Megtekintve: 170 alkalommal

---

NORA Második könyv (IX.)

A pokol legmélyebb bugyra

A sebészet sötét volt és kihalt. A délután estébe fordult, és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyunk: se egy orvos, se egy nővér, még takarító sem ügyködött a folyosókon. A nővérpult teljesen magára hagyva ácsorgott.
Gyorsan megkerültem a pultot, aztán felcsaptam a szobarend jegyzéket.
– Hova dugtad előlem…? – mormoltam magamban. És miközben kerestem Enci nevét, az ügyeletes nővér mobilját tárcsáztam.
Zsolti pontosan tudta, melyik kórterembe kell tennie ahhoz, hogy én ne találjam meg. Mindig is ragaszkodtam ahhoz, hogy abba a szobába ne kerüljenek betegeim sem, és csak a vizitek folyamán kelljen oda belépnem – de mivel Zsolti volt a főnök, ezt úgy intézhette, ahogy csak akarta.
A szoba, ahol a halott nevelőapám feküdt anno.
Másodéves rezidens létemre akkor teljesen biztos voltam abban, hogy minden erőmmel ellen fogok szegülni a főnököm utasításának. Tisztában voltam azzal, milyen következményei lehetnek majd ennek.
De nem nagyon vettem az anamnézist, a kórszövettani diagnózist, a képalkotó felvételeket és laborvizsgálatokat lehetséges prognosztizáló tényként. Ameddig Enci életben volt, addig kellett küzdenem érte, akkor is, ha ez azt jelentette, hogy többé talán soha nem lehetek sebész.
– Hol vagy? – szóltam bele a telefonba, amint elkattant a búgás.
– A kórházban – Imi hangja.
– Jó, de itt állok a pultnál, és megyek a…
A hangom akkor megakadt, Ákos felém suttogta a szobaszámot.
– Kétszáztizenegyes kórterembe – fejeztem be a mondatot, aztán már futottam volna, de újra az arcomhoz szorítottam a kagylót, hogy megvárjam Imre válaszát. De nem mondott semmit.
– Imi?! – szólítottam újra.
– Ott találkozunk – sóhajtotta. – De mi a frászt keresel benn? A lakodalmon kellene lenned. Mindenki ott van! Mi történt… Norci, mit tettél?!
Nem válaszoltam, csak letettem a telefont, majd Ákoshoz léptem. Sötétbarna szembogarán állandósult a reszketés.
– Menj haza, pakold össze a srácok cuccait, és költözzetek a kastélyba – hadartam a szavakat.
– De…
– De nem maradhattok szülők nélkül! – vágtam közbe, majd futni kezdtem a nagy lépcső felé.
– De miért a kastélyba? – szólt utánam.
– Mert az enyém! És mindig is az enyém volt! – pördültem felé, majd rohantam tovább.
Száguldásom közepette tudatosult csak bennem, hogy még mindig a menyasszonyi ruha van rajtam. Az, hogy a kastéllyal mi a helyzet, egyáltalán nem értettem, ahogy az elmúlt órák padlóra köpött szavait sem. De többé nem számított, mi is a valóság, amelyben élek. Enci számított, az anyukám.
A kórterem előtt futottam össze Imivel. Döbbenten mért végig, és mire szólt volna, már torkon ragadtam a mondandómmal.
– Ki az ügyeletes onkológus? Enci teljes kórtörténetére szükségem lesz, kapard össze nekem kérlek, és fél órán belül kell egy műtő, egy anesztes, és te!
– Peti – válaszolta.
– Mi? Peti?
– Az onkológiai ügyeletes.
– Mi? Az én Petim?! Nem-nem, rendes onkológus kell! Egyébként meg bent sincs – jutott eszembe a kép, ahogy magába roskadva dönti magába a feleseket a kastélyban –, és amúgy meg totál bepiált, rá nem számíthatunk.
Akkor Imi újra végigmérte a ruhám, aztán kérdőn rám nézett.
– Te sem műthetsz, biztos ittál!
– Egy kortyot sem!
– Ne kamuzz! – sandított felém.
– Hozd a szondát! – sziszegtem felé, majd eszembe jutott Enci. – Segítesz, vagy sem?
Elmerengve pillantott rám.
– Te most lettél a felesége… De engem biztos, hogy kirúg! – válaszolta.
– Ha téged ki mer rúgni, akkor felmondok! – vágtam rá, és kezet nyújtottam felé.
Hatalmasat sóhajtva fogta meg a kezem.
– Miért követlek úgy állandóan, mint Jézust a tanítványai?! – rázta felém fejét elmosolyodva.
Kezem kezében azonnal lezsibbadt, rémülten bámultam rá, vajon ő mit tud, de aztán elhessegettem az agyzavaromat.
Mindkét kezemmel megfogtam az övéit.
– Mert te tudod, hogy miért harcolunk. Te tudod, hogy harcolunk! És nem csak bejövünk dolgozni valamit, valahogy! Te érted, amit érzek, hogy soha nem köthetek alkut… A minden kell…
– Norci, és ha közben mégis a mindent veszted el? – kérdezte.
– Akkor talán, minden úgy történik, ahogy annak történnie kell.
Még mindig határozatlanul figyelte a szemeimet.
– Döntöttem, Imi! Enikőt választom.
– Rendben – bólintott, és a telefonját előhalászta a zsebéből. – Azért utána nézek a rezidensednek, hátha hozzánk edződött már piálásban is… – mormolta, miközben rákattintott a hívásra, és a füléhez emelte a mobilját. – Mert ugye tudod, hogy csak ránk számíthatsz…
– Erika? Gyuszi? Senki más?
– Mindenki Zsoltival… Aztán meg az ország összes sebésze vele…
– Tudom-tudom – fújtam, aztán benyargaltam Encihez.
Amint rácsaptam a villanykapcsolóra, Enci úgy ült fel az ágyban, mint egy keljfeljancsi. Sötétbarna haja kissé kócosan, de csillogón repült előre.
– Norcim, de gyönyörű vagy! – nyitotta nagyobbra a szemeit.
– Én… Én… – dadogtam, aztán csak az ölelésébe futottam. – Miért nem mondtad el? – engedtem el hátát, és néztem a szemeibe – íriszében a csokoládé édesen kavargott.
És mosolygott. Babonázón, megnyugodva, majd tiszta hanggal súgta felém a szavakat.
– Mert tudtam, hogy te nem ismered azt a lehetetlent, amit Zsolti igen – mosolyogta.
Szavai összepréselték a szívemet.
– Ötször tért vissza, kicsim. Ötször mentem vele a halál szélére, és jöttem vissza azon túlról – folytatta. – Mind egyre jobban beszőve a testemet. A formatio reticularisban most inoperabilis, a nervus opticuson nem kevésbé, szívem, és még ott van az egész bélrendszeremben. Én már nem Enci vagyok – vigyorodott el megint –, hanem a malignus transzformáció, már nem tudsz elválasztani tőle, mert belőlem semmi nem maradna.
– Bármit rekonstruálok, Enci – suttogtam közbe, mire megszorította a kezeimet, és lassan rázni kezdte a fejét.
– Én már nem vagyok itt – ismételte. – Amim még van… Azt pedig nem szeretném odaadni, még neked sem, hogy szétvágd ezt a kicsit is… Én szeretnék magamnak halált választani… Nem akarok a műtődben meghalni, egy gyógyszerrel kreált anaesztetikus álvilágban. Én akarok szembenézni az utolsó órámmal, az utolsó percemmel, hogy majd akkor magamba öleljem ezt a régi ellenséget mint halált… Hogy elengedhessen végre, és békében váljunk el egymástól.
– Ez nagyon szép, Enci – válaszoltam, és nem érezte szavaim rettenetes gúnyát. Mosolyogva bólogatott.
– Ez – keményedtek el a vonásaim, miközben folytattam –, ez magasztolás, ez átszínezés, önbecsapás, Enci, iszonyú erős önvédő mechanizmus. Ezt ő mondatja veled! Hiszen, benne van mindenedben, tehát, miért ne lenne ez a rák gondolata?! Manipulációja… És baromi jól csinálja!
Közbe akart vágni, de hirtelen fellélegzése hallgatásba némult, és már nem mosolygott.
Felálltam, és rákiabáltam.
– De a halál nem szép! Nem lehet szép, sosem szép! Talán csak annak mutatja magát, aztán kivégzi a keringést, megfojtja a sejteket, röhögve ugrándozik tova az elfolyósodott, nekrotikus szövetlápokon… Ami valaha még üde volt, rózsaszín, és pihegőn mosolygó virágrét, az, Enci… A mosolyod nemsokára kibírhatatlanul fájdalmas sikolyba süllyed, ahogy tiporja végig a szervezeted a halál.
A halál nem szép, nem békés, egy anaerob világba csábító pokoli erő. Nem fog veled kibékülni, nem fog elengedni, ha nem küzdesz vele, a következő életedben is rajtad ragad!
És nem számít, Enci, hányadszorra… Ha ezerszer támad, akkor ezerszer kell legyőzni, és mi mindig erősebbek vagyunk, akik élünk. Velünk van valami szent akarat, valaki, aki talán segít, és vigyáz ránk…
Választ várva ültem vissza az ágyára. Elbizonytalanítottam.
– Én nem vagyok erősebb… – suttogta.
– De én igen! – vágtam rá. – Hadd menjek oda, hadd vívjam meg helyetted!
– Norci – szusszant, és minden erejével megragadta a kezeimet. – Nem fog sikerülni! Hogy fogod érezni magad? A lehetetlenben hiszel!
– De nem adhatsz neki ekkora győzelmet, hogy meg sem próbáljuk! Értem igazán ne aggódj… Én már mindenen túl vagyok, engem azzal nyírsz ki, ha nem harcolhatok ellene.
– Jó – mondta végül. – Érted teszem – mosolygott.
– Ne moralizálj – mosolyogtam vissza. – A haldoklás tények és okfolyamatok viharfelhője, akármit, akárhogy érzünk, akárkik is vagyunk. Onkológia, sebészet, gyógyszerelés… Nem valami gondolatok teremtette erő… És a gyógyulás sem ima kérdése. Csak a tett hozhatja el a haldoklás halálát.
– Zsolti két-három hetet jósolt. Azt mondta, a műtétek ideje több lenne ennél…
– Akkor sietnünk kell – pattantam fel.
– Várj! – szólt utánam. – Hozzámentél?
– Hozzá… – válaszoltam teljes lemondással…

Az elkövetkező hetek valóban a haldoklásról szóltak. A műtét-sorozatok előtt a primer tumorok és áttétek méretét sugárral és kemóval igyekeztünk csökkenteni, illetve ez segített abban, hogy jobban elkülönüljenek a szervezet ép szöveteitől az eredményes műthetőség érdekében. A kezelések azonban nem csak a rákot ölték, hanem Enikőt is. Rettenetes általános állapotban került a műtőasztalra, több alkalommal is abba kellett hagynunk idő előtt a sebészkedést, mert nem bírta volna ki. Kezdtem rádöbbenni, hogy amilyen agresszíven próbálok harcolni a halál ellen, valóban nagyobb részben Enikőt gyilkolom az egésszel. Halomra mérgeztem a testét, én magam gyengítve épp a háború közepén… De nem tehettem mást. A tumor Enikő részévé vált.
Haldokoltam én is. A napok múlásával abszolút nem voltam tisztában, csupán a két gyógyszerelés, terápiák és műtétek közti maximálisan rövid időtartamokkal. Egy-egy intravénás szúrás jelentette a másodperceket, aztán a sugárlövések, aztán egy-egy bemetszés, vágás, és varrat. Az órák sterilen teltek a kék műtőkben, aztán őrzéssel a zöld termekben.
Ahogy a kezelések, a műtétek is bőven hoztak magukkal rövid- és hosszú távú komplikációkat is. Mintha minden operáció köbre emelné önmagát, amikor már a saját kezelésünket kellett javítgatni – rekonstruálni –, miközben a tumor egyre csak burjánzott.
Ez már nem Enikő harca volt. Az én szervezetemé. Alvás-, folyadék- és táplálékhiány, krónikus stressz, végérvényes kiégés-, és kimerülésveszély. Vállaltam. Talán én is bele akartam halni ebbe az egészbe.
Közben pedig elképzelésem sem volt a külvilágról. Nem láttam az eget egészen tizenöt napig. Olykor próbáltak kizökkenteni az automatizmussá vált sebészlétemből, de nem igazán bírtam felfogni, ki mit szeretne. Nem érdekelt a többi beteg, sem a műszakok, a sebészet legmélyebb bugyrában ragadtam, és egyre szippantott magába, elszívva az erőmet ez a rettenetes betegség.
Hívhatjuk bárminek. Ráknak, és a többi betegségnek… Én pontosan ismertem őt. Sokszor harcoltam vele a saját életemért is, és minden áldott nap, másokért. Kiismertem már. Belelátott a gondolataimba, és a fő ellenség számára nem Isten volt, hanem én. Mert én túlmentem minden egyes határon, kockáztatva a lehetetlent. Ha valamihez egy óra időtartam kellett, én húsz perc alatt vittem véghez úgy, hogy a tizennyolcadik percben majdnem elvesztettem Encit.
Neki volt igaza. A haldoklása ennél csak szebb lehetett volna. Az én kezem okozta azt a rettenetes agonizálást, amelynél durvább emberkínzást még az életben nem követett el inkvizíció. Nem hogy orvos. Az orvosi esküm nevében kínoztam őt halálra. Sírt, rettegett, könyörgött, hogy hagyjam már abba, de a Norci-féle betegség akkor agresszívebben sújtott le rá, mint bármilyen invazív malignitás.
Már nem voltam önmagam, csak egy háború vezére, aki már teljesen elfelejtette, mit tesz kockára. Brutális ámokfutásomat pedig semmi sem csillapíthatta. Akkor, azokban a kegyetlen napokban döbbentem rá, hogy valóban, mennyire hasonlítok Ruszlana-ra. Bármeddig elmentem, embertelenül, durván és kíméletet nem ismerve, mint egy megszállott elmebeteg.
Végül kudarcot vallottam. Egyre többször szedtek össze a földről egy-egy eszméletvesztést követően, hiszen én is csak ember voltam. Az én szervezetemnek is kellett volna az alapvető szükségletekből, amiket nem adtam meg neki. Ám szerencsére, ahogy egymásba értek a vágások, amint nem maradt több vagdosnivaló szerv, szövet, amint lejártak az agresszív antihumánus kezelések, már egyre többen segítettek, és műtöttek helyettem egészen a végéig – kivéve a főorvost…
Enikő túlélte.
Én? Mindenemet beleöltem.
Amikor úgy tűnt, végre elhagyhatom a legmélyebb bugyrot, próbáltam elszívni egy cigit, de csak hánytam. Megkíséreltem lenyelni egy mokkás kanál joghurtot, ám szintén. A szervezetem elkezdte lebontani önmagát. Nem mertem hazamenni, így aztán szóltam az első ápolónőnek, akivel szembe találkoztam, hogy kísérjen át a belre, Jácinthoz.
Az ezt követő napokra nem is emlékszem. Enikő tizenöt napot haldoklott az én kezem alatt, én kétszer ennyit töltöttem félholtan Jácint valamelyik kórtermében.

Amikor végre magamhoz tértem, Tamás ült az ágyamon… Így aztán, gondolom, még akkor sem voltam magamnál… Csak úton a túlvilág felé.
Újra gyerekké váltam, ahogy megfogta a kezem.
– Apa…
– Hogy vagy?
– Nem tudom, nem akarom tudni, nem akarok orvos lenni soha többé – sírtam el magam, és a teljes ébredéssel őrületes fájdalom szúrt belém mindenhol.
A kín könnyein át Tamás mosolygott rám fejét oldalra billentve.
– Most már érted, kicsim – bólintott, és kezét az enyémre simította.
Akkor mélyre hatolt tüdőmbe valamiféle jéghidegen hasító pezsgő szikraeső. Olyan érzés lehetett, mint asztmásoknál a hörgtágító spray – gondoltam. És a fájdalom bizseregve lebbent el testemből.
– Nem értek semmit. Nem vagyok elég! Egyik orvos sem elég! Túlságosan emberek vagyunk a gyógyításhoz… Vagy túl pszichopaták hozzá.
– Te sosem ítélsz. Egy csoda vagy ezért! De önmagadat miért bántod? – kérdezte lágy mosollyal.
– Talán tőled örököltem – bukott ki belőlem.
Elkomolyodva bólintott.
– Genetikai állománnyal kell élnünk, emberként az emberek közt. Szőke a hajad, ahogy anyukádé volt, a szemed zöld, mint az enyém, és – szélesen rám mosolygott – gyagya vagy!
– Gyagya? – mosolyodtam el én is, mire rázni kezdte a fejét.
– A látásod mint egy röntgen, áthatol mindenen. Át a lényegen is! Sosem látod meg, pedig tudod – tenyerét a mellkasom közepére nyomta, és akkor… A szívem úgy állt le, hogy anélkül is képes voltam élni… – Mindent tudsz már, mert ez a minden, kicsim, ugyanúgy része a genetikai állományodnak. Csak mondd ki! Mondd ki az igazságot! – komolyodott el, aztán kezét elvéve nagyot dobbant a mellkasom. – Ne gondolkozz, csak beszélj.
– Meg fogok halni – válaszoltam végül.
Bólintott.
– Folytasd!
– Barna diagnózisa helyes. Mindig is szednem kellett volna a lithiumot, akkor talán nem látnék holtakat, és nem viselkednék skizofrén őrültként sem sebészként, sem Zsolti feleségeként.
Bólintott.
– Tényleg, Tamás? – döbbentem felé. – Szóval pszichotikus vagyok?
– Mi mást mondhatna a pszichiátria arról, ha valaki Jézus reinkarnációjának véli magát?
– Hogy minek?!
Nevetett.
– Kértelek, hogy olvasd el az Olga naplókat. Kértelek, hogy Ádám levelét is olvasd el, de… A te életed, a te döntésed, Norci. Dönteni pedig azért nem mersz, mert rettegsz szembenézni azokkal a következményekkel, amelyeket pontosan ismersz. Emlékezz hát!
– Nem tudom, mi az emlék, és mi a képzelgés! Valakinek igazolnia kell! Valakinek el kell mondania…
– De nem hiszed el! – vonta meg a vállát. – Képtelen vagy elhinni… Mert az életed egyszerre elviselhetetlenül fáj, és egyszerre varázslatos csoda! Bármibe belemenekülsz, csak hogy a szőnyeg alá söpörd a lényeget! Azt akarod hinni, hogy csak egy sebész vagy. Egy lány, akinek minden balul sül el. De ez csak az emberi valód.
– Édes Istenem… – nyögtem, amikor pórusaimat átitatta a felismerés – Jani átvágott…
– Nem – vágta rá. – Te akartad elhinni, amit felolvasott! Mindig is tudtad, hogy mit kell tenned, de nem hibáztatlak. Én is a szívem után mentem mindig is… Ugyanúgy, ahogy te is. Kockára téve az emberiség sorsát.
– Tamás, mi folyik itt? Még mindig nem merem elhinni, hogy ez a szar, rohadt kurva élet állandóan ismétli önmagát, és én mindig elszúrom… Te itt sem lehetnél! Meghaltál!
– Még van esély, kicsim. Olvasd el a levelem!
– Ne!!! – sikítottam felülve.
De már nem tudtam befejezni, hogy mindenünk elveszett a tűzben… Tamás szerelme… A naplóim… Istenem, hát az én naplóim… Én írtam azokat… Én, én vagyok Olga, mindig is én voltam: én…
– Hogy vagy? – Jani állt az ágyam mellett.
– Kihasználtál – sziszegtem. – Felhasználtál a saját kis love stroy-dhoz – soroltam kimérten a szavakat. – Hát, milyen legjobb barát vagy te? A tűzbe mentem Jácintért! Erre te? Simán meghamisítod a bátyám búcsúlevelét!!!
Nem válaszolt. Bűnbánóan döntötte fejét a padló felé.
– Én úgy szerettelek, Jay! – zokogtam el magam. – Úgy, de úgy!!! – sírtam felé.
– Én is, Norci, hidd el, hogy én is! – ült le mellém. – És érted is tettem! Zsolti és te tartoztok össze, szeretitek egymást, amióta csak világ a világ!
– DE NEM MŰKÖDIK! – keltem ki magamból. – Újra és újra rá kell… Rá kellene döbbennünk, hogy kettőnk között ez a dolog, egyszerűen nem működik…
– Miért működne Dáviddal? – kérdezett közbe, miközben kibuggyantak a könnyei.
– Tehát Ádi ezt írta… Tehát, tényleg azt írta, hogy Dávidhoz menjek feleségül… Mit kamuztál még be, Jani?
– Mást nem – suttogta. – És most mi lesz? Elváltok, és hozzámész Dávidhoz, csak mert Romanov elvárás? – szűkült haragra a szeme.
– Mostantól, Jay… Rohadtul semmi közöd hozzá! Hozzám!

Karácsony

És mivel életben maradtam én is… Bőgtem. Ha éltem, akkor bőgtem, ha bőgtem, akkor éltem. Nálam a bőgés fontosabb jele volt bármelyik életparaméternél.
Jácint hatalmas sóhaja megelőzte jelenlétét, ahogy nyílt az ajtó. Rám nézett, aztán az ágyra mutatott, amelyből percekkel ezelőtt kászálódtam ki.
– Jól vagyok – ziháltam zokogva.
– Szerintem meg idegösszeomlásod van – morogta.
Tétován ültem vissza az ágyra, és semmi másra nem vágytam, csak egy ölelésre. De tűvel közelített. Szó nélkül nyújtottam felé a karom, aztán tekintetem a padlóra vetettem.
– Amit vizsgálunk – kezdte, mire lopva a karomba szúródó tűre néztem, majd gyönyörű arcára –, a megalománia szint, az Istennek képzelem magam szint és… – Akkor rám pillantott. – Folytassam, Doktor Herceghné? – húzta ajkát fintorra.
Csendesen megráztam a fejem. Szigorún bólintott, majd vattát nyomott a tű helyére, aztán rám nézett.
– Nagy hülyeség volt – szusszant.
– De sikerült… – suttogtam szipogva.
– Ja, mégis meddig? Belegondoltál, hogy meddig? – rivallt rám.
– Ezt igazán nem tudhatod, Jácint – válaszoltam halkan. Lemondóan rázta felém a fejét.
Aztán ismét nagyot sóhajtott, és a távolba nézett, át az ablakon.
– Ma Szenteste napja van, Norci.
– Hat hét telt el az esküvő óta? – kérdeztem döbbenten, de nem válaszolt, még csak el sem fordította tekintetét az ablakról.
– Ma délelőtt tíz óra tíz perckor halt meg – Akkor rám pillantott. – Egy kibaszott hónapot adtál neki, amely hónapnak minden egyes percét a fájdalom töltötte ki, a kín, az eutanáziáért való könyörgés, rengeteg-rengeteg sikoly, és… Tudod, hogy nem tehettünk semmit. Míg te itt pihengettél, nekünk kellett végignéznünk Tamás felesége iszonyú haláltusáját. Mi vigyáztunk a gyerekekre, és nekünk kellett elválasztani őket az anyjuktól, mert így nem láthatták…
Norci, komolyan ezt akartad?! Egy hónap borzalmas kínt neki, ahelyett, hogy ezt még velünk tölthette volna szépen, nyugalomban?! Kínhalált épp Szenteste napján? Hogy lehettél ilyen ostoba???
Nem válaszoltam, csak a padlóra fordítottam a tekintetem, de ő azonnal az állam alá nyúlt maga felé fordítva.
– És van más is! Más szar is történt, amíg el voltál foglalva a teljesen esélytelen trancsírozásoddal – sziszegte.
– Mi? – kérdeztem hangok nélkül.
Mutatólag felém emelte a vérrel teli ampullát.
– Nem vetted észre, hogy Zsolti nem őrjöng a műtőben, hogy leállítson? – szúrt belém, aztán könnyek kezdtek potyogni a szemeiből.
– Mi van vele? – sikítottam.
– Szüksége lett volna rád. Tízezerszer kerestünk, de olyan voltál, mint egy elmebeteg műtőgép! – sírt még jobban, és akkor kezem a torkához nyomtam, belekarmolva bőrébe.
– MONDD MÁR! – üvöltöttem. Letépte magáról a kezem, és visszaüvöltötte a szót.
A szót… A szó, mely megpecsételte az én életem végét is.
– AIDS.
Talán egy óra is eltelt, mire folytatta. Mire talán egyet pislognom is sikerült.
– És minden kétséget kizáróan, biztos, hogy te is HIV pozitív vagy. Egyrészt Jani is pozitív – tett rá még ezer lapáttal -, aki egész életében csak két emberrel állt szexuális viszonyban. A te szádban pedig többet matatott, mint összesen a lakosság többi tagjáéban. Másrészt minden nyavalyádat megmagyarázza a fertőzés tünetes HIV szakasza… Elhúzódó nyirokcsomó duzzanatok, szokatlan kezelésre nem reagáló bőrgyógyászati képletek, ésatöbbi diagnosztizálhatatlan kóregyüttesed.
1986 óta vizsgálják a vérkészítmények HIV vizsgálatát, te biztos kaptál vérátömlesztést még ezt megelőzően is. Na, a többi redvás országban, ahol éltetek, arról még csak információim sincsenek.
Cirka tíz év kell ahhoz, hogy kialakuljon maga az Aids betegség. Azt hiszem, hogy az első együttlét után fertőzted meg Zsoltit. Legalábbis valamikor nagyon az elején.
– Te is pozitív vagy? – suttogtam. Undorral az arcán bólintott. – Még csak le sem teszteltél… Zsoltinak millió nője volt előttem, és Jani tőled is elkaphatta… Nem biztos, hogy mindig mindent én rontok el, Jácint! És ha én vagyok miattatok beteg? Ha én kaptam el a fogászaton, vagy Zsoltitól? Régebben semmi bajom nem volt a hemofílián kívül.
Kimérten bólintott.
– Azonnal metszetre teszem a véred – állt fel. – És megírom sms-ben.
Szédülve álltam fel.
– Zsolti hol van?
– A kastélyban. Nem akar bejönni meghalni. És ha ezen egy böffentéssel is változtatni mersz… Húzni még az ő haldoklását is további kínoktól terhes órákig, én kicsinállak, esküszöm.
– Én már semmit sem akarok, Jácint – tátogtam.
– Hát, Norci… Boldog Karácsonyt! – motyogta, aztán faképnél hagyott.

Fejem az ágy melletti szék felé fordult. Egyetlen váltásruha hevert ott: a menyasszonyi ruha. Felvettem. Halkan könnyezve bújtam bele, és többé már nem ódzkodtam a házasságunktól, akkor, életemben először pontosan tudtam, mit kell tennem.
A folyosón Ádám és Tamás várt. Lágyan mosolyogva bólintottak felém. Mezítláb lépdeltem a kijárat felé, nem hagyva, hogy bárki megállítson. Senkire nem akartam nézni, senkitől nem akartam búcsúzni. Amint az előtérbe értem, csupán egyetlen másodpercre emeltem tekintetem a sebészet fotocellás ajtaja felé. Az a pillanat megtöltötte szívem a megannyi emlékkel, melyet orvossá válásom lehetetlen mindennapjai, és a képtelen kapcsolatunk szivárványszínű percei jelentettek.
A tenyerem aztán utoljára érintette a nagy kaput.
Valóban Karácsony volt. A kórház terén hatalmas fenyő csillogott felém számtalan égővel. Átsétáltam a téren, felpillantva a könyvtár emeleti ablakára, aztán beszálltam egy taxiba.
– A déli kastélyba, kérem – szóltam, és ahogy az autó elindult, én nem néztem vissza többé.
– Talán karácsonyi bál lesz? – kérdezte a sofőr, ahogy a visszapillantóból a ruhámat szemlélte.
– Megboldogultak bálja – motyogtam.
Amint leállt az autó, kértem a sofőrt, hogy várjon meg.
– Kisasszony, nem fog megfázni kabát nélkül? – szállt ki utánam a férfi, aztán csak rámosolyogtam.
– Arra nem lesz idő – válaszoltam, aztán lépkedni kezdtem az apró fehér kavicshalmon, melyek sebeket vágtak talpam bőrébe.
Világos volt az este, a telihold duzzadt felém hatalmas, elhízott ezüst testével. Ahogy haladtam az égig érő épület felé, csak egyetlen ablakban láttam fényt, közepén egy aranyló kereszttel.
Amint behúztam magam mögött a kaput, szembesültem véres lábnyom utammal, amelyet húztam magam után egészen fel az első emeleti szobáig.
Nem álltam meg, nem hallgatóztam, egyszerűen csak benyitottam.
Andi ugrott meg rémülten, ahogy szembenézett velem. Kezében átható vértől tocsogó ürülékkel telt lepedőt szorongatott.
– Norci, menj ki, amíg befejezem – reszkette felém.
Mosolyogva léptem hozzá, és kivettem a kezéből a lepedőt. Tétován hagyta.
– Majd én befejezem, Andi – válaszoltam, mikor bedobtam a fertőző textilt az odakészített sárga szemetesbe.
Amikor újra felé fordultam, szemem átszaladt Zsolti ágyban sorvadó testén – csukva volt a szeme.
– Menj haza, kérlek – mondtam, miközben fertőtlenítőt nyomott a kezemre. Kénytelen-kelletlen összedörzsöltem azokat.
– Nem, Norci… Maradok – suttogta.
– Már itt vagyok – mosolyogtam felé. – Menj el, kérlek!
Barna szeme könnyel telt meg, aztán Zsoltihoz sietett, az arcához hajolt, és hosszan a homlokához nyomta ajkait, majd éberré simogatta őt. Amint Zsolti kinyitotta a szemeit, és kissé felém fordította hamuszürke arcát, Andi zokogva rohant ki az ajtón.
És én többé nem sírtam.
Mosolyogva léptem hozzá, és ültem le az ágyára. Lopva végigfuttattam szemem az ágyat körbevevő kórházi cuccokon, aztán a szerelékeket követve kiemeltem a takaró alól Zsolti karját.
Csontváz-vékony volt, papírvékony bőrén burjánzó szarkómák élősködtek mindenütt. Mire a szemébe néztem, ő is mosolygott.
– Jól elbasztuk – suttogta. Bólintottam. – Pozitív vagy? – kérdezte, aztán barna szeme elszürkült, és szemem a monitorra ugrott. Pitvar fibrilláció.
És én életemben először nem nyúltam semmiért, hogy harcoljak a halállal. Jó néhány percig eltartott a ritmusbeli eltérés, aztán újra beugrott a normális görbe.
Zsoltira néztem, és ő rám.
– Norci – zihálta.
Átfogtam a kezeit, és mellé hasaltam az ágyra.
– Szeretnélek megkérni rá – kapkodta a levegőt, aztán a morfinos infúzió felé nézett.
Kezemet jéghideg arcához nyomtam, és magam felé fordítottam. Nagyot pislogva bólintottam.
– Engem persze simán kinyírsz, kicsi – vigyorodott el. – Nem kellett sokat könyörögnöm…
Szemem az övébe süllyesztve emeltem kezem a szerelék felé, hogy megnyissam azt meggyorsítva a folyását.
– Arra szeretnélek… Norci, hogy… Az a baj, hogy… – zihálása egyre hangosabbá vált.
– Nem kell mondanod semmit – válaszoltam. Tudtam, hogy ekkora morfin adag másodperceken belül leállítja a tüdejét.
– Elégett a nyakamon a… – Akkor szeme egy pillanatra a távolba révedt, majd újra rám mosolygott. – Szeretlek… Minden életben…
A monitor szabálytalan csipogása felé néztem, és még utoljára kielemeztem a görbét: pozitív QRS, ST depresszió, T-inverzió, s eközben kezemben Zsolti ujjaiból örökre elszállt az erő.
Óvatosan emeltem el kezem az övétől, és a ruhám egyetlen zsebében a mobilomon, a szétcincált fogfehérítő tapaszon kívül még ott lapult a kereszt medál is. Jobb kezembe vettem, Zsolti teste fölé térdeltem, és nyaka jobb oldalára, az égési hegbe karcoltam az „N”-betűt, ami mindig is a kedvenc sebhelye volt.
Az arcára néztem, és tenyeremmel zárttá simítottam szemeit. Aztán a nyakához bújtam, és megcsókoltam a vért szivárgó monogramot. Majd elcirógattam néhány hajszálat a homlokából, és felálltam.
„JTSZB et BAH” – kezdtem írni a monitor melletti kórlapra a szárblokk diagnózisokat, aztán egyszerűen csak odaírtam: „AMI” – mint szívinfarktus. Majd aláírtam: „Dr Herceghné” – azzal a furcsa kunkorral a g betűn, amellyel Zsolti alá szokta szignózni a nevét.
És még annyit: „a halál beállta: 18: 18”
A kórlapot az ágya végébe tettem, majd újra mellé léptem.
– Annyi mindent mondanék még neked… – kezdtem, de torkomba szorult a múlt, amikor az elsorvadt testben már nem ismertem fel őt.
Lehajtottam a fejem, és a lehető leghalkabban távoztam.
Úton a taxi felé halottas kocsit kértem, mert nem tudhattam, hogy a testvéreim hol vannak.

– Az Olga-hegyre, kérem – mondtam, miután beszálltam az autóba.
– Nem tetszett a mulatság? – kérdezte, miközben indított.
– Hm?
– Hogy csak néhány percet töltött a bálon – válaszolta, miközben rám nézett a visszapillantóból.
– Mulatságos volt – szusszantam elmosolyodva, ahogy bevillant: Zsolti még a haldoklását is próbálta elviccelni.
– Miért nem maradt még? Senki nem akarta felkérni? – faggatott tovább a sofőr.
– Hát… Azért, mert már a férjem is hamarabb elment. Túl hamar.
– Nem maradt volna az ön kedvéért?
– Még az én kedvemért sem, nem… De már vár rám, máshol.
– Ó, az Olga-hegyen, igaz?
Elmosolyodva bólintottam.
Amikor odaértünk, hirtelen pattant ki az autóból, hogy kinyissa nekem az ajtót.
– Köszönöm – szálltam ki.
– Itt is van a férje, nem mertem volna magára hagyni itt, ahol a piszkos Romanovok annyit lövöldöztek. Kész kísértet-hegy…
Döbbenten bámultam a taxis arcára, aztán a fekete kabátos kézre, ahogy pénzt nyújt mellkasom előtt a sofőrnek.
– Mindketten Romanovok vagyunk.
Fejem ledermedve emeltem Dávid arca felé.
– Az más – hümmögte a férfi, aztán gyorsan elhajtott.
Tekintetem fekete pillantásában ragadt, és hosszú percekig csak néztünk egymást. Mozdulatok, szavak, és gondolatok nélkül. Végül levette a kabátját, és a szoborrá fagyott testemre borította.
– Tudom, hogy miért vagy itt – szólalt meg végül.
– Ha tudod, akkor te miért vagy itt?
– Mert én vagyok az egyetlen, aki segíthet neked – válaszolta közelebb hajolva arcomhoz.
És akkor kitört belőlem valami halálian kínlódós röhögés.
– Segíteni? Dávid! Mindenkit a halálba kergettem! Mindenkinek csak ártottam a születésemmel!
– Igen! – vágta rá. – Így hát, ne akard újra kezdeni! Maradj velem…
Kezei átfogták az alkaromat.
– Ennél jobb életet érdemelnek! Jobb leszek! Békén hagyom őket! A létezésemről sem fognak tudni! És a te feleséged leszek, ha úgy kell lennie… De…
– De? Miért lennél az én feleségem?
– Azt hiszem, mindig is téged szerettelek – bukott ki belőlem az a vallomás, amit eddig Zsolti jelenléte mindig keresztül hasított.
– Azt hiszed?! – fújta.
Ujjaimmal megszorítottam vállait és arcához nyújtóztam. Orrom orcája hajlatához simult, és belevesztem szeme kristály tiszta tükröződésébe.
Keze megragadta a hátam, és a mellkasához húzott, miközben arcát hátrébb húzta.
– Reménytelenek, ugye rájöttél? Az emberiség reménytelen. Itt voltál, Norci, nyolcezeregyszer, és már mindent láttál. Széttapostak! Puszta kézzel marták ki a szíved, pedig te csak segíteni szerettél volna. Utat mutatni, mert hittél abban az egy kis genomban, amit fénylőnek láttál a DNS-eikben. Hát, még mindig nem érted, hogy örökké magányos maradsz köztük? Minden egyes életben keresztre fognak feszíteni… Akár tettel… Akár csak szavakkal, de nem segíthetsz rajtuk. És sosem lesz vége. El kell hagynunk az embereket, a Földet. El kell hagynunk az emberiséget, különben az egész mennyet szét fogják zúzni, ha egyszer elveszítelek.
Olyan sok év volt, Norci, mire rábírtalak arra, hogy emlékezz. Majdnem ember maradtál, nagyon sokszor majdnem meghaltál, mert egyre nehezebb. Ez az emberiség már nem olyan primitív, mint a Krisztus előttiek. Azokkal még könnyen megúsztad a kereszthalállal… Könnyen, mert egy egész egyház épült az akkori életedre, a hangodra, a gyógyításaidra. Volt hatása! Évezredes hatása! Bár majd« beleszakadtunk Tamással, hogy kihozzunk a sziklasírból… De még mindig könnyebb volt, mint most.
Minden élettel egyre közelebb engeded őket magadhoz, ránk pedig alig emlékszel. Alig. A következő életben pedig talán huszonöt év is kevés lesz. Vagy száz is!
– Ruszlana hibája. Ha nincs a háború, talán nem vesztik el a hitüket – próbálkoztam.
– Azért próbálkoztunk a háborúval, hogy neked könnyebb dolgod legyen. Te gyengébb vagy, ők meg sokkal többen vannak. De Norci! Egy város is simán bekebelezett, egy kórház, egy gimi, néhány körülötted élő ember simán tönkre vágott.
– Élniük kell! Annyira szeretik az életüket! Nem adhatjuk fel, Dávid! Nem vihetjük el a mennyet tőlük, nem szabadíthatjuk rájuk a poklot! Nem hozhatjuk el a földről az angyalokat!
– Enikő műtétjéből sem tanultál?
– Istenem – sóhajtottam. – Isten! – jutott eszembe. – Tamás biztos, hogy mellettem áll! Ő életpárti!
– Rád hagyta a döntést, Norci – válaszolta.
– Tamás akkor független. Jani és Zsolti életpárti. Jácint és te, ti hazaköltöznétek örökre. Ádámmal mi van? – Aztán számolni kezdtem a kezemen. – Ki a hetedik angyal?
– Ó, jó ég, Norci! Látod, mondom, én, hogy szenilis vagy már! – mosolyogta el magát. – Hát, Ferenc Atya! És pontosan tudod, hogy Ádám is azt szeretné, ha hazavinnélek.
– És az Atya?
– Szerinted miért adott hozzá Zsoltihoz… Erősítve ezzel Zsolti akaratát…
– Akkor hát három a három ellen.
– Te döntesz.
– Maradnunk kell! – vágtam rá.
– DE NEM MŰKÖDIK! – kiáltott rám. – Rá kell jönnöd, hogy nem működik! Rohadék faj! Csak arra jók, hogy elveszítsünk téged! Gyere velem most! Az Olga-hágó után van az átjáró, gyere!
– Nem…

***

– Hölgyem, hölgyem, jól van? – jelent meg előttem hirtelen a taxis.
Rémülten néztem körbe, Dávid után kutatva.
– Öhm, nem látott itt egy fekete kabátos, fekete hajú férfit? – kérdeztem bizonytalanul.
– A férjét? Nem. Pedig jó lenne, ha valaki már kifizetne…
– Igen… – nyúltam reszketve a zsebembe, amihez hozzátapadt a fólia, ahhoz pedig a fertőző véres kereszt…
– Ó, az megteszi! – csillant fel a férfi szeme.
– Jaj, nem, ezt nem akarhatja…
A férfi felszippantva taknyát körbenézett, aztán a földre taszított, és elragadta kezemből a nyakéket, majd rohanva beszállt a kocsijába, és fék-csikorgatva ott hagyott…
– Dávid! Hova a francba tűntél? – kiabáltam, miközben felálltam.
De senki sem volt ott… Csak a telihold és én. Akkor döbbentem rá, hogy Jácintnak volt talán igaza: idegösszeomlást kaptam. Aztán szíven szúrt az emlék, ahogy Zsoltit is elvesztettem. Ahogy a halálba segítettem őt.
Először csak lépdelni, aztán sietni, majd rohanni kezdtem a szakadékhoz. Zihálva a jéghideg levegőt álltam meg a végtelen mélység előtt, és az ezüst ködben folyó teliholdas ég alatt. Akkor hirtelen smst-t csipogott a telefonom. Dobogó szívvel rántottam ki a zsebemből, és jobb kezem minden ujja, mintha pillanatragasztóval lett volna megkenve tapadt hozzá. Egy ideig szerencsétlenkedtem, aztán a bal kezemmel igyekeztem lebontani ujjaimról, de akkor meg az ragadt hozzá. Reszkető mellkassal felemeltem a karom, kissé hátraléptem, megtámaszkodtam, és egész testem erejével megpróbáltam a távolba hajítani a készüléket.

Újra?!

Az autó üvegén át az este sötétsége lökte rám önnön tükörképemet. Mutatóujjam jégbe fagyott, ahogy betűket rajzoltam a plexi belső párájára.
„N” – húztam folyamatosan a vonalat, aztán görbítettem az „O”-t, majd az „R” mélybe zuhanó lejtőjén elcsúszott az ujjam, és a hideg víz érzése a hónaljamig szaladt, ahogy rádöbbentem, hol vagyok.
Agyamban megfagyni készült a gondolat, ahogy visszaemlékeztem arra a régi, téli teliholdas estére, amikor beköltöztünk… Amikor az életbe költöztünk.
Szívem szurkálva kalimpált, amint felpezsgett bennem az a kép, ahogy a szüleimmel utazunk… és a bátyámmal!
Nyeltem egyet, és ujjaim elgémberedett erejével lesikáltam a párát az üvegről, hogy ne csak önnön képemet, a bátyámét is láthassam tükröződni – ha egyáltalán valóban mellettem ül.
– Hányszor mondtam, hogy ne maszatold össze az üveget! – dörrent rám apám a sofőrülésről. – Talán te takarítod a kocsit?!
Szemem az üveg sötét tisztaságára meredt, ahol megláttam Ádi tükörképét, ahogy felém fordul. Tekintetem azonnal felé fordítottam.
Ajka unott, rosszalló grimaszba ráncolódott, szeme ellapítva villámlott felém. Míg én felragyogtam, és nagyot sikítva rádobtam a testemet, hogy szorosan átöleljem.
– Mi folyik ott hátul? Rend legyen, de azonnal! – sikoltott anyám élesen közvetlenül a fülembe.
Némán, szélesen vigyorogva húzódtam el a bátyámtól. Arcán a korábbi lemondással keveredett dühöt most sokkal keveredett mély döbbenet váltotta fel.
– Emlékszel…? – suttogta olyan hangtalanul, ahogy csak bírta.
– Igen – tátogtam, és ömleni kezdtek a könnyeim, ahogy tudatosult bennem, hogy újra leélhetek vele egy életet.
Röpke mosollyal követte tekintete könnyeim vonalát, aztán ismét elszigorodott.
– Miért ugrottál le? – suttogta kissé nagyobb hévvel, mire félve anyánk felé nézett, aztán közelebb csúszott, és némábban folytatta. – Megint?
– A kezemhez ragadt a telefon, és túl nagyot lendítettem… Megbotlottam.
– Miért nem Dávidot választottad? – kérdezte.
– Most nem rontom el, Ádi, ígérem, hogy jó leszek! – válaszoltam csillogó lelkesedéssel.
– Istenem, Norc… Te semmit sem tanultál az egészből! Nincs olyan, hogy jó! Nincs olyan, hogy rossz! Csak a csillagok együttállása létezik! Az univerzum kis mozaik darabjainak együttes rezgése, és mi nem kellünk ide. Sőt! A jelenlétünk csak átkot hoz az emberekre.
– Nem, én segíteni fogok! – vitatkoztam.
– Ja, igen, és hogyan? Megállítod a háborút, hogy ne haljanak meg millióan? Talán orvos leszel, hogy életeket ments? Szeretsz majd… Majd azokat szereted, akinek a legnagyobb szüksége van rá? Mert pont ez volt múltkor is. És? Valószínűleg tovább éltek a pokol fajzatai. Megmentetted ezek életét akkor és orvosként. A szereteted táptalaján gaznövényeket nevelgettél. Nem érted, hogy hiába próbálunk belenyúlni?! Olajat jelentünk a pokol tüzének!
– Mit sustorogtok ott hátul? – morrant meg apám.
Tekintetem Ádám szemeiben ragadt, míg egyre nagyobb rémület kúszott torkom tájékára, ahogy próbáltuk kivárni, míg újra egymással kezdenek beszélgetni.
A múltról beszéltek. A visszaköltözésről, a házról. A régieket emlegették nevek nélkül, hogy vajon mennyire lesz veszélyes az élet itt. Hogy vajon megtalálja-e őket az, ami elől állandóan menekülniük kellett.
Elgondolkozva pillantottam a szüleim felé.
– Mitől félnek? – suttogtam a bátyám felé.
– Ők? – biccentett a szüleink felé. Bólintottam.
– Hát, tőled – vigyorodott el fejét rázva. – A mennyek kulcsa vagy, azt hittem, emlékszel?! – szigorodott el újra a pillantása. – Minden egyes alkalommal utoléri őket a pokol megsemmisülésének veszélye.
– Hát, a pokol létéért harcolnak?
– Ahogy mi a mennyért, igen.
– Akkor miért nem ölnek meg csak simán?
– Húgom – szusszant –, aki bukott angyal, az vak. Nem is sejtik, hogy Isten gyermeke vagy. Bárkit, bárhogyan, és szüntelenül felhasználhatónak hisznek! Anya azt hiszi, hogy neki fogsz segíteni. És te, húgom, el fogsz jutni angyali létednek arra a pontjára, ahol már a sok földbéli élet annyira elszennyez, hogy belevakulsz. Akkor majd te is bukott angyallá válsz, ahogy ők! És akkor végleg vereséget szenvedünk.
Látod, miért vagy te a kulcs? Az örök mérleg-egyen? Te vagy az egyetlen, aki fel tudja fogni a semmi békéjét. Ezért kell neked döntened. Kellett volna… Mert már nagyon késő… Ha tudatlan földi emberré válsz, te is csak a poklot fogod duzzasztani! A menny minden dicső ereje a pokol kezébe kerül, ha Ruszlana megkaparintja a lelked.
Nincs más megoldás, minthogy elmenekítsük az angyalokat a Földről, mert nagyon gyenge vagy már. Már sok-sok éve minden segítő szándékod egyre nagyobb kudarcba fullad. Meg kell tanulnod feladni, és menekülni, hogy legalább a menny tovább létezhessen. A menny, az angyalok és Isten!
– Nem hagyhatjuk magukra azokat az embereket, akiken még lehetne segíteni, hiszen ezért létezünk! Nem hagyhatjuk abba a hivatásunkat akkor sem, ha holdtalan az éj…
– Látom, semmit sem tanultál az előző életedből. Pedig tökéletes konstelláció volt ahhoz, hogy a tragédiák sora felnyithassa a szemed. Elvesztetted a bátyád, az apád, a gyermekeid, a hivatásod hitét, és a férjed. Az egészséged, a barátaid, és megannyi beteged. Mi kellett volna még, hogy kiábrándulj a földi életből?
– Szerettelek titeket, és ti szerettetek engem… Ez mindent megért.

Akkor Ádi szemében úgy hulltak le a remény csillagai, mint augusztusi égbolton a meteorraj.
– Ezért vagy te a kulcs… – tátogta döbbent tekintettel.
– Hadd próbáljam meg még egyszer! – súgtam, mire csak rázta a fejét.
– Nem fog sikerülni. Minket ments meg! Aztán egyszer talán még visszanézünk a földre, ha már töredékeikre gyilkolták egymást, és a kevesebb tán nevelhetőbb. Vagy ha végleg elpusztítják magukat, hogy új lényeket teremthessen Tamás. Jobbakat, értelmesebbeket, kevésbé aljas népséget. Hidd el, hogy semmi esélyük sem a túlélésre, sem a boldogságra, a megtérésre meg már évszázadok óta nem.
– Csak még egyszer! – szóltam rá fennhangon.
– NEM! – sziszegte.
– Na, ebből elég, állítsd le a kocsit! – üvöltötte anyám, és csontos ujjait apám combjába mélyesztette.
A kocsi leállt, anyám kiszállt, kivágta a mellettem lévő ajtót, és kirángatott a hóba… Az árokba estem. Karmai a nyakamba martak, és a levegőbe emelt, majd karja minden erejével arcon vágott, majd visszahajított a földre.
Felálltam, és szembenéztem vele. Lelkének ocsmányságát akkor végre megláttam világoskék, zafírszín szemeiben. Írisze kissé megrezzent. Talán ő is felismert bennem valamit, ami erősebb volt, mint az a nyamvadt kislány, akinek addig ismert.
Ledermedt. A csomagtartóhoz léptem, és tiszta ruhát vettem elő, aztán a hűtőtáskát a friss fagyasztott plazmáért. Anélkül, hogy újra rápillantottam volna, visszaszálltam a kocsiba, és Ádám kezébe nyomtam a vért, miközben levettem magamról a jéghideg, átázott ruhákat.
Öltözés közben az ablak páráján túlról anyámra pillantottam: még mindig ott ácsorgott, leopárd mintás kabátjában, teljesen mozdulatlanul.
Mire felöltöztem, már beszállt, de többé egy szót sem szólt hozzám.
Aztán Ádám felé fordultam, a szerelékért nyúltam, de ő magához vonta azt.
– Majd én – mondta, miközben elindultunk.
Rámosolyogtam.
– Csukott szemmel, teljes sötétben, bal kézzel is simán beszúrom… A centrálist is! Miközben földrengés és hurrikán rázná a kocsit.
Visszamosolygott.
– Hiányozni fogsz…
Amint megérkeztük, anyám szállt ki elsőnek, és állt, csak állt, miközben kiszálltam én is. Bámulta minden mozdulatom, aztán halk hangon, bizonytalanul közölte:
– Ne rohanj a végtelenségig, a szomszédban már laknak – sorolta a szavakat úgy, mint megrendezett színjáték szövegét.
Apró mosollyal bólintottam, és hirtelen bal kezével a jobb gyűrűsujjához nyúlt, aztán lehúzta a hatalmas kövű gyűrűjét.
Megrendültem, és egyszerre csak tudtam… Tudtam, hogy mi lehet a megoldás! Hogy ha a menny ereje kevés az emberiség megmentéséhez, akkor többre lesz szükség.
– Anya! Még nem késő! – léptem közel hozzá. – Tamás a városi kórházban dolgozik, és még mindig, teljesen totálisan odavan érted! Téged szeret! Mindig is téged szeretett, ahogy te őt!
Szeme gyémánt-kemény zafírja megtöredezni látszódott a hatalmas telihold ezüst fénye alatt. Óvatosan a kezében lévő gyűrűhöz nyúltam, amit tétován nekem adott, és bizonytalan mosollyal bólintott.
Nagyot sóhajtva mosolyodtam el én is, és a csomagtartóhoz léptem. Kesztyűt, sálat és sapkát kerestem. Nem volt időm egy tüdőgyulladásra…
Ádám akkor megérintette a karom.
– Mit művelsz? – kérdezte halkan, miközben felkaptuk fejünket szüleink vitájára.
– Tudom, mindig is tudtam, hogy a lányom szájába élvezel minden este! – dörögte anyám a szavakat. – És az én hibám, hogy nem tanítottam meg arra: ami a szájba kerül, azt le kell harapni, aztán alaposan megrágni, majd jó étvággyal lenyelni!
Ádámra nevettem.
– Világbékét teremtek!
– Norci! – fogott meg ismét, miután felöltöztem, és lecsuktam a csomagtartót.
Anyám abban a pillanatban bepattant a fekete Bugattiba, és elhajtott…
– Norci! – vonta maga felé Ádám a tekintetem. – Nem fog sikerülni, már késő!
– Még találkozunk, bátyó! – nevettem rá, és megragadva vállait puszit nyomtam arca aggódó vonásaira.
Aztán rohanni kezdtem. Szívem minden szeretetével szállni… Lábak nélkül, láthatatlan angyalszárnyakon, hátra a ház mögötti puszta érintetlen szűz hólepelébe.
Amikor elfáradtam, a házunk felé fordultam. Az apró ablak-négyzetek mindegyikének közepén lángkeresztek vilángoltak. Nevetve hulltam a talajra, aztán egyből fel is álltam, mert a tüdőgyulladástól még mindig féltem.
Alaposan le is poroltam kabátomról a hozzátapadt havat, összepaskolva vastag kesztyűs kezeimet, aztán karomat, mellkasomat, majd lehajoltam, hogy a nadrágomról is ledörzsöljem. Rövidet szusszanva húztam ki magam, amikor elkészültem.

Előttem állt. Ragyogó arccal vigyorgott, megdöbbentően fiatal arccal…
– Mi olyan vicces?! – kérdeztem, de könnybe lábadt szemeim leleplezték flegmázásom hamisságát.
Közelebb lépett. Nagyon közel. A telihold mennyei fénykörbe ölelt minket. Kezeit kivette a zsebéből, aztán a járomcsontomra simította azokat.
– Az hogy a vastag ruhádról lesöpörted a havat, miközben a pofidon vastagon áll a jég – vigyorgott. – Hóangyal… – Széles mosolya ellágyult, ahogy szemembe nézve simogatta az arcom. – Fix, hogy arcüreggyulladást kapsz.
– Sinusitis?! – meredtem a tekintetébe. A szóra mozdulata azonnal megállt, és döbbenten nézett rám. Elmosolyodtam. – Forró gőz profilaktíve?! – kérdeztem, miközben arcom az ajkához emeltem.
– Emlékszel…? – lehelte a bőrömre.
– A bátyám orvos… A vacsoránál is a hüvelygombákat szokta ecsetelni – mosolyogtam rá, mire lemondóan sóhajtott.
Ajkam akkor az ajkához emeltem.
– Minden életünkre emlékszem – súgtam, aztán megcsókolt.
– Az ajkad… – ugrott hátrébb.
– Nem fáj, nem számít – bújtam újra hozzá.
Erősen szorítottuk egymást, egyre hevülve, tűzkört olvasztva a hópuszta közepébe.
– Menjünk hozzánk – lihegte két apróbb csók között. – Anya nincs otthon.
– Nem lehet – húzódtam el tőle. – Kelleni fog faktor! – ziháltam, mire mosolyogva átölelt.
– Van! Már vártalak…
És annyi év után újra ott voltunk… A barna sötétítő függönyös, hajópadlós szobában, bohó fiatalságunk szerelem-ittas színterén.
A teste hegtelenül sima volt, ahogy az enyém is… Fiatalok voltunk, pezsgők, bűntelenek, tiszták és gyönyörűek… Mielőtt belém hatolt, óvszert húzott. Sokáig azt hittem, a fogamzásgátlás miatt, csak később döbbentem rá, hogy nem tudhattuk, mi a helyzet a retrovírussal…
Már hajnalba fordult az éjszaka, amikor végre jól laktunk… A karjaiban feküdtem, a pléd-forró ölelésében, mentol-illatában.
– Szóval újrakezdjük? – suttogta a fülembe.
Döbbenten fordultam ki karjaiból, szembenézve vele a párnán. A szoba feketeségét a függönyön átszíneződő pirkadatfény adta.
– Öt menet nem volt elég? – vigyorogtam felé.
– Nyolcezeregy sem…
Kezem a kezére tettem – még éreztem a haldoklón csontos, erőtlen és bőrrákos valóját, de szemem megnyugtatta ép bőre vonala.
– Megígéred, hogy én maradok a fontos? Nem a kórház? Én, és nem a betegségeim? – kérdeztem.
– Most nem basszuk el… – mosolyodott el. – Na, aludj, Csipkerózsika! Majd megcsókollak, ha fel kell ébredni!

A másnap reggelt nem folytathattam máshol, mint Janinál. Megelőztem, és ezredmagammal ültem a váróban, ezer nyávogó, sírva hisztiző gyerekkel…
Óvatosan lépett be az utcáról, de tekintete úgy siklott át rajtam, ahogy mindannyiunkon végigfuttatta szemeit.
– Jó reggelt kis manók, és szép tündérek! – köszönt, mire a legtöbb gyerek még jobban rázendített. És akkor én is könnyezni kezdtem, mert soha az életben nem vettem még észre Jani gyerek-fogorvosi hivatástudatát, pont úgy, ahogy akkor a többi kölyök is csak a saját rettegésével volt elfoglalva.
De úgy tűnt, már megszokta. Nyugodt léptekkel tűnt el a kezelőben.
Néhány perc elteltével az asszisztens felém bólintott, ahogy kitárult az ajtó. Mosolyogva siettem be, és alig bírtam ki, hogy ne ugorjak Janira – össze-vissza ölelgetve őt.
A bejárat melletti pultnál ült, és kedvesen mosolygott rám.
– Szia, királylány! Hogy hívnak? Lakcím, tajszám? – kérdezte, aztán tekintetét az előtte lévő új, üres kartonra fordította egy tollal a kezében.
– Nora Romanova.
Akkor kezében aprót rezzent a toll, ahogy írni kezdte a nevem.
– A doktorbácsinak fúrás közben is remeg a keze? Mert az nem túl bizalomgerjesztő… – vigyorogtam rá.
Az asszisztens puffogni kezdtett a háttérben, Jani kikerekedett szemekkel nézett ismét rám.
– Hol laksz, Norci… Vagyis, Nora?
– A doktorbácsi már dadog is?! – húztam az idegeit.
Akkor lassan felállt.
– Juditka, magunkra hagyna minket egy percre? – szólt az asszisztensnek, miközben tekintetét az enyémbe szegezte.
– Nem – rikoltotta nő. – Ezer dolgunk van, ezer rinyagéppel. Édes kislányom, nyögd már ki a címed, és már ülsz is székbe, nyitod a szádat!
A szék felé sétáltam.
– A doktorbá pontosan tudja a címem, az unokaöccse párja vagyok, aki a doktorbácsi anyukájának ikernővérének a fia.
– Érthető, vagy ragozzuk még, Juditka? – nevette el magát Jani.
– Fél percet kapnak, doktor úr! – nyögte a nő, aztán elhagyta a kezelőt.
Mire megfordultam, Jani már előttem állt.
– Emlékszel…?
– Emlékszem, mennyit fájtak a fogaim, gyorsan jöttem lefoglalni a következő néhány éved összes időpontját – mosolyogtam. – És a fehérítő fóliával soha többet ne próbálkozzunk!
Nagyokat pislogott, szempillái végén egyre gyűlő könnycseppekkel.
– Kicsim – suttogta, aztán szorosan átölelt. – Köszönöm, hogy újrakezdhetjük!
Szorítva karjait néztem a szemébe.
– Nem tudom, Jay. Ezt is te döntötted el helyettem! – ráztam felé a fejem tetetett fintorral. – A kurva fólia összeragasztózta a mobilt, és zuhantam vele együtt!
– Tudod, hogy nem löktelek volna le szándékosan! Soha nem bántottalak volna szándékosan! – zihálta, miközben bőszen törölgette a könnyeit.
Akkor elnevettem magam, és a szék felé mutattam.
– Na persze! Újrakezdheted a kínzásomat. Jaj, Jay? Mi lett a HIV tesztem?
– Nem tudom… Jácint nem mondja el.
– Addig akkor nem kezelhetsz… – sóhajtottam. – Max. megírhatod a státuszt.
– Az megy fejből is – grimaszolt.
– Jól van, akkor találkozunk még, dokibá! – mosolyogtam rá, mire újra magához húzott. – Ne haragudj, hogy hazudtam! Soha többé nem teszem. A legjobbam vagy…
– Úgysem álltam még készen a válaszokra, Jani…
– De mit választottál volna, ha nem ránt magával a telefon? Újra minket választottál volna?
– Hiszen, most is azt teszem! – válaszoltam, aztán az ajtó felé lépdeltem, amin épp akkor rontott be az asszisztens.
Dühtől szikrázva nézett rám, aztán Janira, majd haját lobogtatva görcsös bólogatásba kezdett.
– Úgy tudtam, doktor úr, hogy nélkülem simán kikönyörgi ez a kis cafat, hogy megússza a kezelést! Túlságosan lágyszívű a doktor úr!
Akkor Janival még utoljára egymásra vigyorogtunk – többé már nem irigyeltem a vakítóan fehér fogsorát.
Ezután Tamás következett volna. De amint kiléptem a fogászat kapuján, hasra estem. Szemem jó pár pillanatig csak a vaksötétet bámulta, aztán a hátamra fordultam.
Dávid.

Dávid, és fölötte a telihold, aztán tótágast állva szikráztak felém a távolból a város halk, békés karácsonyi fényei. A templomok mély kongást búgtak a kórus Halleluja dallamával.
Nem szólt, csak felhúzott a talajról.
És már máshol voltunk. Kezem majd« eltörte az övét, amint tudatosodott bennem, hogy a vízen állunk.
– Ne félj – szólalt meg. – Haldokolsz.
Rémülten néztem rá, reszketve tartva a kezeit. Mosolygott.
– Tovább élsz – tette hozzá, aztán a távolba mutatott.
A medence vizén álltunk, a távolban jég-marta rózsaindák kanyarogtak a végtelen felé.
– Menj hát! Tamás ott vár!
Újra Dávidra néztem.
– Félek! Nem tudok úszni! A mélyben szörnyek kúsznak!
– A jók tudnak a vízen járni – mosolyogta felém. – Válassz engem! Válaszd az utópiát! Minél csonkoltabb egy test, annál betegebb. Az élet is ilyen, visszafordíthatatlan, még akkor is, ha másnak tűnik.
Már nincs idő, Norci! A lelkek két világ közé szorultak, és a segítségedet kérik. Segíts nekem, segíts nekik, vezesd őket az örök békébe.
Körbenéztem. Odakint is szörnyek voltak.
– Félek tőlük, félek a haláltól!
– Már vége. Már minden megtörtént. És újra meg is fog.
Aztán elsüllyedtem…

***

Tekintetem megakadt jobb kezem mutatóujján, ahogy az „R” szára a mélybe zuhant.
– Tessék, kisfiam!
Anyám hangja. Az autó. A sötét üvegek.
– Itt vannak az új személyik!
Döbbenten néztem az ablakra, aztán a mellettem ülő bátyám felé fordultam. Kérdőn nézett rám vissza, miközben felém nyújtotta az enyémet.
– Nor… Nor… Az én nevem Nora – reszkettem a bátyám felé.
Belenézett a kis füzetkébe, majd rám.
– Honnan tudtad?
– Nem tudom. Az előbb írtam fel az ablakra.

***VÉGE***