
De ezután sem változott semmi. Így aztán elpakoltam a bekeretezett fotókat is.
Nagyi és papi, illetve a szüleim esküvői képét. Egy fotót, amin a nagyi és anya ült a pipacsok között, abból font koszorúval a fekete hajukban.
Aztán egy fürdőzős fotó a családról, amin mindenki rajta volt. Scott kisbabaként mózeskosárban, én John nyakában ülve a tóban, papi és apa sörrel a kezükben dohányozva, nagyi és anya mellettük félárnyékban egy pokrócon Scott-tal. Minden nyár minden hétvégéjét így töltöttük…
Egy fotó John-ról és anyáról. John valamivel idősebb lehetett a képen, mint most én vagyok. Anya a karjában, John a derekánál tartva emeli őt a magasba. Azt hiszem, a nagyiék egyik házassági évfordulóján készült a fotó. John fekete ingben, anya gyönyörű, fehér fátyol-ruhában öleli az öccse nyakát. Anya John-ra nevet, ő pedig mosolyog. Látszik, hogy nagyon szerették egymást.
Aztán egy karácsonyi kép, amin John-nal és Scott-tal vagyok lefotózva. Scott talán csak két-három éves, a fa előtt ül, mellette guggolunk átölelve egymást, és mindannyiunkon ugyanolyan piros, rénszarvasos pulóver van.
Nem szólt semmit, amiért eltüntettem ezeket az emlékeket. Ám rögtön utána belekezdett a kertészkedésbe. Őszirózsát ültetett a kert végébe, aztán a kőfalon túlra is.
Sosem értettem, hogy a tarig égett talajban hogy maradhat meg bármilyen virág… De erre azt mondta: ha isten engedte, hogy a nevében ennyi szörnyűséget kövessenek el a jelképét viselő apácák, akik elvileg az ő feleségeinek vallják magukat, akkor az a minimum, hogy a megkínzott gyerekek hamvaiból gyönyörű rózsákba leheljen lelket.
Hogy szépként éljenek a következő életeikben.
Én nem hiszek sem a szépségben, sem a halál utáni életben. Hiába szép valaki, ha nem elég erős ahhoz, hogy bátran viselje, ha rossz dolgok történnek. Anya holttestét elnézve meg nem igazán tudom elképzelni, hogy a bomlás után bármi is legyen.
Aztán annyi idő után ma láttam először John-t mosolyogni. És ennek a baba az oka. Tehát: életben kell tartanom a babát, ahhoz, hogy John ismét megtanuljon nevetni.

Miután leellenőriztem, hogy Scott alaposan mosott-e fogat, felolvastattam vele azt a mesét, amit anya szokott neki elmondani. De mostantól ő olvas! Nem állapot, hogy hét évesen még alig megy neki. Én már három évesen folyékonyan tudtam, nem lehet az én öcsém ilyen fogyatékos!
Aztán átmegyek John szobájába. Kopogok, és óvatosan benyitok.
– Nem alszol még?
Az ágyán ül könyvekkel körbevéve.
– Nem, gyere! – mondja, és nagyon örülök, hogy én is kapok egy mosolyt olyan hosszú idő után. – Hogy vagy? – kérdezi.
– Most, hogy anya meghalt?
John arca lesápad, aztán odébb söpri a könyveit, hogy le tudjak ülni vele szemben az ágyra.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez az egész borzalom megtörtént – folytatja John könnybe lábadt szemekkel. – Hogy mindennek velünk kellett megtörténnie. Olyan tökéletes volt eddig minden. El sem hiszem…
– Nem akarlak sírni látni – válaszolom. – Szerintem isten is úgy gondolja, hogy eleget sírtál már értük. Szeretném, ha elfelejtenénk őket.
– Nate, nem lehet elfelejteni őket. Egész eddigi életünk mindennapjai voltak mindannyian.
– Én azért megpróbálom elfelejteni őket. Ha egész nap rájuk gondolok, csomó időm elmegy vele.
– Fogalmam sincs, mit hogy kell csinálni, Nate, de a költözés biztosan jó ötlet.
– És hova költözünk? – kérdezem megragadva bármit, amivel elterelhetem a szót.
– Az Avalon park-i Dante útra. Szép a lakás, és egy nagy parkra néz a nappali. Négy szoba van, mindenki kap sajátot.
– Dante? Most tanultuk a suliban. A pokolról írt. Ez nem nagyon rossz ómen, John?



3. Mosolyok

*

Nate

Utolsó nap a suliban. Csak sajnos nem sok időm volt megtervezni. Olyan, mintha az utolsó napodat töltenéd, tudva, hogy másnap meghalsz.
Mindennek bele kellett férnie! A tanárok egész nap a vécén tolongtak, mert ipecacuanha-t csempésztem a kávéfőzőbe. Az osztálytársaim rajzszögbe ültek, a lányok haját bespricceltem ragasztóval. Míg azok a sírással voltak elfoglalva, a fiúk közül annyit csépeltem el, amennyire csak az időm futotta.
Ám sajnos az idő véges. A nap legjobb része a menekülés volt. A padok tetején ugráltam végig az összes osztálytermet, miközben kergetett az igazgatóság. És közben olyan hangosan röhögtem telibe őket, ahogy csak a torkomon kifért. Kaptam a táskám, és úgy vágtam be magam mögött az iskolakaput, hogy minél több tanár karja odaszoruljon – lehetőleg reccsenve.
Amikor hallottam, hogy sikerül mögöttem újra kinyitniuk azt, hahotázva fordultam meg, és lelkem minden haragjával jól beintettem nekik, aztán megfordultam, letoltam a gatyám, és behajoltam. A rohadt seggfejeknek ez kell: segg.
Végre én is nevettem. És biztosra vettem, hogy ma már John is eljut idáig: ha Anne születése után néhány órával már mosolyog, ma biztosan nevetni is fog – léptem be a házba ebben a hiszemben.
John azonban nem nevetett. A mosoly is hiányzott az arcáról. Maga „John” is hiányzott onnan, a felismerhetetlenségig keményedtek meg a vonásai – most merőben hasonlított papira, mielőtt el szokott zupálni…
– Mégis mi az ördög ütött beléd?! – kiáltott rám.
A hajába bele ragadt valami sűrű fehér… A pólója közepén egy hatalmas nedvfolt kerekedik, a nadrágján meg…
– Anne lefosta a gatyádat, vagy mi? – kérdezem, és kezem a kilincsre szorul: ha ilyenre képes ez a pici izé, én már lépek is világgá.
John lepillant, aztán folytatja. Mielőtt beszélni kezdene, Scott üvöltését hallom meg az emeletről, amit közvetlenül Anne sírása ír felül a konyha irányából.
– Mit műveltél az iskolában? – Aztán John üvöltése következik.
– Nem mindegy? Ma úgyis megszökünk! – vonom meg a vállam.
John letolja a nadrágját, és oldalra hajítja, oda, ahol már púposodik néhány ruhadarab. Aztán csak tétován ácsorog a hangzavar kellős közepében.
– Nate… Csak elköltözünk, a suli marad! – sóhajtja.
– Mi? – De alig hallom. Mindkét gyerek üvölt.
De John nem válaszol. Letörli az arcára guruló könnyeket, és alsógatyában elsiet a konyha irányába.
Hát, azt hiszem, ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy megjavulok, és mindenben segítek neki.
A konyhára ugyanúgy nem ismerek rá. Nem is létezik! Mindent ellepnek a baba-cuccok. Amint John felveszi a mózeskosárban ordító újszülöttet, az legalább elhallgat. Scott még mindig visít az emeletről.
– Nem akarok visszamenni abba az iskolába – szólalok meg minél halkabban. – Bárhova írathatsz, megyek katonai iskolába is, vagy fegyházba, csak oda vissza ne! Kérlek. És jó leszek! Ígérem, John! Megjavulok.
Körbe-körbe járkál ringatva a babát.
– Nem is mehetsz, Nate. Ugyanis kicsaptak.
Ennek titkon rendkívül örülök, de igyekszem nagyon bánni…
– Ne haragudj… Jó leszek! Segítek! Mit segítsek? – ugrok felé, aztán mégis hátra, nehogy a kezembe adja a babát.
Ám mosolyogni kezd… És teljesen ellágyulok ettől, szóval ledermedve megállok, ahogy egyre közelít.
Scott fentről sikít, én belül… John vigyorogva az ajkába harap, és a mellkasomhoz közelít ezzel az izével.
– Egyik kezeddel mindig a fejét kell tartanod, mert még nem tudja egyedül – magyarázza, és én maximálisan koncentrálok az apró test mechanikájára.
Megfogom. Egyik kezem a tarkója, a másik a segge alatt.
– Szuper, és most öleld magadhoz.
A baba bizonytalan kék szemekkel néz rám. Nyüszög, és menten sírva fakad.
– Minek? – nézek fel John-ra. Anne üvölteni kezd. Scott kiabálását meg már megszoktuk háttérzajként.
Gyorsan magamhoz húzom. Elhallgat. Fogatlan száját mosolyra húzza.
– Nincsenek fogai? – meredek John-ra. Most meg az sír. – Mi van?
– Mosolyog! Még csak két napos! És rád mosolyog! Nem szoktak még ilyen korán – John sírva nevet: és ezt nem értem. Hogy lehet egyszerre vidám és szomorú is?!
Mindegy is, mert jó úton járok. Nem csak John nevet, hanem Anne is.
– Mikor lesznek fogai?
– Félévesen kábé.
– És mikor tudja már tartani a fejét? És mikor fog járni? Meg beszélni? Úristen! Add nekem őt, légyszi! Anne lesz az új vizsgálati projektem! A legvastagabb füzetet fogom megkezdeni neki, és mindent lejegyzetelek!

*


John

Nate a legidegesítőbb gyerek a világon! – rázom a fejem mosolyogva, miközben figyelem, ahogy egyre bátrabban tartja Anne-t. Az ABC-t énekli neki, és ringatja.
Egyetlen nap alatt borított ki száz felnőttet és ezer gyereket – mert ő úgy akarta. Ha meg úgy akarja, egy pillanaton belül adja vissza az életkedvemet, annyira szerethető.
– Elvagy vele egy picit? Csinálnom kell valamit Scott-tal – jutok el végre a következő probléma megoldásához.
– Annak mi baja van? – emeli felém Nate sűrű-szeplős arcát.
– Megkérdezte, hogy ma is bemegyünk-e Angie-hez. Szóval elmondtam neki, hogy meghalt az anyja.
– Azóta üvölt?
– Nem tudtam, mit tenni. Anne-t kellett etetni, aztán végigkakilta az egész szobát – mondom, aztán megyek is tovább. – Ha elalszik, tedd a mózeskosárba, a szobát ki kell még súrolnom.
– John? – szól utánam.
– Hm?
– Miért nem gyújtjuk fel ezt a házat is? A zárdát sem tudtuk kitakarítani másképp…
– Nem bírnám, és kérlek, te se tedd! Visszajövünk még ide, ígérem, csak… Csak néhány év múlva…

*


Scott

John a kezemet fogja, én pedig az övét. Ez az egyetlen jó dolog, ami maradt a világon. Megígérte, hogy nem engedi el, miután megkérdezte, mit tehet, amiért abbahagyom a sírást.
És a kocsiban is elöl ülhettem! Végig fogta a kezem, és egy kézzel vezetett, miután bőröndöket töltöttünk meg emlékekkel, és elhagytuk a házat, ahová születettünk.
Ezt megértettem. Megértettem, hogy a szellemek csendben és sötétben szeretnek kísérteni. És mi nem tudunk mellettünk csendben és sötétben élni. Nekem olvasnom kell esténként, John-nak kiabálnia kell Nate-tel, mert mindig rossz az iskolában. A kisbabának pedig sírnia kell, akárhányszor megéhezik.
Az új házban csak egy lakás lesz a miénk. Remélem, hogy itt sokkal kevesebb lesz a kísértet, hogy nem zavarjuk majd a halált. Mert ha igen, akkor eljön értünk, és még valakit megöl közülünk.
Szemem közvetlenül a kapu kilincs előtt áll meg, miközben John keresi a kódot, hogy kulcs nélkül hogy tudunk bejutni.
A gömbkilincsen egy kicsi fémrajz van: mosolygó anya a kislányával. Ujjammal végigsimítom a domborulatokat.
– Szent Anne – olvasom egybe a mini betűket, de senki sem figyel.
– Nem emlékszem. És nem is találom, hova írtam. A kulcs meg a legalsó bőrönd legalján van természetesen – morog mellettem John, miközben össze-vissza nyomkodja a számokat.
– Ki volt Szent Anne?
– Próbálj emlékezni! – lép oda Nate is.
– Nulla, nulla, egy, kettő? Nem! Franc! Pedig valami ilyesmi könnyen megjegyezhető…
– Szent Anne van a kilincsen! – mondom hangosabban.
– Nulla, egy, kettő, kettő, három. Ez sem stimmel.
– Nate! Ki volt Szent Anne? – fordulok hátra a bátyámhoz.
– Végre értesz valamit, amit olvasol?! – grimaszol, majd hadarni kezd: Nem lehetett gyereke, ezért elhagyta a férje. Aztán egy angyal azt mondta neki, ha ad neki pénzt, akkor rádumálja az exét, hogy újra engedje neki, hogy megdugja…
– Nate, ezt fejezd be! – szól közbe John. – Nulla, egy, egy, kettő, három, öt, hat. NEM!
– Szóval – folytatja Nate suttogva – az angyal kifosztotta szerencsétlen férfit, biztos a nő küldte rá egyébként, később meg osztoztak… Mindegy, csak elintézte a randevút, valami kőfalnál, vagy kőkapunál, nem tudom… A lényeg, hogy sikerült felcsinálnia. Aztán ugye, milyenek a felnőttek… Amikor összejött a gyerek, oda adták azt a templomnak. Akkor már nem kellett!
– Nate! – szisszen újra John. – Én nem gondolom, hogy ez pontosan így volt… Szent Anne Mária édesanyja volt.
– Na, de nem ettől a faszitól! Az angyal jól átvágta a szenteskedéssel, mert Anne újra férjhez ment, lányt szült, és azt is Máriának nevezte el. Mintha egy elvesztett gyereket csak úgy ki lehetne cserélni egy másikkal?!
– Ha Anne meghal, mi is kicseréljük egy másikra? – kérdezem.
John megrántja a kezemet, és úgy néz rám, ahogy a papi szokott, mielőtt ki szoktam kapni. Aztán újra a gombok felé fordul.
– Nulla, egy, egy, kettő, három, öt… – John ujja tétován leng a gombok előtt.
– Várj! – ugrik oda Nate. – Ez a Fibonacci számsor: nulla, egy, egy, kettő, három, öt, nyolc. Bingó!
A kapu zizzenve kattant, majd kinyílt előttünk. Én már léptem volna, de John karja lemerevedett. Ránéztem, döbbenten bámult Nate-re.
– Hogy…? Hogy lehetsz ennyire okos, és mégis…
– A szomszéd! – vág közbe Nate. – A szomszéd lesz a babysitter! A szomszédos Fibonacci-számok aránya az aranymetszés értékéhez tart. Az a természetes egyensúly szimmetria és aszimmetria között.
John értetlenül rázza a fejét.
– És hogy jön ez ide?
– A közvetlen közelség és végtelen távolság között Anne-t fogja választani. Ja, és Scott-ot rühellni fogja.
– A szomszéd? Hogy lehet ilyesmit kiszámolni úgy mégis?
Nate gondolkozik pár pillanatig, aztán megszólal:
– Anne most ébredt fel! – mutat az autó felé.
– Az elsőre menjetek – mondja John, aztán a kezemre néz. – Nate keze is jó lesz?
Bólintok, és megfogom az övét. John a kocsihoz fut, és mi csak állunk egymás mellett.
– Nate, mehetünk? – rázom meg, de meg sem mozdul. Meredten néz maga elé, aztán egyszer csak megszólal:
– Anne meg fog halni.



4. Az új élet

*


John

Az orvosi képzés egy dolog. Az évek nagy részét tantermekben töltjük, távol attól, amit majd valójában tenni fogunk. A kórházi gyakorlatok sem szóltak többről azzal a kivétellel, hogy köpenyt kellett felvenni.
Így aztán úgy gondoltam, nagyon nehéz lesz megtanulnom injekciózni úgy, hogy több, mint hat évre vagyok a diplomától. Ha ez nem is jön össze, legalább pelenkázásból kioktatnak – reméltem, mert Anne úgy talált telibe állandóan, mintha nem is lenne rajta pelus.
Azonban amint megemlítettem a főnővérnek, hogy orvosnak készülök, és hogy szeretnék többet látni, mint a tanterv keretein belül, két perc múlva már vért vehettem az egyik újszülött feji vénájából. A következő öt percben pedig megtudtam, milyen oltásokra van Anne-nek szüksége a következő hetekben, hónapokban, illetve hogyan, hova kell beadni azokat. Már csak a lehetőségre vártam, hogy elcsenhessem az ahhoz szükséges eszközöket.
Amint lehetőségem nyílt volna arra, hogy megnézzem, hogy kell profin pelenkázni és fürdetni, a főnővér átadott a főorvosnak lelkendezve, hogy még csak a főiskolánál tartok, mégis határozott elképzelésem, hogy gyerekorvos legyek.
Sosem gondolkoztam azon, milyen orvos lennék majd. Angie miatt választottam az egészségügyit, hogy segíthessek neki legyőzni a rákot. De a nővérem nem kért belőle…
Mindenesetre nagyokat bólogattam udvarias mosollyal kísérve, hogy életem célja valóban: gyerekeket gyógyítani.
A főorvos nálam is magasabb, százkilencvenöt centi körüli, pocakos, őszes, bajszos férfi. Nagyon szép fogait örök, őszinte mosolyban őrizte. Világoskék szeme tiszta nyugalommal tükröződött felém.
Még sosem találkoztam olyan emberrel, akinek láttam volna arcára kiülni a színtiszta életszeretetet, akit megszépített ez a képesség. Nagyon szimpatikusnak tűnt első pillantásra is, a nap végére pedig eldöntöttem, hogy pont olyan akarok lenni, mint ő. Ha egyszer orvos leszek.
Végig ott lehettem vele a szakrendelőben, és a nekem való magyarázás legalább háromszorosára nyújtotta a betegellátás idejét, ami miatt egy kicsi lelkiismeret-furdalás tört rám.
De úgy tűnt, hogy sem a személyzet, sem a gyerekek nem bánták.
Jó néhány órányi roppant koncentrálást követően tűnt csak fel az egyik nővérke – mégpedig az, hogy már a főnővérrel is állandóan körülöttünk tevékenykedett, és most is ő volt, aki a főorvosnak segített, míg a másikuk csak írogatott.
Annyira szívtam magamba a sok új információt, a főorvos mérhetetlen szívélyességével karöltve, hogy biztos nem tűnt volna fel a lány, ha nem visel iszonyú vastag szemüveget, és egy olyan fajta csupa-fém fogszabályzót, aminek a szájon kívül is vannak fémrögzítői. Mindehhez olyan vörös haj, ami szinte sárga.
Önmagamról megfeledkezett, döbbent és elborzadt pillantásom ragad rá, amivel sajnos szembesül… Csak egy szerencsétlen fintorral ellensúlyozom, a mosoly sajnos nem sikerül. Szemlesütve fordul el.
Miután a főorvos megkérdezte, hogy akarok-e jönni holnap is, tetszett-e az osztály, lelkesen rávágtam, hogy akár minden nap, nagyon szívesen. Mosolyogva bólintott, aztán elköszönt: „akkor holnap találkozunk, John! ”
Ezután gyorsan visszamentem az újszülöttekhez, hátha találok még ott bárkit, aki megtanít az alapvető gondozási dolgokra.
Kissé az ereimbe fagy a vér, amikor meglátom a fogszabályzós nővért teljesen egyedül a szobában. Hat baba közül épp az egyikkel foglalatoskodik.
Felpillant, arca sértődötté torzul, aztán újra az előtte fekvő babára néz. Nyelek egyet, és nincs más választásom, mellé sétálok. Egy ideig csak figyelem, mit hogyan csinál. A csuklója merev, szinte dühösen forgatja ide-oda a babát, aztán egy nagyot sóhajt.
– Ő a kedvencem – szólal meg.
A baba arcára nézek. Nagy, sötétkék szemekkel néz, apró szálú fekete haja – mint sünnek a tüskéi, felfelé mered. Aztán ugyanúgy elbillen a tekintete, ahogy Anne-nek szokott.
– Elvették az anyjától – folytatja, miközben egy formalapot tesz a baba mellé, aztán szorosan a markába zárja a picike bokát –, állítólag egy bűnbe esett apáca.
Egy tűt nyújt felém a másik kezével.
– Kibontanád nekem? – A csuklóján ezüst lánc libben felém, rajta „M”- betű medállal. – Jaj, bocs, mekkora egy hülye vagyok… – Elengedi a baba lábát, visszaveszi a tűt, kibontja, és felém nyújtja újra zacskó nélkül, csak kupakkal. – Te leszel orvos, én meg itt ugráltatlak, ne haragudj…
Szeplős arca elvörösödik. Aztán felém tartja a baba talpát.
– A sarkát szúrd meg, aztán majd én rányomom a vérét a tesztpapírra. Ne félj, nem fog fájni neki, ha gyorsan böksz. Anyagcsere-betegség és vércsoport vizsgálathoz kell – hadarja lefelé nézve, egyre pirosabb arccal.
Az én arcom pedig egyre fehérebb a felismeréstől, hogy ezt majd otthon Anne-nek is meg kell csinálnom…
Szúrok. A baba tényleg nem sír. A nővér pedig a lapra préseli sarkából a vért.
– Klassz pasi vagy… – szólal meg, én meg döbbenten mosolygok. – Uhh, Mária szent anyja, úgy sajnálom, csak annyit akartam mondani, hogy ügyes voltál, mert vagy nem szokott elég vér jönni, vagy csontig megy a tű, felsértve a csonthártyát… Szóval… Mekkora egy hülye, szerencsétlen, balfék – A lány arcbőre foltokban vörös, foltokban sápadt.
– Hé… – vágok közbe. – Most tanítottál meg valami nagyon fontosra, Mmm… „M”-mel kezdődik a neved?
– Shelly – krákogja, miközben betapasztja a szúrás helyét.
– Michelle? – kérdezek vissza, mire bólint. – Egyáltalán nem vagy hülye, és szerencsétlen, és…
Hirtelen felém fordítja az arcát.
– Láttam, hogy néztél rám az ambulancián! Mintha egy szánalmas, ocsmány, gusztustalan…
– Rendkívüli szókincsed van! – vágok közbe, és sikerül egy pillanatnyi mosolyt csalnom az arcára. – Bátor vagy… Igazából ez járt a fejemben, amikor a fogszabályzódra néztem. Elképzeltem, mennyire fájhat ez az izé a fogaidon, azt láthattad az arcomon. Úgy gondoltam, nagyon bátor vagy, amiért ezt be merted vállalni.
– Ó! Akkor ezt is benéztem. Azt hittem, az a bálkirály típus vagy. A tökéletes bőröddel, meg a csillogó hajaddal, és az éj-kék szemeddel – lágyul el a hangja, és mielőtt újra elpirulna, gyorsan válaszolok:
– A fogaim meg agyon vannak tömve, és jó néhányat ki is kellett húzni. Neked pedig nagyon szépek lesznek! És nem, nem nagyon vettem részt a suli közéletében. Sosem voltam népszerű, igazából barátaim se nagyon voltak, azután, hogy a nővérem beteg lett. Szánalmasabb vagyok, mint gondolod! – vigyorgok rá kínosan.
Bólint és nyel egyet.
– Bocs, nem akartam belegázolni a magánéletedbe – mondja, aztán újra a babát nézi, aki közben elaludt a pelenkázó asztalon. – És biztos nem érdekelnek a babák történetei… Túl sokat locsogok.
– De! Folytasd kérlek! – válaszolom őszinte érdeklődéssel… Amióta csak megemlített egy apácát.
– Minden érdekel! Az is, hogy kell úgy tisztába tenni egy babát, hogy ne folyjon ki a kaki…
Azt hiszi, viccelek. Nevetni kezd, őszintén, szívből, természetesen, és annyira, hogy valami megfájdul a szájában a fémszerkezettől.
– Bocs, néha kiugrik – fordul el, és bizonyára a fogszabályzót bütyköli. – Szóval ő itt Dianne. Sternberg. Nagy dráma volt, az egyház kivetette a babát az apáca méhével együtt. És hogy milyen orvos képes erre?! Hát, aki szintén mélyen katolikus.
Míg az altatásból ébredezett, elindult megkeresni a gyerekét, és valahogy a proszektúrán kötött ki. Ha két kisfiú nem talál rá, ott vérzett volna el. Soha senki nem kereste volna.
– Mit keresett két kisfiú a hullaházban?
Amint kiszalad a mondat a számon, a nyelvem le is ragad. Megbénul, majd követi a torkom, aztán mindenem: az én „két kisfiam”.
– Nem tudom. De megmentették az életét azzal, hogy szóltak róla. Vagy hát… Nagyon sok vért vesztett, kritikus volt az állapota, nekem ez az utolsó infóm róla – és hogy most már lekötözték, hogy ne kereshesse meg Dianne-t. Legszívesebben odavinném neki! De nem lehet. A templomból jönnek majd érte.
– A Saint Anne zárda mellett laktunk, tudom, mire képes az egyház.
– A te apukád volt Jonathan Reed?
Ledöbbenek.
– A neved John Reed – Álnevet kellett volna használnom, amikor bemutatkoztam a főnővérnek… – A te apukád tűnt el egy éve! Csak egy család lakott a zárda szomszédságában. Tele voltak vele az újságok. És mi lett? Meglett? Mi történt?
Nem bírok megszólalni a döbbenettől.
– Aztán leégett az egész miskulancia. És nem gondolom, hogy az egyház tette. Nem gyújtott volna fel álmukban annyi szent asszonyt?!
Shelly Dianne alá csúsztatja a kezeit, és magához emeli, majd visszateszi a kiságyba. Aztán a következőhöz lép, amely üres.
– Ne is törődj velem. Túl sokat locsogok – vonja meg a vállát, aztán a kiságy felé sóhajt. – Ő lett volna a másik kedvencem. Az ő anyukája pedig meghalt. Rákos volt, de kibírta a végéig. Egy óra sem telt el a kicsi születése után, a nő már nem élt. Hihetetlen, ahogy életben tartanak minket a gyerekek, nem igaz? – néz rám, talán meglátja a titkolni vágyott iszonyú fájdalmam: pislantva elmosolyodik. – Te jó gyerekorvos leszel, John. A szemeidből sugárzik a szeretet.
Akkor megint átfutott arcán a pír. Elkapja arcomról a tekintetét, és folytatja.
– Aztán eltűnt a baba! – döbben újra felém szeplős arca. – Állítólag a család az anyával, és a picivel voltak egészen az utolsó percig, aztán hazavihették a babát. De valami gond is van, ami miatt a rendőrség nyomozást indított. Nincs hivatalos gyám, azt hiszem. Hjaj! Vannak ám itt drámák, John.
Karja az üres kiságyba nyúl megigazítva a sosem használt kicsi ágyruhát.
– Aggódom Anne-ért – szusszan, majd rám néz. – Anne-nek hívták a pici lányt. Anne Miller. Vajon mivel etetik, vajon ki fogja megvizsgálni, és ki adja be neki az oltást?! Ha itt maradt volna néhány napig, tudtunk volna neki anyatejet keríteni.
Aggodalommal teli pillantása újra lefelé billen.
– Talán vigyáz rád az ég, kicsi Anne…
– A tápszer nem jó?
– Abban nincs antitest*! Az anyatej gyakorlatilag a legelső védőoltása az újszülöttnek!
Szereznem kell anyatejet – vág belém a gondolat, miközben hazafelé tartok. Még az is felötlik bennem, hogy beavatom Shelly-t a családi életünk kegyetlen titkaiba, hátha tudna segíteni.

*


Nate

Résnyire nyitja az ajtót, miután bedörömbölök. Vén. Szeme keserű, sárga, laffogó bőr, és mély ráncok.
– Csókolom! Maga lesz a babysitterünk. Most kell kezdenie, úgyhogy jöjjön! – szavalom.
A néni az orromra vágja az ajtót. Biztos átöltözik, vagy valami ilyesmi – gondolom, aztán leülök a fal mellé, szemben az ajtajával.
A folyosó nagyon szépen van berendezve, igazán otthonos – döbbenek meg, miközben elnézek jobbra és balra is. Mintha a lakások nem is érnének véget a küszöbökkel. Bíbor szőnyeg húzódik végig, egészen a lépcsőig. Nem is bíbor, olyan püspöklila, azt hiszem.
A falak sötétbarna lambériát kaptak, amit néhol megtör nap-sárga üvegtégla. És minden létező sarokban virágállványok, pompázó növényekkel. Nálunk a több ezer négyzetméternyi természetben nem volt ennyi virág, mint csak ezen a szinten.
Szusszanva felállok, és újra bezörgetek a nyanyához.
– Takarodj, neveletlen taknyos! – dünnyögi az ajtón túlról.
– Gyönyörűek a szobanövényei, néni! Szívesen segítek öntözni és gondozni azokat!
Az ajtó résnyire nyílik.
– Mit akarsz? – Újra a szúrós szemek.
– Biztos felnevelt már jó pár gyereket, talán unokája, sőt még dédunokája is lehet! Ük esetleg?
Ismét a képembe vágja az ajtót. Sóhajtva ülök megint a falhoz. Aztán mégis csak kilép rajta.
Házi mamuszt visel, fehér nejlonharisnyát, amelyen át kiöblösödött kék erek düllednek ki. Sötétbarna alapon narancs margarétás otthonkában feszít, fehér kötött kardigánnal. Mindehhez zöld hajcsavarókkal a fején. Az én nagyim mennyivel szebb volt!
– Hol az anyád? – kérdezi, miközben dohányzik.
– Az égben.
– Az apád?
– A kert végében, az őszirózsák alatt.
– Akkor ki vigyáz rád? – Egyik kezében hamutál, a másikban a cigi – aminek különösen furcsa szaga van: egyáltalán nem hasonlít arra, amit apa vagy papi szívott.
– Rám nem kell vigyázni, már tizenkettő vagyok. Én vigyázok a két testvéremre, és a nagybátyámra.
– Ó, hát ki a legidősebb? Azzal akarok tárgyalni.
– John, ő tizenkilenc lesz.
– És ő a legidősebb? – A meglepődéstől kissé kisimulnak arcán a mély árkok. Bólintok.
– Na jó. John-nal akarok beszélni. Én Emma néni vagyok, és nyakon váglak, fiam, ha még egyszer üknagyinak nézel. Nincsen nekem se kutyám, se macskám, se gyerekem, se unokám. A virágaim életem ékei. A füves cigi meg a szenvedélyem. Akarsz egy slukkot?




5. Szorul a hurok

*

Ava

Semmi sem tart örökké – mondják. A gyermekkorom is véget ért. Minden nap minden egyes perce ugyanúgy telt. Kenyér háromszor, víz ötször, ima tizenötször – csak azt nem tudtátok, hogy én nem a ti istenetekhez imádkozom, hanem ahhoz, aki le tudja győzni őt.
A poklot szólítgattam, és eladtam a lelkem az ördögnek. Csupán ezért élhettem túl azt a tűzvészt, ami eltarolta keresztre feszített gyermekkorom börtönét.
John volt. Tudom, hogy ő volt. Láttam a mély-bánatos szemén át a többi lányt, ahogy azokra nézett. Nem hagyhatta életben őket. Ő is tudta, hogy már késő őket kihozni.
A többi lány gyenge volt. Szörnyekké kínlódták volna magukat a huszonegyedik születésnapjukat követően. John tudta ezt. Láthatta a többi fiatal apáca áthatolhatatlanul merev arcán. Mindannyian ott kezdtük: lent, bűnösként, a pokol kútjában –

– ártatlan, árva gyermekként, végigjárva a kínkeserves kálvária stációit.
Tudta, hogy ha nem szabadítja rájuk a pokol tüzét, akkor a kahexia határán felnövő St. Anne-generáció még erősebb fogakat fog növeszteni, hogy ízekre marcangolják azokat a gyermekeket, akiket az egyház magukba kebelez.
Egyszer minden véget ér. A szüzesség odavész. John áttörte a hártya-falat, vért intettek reszketésükben a golgotakezek, és kiszabadított.
Így vagy úgy, de eltüntetett onnan. És ha létezik az isten, az mélyen kinyalhatja a seggem. Krisztus keresztjeivel korbácsolták csontsoványra fogyott gerincünket, miközben aberrált nővéreink még vastagabb szentjelképpel ökleltek minket a falhoz – feldugva azt a végbélnyíláson át, felnyomva ütközésig. És az ütközés évről évre mélyült. De már nem fájt annyira, talán azért nem, mert az évek elteltével mind közelebb kerültünk a halálhoz.
És senki sem szökött meg. Aki mégis, az egy következő életbe menekült… Az e világ kapui csak számomra nyíltak meg. Mert John kitárta előttem azokat.
És ha létezik a sátán, mélyen kinyalom a torkát, vagy bármiét, csak engedje Dianne-t az apja karjaiba.
Bőrszíjjak a csuklómon, kézfejem a kórházi ágy hideg fémjéé. Mégsem voltam szabadabb, mint e pillanatban. Talán semmi sem tart örökké, de John és köztem… Ez a kapocs – Dianne – még annál is tovább.
A következő pillanatban megijeszt egy fiatal nővér – megrendítő csúnyaságával – karjában a babával, akit még sohasem láttam.
Amilyen megrendítő szépséget még sohasem pillanthattam.

*


John

– Ooh! – adok hangot a megdöbbenésemnek.
Nem ismerek rá az idősebbik öcsémre. A konyhaasztalnál Scott őszintébb megnyilvánulása is az én véleményemet tükrözi: kineveti őt.
Nate nem néz ránk, én igyekszem komoly maradni, de Scott annyira röhög, hogy mindkét orrlyukán kispriccel a tej egy-két kisebb műzli darabbal – na, ezen már én is röhögök.
Scott fuldokolva köhögni kezd, én nem kevésbé – félrenyelem a kávét. Akkor már Nate is felkapja a fejét, és a babahordozóban nézelődő Anne-re pislant, aztán ránk.
– Ha köhögtök, akkor nem mehettek Anne közelébe. Nagyon gyenge egy újszülött immunrendszere!
És ezen még jobban vihogni kezdünk Scott-tal.
– Nem! – próbálom összeszedni magam, miközben fejbe kólintom Scott-ot, amiért az asztalterítőbe fújja az orrát. – Csak… Érdekesen festesz ma reggel.
Világos barna haja oldalra fésülve, V-nyakú kardigánt visel kék-fehér kockákkal, alatta inggallér kúszik, és barna élére vasalt vászon nadrág.
– Ja, az öltözetem? Megígértem, hogy jó leszek, nem? Nem úgy nézek ki, mint aki jó?
– Gyanúsnak nézel ki, Nate – vágja rá Scott. – Mint aki leplezni akarja a rosszaságot.
– Kussolj, takonypóc! – Teljesen ledermedek, amikor szépen vasalt ruhazsebkendőt nyom az öccse arcába. – Az egy dolog, hogy béna vagy olvasásból, de az orrfújás sem megy? A seggedet azért kitörlöd kakálás után?
– De mégis hogy? Vasaltál, vagy mi? – rázom a fejem még mindig nem térve magamhoz.
– Emma néni megtanított rá.
– Ki az az Emma néni? – kérdezek vissza.
– Nem akarok itt is kísértetek között élni! – kurjant fel Scott.
– Kísértetek nem léteznek, Scottie – lágyul el Nate az öccse felé. – Az új babyszittyó, a szomszéd!
– Ugye udvariasan, normálisan mutatkoztál be neki? – esek neki. – És ugye nem mondtad, hogy nincs velünk felnőtt?
– Egyik sem. Bocs – válaszolja. – De a lényeg, hogy hajlandó segíteni. Amúgy beszélni akar veled!
– Szuper! – állok fel. – Átmegyek, aztán elkísérlek titeket a suliba. Nem, először meg kell szúrnom Anne-t, mert be kell vinnem a tesztlapot a kórházba.
– Csinálhatom én? – ugrik fel Nate csillogó szemekkel.
– NEM! Eszedbe ne jusson! Ígérem, rajtam gyakorolhatsz orvososdit, de a húgod tabu!
– Mmm… – nyávog csalódottan. – Majd én elkísérem Scott-ot, engem meg ugyan nem kell kísérgetned.
– Biztos? Új suli…
– Biztos – bólint, aztán Anne-hez lép. – Figyelj, hugi, John nem azért fog tűt szúrni beléd, mert fájdalmat akar okozni, csak azért, hogy ne legyél beteg, és ne halj meg. Azért teszi, mert szeret téged. Legyél jó kislány, és délután találkozunk!
A babát nézem. Világoskék szemekkel szemléli Nate arcát. Picur ajka hol mosolyra, hol sírásra görbül – elmosolyodom a felismerésen: Anne már most érzi, hogy Nate milyen. Egyszer sírunk, másszor röhögünk rajta. Nehéz őt komolyan venni épp akkor, amikor ő annyira komolyan veszi önmagát.

*

Míg az öcséim összeszedik magukat, átmegyek a szomszédba. Hatalmas reményekkel telten kopogok be, egyszerűen fantasztikus lenne, ha lenne időm suliba járni, ergo Nate-nek is: ha valaki vállalná Anne-t napközben.
Ám a kezdet nem kecsegtet túl sok jóval.
– Mi van? – hallom meg a kiáltást a zárt ajtó másik feléről.
Toporgok egy ideig. Hogy bízhatnám a picit ilyen mogorva valakire?! Meggondolva magam lépnék elfelé, de akkor hirtelen feltárul az ajtó. Egy középkorú nő áll velem szemben, ránccal körbevett ajkai szigorúan csücsörögnek felém.
Leplezetlen mustrával néz végig rajtam.
– Mi van a zokniddal, fiam? – kérdezi végül.
Annyira rohantam, és végül is szőnyegezett a folyosó, hogy cipőt nem is húztam.
– Kényelmes ez a szőnyeg – mosolygok rá bizonytalanul. Szigorú arca azonban mit sem enyhül.
– Kényelmes szőnyegen más színű zokniban kell járkálni?
– Jaaa! – nézek vissza a lábamra: az egyik sötétebb kék, mint a másik.
– Te vagy John – vonja magára ismét a figyelmem.
– Emma néni, örülök, hogy megismerhetem – nyújtom felé a kezem.
– Na, ez már tetszik! – Ajka csücsörből mosollyá lapul. – Legalább egyikőtök ismeri az illemet, még ha a színeket téveszted is erősen. A pirosat a zölddel? A zöldet a kékkel? Vagy mindent mindennel?
– Emma néni, rohannom kell. Tudna esetleg vigyázni az unokahúgomra? Kérhet bármit cserébe!
– A szépségedet is odaadnád? – kérdezi úgy, mint valami mesebeli gonosz boszorka. Mivel torkomon akad a szó, közel hajol a szememhez, és még kedvesebb mosolyra vált.
Aztán bólogat.
– Hiszen te nem is tudod, milyen fess vagy! Ez egy számomra nagyon szimpatikus tulajdonság, John! Egy nap majd a legszebb lány lesz a tiéd!
– Hmm… – nyüglődöm.
A legszebb lány az a holdfény-arcú, fekete szemű gyönyörűség, akit hiába kerestem betörve a zárdába. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy megölték őt.
És Emma néni mintha belelátna a gondolataimba.
– Csak meg kell tanulnod, milyen a szépség valódi varázsa. Mert az, fiam, nem a kerek popsi, meg a szép cicik… De látom a tekinteteden, hogy te többet látsz, mint a pórnép. Meg fogod találni az igazit.
Alig tudok rá figyelni. Szorít az idő!!!
– Hol az anyád? – kérdezi végül.
– Nate mit mondott? – sóhajtom.
– Az igazat. Úgyhogy menjetek, ellátom a picit. És én ugyan nem hozom rátok a bajt, ha ti is titokban tartjátok a cannabist.
– Öh, hogy mit?!

*

Miért lenne egyszerű? Miért? Amikor ennyi erővel bonyolult is lehetne. Anne-t ráhagytam egy kábszeres nőre. Az öt napos unokahúgomat ráhagytam egy kábszeres, vadidegen vénlányra. Anne-t, akit negyven percig ringattam a szúrás után, és még akkor is torka szakadtából zokogott, amikor már kénytelen voltam ott hagyni.
Dianne meg sem pisszent. Anne-nek hogy fájhatott ennyire?
Egyedül a fiúk miatt vagyok valamelyest nyugodt. Úgy tűnik, egész jól bírják, legalábbis kénytelenek. Ahogy én is kénytelen vagyok.
A karórámra nézek – kilenc hónap múlva is görcsbe rándul a csuklóm a szíjtól. Egész lazára állítottam, mégis érzem a hurkot, az idő szorítását a nyakam körött. Még most is bevillan a kép, ahogy a lángok közé nyúlok érte, és leveszem a halott apám karjáról.
Nate-re gondolok, már az első két tanóráján minimum túl van.
Meleg van. Az évszakhoz képest szokatlan hőség a huszonkét fokkal. A huszonkettes csapdájába szorulva lépek be a kórház gyerekosztályára – ott vagy negyvennégy fokig van felfűtve az épület.
És ezennel semmi sem rózsaszín, vagy babakék. Éjfekete és pokolvörös, ahogy eltolnak mellettem egy rocker tinit, ahogy vércsíkot húz a padlóra a hordágy.
Semmi sem meghitt, babapúder illatú, vagy altatódal-csendes. Amerre csak nyílnak a terek, mindenhonnan dühös, kétségbeesett vagy fájdalmas kiáltásokat hallok.

Megöltem az árvákat – hasít torkomba a rettenet –, elevenen felgyújtottam azokat. Fel, a családom holttesteivel, és az összes apácával együtt. Az ő hangjukat hallom a gyerekek kiáltásában.
Életeket perzseltem hamuvá. A hamu talaján a sátán könnyéből nőttek a virágok. És vissza fogom kapni. A karma már a vállamat karmolássza.

Felriadok. Shelly keze van a vállamon.
– Bocs, ha megijesztettelek – mosolyog, bár nem tudom, hogy össze tudja-e egyáltalán zárni az ajkait ezzel a rettenetes fémszerkezettel. Talán nem is mosolyog szegény, csak kényszeresen vicsorog. – Van kedved segíteni a babákkal?
Hangja halk, furcsamód mégis tisztábban hallom, az üvöltés hadszinterének kellős közepén, mint bármit, ami sokkal hangosabb.
Na, most mosolyog! Karamellszín szeme forró csokira emlékeztet. Forró csoki óceánra, ahogy a nap épp a horizont mögül kel.
– Csak jobban érdekel egy kis peluscsere, mint ezek a fekete mágusok – rázza kérdőn felém fejét. Ma más a haja, azt hiszem. Talán barnább, talán hullámosabb. – Tömeges öngyilkosságot kíséreltek meg a sátán nevében.
Pont ezt kellett volna nekem is tennem – fut át agyamon a gondolat – bent égni veletek, és égni örökké, amíg a pokol fénye vilángol.
– Andy már megvizsgálta az összes babát, de Dianne-t meghagyta neked. Rajta megmutatja, mit hogy kell.
– A… főorvos? Ő nincs itt? – mutatok a földszintre.
– Nem – nevet, aztán kattan a szája, elfordul, majd vörös arccal vissza. – Bocs, csak megint kiugrott. Szóval ő is inkább a pelusosakat preferálja. Azok még nem szidják halomra az anyáinkat, isteneinket.
Az élet azonban kiszámíthatatlan. Az egyik pillanatban még ragyog rám Shelly szemében az édes csokoládé hullámai közül kikelő vajkaramella nap, a másikban csillámpor hull arcunkra a plafonból. Felpillantok. Az idő lassul, megállni készül.

Ez hó. Hópelyhek hintáznak felénk sűrű szemekben. És akkor a pillanat: a teljes időzárlat előtti, a lavina elemi ereje előtti legtisztább időmorzsában megragadom a lány derekát, és magamhoz rántom.
Kintről dőlni kezd a fény. Bentről közeleg a sötét.
A kapuban állok vele, elcsapta volna a közelgő újabb hordágy, fekete ruhás mentőkkel körbevéve. Véres az arcuk, a nyakuk, a kezük: lőtt seb, lőtt seb – kántálják.
Bentről a sötét vonz. Éjfekete csuhában siklik, karjában az újszülöttel. Messze vagyunk, mégis látom a kislány nagy sötétkék szemeit, és fekete haját.
Erősen magamhoz szorítom Shelly-t. A lány püspöklila ahogy karom óraszíjként feszül a dereka köré. Az egyik mentős épp kissé taszítja csak odébb. Megtartom.
„Lőtt seb, lőtt seb, tizenkét éves kisfiú, iskolai lövöldözés! ”
Vállamat narancsillat érinti. Mögöttem a fekete csuha, a széle alól kivillanó éjfekete szem. Megismerem. Ő az. Ő az!
A szemem másik sarkából megpillantom az élére vasalt barna nadrágot, és a fehér-kék kockás pulcsit, ami sötétbordón csillog.
És a lavina betemet. Az idő sokszorosára gyorsul, és én nem vagyok benne.

Vélemény, hozzászólás?