Babaház 4. (18+)
IV. rész
1988.
1. Zajlik az élet
*
John
Padlógáz, automata váltó, és százkilencvenöt kilométer/óra. Kezdetben még akartam, most már csak rátapadok: egyszerűen nem érem utol.
Nem érem utol, nem tudom beelőzni.
A legsötétebb éjszaka legmélyebb csendjét hasítjuk át a kocsikkal. Bárcsak vége lenne, bár el sem kezdődött volna.
Nate autója szórja rám a kásás latyakot – az ablaktörlő alig bír vele. Placcsok között látom a hátsó ablakát. A szívemre szögesdrót feszül, ahogy meglátom Anne-t integetve felém.
„Nincs bekötve” – fulladok meg.
*
Fulladva hörgök, fölöttem a plafon, meg fogok halni – görcsöl be mindenem.
– John! – Nate hangja, felismerhetetlenségig álmos arca, résnyi szemei.
Kiköhögöm magamból a rémálom zaklatottságát, aztán merev nyakkal felé fordulok.
– Mi van veled? – kérdezi.
Mellettem fekszik. Elaludtunk a gyerekosztály ambulanciáján, a vizsgálóasztalon. A ténytől mosolyba nyugszik a légzésem. Amint újra lélegzem, Nate is elmosolyodik.
– Jól vagy? – suttogja kedvesen. – Vagy megintubáljalak? – vigyorodik el.
– Hülye! – morgok, aztán oldalba nyomom. Ám arra nem számítok, hogy eltűnik. Nagyot csattan a padlón.
– Nate? – ugrok utána. – Megvagy, öcsi? – guggolok le mellé.
A földön hasal, és halkan nyöszörög.
– Nem – fordul kínlódva a hátára. – Fáj a torkom, a nyakam, a fejem, mindenem – lassan felkönyököl, és fintorogva néz rám. – Beteg vagyok, már mondtam este, de téged nem érdekelt!
– Majd meggyógyulsz… – szusszanok, és feltápászkodva ott hagyom.
Nyöszörögve áll fel, és visszafekszik a vizsgálóasztalra.
– Drágám! Vizitelned kéne – szólal meg mögöttem Ava hangja. Mezítláb lép Nate mellé. – Lucy-val kezdd! – mondja neki.
Nate szenvedő ábrázata unottá válik, ahogy Ava-ra pillant. Majd újra leveti magát az asztalról, és nagy nyögve ott hagy minket, a kezelővel együtt.
– Köszi – sóhajtok Ava felé. Mosolyogva lép felém, hozzám bújva megforgat. – Ezeket viszont neked kell kitenned – mondja.
A falnál álló két fehér fotel egyikében Scott és Dee alszik összebújva.
– Miért aludt mindenki a munkahelyemen? – dünnyögöm.
– Hm. A két kis angyal. Milyen jó testvérek, hogy így szeretik egymást, nem?
Érzem a szarkazmust.
– Ti pszichiáterek, mindenben a kórosat látjátok… – morgok rá.
Rám néz. Furcsállom, hogy alacsonyabb nálam… Tűhegysarok nélkül ritkán találkozunk.
– Szerinted, szívem, nincs abban semmi kóros, hogy Dee szeme néha világos, máskor sötétkék? Aztán meg… – Az íróasztalomhoz lép, ott beletúr a kis táskájába, és egy hajcsomóval lép felém, amit a kezembe csap.
– Most meg még túl korán van doktor Freud-hoz… – szusszanok nézegetve a hajgobót.
– Ne kombinálj, csak mondd meg, milyen színűek a hajszálak!
– Kávét akarok. Kávét akarok és sütit! Kávét, sütit, zuhanyozni, és lehúzni ezt a napot is. Kávét, sütit, zuhanyozni, dolgozni, megnézni Dee nyelvét, aztán Lucy-t, és gondolom, Nate sem fog békén hagyni a végzetes nyavalyájával.
– Hm. És én hol vagyok mindeközben? – csücsörít felém rúzsmaradványos ajkaival.
– Hol leszel ma? Itt vagy Bronzeville-ben? Kéne egy szakmai konzultáció – hadarom, és már a gondolattól is kifulladok, mi vár még ma rám.
– Fókusz, drágám! Épp szakmázok! – mutat a hajcsomóra.
– Épp kávét akarok…
– Ilyen kibaszott nehéz kinyögnöd, hogy milyen színű a haj? – sikít.
Dee és Scott felriad. Az egyik a fejéhez, a másik az ajkához kap nyüszkölődve.
– Szőke – sóhajtom. – Szőke, jó? Most össze kell szednem ezeket, hogy aztán kitehessem őket életük rögös utcáira, hogy végre kávé, süti, zuhany, meló…
Ava lefagyott. Fekete szeme tanácstalanul csillog felém.
– Mi az? Te sem mész? – nevetek rá.
– Édes, talán adnom kellene időpontot a magánrendelésemre – mondja, aztán nyel egyet – Szívem, ez itt Dee haja… – mutat a lányra. – Ében fekete…
A hajcsomóra nézek.
– Miért tépted meg az unokahúgomat?! – döbbenek meg. És Dee érthetetlen, megalapozatlannak tűnő ellenszenve egyszerre más megvilágításba kerül számomra…
A fejét rázza.
– Te tényleg látod őt, igaz?
– Kit?
– Anne-t – súgja közel hajolva.
„Anne”… Már megint egy „Anne”…
– Milyen Anne-ről beszélsz? – kérdezem, aztán Dee felé. – Milyen Anne-nel cserélted össze a kabátod?
Mindhárman úgy néznek rám, mintha megőrültem volna. Még néhány másodpercig tekintetem ide-oda ugrál köztük, aztán megértem… Megértem azt, amit a hallgatásuk üzen…
– Ez őrület… – pusmogom körbenézve rajtuk.
Szemem Dee sötétkék tekintetén áll meg, így aztán hagyom a témát. Mindenem összeszorul, ha arra emlékezem, hogyan érkezett a családunkba.
És már nem érdekel a váróban felnyüzsgő gyerek tömeg. Kávét sem akarok, és semmit. Talán csak átölelni őt.
*
Scott
Vámpír vagyok. Léteznek vámpírok, és én az vagyok. Iszonyatos elvonási tünettel ránt az ébrenlétbe Ava kiabálása.
Farkaséhes vagyok és egyszerre úgy szomjazom, mint egy sivatagban eltévedt. Valójában pontosan meg sem bírom fogalmazni, hogy miből gyökerezik ez a rettenetesen frusztrált hiányérzetet, de menten meghalok, ha nem…
Nem tudom. Fáj a fejem. Kávé? Cigi? Nem tudom.
Dee kuporog mellettem, valahogy neki sincs ereje mozdulni. A karját figyelem, ami mozdulatlanul fekszik a combomon. Hirtelen undor ragadja meg a gyomromat. Hányni fogok.
Szerencsére kibírom, míg Ava elriszálja a csinos kis alvázát a teremből. Felugrok, és belehányok John papírszemetesébe. Amíg tart, jobban érzem magam – legalább történik valami.
– Neked is jó reggelt, Scott – érinti meg John a hajam, és érzékelem, ahogy Dee-vel kezd beszélni, de én továbbra is csak okádok.
*
Nate
– Orvosi nyelven akarok életparamétereket hallani – vetem be magam a kórterembe.
Nehezen lapozom a kórlapot, és ez kezd felidegesíteni. Mi az istenért gyártanak olyan űrlapot, amik egymáshoz tapadnak. Tekintetem lazán futtatom végig az értékeken, két vonallal írom alá a megjelenésem dátumát. Ahogy elfogynak a rubrikák, inkább az kezd bosszantani, hogy nem tudom, mi… De valami nagyon nem stimmel.
– Hja! – rázom fel a fejem. – Hol a válasz? – döbbenek a lányra.
Hiába kérdezem, rám sem néz. Félülő helyzetben bámulja a takaróval fedett térdeit.
– Lucy! – szólok újra.
– Takarodj… – suttogja. Fél másodperc elég, hogy felforrjon az agyvizem.
– Hogy mi??? – morgok rá. A jobb szemem betikkel.
– Hallottad. Takarodj innen a picsába! KIFELÉ! – sikolt rám, aztán kifordul az ágyból. Nekem háttal ücsörög tovább.
A mérhetetlen döbbenet a nyelvemre fagy. A nyaki nyirokcsomóim erősen égni kezdenek. Kapar a torkom, mintha vöröshangyaboly marná apró mérges csáprágókkal.
Köhögök, de ez még nagyobb fájdalmat okoz.
– Lucy… Két szót akarok, aztán itt sem vagyok – kerregem köhécselve.
Kezem nyakamról a homlokomra emelem. Láztól lángol a bőröm, és mindjárt el fogok ájulni. Tekintetem megsokszorozódik. Mint a legyek összetett szeme… Mozaikokban látom a lányt, ahogy lassan mégis felém fordul.
– Én meg azt akarom, hogy elhúzd a beled – sziszegi, aztán feláll –, ki innen! Rohadjon meg az a dékán, aki diplomát adott neked! Rohadék, szemétláda, undorító fasz vagy! – lépked felém rám szórva a szavakat.
Aztán kitisztul a látásom. Azt hiszem, mandulagyulladásom van.
– Két szót mondj, hogy vagy – kerregem. – Be kell írnom.
– Leszarom – leheli az arcomba.
– Muszáj – Hangszalag-gyulladás is. – Anélkül nem hagyhatlak itt.
– Hát, kapsz max egy fegyelmit, amiért olyat írtál alá, amit nem csináltál meg. A vizitet. Nem ártana a makulátlan szakmai életedbe végre egy hiba.
– Kérlek…
– Nem! – vágja hozzám, aztán visszasétál az ágyához. Sírni kezd? Ő sír??? Inkább nekem kellene.
Mindegy is. Nem akarok összeesni a kórtermében, még a végén ki is nyírna, miközben lázgörcstől vonaglok eszméletlenül. Kezemből kiesik a kórlap, megfordulok, és minden figyelmem az izmaimra irányítom. Vissza kell jutnom John-hoz.
Nem tudom, hogy sikerül, de végül odatalálok, pedig a két külön tömb a kórház területén a lehető legtávolabb van egymástól.
Millió gyerek a váróban, mint általában. A legtöbbjük a combomig ér, ami előnyös, mert így sietségem hevében simán odébb rúgom őket. Jó pár a padlót nyalja, ahogy eltaknyol. Dőlnek körülöttem, mint a dominók – takonytól-nyáltól ragadó bőgőmasinák. John-nak kötélből lehetnek az idegei, hogy el bírja viselni ezeket az idegtépő koboldokat.
Végül sikerül beesnem a kezelő ajtaján. John épp nyalókával üzletel, ahogy egy kislány előtt guggol.
Ráugrok az ágyra, Michelle felhorkan, az anyuka megrémül. Nem baj, annál hamarabb elpucolnak.
– Fogadd csak el a nyalókát, angyalom! – köhintem a kislánynak. – Szétrohadnak tőle a fogaid, és egy gusztustalan dagadt paca leszel, akit mindenki csúfolni fog.
A kislány sírva fakadva rohan az ajtóhoz, az anyja hápogva utána.
– Na! Eggyel kevesebb – nyugtázom.
Mindkettejük tekintete rám fagy. John végül a kezeibe temeti az arcát, úgy motyog valamit. Végül Michelle szólal meg.
– Kösz szépen, Nate! Húsz perces könyörgést vágtál a kukába!
– Mi a fenének könyörögtök egyáltalán? – vonom meg a vállam. John feláll, és az asztalára ül.
– Mert szeretnénk gyógyítani – szusszan.
– Le kell fogni őket, aztán kész!
– Jó. Mit tehetek érted? – sóhajt John.
– Nem tudom. Valami nagy bajom van! Iszonyú szarul vagyok – tör rám újra a rosszullét.
– Mi volt Lucy-nál? – kérdez vissza.
– Legalább negyven fokos lázam van, minden nyirokcsomóm duzzadt és érzékeny, lángol a torkom. Tüdőgyulladás lesz… Ja, és szédülök. A vérnyomásom is szarakodhat. És a… Mellhártya gyulladás inkább!
John újra az ujjai közé dönti az arcát.
– Michelle, vennél tőle vért? – motyogja.
– Nagyon szívesen! – válaszolja. Mielőtt még bármit mondhatnék, már magához is ragadja a karom.
– Na nem! Nem! John! – rántom el. – Te csináld! Hogy adhatod közre egyáltalán a sebész karom? És ha mellészúr? Hogy fogok dolgozni belilult, bedagadt karral? Ő csak egy nővér!
– Te akartad – áll fel John nagyot szusszanva.
Michelle hátborzongató-mód mosolyog az arcomba. John kezén nagyot csattan a gumikesztyű, ahogy magára húzza.
– Ugye, óvatosan csinálod…? – suttogom felé, ahogy elnézem az erőteljes mozdulatait, ahogy kikapja Michelle kezéből a fecskendőt.
– Aha – válaszolja… Nem túl meggyőzően.
Felordítok, amikor belém állítja a tűt.
– Azt a kurva, John! Ez elbaszottul fáj!
– Aha. Michelle sokkal óvatosabb, kár volt leszólnod a nővérek munkáját. Na, mehetsz! Örültünk!
– Ennyi? Meg sem hallgatsz? Vagy nézed meg a torkomat? Legalább a vérnyomásomat mérd meg!
– Megméred magadnak a sebészeten!
A karomhoz szorítva a vattát az ajtó felé lépdelek.
– Nate? – szól utánam John.
– ÁÁÁ! Basszameg! – kapok a homlokomhoz. A cipőim előtt egy nyalóka hever. – Most komolyan fejbe dobtál egy nyalókával???
2. Zsongás
*
Dee
Nyílik a bejárati ajtó. Lepattanok az ágyamról, és futnék, annyira örülök, hogy John végre korán ér haza, ahogy – ma is – ígérte. De valami megállít. Még mindig haragszom, amiért Nate-nek elmondta a rossz jegyeimet.
Az ajtó csukódik, és bennem egyre gyűlik a harag. Mozdulataimat megbénítja a feszültség.
– Csak Nate az – veti oda Anne. A másik ágyon hasal, és olvas.
– Hm.
– Ha nem mész ki te, ő jön be. Tudod, hogy semmi sem állíthatja meg. És akkor nekem is végig kell hallgatnom az órákig tartó hegyi beszédet. Ahhoz pedig semmi kedvem, Dee.
– Szerinted nekem van? Cseréljünk! Én olvasgatnék a helyedben, te pedig lecsitítanád őt. Te vagy az egyetlen, aki tud rá hatni. Hogy csinálod?
Mire megrántja a vállát, a bátyám besétál. Jéggé dermedek, ahogy megáll előttem. Arca aztán ellágyul, és leül Anne ágyára. Egy ideig még bámul, aztán sóhajtva a mellette fekvő könyvre néz.
– A két Lotti? – kérdezi. Megrántom a vállam.
Anne elneveti magát.
– Ne félj, ma nem feszül annyira! – szól felém Anne, ahogy a bátyám testét nézegeti.
– Ezt olvasod? – kérdezi tőlem Nate. Megrántom a vállam. Bólint. – És? Tetszik?
Ismét vállrántás. Nate kiveszi a könyvet Anne kezéből, és belelapoz.
– Luise vagy Lotti? – kérdezi.
Anne köhint, és kikapja Nate kezéből a könyvet.
– Válaszolj Dee! – vigyorog Anne. – Nyugi, nincs rossz válasz!
A bátyám döbbenten nézi a könyvet, amit Anne nagy hévvel lapoz. Amikor megtalálja a kedvenc részét, felé fordítja a könyvet. De Nate nem nézi meg. Arcát úgy fordítja felém, mintha szellemet látna.
– Jól vagy? – kérdezem aggódva.
Anne válaszol helyette:
– Nincs jól – mondja, aztán feltérdel, és a bátyám arcához közelíti a sajátját, mintha meg akarná szagolni. – Mondjuk nem hiszem, hogy Luise borította ki, ahogy Lotti haját tépi…
Nate továbbra is csak engem néz.
– Beteg vagyok. Vagy már én sem tudom. De valami nagyon nem stimmel velem. Talán rákos leszek, mint anya.
– Főzök neked egy teát, ha beteg vagy! Vagy inkább levest ennél?
– Nem kösz, nem kérek semmit, Dee. Csak kicsit itt maradhatnék? Beszélgethetnénk? – kérdezi, aztán eldől az ágyon. Anne döbbenten térdel fölé, és a hajához nyúl, hogy megsimogassa.
De nem teszi.
– Anya a szülésbe halt bele, nem a rákba – suttogja a bátyám felé.
– Fáj valamid? – próbálkozom, és leülök az ágyamra.
– Mindenem nagyon fáj!
– John most már mindjárt hazaér, majd megvizsgál, ha te nem tudod, mi bajod van.
Bólint, aztán az oldalára fordulva megtámasztja fejét a kezével.
– És te hogy vagy? Hogy van a nyelved?
Arcomat elönti a forróság. Megrántom a vállam.
– Jobban.
– Van egy lyukas fogad, nem szokott fájni?
Megrázom a fejem.
– Holnap kérek neked időpontot, jó?
Bólintok. Elmosolyodik, aztán arca egyből elkomorodik.
– Dee… Mi volt ez az egész? A suliban csináltad?
– Nem…
– Akkor miért hozott be az osztályfőnököd a sürgősségire?
– Elájultam.
– Elájultál?! – döbben meg, aztán felül. – Mert engem felhívott, de erről persze semmit sem mondott, csak a silány tanulmányi eredményeidet ecsetelte.
Szóval mégsem John köpött be… Hogy is gondolhattam?! – szorul össze a szívem.
Anne-re nézek. Olvas. Lopva rám néz, majd lapoz egyet.
– De mi történt? – faggat tovább. – És te miért nem mondtad? Előfordult már korábban is?
– HAZUDJ, HAZUDJ, HAZUDJ!!! – sziszegi Anne, aztán becsapja a könyvet. Nate megrezzenve odanéz, aztán újra rám. – Mindenki tudja, hogy én vagyok Luise és te Lotti! De most legyél egy kicsit olyan, mint Luise… Nate nem a te oldaladon áll, hiába viselkedik ma kivételesen úgy, mint egy normális ember.
– Minden nap – válaszolom. Anne fújtatva pattan fel az ágyról.
– John-nak mondtad? Vagy a tanár? Lehet, hogy vérszegény vagy. Lehet, hogy csak ennyi. Kellene vért venni tőled, Dee!
– Jó.
– Jó??? – tör ki Anne-ből. – Fogászat és vérvétel??? Teljesen hülye vagy?! Én ebben nem veszek részt! – pánikol, és az ajtó felé siet. – Ja, és most már jöhetne a kedvenc fejezetem!
Értetlenül nézek rá, én nem olvastam a regényt.
– Amikor Lotti és Luise végre összeköltözik. De ne aggódj, a szülőket nem hozzuk össze! Ava-t olyan messze kell kergetnünk, amennyire csak lehet – hadarja, aztán eltűnik.
Amikor újra Nate-re nézek, értetlenül bámulja az ajtót.
– Mi az? – kérdezi.
– Szeretném, ha Anne ideköltözne – válaszolom nyikorgó hangon.
– Milyen Anne?
Elszomorodom. Anne nyolc éves korom óta a legjobb – és az egyetlen – barátnőm. Azóta csinálunk mindent együtt. Az, hogy a bátyáimnak ez fel sem tűnik… Egyrészt nekem esik rosszul. Másrészt nagyon sajnálom Anne-t. Ha a szülei ennyire nem szeretik, legalább az én családom törődhetett volna vele többet, jobban – de legalább annyira, hogy ne kérdezgessék állandóan, hogy „de ki az az Anne?! ”.
– Hát Anne! A legjobb barátnőm – vágom rá morcosan. – A szülei állandóan dolgoznak, és nem foglalkoznak vele. Nem szeretik őt. Bántják, főleg az anyja.
– Ho-o-o-o, álljunk csak meg… Bántják?
– Igen. Az apja nem, ő csak sosincs otthon. Az anyja kegyetlen.
– Dee, ezt most komolyan kell vennem? Vagy például te is ilyesmiket mesélhetsz neki a mi családunkról. Sosem vagyunk itthon, én meg kegyetlen vagyok veled… Vagy vegyük Ava-t. Aki technikailag az anyád. A mostohaanyád. Nála kegyetlenebb nőt egy író nem tudna kitalálni.
– Ez nem is igaz! – nevetem el magam. – Egyikőtök sem kegyetlen! Te csak vigyázni akarsz rám. Ava pedig… Ha kegyetlen lenne, John biztosan nem szeretné?!
– Ha szeretné, már elvette volna, nem? És már lenne egy csomó gyerekük, nem?
– Én nem tudom, Nate… Én nem tudom, hogy működnek ezek a dolgok… – dadogom.
– Ennek viszont örülök! – mosolyodik el, aztán újra eldől az ágyon. – Szóval mi van Anne anyjával?
– Néha napokra bezárja a szobájába. Akkor napokig nem jöhet suliba sem. Akkor semmit sem kap, Nate! Se enni, se inni.
– Jézusom – fordul felém rémülten. – Úristen! Miért nem szóltál már korábban?
– Sosem akartál beszélgetni – vonom meg a vállam.
– De John is itt van! Vagy ha minden kötél szakad… Scott. Ha mást nem is, legalább bunyózni megtanítottam. Ha baj van, van kinek szólj, Dee!
– Jó, de mi van a lányos dolgokkal…?
– Mi a különbség? Orvosok vagyunk, láttunk már mindent.
– Hát, talán, nem véletlen, hogy a normális családokban anya is van. Nekem még nővérem sincs.
– Michelle és Lucy. Többet vagy velük, mint más a vér szerinti családjával. Nekik is elmondhatsz bármit. Ugyanúgy megbízhatsz bennük, mint bennünk.
– De miért kell néha Ava-val beszélgetnem? Ha nem bízol benne, miért vannak ezek a kínos beszélgetések, amiken időközönként túl kell lennem?
– Na, ez pont olyan, mint a fogorvos. Időnként túl kell lenni rajta. Ava a lelkedet vizsgálgatja. Jó pszichiáter, de a hideg ráz ki tőle.
– Miért kell nekem pszichiáter?
És ennyi. Amennyire megnyílt előttem, annyira hirtelen zárkózik vissza. Felugrik, és valamit motyog, hogy erről nem neki kellene beszélnie…
Nem értem a felnőtteket. Össze-vissza beszélnek. Bizalomról, kötelességről és őszinteségről. De csakis addig, ameddig számukra nem kellemetlen. Ez a tény aztán merőben megkérdőjelezi valódiságukat – az értékek valódiságát.
*
– Szia! – perdül be John a szobámba.
Nem is hallottam a bejárati ajtót, annyira elméláztam Nate abszolút szokatlan viselkedésén.
Az arca piros, az ajka cserepes – hidegre fordulhatott az este odakint.
– Szia! – ismétli, ahogy puszit ad az arcomra, aztán a radiátor elé didergi magát. – Sosincs hely ebben az átkozott utcában. Kettővel odébb tudtam csak leparkolni, már majdnem a park másik felén. Hideg van! Aztán az eső is leszakadt! Jeges novemberi eső! Brrr… – dörzsöli meg fekete haját az arcomra fröcskölve a cseppeket.
– Hozzak egy teát?
– Ó, igen! – fújja ki magát, aztán ülésbe rogy a radiátor előtt.
– Nate beteg – informálom az ajtóból visszafordulva.
– Tudom – sóhajt, aztán nagy nyögve feláll, és követ a konyha irányába –, ne aggódj, inkább agybeteg. Inkább nőügy.
Döbbenten fordulok meg a konyha bejárata, Nate szobája előtt.
– Lucy…? – hibázok rá.
– Most még utálják egymást… De Nate elkezdett érezni valamit. Pedig azt hittem, hogy erre soha többé nem lesz képes. Aztán most azt hiszi, hogy beteg. De csak szerelmes.
Elmosolyodok.
– John, te is szerelmes vagy?
– Mimibe… öúhh… Ava-ba?
– Hoppá! – nevetem el magam. John arca a folyosó félhomályában is zsong a vörösségtől. – Ezt hívják freud-i elszólásnak, John?!
– Hagyjál, menj teát főzni! – lök nevetve a konyha felé, ő meg bekopog Nate-hez.
3. Családi kör
*
John
Jaj, istenem, az élet – sóhajtok egy hatalmasat, miközben Dee ágyán ücsörgök, várva őt, hogy végezzen a fürdőszobában.
Ha baj van… Ha valami rossz történik, az mindig, de minden egyes alkalommal elvonja a figyelmemet valami még nagyobb tragédia determinált bekövetkeztéről: már fröcsög az arcomba az érkező lavina, mégsem érzem a hideget…
Míg Nate-tel vagyok elfoglalva, és az ő szívét próbálom puhítani, hogy saját magához – és a körülményekhez – képest végre élhetővé váljon az élete, megtudom, hogy az unokahúgom minden egyes nap elájul az iskolában. Elveszíti az eszméletét az a lány, aki nyolc évesen lett először betegem a kórházban, aki az első közös kisbetegem volt Ava-val. Így is ismerkedtünk meg a nővel.
Ava nem hitt a gyógyulásában. Ava neuropszichiáter. Traumás agysérültek orvosa. Én? Én csak egy mezei gyerekorvos vagyok, az agyhalál igazán nem az én szakterületem.
A hit sem. Mégsem adtam volna fel a küzdelmet Dee-ért. Akkor sem, most sem, és soha nem fordulhat elő ilyesmi! Negyven napig volt a kóma azon szintjén, ahol semmilyen agyi tevékenység nem volt nála mérhető. Nem hogy a személyiséget meghatározó, finom funkciók… Még a legősibb, legfontosabb idegrendszeri központjai sem működtek: az agy nem vezérelte a légzést és keringést. Dee holtan vegetált az életfunkciók gépi vezérléseinek börtönében.
És a hó csak hullt és hullt. Negyven napon át hintette be bűneim parazsát. Nem tudhattam, mire számítsak. Dee ébredése is alakulhatott volna úgy, hogy kiderüljön minden. De ő csak… Ő az első pillanattól kezdve szeretett engem, akármit is tettem, és akárhogy is döntöttem volna.
A negyvenegyedik nap reggele az utolsó óra lett volna Dee életében. De éjjel végül minden eldőlt. Visszakaptuk a húgunkat.
Talán mégis Ava-nak lesz igaza: ekkora mértékű agyi sérülés nem gyógyul súlyos következmények nélkül – robban szívembe a gondolat, miközben Dee besétál a szobába.
Hosszú fehér pólót visel pizsinek, Tom és Jerry vigyorog a közepén fogak nélkül. Ez az én pólóm. Nem vesz észre. Csak áll az ajtóban, és elmerülve nézegeti ujjai közé kifeszített fogselymet. Elmosolyodok.
– Nate beavatott a fogápolás rejtelmeibe? – megugrik a hangomtól, de aztán elneveti magát, és nekifutva ugrik mellém az ágyra.
– Igen! Fél óráig magyarázta, hogy kell helyesen fogat mosni, és nézd!
Közel hajolva vicsorog felém. Az éjjeliszekrény kis lámpájának félhomálya világítja meg a fogait.
– Hm? – elnevetem magam. Tündéri ez a lány. Minden egyes tündéri megnyilvánulása Angie-t juttatja eszembe.
– Valami festéket kellett lemosnom, és most már sehol sem piros – nevet. – Ugye? – vicsorog felém újra.
– Nem – nevetek. – Nagyon szép! Dee – kezdem egy mély levegővétellel -, Nate mondta, hogy mi történt…
– Van egy lyukas fogam – bólint megreszkető szemöldökkel. – Fogorvoshoz kell mennem. Nagyon fog fájni? – kuporodik közelebb.
– Ja, nem – zökkenek ki az aggodalmamból. – Nem hiszem. Vagyis talán. Egy kicsit.
Megijesztem a bizonytalanságommal.
– Elmondod, hogy mit fog velem csinálni?
– Figyelj – Akaratlanul is eszembe jutnak a saját fogorvosos élményeim, minden erőmre szükségem van, hogy ne kapjon el a reszketés. Az ajkamba harapok, és feltűröm a pulóverom ujját. – Igen, meg fogjuk beszélni ezt is, Dee… De engem jobban aggaszt, hogy sokszor elájulsz. Nate azt mondta, hogy minden nap?!
Az ágy szélére mászik, és befekszik a takaró alá. Tekintete megakad a szobában lévő másik ágyon.
Odanézek: Anne ágya. Érdekes… Anne sosem emlékeztetett Angie-re.
– A vérvétel is fáj? – vonja magára figyelmem. Közelebb ülök hozzá, és rendre simítom az elkószált tincseit a párnán.
– Nem fogod érezni, ha én csinálom – válaszolom újra a szemébe nézve.
– Nate mást mondott! – vágja rá kérdő tekintettel.
– Nate más is! – mosolygok rá. – Neked nem fog fájni – ismétlem.
Dee ismét Anne ágya felé néz. Hátra kapom a tekintetem.
– Anne? – csúszik ki a számon. Dee rám néz.
– Ideköltözhet? – kérdezi.
– Megbeszéljük, szívem…
Nyelek egyet, aztán elbizonytalanodom, mi a fontosabb… Az ájulás, vagy a titokzatos név-azonosság…
– De mikor? Ha beleegyeztek, akkor már holnap itt maradhatna! – Végül Dee dönti el, hogy mi a fontosabb.
– Most hol lakik? Elmennék a szüleihez.
– Pontosan nem tudom. Holnap megkérdezem a címét, és hogy mikor vannak otthon – válaszolja lelkesen csillogó szemekkel.
– Dee, nem lehet csak úgy elvenni gyereket a szüleitől…
– TE PONTOSAN EZT TETTED, JOHN! – dörren felém egy hang Anne ágya felől.
Rémülten felugrok Dee mellől, és még inkább eluralkodik testemen a pánik, ahogy senki sem néz rám vissza a szoba másik feléről.
– John! – ugrok meg Dee hangjától. – Mi a baj? Mit csinálsz? – szólal meg jó néhány némán feszült másodperc múlva.
– Itt van Anne most is? – suttogom Dee felé.
Érzem, ahogy mozog az ágyban. Érintése a testemre tapad, és a nyakamhoz bújik.
– Te látod őt? – suttogja a fülembe.
Az ágyon túli árnyékfoltra meresztem a szemem. Ott mozog valami, mintha lélegezne, és haja lenne. Mintha kivenném a válla kontúrját is. Aztán határozottan megmozdul. Emelkedik.
Felhőkölve fordulok a berobbanó ajtó felé. Nate az, karja a villanykapcsolóra csattan. Szemem az árnyékos részre ugrik: ott áll a fényben. Szőke, sovány, törékeny, szomorú.
Nate beljebb lép, a lány mögé bújik, aztán már csak a bejárati ajtó csapódását hallom. Rohanok ki, át a nappalin, feltépve az ajtót: Scott döbbent arca néz rám vissza.
– Mi az? – kérdezi, miközben megkerülve belép a lakásba.
– Anne – zihálom felé. – Nem láttad? – nyekergem.
Szőke szemöldöke összerándul világos kék szemei fölött.
– Ott van – mutat mögém.
Hátraperdülök, szemem követi karjának vonalát: Dee-re mutat. Dee üveges tekintettel néz rám vissza, majd elájul.
*
Nate
Hátam mögött résnyire van nyitva az ablak, igyekszem azon keresztül fújni kifelé a füstöt. Nem mintha sokat számítana, mert Scott a konyha másik felén ül, és ott dohányzik. John a pulton ücsörög, kólát iszik, és valami édes szart eszeget zacskóból.
De nem szólok egyikőjükre sem… Nekem ugyanúgy nem kellene dohányoznom, ahogy John-nak édességet ennie. Bár Scott-nak meg már úgyis mindegy – a cigi a legegészségesebb dolog, amit magához szokott venni, én úgy hiszem.
Dee nekem háttal ül az asztalnál, és eszik. Már harminc perce folyamatosan – ahogy elnézem John feje fölött magasan a faliórát. Már harminc perce van folyamatos csend. Néha összenézünk, de nagyrészt mindannyian Dee-t bámuljuk.
Mintha hetek óta nem evett volna…
Akárhányszor mélyre veszem a levegőt, és megszólalni készülök, John fejrázva villantja rám szemét. Így aztán kussolok. Végül is ő a gyerekorvos, próbálok hátrálni a probléma elől, de aztán nem bírom tovább.
– Szerintem elég lesz, Dee… – szólalok meg.
– Igen – ugrik le John a pultról, és elpakolja a húgom elől a tányérokat. – Jól esett? – kérdezi tőle.
– Ühüm, nyamm! – nyeli le az utolsó falatot is.
Elnyomom a cigim, és leülök az asztalhoz. Mielőtt megszólalnék a csendet közbevágja John édességes zacskója. Szusszanva felállok, és felé fordulok.
– Szerintem elég lesz, John… – mondom, és elveszem mellőle. Aztán a kólát is.
– Naa – nyávog.
– Szedjük össze magunkat – sóhajtok. Bólint és mindketten asztalhoz ülünk.
Én John-t nézem, ő engem. Végül ő néz Dee-re, ő kezd beszélni.
– Ezért ájulsz el? Nem reggelizel?
– Sem ebéd, sem vacsora – morranok John-ra, aztán Dee felé: – A vércukorszinted alapján egyáltalán nem eszel.
De nem tudjuk végigbeszélni… Végig?! Még el sem kezdjük, Dee felpattan, és elfut. És ez merőben megdöbbent. Ilyet még sosem csinált. Jó kislány szokott lenni, aki higgadtan tűri a fejmosást.
– Ne kínozzátok halálra – szusszan Scott, miközben elnyomja a cigijét. – Tényleg husi egy kicsit, nem baj, ha lead néhány kilót.
– Husi??? Neked meg szemészhez kell elmenned! Vagy persze! A drogos kurváidhoz képest mindenki elhízott tehén!
– Scott, légyszi, ezt bízd ránk! – áll mellém John. – Ne mondjál olyat neki, hogy fogynia kell, még ha te így is látod. Dee egészséges tinédzser, de így teljesen tönkreteszi magát.
– Nem szólok én semmit – tartja fel a kezeit, aztán feláll. – Úgyis jobban tudtok mindig mindent… Bizonyára Anne-ről is tudtatok, nem? Vagy nem?! – vigyorog ránk, amitől kedvem lenne betörni az orrát.
*
Scott
A bátyáim elbaszott egy álomvilágban lebegnek szüntelen. Összekapok egy-két cuccot a szobámban – nem sokára mennem kell melózni, aztán kilépek újra a folyosóra.
Nagyot szusszanva rázom meg a fejem – hallom a beszélgetésüket kiszűrődni a konyha ajtajából. Elméleteket gyártanak, agyalnak, diagnózist egyeztetnek ahelyett, hogy…
Akárhogy is… Dee a húgom, és még akkor sem vigyáz rá senki, amikor mindenki itthon van. A fürdőszoba felé sietek, és pontosan tudom, milyen látvány fog fogadni, amikor benyitok. Pedig én ugyan nem vagyok sem orvos, sem agyturkász. Egyszerűen csak nem lebegek az emberek fölött, csupán közöttük élek.
Benyitok. A húgom épp a vécébe lottyant. Fél karja a torkában – vagy már inkább a gyomrában. Hányás szag van.
Belépek, és bezárom mögöttünk az ajtót. Nem hagyja abba, nem titkolja. Pontosan tudja, hogy előlem nem kell. Én nem bántom őt. Én senkit sem bántok. Nem ítélek, csak elfogadok.
Leülök mellé a szobaszőnyegre, hátamat a kádnak támasztva. Majd rágyújtok egy marcsira. Másik kezemmel megsimogatom a hátát – úgy erőlködik, hogy minden izma belefeszül.
– Jól van, Dee… Elég lesz. Fájni fog a gyomrod – szólalok meg, mire bőre megreszket, és felém fordul.
– Te hülye fasz! – válaszolja, elnevetem magam a meglepetéstől. – Milyen elkurvult világban élünk, ha már te is összekeversz a húgoddal! – válaszolja Anne.
A szívem megdobban, közel húzom magamhoz, és nyelvemmel kinyalnám… A maradék gyomortartalmat is a szájából. De nem hagyja. Nevetve elveszi a mariskámat, mélyen beleszív, majd a füstöt leheli az ajkamhoz.
4. Dee szája
*
Dee
– Dee, ébredj! Ébredj fel! – John hangja.
John hangja, vagy Nate-é. Mindkettőé. Vagy egyikőjüké sem.
– Ébredj fel végre!
Hideg van. Végtagjaim jégvíz alá szorulnak mozgásképtelen. Bőröm pillanatok alatt átlyukad, csontjaimba vág égő fájdalommal a fagy. Megbilincsel a fájdalom. Torzóm kifeszülve dermed recsegve a hóba.
Átölel a tél. Havasi kígyóként kúszik melleimre, kötélként szorítva tüdőmből a levegőt. Légcsövembe méregfoga mar.
– Dee! Ébredj! – John hangja.
Ébredek vagy meghalok.
Sikítva nyelem magamba a levegőt, ahogy felülök. A szobám éjjeli-lámpás fényére nyitom a szemem, mellettem John áll.
– Mi baj van? – kérdezi.
– Már ébresztgettél máskor is – zihálom, miközben próbálom oltani a légszomjam.
– Már milliószor – mosolyogja el magát, kezét a homlokomra téve. – Rosszat álmodtál?
– Hol van Nate? Ma nem ő visz suliba? Ő szokott felébreszteni.
– Úgy gondoltam, hogy ma bejössz velem a kórházba, hogy… Te, Dee? Az iskolaorvoshoz nem küldtek el?
– Az ájulás? – rázódom bele végre a reggel valóságába, miközben kiszállok az ágyból, és elhúzom a földig érő, vastag, lila függönyömet.
– Aha.
Örülök: inkább a vérvétel, mint a suli – gondolom, aztán kis híján megvakulok az ablakon túli park látványától.
A halántékomba vág a felragyogó hó villanó fénye, a szemem mögött pengeéles lemez húzódik – mint fal – az agyamban, kettévágva mindent, aminek színe volt.
Most minden csak fehér, szűz és érintetlen. Az ellepett padok közt lelkek imbolyognak. A lelkek testeket keresnek.
Erősen hunyorogva fordulok John felé. Az arcbőre hófehér, szeme azúrkéken világít rám a napkelte ultraviola fényében. Emlékszem a szemére. A neon alatti mélykék alatt ébredtem. És születtem meg újra.
– Nem, hát tudják, hogy orvosok vagytok! -válaszolom a kérdésére.
– Az tök jó, de nekünk senki sem szólt. Sem te, sem az osztályfőnököd.
– Millió levelet írtak.
– Nekünk ugyan nem!
– Talán valahol elvesztek út közben – döbbenek rá. És az is nyilvánvaló, hogy Anne kezéből vesztek el…
Körbenézek a szobán. Itt vagy, ugye? Ugye te tüntetted el a nyomokat?
– Mindegy is – szólal meg John. – Most már minden rendben lesz, jó? Öltözz, aztán menjünk!
– Jó.
Körbenézek még egyszer, de Anne nincs itt. A ruhásszekrényemhez lépek, ő nyitja ki. A belsejéből bújik elő.
– Nem lesz vérvétel! – lép felém.
– Mit vagy kibukva? Csak egy kis szúrás – vágok vissza, aztán kikapom a ruháimat.
– Annyira ostoba vagy, Dee, hogy az már fáj! És ha drogtesztet is csinál? Vagy terhességi tesztet? De akármelyik számból tudni fogja, hogy bulimiás vagy! Ezekre nem gondolsz, amikor rendre csak bólogatsz az egoista bátyáidnak?!
– Az meg mit jelent, Anne? – rémülök meg.
– Mit? Hogy mit??? – kiabál rám. – Hol a faszomba élsz te, egy kurva nagy rózsaszín habbuborékban?
Semmit sem értek. Anne egy darabig egyik szememből a másikba pislog, aztán bárgyún elneveti magát.
– Nem a te hibád, kicsim. De ők másképp látják a világot, az életet. Azt képzelik, hogy az ételtől maradunk élők. Hogy étel nélkül éhen halunk, Dee… – grimaszolva bandzsít. – De a fogad is az ételtől romlott el. Ha nem zabáltál volna ennyit, most a fogorvost is szkippelhetnéd, babám! Az étel vivőanyag. Mérgező, kártékony mellékterméke annak, amit művelnek veled. Valójában agymosás, amit a bátyáid elkövetnek ellened. Ideje lenne már felébredned!
Megint csak néz, és nekem a kezembe fagy a farmer.
– Gondolj a vérkeringésre. Amíg a tested az emésztéssel van elfoglalva, oda áramlik agyadból a vér. A világ azt szeretné, ha az emberek állandóan fogyasztanának. Nem gondolkoznának, éreznének, vagy emlékeznének. A bátyáid ugyanilyenek. Marionett-babaként rángatnak oda, ahova csak kedvük tartja. Ahogy szerintük jó. Meg sem fordul a fejükben, hogy tévednek! De tévednek! Az egész orvostudomány téved, Dee… Mert az ételt nem lehet megemészteni! Észrevétlenül pang benned, ott rohadva kővé, ami folyton csak húz, feszít. A fogad csak a szádban van, a tested kapujában. Amit a szervezeteddel művel az étel, azt senki sem látja. Azt nem lehet kitisztítani, és betömni. Azzal nem is törődnek, mert számukra ez az egészség. A belső szétrohadás!
– Dee, reggeli! – kiabál John kintről.
– Uhh… – fordul fel a gyomrom.
Anne bólint, és hosszú ujjaival végigkarmolja Tom vigyorgó száját a hasamon.
– Ugye végre érzed?
– Nem tudom, Anne. És ha te tévedsz?
A mozdulata olyan hirtelen, de annyira fájdalmas, hogy semmi időn belül a földön találom magam. Hasba ütött, vagy rúgott de úgy, hogy hosszú percekig alig tudok magamról.
– Nem hallottad, hogy szólok? Csak felöltöztél már… – lép be John. – Sírsz? – omlik mellém a szőnyegre.
– Nem – szipogom, és gyorsan elbújok a szekrényajtókban. – Kimennél? Még öltözök.
– Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, Dee! – szól vissza az ajtóból. – Nagyon rosszul esett, hogy tegnap csak úgy elrohantál. Ezt meg kell beszélnünk! Meg kell beszélnünk, miért nem eszel.
*
Alig tudom visszafojtani a sírást, ahogy a kórház felé araszolunk John öreg Saab-jával. Szerencsére nem szól hozzám, tuti, hogy zokogásban törnék ki, és még csak el sem tudnám mondani neki, hogy mi bajom.
A fallal van bajom. Amivel Anne el akar választani a családomtól. Mintha ő sokkal többet tudna rólam, mintha a titkok tényleg bajba keverhetnének. Mert mi van, ha neki van igaza?
– Én miért nem vagyok szőke? – bukik ki belőlem mégis a kérdés.
John gyorsakat pislant, mielőtt válaszolna.
– Hogy…?! – nyökög valamit.
– Az én hajam miért fekete? Az én szemem miért sötétebb, mint Nate-é meg Scott-é. Miért nem hasonlítok a bátyáimra, John?
– Mi van veled, Dee?
– Semmi – fordulok az ablak felé.
– Mi…? – De nem hagyja annyiban.
– Anne viszont ugyanolyan! A szeplői és a szemöldöke hosszú, szép íve, és az orra! Ugyanolyan vékony és kissé hegyes, mint nekik. Még az ujjai is, és az ajka! A fogai…
– Mert te rám hasonlítasz, és Angie-re – válaszolja meg hirtelen félig. – Nekünk fekete a hajunk…
– És akkor én miért nem vagyok olyan szép, mint te? Mint amilyen anyu?
– Jézusom, hiszen gyönyörű vagy! Hát, ez a baj? Tényleg éhezteted magad?!
– Muszáj beskatulyáznod, mint valami bulimiás hülyét?
John leparkolja az autót, aztán döbbenten fordítja felém az arcát.
– Hánysz is…?
*
Anne
– Egyetlen dobásod van még, te idióta tyúk! – sziszegem szívem minden gyűlöletével, miközben a tű benyomódik a bőrébe.
Kezemmel megmarkolom a másik karom. Égőn szúr a könyökhajlatom, gyűlölöm az egészet! Sokáig tart, és egyre jobban fáj, ahogy a tű mélyebbre és mélyebbre jut. Hiába sikoltok, hiába zokogok, senki nem akarja meghallani.
A terem hirtelen perdül meg körülöttem, el fogok ájulni.
*
John
Legalább van időm gondolkozni, míg megvizsgálom az unokahúgomat. Bár úgy érzem, teljesen hiába ötlök ki bármit, egyszer csak olyat közöl velem, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy rossz úton járok.
Igyekszem nem megőrülni, és logikus fontossági sorrendet felállítani, mire kell épp fókuszálnom. Sajnos nyilvánvaló, hogy nincs időm Ava-val átbeszélni, még Dee-vel se nagyon.
Mielőtt megérezném a lavina jeges fuvallatát, már hét láb mélységnyire fekszem alatta.
Aztán itt áll mellettem Lucy. Szeméből kiveszett a csillogás, szívéből a hivatástudat – utálja az egészet. Nem is figyeli, mit csinálok Dee-vel, pedig igazán megmérhetné a vérnyomását, vagy legalább a magasságát és a súlyát. De meg sem mozdul, a párkányon ül és a hóesést nézi. Aztán gyomron mar az aggodalom, lehet, hogy még nem épült fel, és fáj neki.
– Lucy, jól vagy? – kérdezem, miközben Dee mellkasát hallgatom.
– Másodéves voltam az egyetemen, amikor találkoztunk – kezd beszélni.
Közben Dee-t nyaggatom, hogy mélyeket sóhajtson, de én jobban csinálom nála.
– Akkor kezdődtek a gyerekgyógyászat gyakorlatok, és a legelső után tudtam, hogy én semmi mást nem akarok, csak veled dolgozni.
Fülemből kiveszem a fonendoszkópot, semmilyen szívbetegség gyanúját nem észlelem a lánynál, ami magyarázhatná az eszméletvesztéseket, de azért megkérem, hogy feküdjön le, és rárakom az EKG-t is.
– És sosem csalódtam benned! Soha egy másodpercre sem vesztetted el a türelmed, vagy… Soha! Tökéletes vagy, egy aranyszívű ember, és még sosem tapasztaltam ekkora óceánnyi jóságot, mint ami benned van.
Felkapom a fejem, és Michelle-re nézek: mintha meghatódottság könnyeit láttam volna csillogni az arcán, de nagyon hirtelen fordul el ahhoz, hogy ebben biztos lehessek.
– Hozok egy kávét, jó? – rebegi, és kiviharzik a teremből.
Lucy szünetet tart, így úgy érzem, most már válaszolnom kell.
– A töredékét sem ismered annak, ami a tökéletes ellentétévé tesz… De a gyerekeket valóban imádom.
Miközben rápillantok Dee EKG görbéjére – az viszont teljesen tökéletes – Lucy heves fejrázással jön közelebb, az ágy másik felén áll meg velem szemben.
– Mondd, hogy lehet Nate Miller a rokonod? – fröcsögi. – Hogy lehet köztetek bármiféle családi, vérbeli kapocs? Hogy???
Dee arcára nézek, Lucy-t figyeli, arcára kíváncsiság ül, nem sérti, ahogy Lucy a bátyjáról beszél.
– Nem hogy vérbeli, Lucy… Én neveltem fel! Én tettem ilyenné! Nem tudom, hogy hogy… De ha valakit okolhatsz azért, hogy Nate milyen, az csak én lehetek!
– Mit csinált már megint? – kérdezi Dee hol felém, hol Lucy-ra nézve.
– A bunkó a legenyhébb szó, amit a te kis tizenhét éves fülecskéd hallhat.
– Persze, hogy bunkó veled! Szerelmes beléd! – vágja rá Dee, aztán öltözni kezd, miután lepakoltam róla az elektródákat.
Lucy szeme kikerekedik, az arca színváltósat játszik. Szólna, aztán mégsem. Kérdezne, aztán dühössé válik, majd újra megszeppen, és végül magába fordulva rogy le Michelle adminisztrációs székére.
– Kész vagyunk, mehetsz a suliba! – szólok Dee-nek. Bólint, és szedelőzködni kezd.
Michelle besiet, és két dolgot nyom a kezembe. Az egyik a kávé, a másik egy fecni:
– Miller doktor üzenete neked – grimaszol.
„Fogászat időpont: ma fél tíz”
– Úristen… – vág fejbe a pánik. Minden porcikám erőtlenné zsibbad, a kávés csésze ripityára törik a padlón, ahogy reszkető kezem elejti.
– Mi van? – rémül meg Lucy és Michelle szinkronban.
– Fogorvoshoz kell mennem… – nyögöm, és levegőt kapkodva dőlök neki a vizsgálóasztalnak.
Dee óvatosan kiveszi ujjaim közül a cetlit. Miután elolvassa, rám néz.
– Hm… Nekem, nem?
– Jaaaa… Hű… Igen! – nyökögöm a három értetlen női szempár felé.
– Ennyire kell félnem tőle??? – esik kétségbe Dee. – És akkor még el sem jössz velem? – görbül az ajka sírásra.
– De, de, elmegy veled! – szól közbe Lucy, majd megérinti a vállam. – De csak ha épségben visszatérsz hozzánk! – vigyorodik el. – Tartjuk a frontot, ne félj!
Bólintok, aztán Michelle-re nézek, ő is somolyog ujjaival takarva az ajkát.
– Mimi? Rendben? Sietek vissza, jó? – kérdezem komolyan.
– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy… Bármennyire is sietsz, nem elég. Hiányzol majd…
Nagyot sóhajtok, és beleesek borostyánszín pillantásába.
– Ő is szerelmes beléd, Michelle… – szól közbe Dee.
– Dee… Ma már aztán… Baromira, és… Menjünk… Na, menjünk – habogom-hebegem…
5. Nincs itt senki
*
John
Azt hiszem, mégsem megyek vissza dolgozni. A szemem kerek a döbbenettől, azóta is, amióta Dee meglökte a hegy tetejéről azt a bizonyos lavinát. Nyilván jól tette. Nyilván a gyermeki őszinteség a legtisztább ügyintézés a világon.
Dee szemében nem számít a tény, hogy Ava egy végtelenség óta a menyasszonyom. Csak az érzelmek számítanak… Én még be sem merem vallani – még magamnak sem, mit érzek Mimi iránt. Ahogy Nate sem. Közelebbi rokonságban nem is lehetnénk…
– Egy gyáva kukac vagyok – bukik ki belőlem a sóhaj, ahogy leparkolok a rendelő előtt.
– Fúj! Öwl… kukacok… Még csak bejönni sem mersz velem??? – zökkent ki Dee az érzelmi transzomból.
És egyből másféle transzállapotba kerülök, ahogy a szélvédőn át felnézek az épületre.
– De! – próbálok mosolyogni. – Ne haragudj, ha megijesztettelek – szusszanok. – A vérvétel sokkal rosszabb, mint ez. Egyáltalán nem kell félned semmitől. Nagyon kedvesek, én nagyon sokat jártam ide, amikor picivel idősebb voltam, mint te.
– Akkor meg miért ijedtél meg annyira, amikor azt hitted, hogy a te időpontod?
– Mindannyian félünk valamitől. Valamitől jobban, mint a többiek. Egerek és kukacok?!
– Júj, értem már – borzong meg. – Anne is fél a vérvételtől is, a fogászattól is. Pedig semmit sem éreztem, amikor megszúrtál.
– Jól van – bólintok, és igyekszem Dee-re koncentrálni most… Anne későbbi projekt… – Tudod, én sem érzek semmit, ha egeret, vagy kukacot látok. De ettől itt kiráz a hideg.
– Látom – válaszolja, aztán hirtelen könnyes lesz a szeme. – Rosszul vagyok, ha csak… Csak soha többet ne beszéljünk… Nem akarom hallani ezeket a szavakat… Hányingerem van! Hányni fogok! – néz rám émelyegve.
– Dehogy fogsz! Kiszállunk és el is felejted. Mesélek valamit, ami egy délután azért egész más színben tüntette fel egereim és kukacaim tárházát…
– FÚJ! Kértelek, hogy…
– Bocs-bocs-bocs! – mosolygok.
És a sztori leginkább saját magam megnyugtatására kell, főként miután már a kapu közvetlen közelében is erősen megcsap a fogászat szag.
Eszembe jut a lány. Égből pottyant az életembe azon a májusi estén. Golgotavirág illatba burkolózott a királykék csend, mint mennydörgésből a villám cikáztunk egymás pillantásába. A mai napig nem értem, hogy varázsolhatott el azonnal, semmi időn belül, hogy válhattam férfivá az ő ölelésében egy zárda kapujában.
Amikor mindig is merőben racionális típus voltam. Óvatos, gyengéd és megfontolt. Soha azóta nem éreztem hasonló elemi vágyat, mint akkor vele. Egyetlen egyszer a lánnyal, akinek még a nevét sem tudom.
Meg sem próbáltam keresni azok után, amit Nate-tel tettünk a következő éjjelen.
Beteg testek kőfal labirintus sarkaiban. Vérfagyasztó sikoly fehér galléros nyakakból feltörve. Kíntól fetrengő lányok – lendülő kereszt-nyakláncaik. Haldokló árva gyermekek csontig fogyott vonaglása. És a májusi eső… Aranyló tűzesőt hoz rájuk.
– John! John! – rángatja valami a kabátom. Odanézek, Dee bújik mögém. – Már nem mesélheted el a sztoridat, nyitva az ajtó. Most be kell mennem?
– Gyere… – sóhajtom.
Amint odaérünk a váró folyosóján a kezelő nyitott ajtajához, az asszisztens lép felénk. Ugyanaz, aki tizennyolc éve is volt.
– John! Ezer éve nem láttunk! Gyertek be! – mondja, és becsukja mögöttünk az ajtót.
Az orvos is ugyanaz. Szeme ragyog az örömtől, ahogy felém lép, és a kezét nyújtja.
– John Reed… Bocsánat, DOKTOR John Reed – fog velem kezet. – Szóval sikerült! Orvos lettél! Mennyit tanultál a váróban nálunk! – rázza meg a fejét, miközben nevet. – Más kölyök össze-vissza rohangált, meg mindenféle palackokkal fociztak, míg te fel sem néztél az anatómia könyvből.
Aztán Dee-re néz.
– Nahát, John! Gyönyörű a kislányod! Megszólalásig hasonlít rád!
– Na ugye – bólintok Dee-re. Kissé megszeppentnek tűnik.
– A húgom. Dianne Miller.
– Ööö…
– Nate és Scott húga – pontosítok.
– Áhm! Na, és mi a helyzet a kis professzorral? Fogorvos lett belőle?
– Sebész.
– Bizonyára kitűnő orvos lett belőle! Nagyon határozott, érdeklődő és tudásra szomjazó kisfiú volt. Ó, egek, nem is találkoztunk, amióta átkerültél a felnőtt ellátásba!
– Nem is voltam fogorvosnál azóta! – nevetem el magam.
Az orvos nem válaszol, csak a szék felé mutat. Akkor ismét megkörnyékez az ájulás. Dee-re nézek, leheletnyi mosollyal ingatja a fejét ő is arra.
– Igazából Dee-nek kellett jönnie – mondom, aztán a lányra nézek. – Menj már! – susogom.
– Majd utánad – vigyorog.
– Nem veheted fel többé a pólóimat – sziszegem felé.
– Csak megleszek… – vonja meg a vállát. – Menj már!
– Hány éve is volt, John? Tizenkettő-tizennégy? – kérdezi a doki, aztán elneveti magát. – Nate a lelkemre kötötte a telefonban, hogy téged is nézzelek meg.
Akkor nincs több kérdésem és más választásom sem.
– Jó fiú – nevet az orvos.
– Mindjárt mondom, doktor úr… – szólal meg az asszisztens. – Á, igen! Itt is van, aznap nagyon sokan voltak, de itt vagy John… 1971 május harmincadika. Fél háromra volt időpontod. Igen… Itt is van az egész nap… De mi volt akkor?! Fél háromkor hogy lehettél te az utolsó beteg?
Összenézünk a dokival, miközben nézi a fogaimat. A hideg veríték folyik végig a halántékomon, le a fülem elé a nyakamig. Akkor egy pillanatra megzizzen a szék lámpája. Halálra rémülök.
– Ne félj, csak olykor szakadozik az áram – mondja. – Na, jó, futhatsz, nincs itt semmi gond.
– Húúú – fújok egy nagyot, és futok is, legalábbis a falig, ahol Dee ácsorog. Kinevet.
– Eeegee…, kuuuk… – prüszkölöm felé. Kezét az arca elé teszi, és öklendezni kezd.
– Soha többé nem bántalak… – mondom, és szorosan magamhoz ölelem.
– Dianne is félős? – szólal meg az orvos.
– Nem! – enged el a lány. – De mi volt májusban? Most november van, és csak egy nézéstől is ömlik a bátyámról a víz…
– Volt vele már minden… Sírás, ájulás, hányás – meséli nagy átéléssel a doki, miközben beengedi a székbe Dee-t.
És akkor egyszer csak… Mintha áram csapott volna a mellkasomba. Az asszisztenshez lépek.
– Áramszünet volt. Azok is bent vannak a rendszerben, akiknek emiatt kezelés nélkül kellett hazamenniük?
A nő a számítógépet nézi. Én is. Meg is találom a saját nevemet.
– Igen, miért?
– Kéne egy lány neve, aki akkor volt itt, amikor én.
Az asszisztens elég rosszallóan pillant rám. Tudom, hogy min gondolkozik: az adatvédelem határain. Így, mielőtt elkapcsolja előlem a listát, gyorsan visszapillantok rá.
Akkor rosszabbul leszek, mint bármikor itt a rendelőben. A nevem alatt közvetlenül: Ava Sternberg, St. Anne katolikus zárda, East Side Ch.
De nem kapcsolja el a gépet, kaján vigyorával szembesülök.
– Óhohohó! – horkan fel a doki.
– Nagy a lyuk? – kérdezi Dee.
– Hm. Azért adok hozzá zsibbasztót, jó?
Közelebb lépek, hátha Dee megijed, de nem néz hátra, csak bólogat az orvos felé.
– Szóval, hogy fiam, mégis kikukucskáltál azért a könyveidből, hogy még azóta is emlékszel egy lányra…
Miután Dee megkapta az érzéstelenítőt, kilépünk a folyosóra, hátha vár még valaki odakint.
– Nincs senki – kommentálja az asszisztens, ahogy utánunk lép.
– De van… – suttogja Dee.
Követem tekintete vonalát, de üres a folyosó. A kinti havazás homályos ködbe burkolja az épület belsejét, viszont a plafonon függő neon csövek minden sarkot tökéletesen megvilágítanak. Nincs itt senki.
Ám szakadozni kezd az áram. Először csak aprókat vibrál, aztán több másodpercre is elmegy a fény. A plafont bámulom, mire Dee átfogja a karom, és magához öleli. Ránézek, aztán újra a folyosó hosszára.
Senki. A folyosó hirtelen vált sötétre. És akkor mintha megint látnék valamit a sötétben. Mintha a bevilágítatlan sarokban egyre sűrűsödne a fekete. Mozdul. Ember-kontúrja van.
Hátrafordulnék az asszisztens felé, hogy mégis jön valaki, de akkor zizegve visszatér a fény, és újra üresnek látom a folyosót.
Dee-re nézek, egyre szorítva engem figyel. Majd a sötét újra ellepi tekintetünk kapcsát. Felkapom a fejem, az alak újra ott mozog, felénk, egyre közelebb.
– Bemehetsz, most nincs bent senki! – szólok hozzá bizonytalanul.
Ezennel sokáig van sötét. A folyosót csak egy oldalról világítja sötétszürke. Úgy meresztem a szemem, hogy belefájdul a fejem.
Néha látom, néha nem – leginkább a teljesen fekete sávokban. Dee reszketni kezd, mint a nyárfalevél, ha fúj a szél. Ránézek.
– Rosszul vagy? – Engem néz, de nem válaszol. Csak szorít, már zsibbad a karom, az ujjaim olyan jegesek, mintha hóba mártanám azokat kesztyű nélkül.
A fény alig láthatóan kezd pislákolni. Sárgás-zölden kerreg és villog. És akkor… A fény és a sötét határán meglátom őt. A testem nem az enyém többé, csak arra van lélekjelenlétem, hogy Dee-t magam mögé toljam.
Előttem áll. Szőke, sovány, szomorú. Arca sápadt és beesett, haja alól erőtlenül függenek vékony karjai és teste. Csak a szemét ismerem meg.
Az ölében pislogott. Karjai erőtlenül fogták körbe. Néhány percnyi fájdalomcsillapítást enyhített neki az újszülött világoskék pillantása.
– Anne… – suttogom. Neve fehérré színezi lélegzetem.
Arca változik, óvatos mosoly lengi át vonásait. Még közelebb lép, karját felém emeli.
– Azóta is téged kereslek, John – szólal meg.
Megérinti halántékom, aztán a nyakam. Behunyom a szemem, és reszkető szívem régmúlt könnyeket présel szempilláimon át.
– Érted jöttem. Hogy újra együtt legyünk. – Érintése a hasamhoz nyúl: máj, lép, aztán megsimítja a kezem.
Tompán sajog érintése után a testem. A fájdalom ismét rányitja szemeim.
– De nem talállak. Hol vagy John?
– Itt vagyok – zokogom.
– De nem látsz. Már rég nem akarsz meglátni.
– Látlak – rebegem, és közel lépnék hozzá, hogy magamhoz öleljem.
Dee azonban visszaránt.
– Ne! – szól rám.
Hátranézek, de Dee sehol. Előrenézek, de Anne sehol. A folyosó üres, nincs itt senki.
A sötét végül a hófényt is elnyeli.