Megtekintve: 147 alkalommal

---

NORA Második könyv (VIII.)

Genesis

– Azt a kurva! – nyílt az ajtó Zsolti átkozódásával.
A világos pasztell szoba háromszor fordult körülöttem, ahogy tekintetem hátravetettem. Mire egész testemmel odafordultam, már a bézs plüsskanapén fészkalódott.
– Dávid meg akar ölni! – morogta.
Értetlenül meresztettem rá szemem. Egy világoskék bögrét tartott a kezében, hol szagolgatva, olykor az ajkához érintve, aztán azonnal heves, undorral teli prüszkölésbe kezdve.
– Biztos, hogy megmérgezte! – nyújtotta felém könnyezve a bögrét.
Elvettem tőle, és kuncogva beleszimatoltam.
– Húha! Lehet, hogy igazad van, mert én is ugyanilyet kaptam! – mutattam a lila bögrére, ami előttem állt üresen, az antik bronz fésülködőasztal egyik polcán. – Valószínű, Zsolti, hogy mindkettőnket ki akar nyírni – vigyorogtam. – Végülis mi másért engedte volna meg, hogy a kastélyban tartsuk meg az esküvőt?
– És te megittad??? – meredt rám rémülten.
Nevetni kezdtem.
– Hülye. Tök finom volt. Valami keresztfű, vagy… Szentfű, vagy mi is a neve.
– Nem kellene semmilyen gyógyszert elfogadnod anélkül, hogy utána ne néznék! – morogta.
– És miért nem tőle kérdezed meg?! Te biztos a torkodra kaptad, nagyon is kedves tőle – vágtam vissza, aztán újra az asztal támlájába illesztett tükörbe néztem.
– De neked mire adta? Elkaptad, Norc? – kérdezte ijedten.
– Nem! Hogy kaptam volna el? A jóéjt puszimat is szájmaszkban adtad, aztán lemásztál a földre aludni – korholtam le. – Biztos valami általánosan jó hatású cucc. Kérdezd meg tőle! – szusszantam, aztán újra a saját arcomat vizsgálgattam.
Pillangó erythema. A bíborvörös szárnyú szörny életem legfontosabb eseményeinél rendszerint feltűnt az arcomon. Az első szeretkezésünkkor, bálokon, előadásokon, a diplomaosztómon, vizsgákon… Már egyáltalán nem hatott meg, hogy az esküvőnk napján is az arcomra égett.
Gondterhelten sóhajtottam, majd a kenőcsös tégely felé nyúltam, hogy újra bekenjem – azon a reggelen akkor már sokadjára, de hasztalan.
Közben Zsolti kínzó köhögésbe kezdett, és szimultán próbált orrot fújni. Mozdulatom megdermedt az asztalon, és felé fordultam.
– Miért nem hallgathatom meg a tüdőd? – kérdeztem csalódottan.
– Mert… Mert… Nincs nálad – cikákolta, aztán végül mégis csak beleivott a teába.
– A foni?
– Fúj, úristen, hogy ez mennyire rossz! – tette az asztalra a bögréjét, aztán újabb zsepit vett elő, de legalább már nem köhögött.
– Mindig van nálam, főleg, ha Ferenc Atya közelében vagyok.
– Hm. Akkora trauma volt az az infarktus, hogy gyorsan elvégezted az orvosit? – kérdezte, aztán kifújta az orrát.
– Nagyrészt Jani kergetett bele… De akkor majdnem megöltem az Atyát, és többé nem akartam gyilkolni…
– Elég fura felfogása ez az orvoslásnak – mosolyodott el.
Kételyekkel telten néztem rá, nem akartam újra veszekedni a gyógyítás céljain és formáin. Így aztán inkább hagytam Zsolti tüdejét is. Újra a kenőcs felé néztem, és csak akkor vettem észre, hogy mögötte, a bronz kis polc mélyén egy hasonló tégely van. Előhúztam, letekertem a tetejét, és megszagoltam, aztán lopva Zsoltira néztem, a telefonját nyomkodta.
A krémnek ugyanolyan illata volt, mint a teának, így gondoltam, csak nem árthat. Sőt, ennél rondább már nem is lehetett volna a bőröm, így aztán azzal kentem be az arcom.
– A szagától is rosszul vagyok – nyögte a telefonjának.
Akkor gyorsan a helyére csúsztattam a krémet, és mikor belém villant a tény, hogy az esküvőnk napján az arcom illatától talán undorodni fog, dörzsölni kezdtem, hátha még nem szívódott be a bőrömbe.
– Norc, mit művelsz? – dörrent rám. Némán ráztam a tükör felé a fejem. – Hagyd már a bőrödet! Szilvi majd szépen eltüntetni. Vagy Jácint – vonta meg a vállát.
– És ha tüdőgyulladásod van? – szegeztem neki a kérdést.
– Nekem?! Ugyan már! Látod, nem hiába mondom, hogy túl sokat vagy a sürgősségin! Ott minden második nyamvadtnak az van, mert a kukákból kerülnek hozzád. De hogy lenne már egy harmincnégy éves, makk egészséges férfinak? Még ha influenza is… Nincs rá túl sok esély… – magyarázott, és végül is általánosságban igaza volt. – Nem jön fel semmi, száraz köhögés, sima akut bronchitis.
– JÓ! Bocs, hogy aggódni merészelek – fordultam el sértődötten.
Ám azonnal vissza is rántottam a fejem, mert nyílt az ajtó.
– Te meg mit keresel itt?! – dörrent Jácint Zsoltira. Döbbenten néztünk össze Zsoltival, aztán Jácint szélesre tárta maga mögött az ajtót. – Nem tudtátok, hogy rossz ómen, ha a vőlegény közvetlenül az esküvő előtt látja a menyasszonyt?!
– A ruhában, nem? – kérdezett vissza Zsolti feltápászkodva.
– De ott a ruha! Ez már majdnem ugyanolyan! – mutatott Jácint oldalra, a fogason lógó, a fél szobát beterítő uszályos ruhára… – Egyébként meg miért nincs még rajtad??? – sikította.
Bocsánatkérően néztem Zsoltira, aztán a kezébe nyomtam a bögrét.
– Menjél akkor, vőlegényem! – vigyorogtam. – És kérjél még teát!
– Hm – morogta, aztán rám mosolygott. – Megcsókolnálak, ha…
– Aha, és a csók résznél azért megcsókolsz majd? Vagy megkéred az Atyát, hogy ugorja át a „csókold meg a menyasszonyt” az influenza nevében?
– Ó, jézusom! – kapott a mellkasához Jácint. – Meg kell csókolnod! – szólt Zsoltira halálra váltan.
– Ha még én is ennyire nehezen boldogulok ezzel a vírussal, Norcival mit tenne?
– Csók nélkül akkor sincs esküvő!!! – nyivákolt Jácint az idegösszeomlás határán. – Nem jártatok esküvő előtti tanfolyamra?
Jobbnak láttuk negligálni a választ… Zsolti tétován felém lépett, aztán újra az ajtóhoz hátrált.
– Az esküvőn találkozunk? – kérdezte.
– Ha addig el nem visz a tüdővész! – morrantam rá, aztán hátraléptem a táskámhoz, és a legalján lapuló fonendoszkópót Jácint kezébe nyomtam. – Csak amíg felveszem a ruhát… Játsszatok doktorbácsisat, kérlek!
Zsolti beletörődve bólintott, de Jácint tanácstalanul ácsorgott.
– Hogy tudnál már egyedül felöltözni?! – rivallt rám.
– Zsolti tüdeje fontosabb – morogtam. – Előbb a munka, aztán a babázás!

Csak fel tudok öltözni egyedül is – mormogtam magam elé, miközben ledobáltam magamról a ruháimat, aztán lerántottam a földre vállfástól az egész menyasszonyi hóbelebancot.
Hm – álltam aztán értetlenül a habfergeteg előtt, mert teljesen összekavarodott így az eleje a hátuljával, az alja a tetejével, az alsó szoknyák a felsőkkel, a combfix a harisnyával, és a hosszú szárú kesztyű párja is elveszett.
Jácint kinyír – rémültem meg a gondolattól, mert egyből nyilvánvalóvá vált, hogy sokkal előbb végez egy tüdővizsgálattal, mint hogy én kibogozzam ezt az egész csipkés habizét.
Ráadásul kopogtak.
– Várjál! Tök pucér vagyok! – kiabáltam az ajtónak.
– Kislányom, Ferenc Atya vagyok, hoztam neked reggelit, és… Talán beszélgetni szeretnél… esetleg?!
– Ajj, igen, Atyám! – vágtam homlokon magam, majd visszahúztam magamra a fekete macinacit és pulcsit. – Nyitom, egy másodperc! – szóltam, de a ruha teljesen beterítette a padlót, csak nekifutással tudtam átugrani, hogy eljussak az ajtóhoz.
De nem sikerült. Talpam megcsúszott valami selymen, seggre ültem, és homlokkal az ajtónak csapódtam.
– Ááá – nyöszörögtem, aztán a kilinccsel felhúztam magam, miközben kinyílt az ajtó.
Az Atya rémületében meg sem bírt szólalni, csak állt előttem, azúr szemeivel aggódva figyelt.
– Jöjjön, Atyám – nyögtem.
Már a kanapén ücsörögtem, nyomogatva a homlokom, keresve ujjaimon vérnyomokat, de hál«Isten, nem vérzett. Nagyot sóhajtottam, és észrevettem, hogy az Atya egy tálcával a kezében még mindig az ajtóban ácsorog, és gondterhelten szemléli a szobát.
– Atyám? – szóltam rá.
– Lányom, miért szaggattad szét a ruhádat? – lépett beljebb.
Legyintettem.
– Nincs baja, csak nem találom az elejét – mosolyodtam el kínlódva.
– Hova tehetném? – hozta a tálcát, és tétován az asztal felé lépett.
– Nem tudom, útzárlat alakult ki – nyögtem, ahogy elborzadtam a ruha terjedelmén, mely teljesen lehetetlenné tette, hogy megközelítsük a fésülködőasztalt.
Végül odahozta, leült, és közénk rakta a kanapéra.
– Hm! Eper és rebarbara? Atyám, maga az első a világtörténelemben, aki tudja, hogy mit szeretek – ujjongtam, és enni kezdtem.
Elmosolyodott.
– Dávid küldte – mondta. – Saját üvegházában nevelgette.
– Hű, Atyám, de szép lett a fogsora – ámultam el. – Ezek szerint tényleg én vagyok az egyetlen, akinek sárgák maradtak a fogai. Pont a menyasszonynak…
– Te nem voltál Janinál? – kérdezte.
– Azt mondta – kezdtem sóhajtva –, hogy még a végén annyira bestresszelnék a fogérzékenységtől, hogy lemondanám az esküvőt.
Az Atya komoly tekintettel bólintott.
– De magának bezzeg nem félt új fogsort csinálni?! És ha leesik az esküvői szónoklat közben? Én max sziszegtem volna a hideg pezsgőtől… – kérdeztem komolyan, de ezennel az Atya nevette el magát.
– Mindenki nagyon fél, hogy megfutamodsz, lányom! – bökte ki végül. Tekintete kérdőn meredt az arcomra.
– De ugye nem fogadtak?! – Szemem akár egy röntgen, úgy pásztázta át az Atya gondolatait.
Először írisze rezzent meg alig láthatóan, aztán arca bal fele. – Úgysem hazudhat, úgyhogy bökje ki! – vontam össze sértődötten a szemöldököm.
– De igen – sóhajtotta, aztán arcát fekete csuhás térdeire döntötte, majd újra rám nézett. – Én arra fogadtam, hogy hozzámész – mentette magát.
– És ki szerint nem? – morcogtam.
– Hát, gyermekem… Sokak… sokak szerint nem… – sóhajtotta.
Rámosolyogtam, és megszorítottam vénséges kezét.
– Atyám, most akkor meggazdagszik! – vigyorogtam rá. Szemei felragyogtak.
– Biztos vagy benne, gyermekem?
– Igen – válaszoltam.
– Úgy örülök, lányom! – ragyogott az arca, miközben könnyek szöktek a szemébe.
– A pénznek?! – nevettem rá, de majdnem újabb infarktusba kergettem, így aztán csak szorosan átöleltem, miközben hebegett-habogott a félresikerült humorizálásom miatt.
Amikor elengedtem, zsebemből előkerestem a Porsche kulcsait, és a kezébe nyomtam. Kérdőn nézett egyik szememből a másikba.
– Hallottam, hogy elsüllyedt a bogárkája – mondtam, de még mindig furcsán méregetett. – Atyám, hogy történhetett ez a templommal?
– Nem adhatod nekem a poloskát… Porskát, lányom! Nem fogadhatom el – szólalt meg végül döbbenten.
– Ha magánál lesz a kulcs, akkor nem tudok megfutamodni, nem? – vigyorodtam el.
– Holnap visszaadom – válaszolta bólintva.
– Holnap még részeg leszek, Atyám – nevettem el magam.
– Akkor holnapután – mosolyodott el.
– És holnapután leléphetek?! Atyám… Fogadja el, mint itt-maradásom zálogát.
Amikor végre elfogadta a kénytelen ajándékot, tekintetét a slusszkulcsról lemondóan fordította rám.
– Egy pap akkor sem vezethet ilyen feltűnő autót, gyermekem. Mit szólna az egyházközösség?
– Hogy milyen menő verdában feszít az Atya – próbálkoztam, de csak rázta a fejét. – Akkor eladjuk, és megcsináltatjuk a templom üvegezését.
Akkor hosszan a szemembe nézett, én pedig folytattam az evést.
– Üvegezés?
– Jaj, nem úgy, mint a sulibulikon… – próbálkoztam ismét, miközben lenyeltem a falatot, de azt gondolom, nem ismerte a kifejezést.
Nagyot nyelt, mielőtt rekedt, erőtlen hangján válaszolt.
– Kislányom, a templom is… mindenestől elsüllyedt… Nem így tudtad?
A légzésem megakadt. A mellkasomhoz kaptam, aztán az Atyáéhoz. A nyakában függő faragott keresztet markoltam meg, Isten tudja, miért. Elfojtott zokogás könnyei kezdtek ömleni a szemeimből. Az Atya átfogta a karom, és megszorította a csuklómat. Beszélt, csak mondta folyamatosan, de egy szavát sem értettem.
– Deum de Deo, lumen de lúmine, Deum verum de Deo vero, génitum, non factum, consubstantiálem Patri: per quem omnia facta sunt. *
Szaporán zihálva hunytam be szemem, és minden erőmmel megpróbáltam lenyugodni, kilélegezni a szívemben érzett mély hasadást. Azonnal tértem vissza a jelenbe, ahogy az Atya simító mozdulatait éreztem meg az arcomon.
– Qui propter nos hómines et propter nostram salútem descéndit de caelis. *(2)
– Atyám, Atyám! – ziháltam. – Valami baj van! – reszkettem kántáló arca felé. De sem a szavak mormolását, sem az arcom törlését nem hagyta abba. – Atyám! Hagyja már az ördögűzést! – szóltam rá, és kezemet óvatosan emeltem le a mellkasán függő keresztről.
– Ez a Hiszek egy… – szólalt meg, de szavai nem jutottak el a szürkeállományomig.
Az Atya kezei vértől csillogtak.
– Istenem… – húztam ki magam, és megragadtam az ujjait, majd fordítgatni kezdtem a kezeit keresve a vérzés forrását. – Atyám, valami nagy baj van! – dörrent belőlem ismét a balsejtelem, aztán újra orvossá válva merengtem a vérzésen.
Az Atya csuhájából elővarázsolt egy csipkekendőt, kezeiről a vér egyből világos pirossá színezte azt. Aztán elővett még egyet, amit puhán az arcomhoz illesztett. Egy idő után megállítottam törölgető mozdulatait, eltoltam a kezét, és kivettem a kendőt a kezéből.
– A könnyeid, lányom… – nyekeregte még erőtlenebb hangon. – Vérzik a szemed?! – kérdezte bizonytalanul.
Rémülten elővettem zsebemből egy papírzsepit, és a tükör felé néztem, majd a mindent ellepő ruhára – de muszáj volt az asztalhoz jutnom. Felálltam, és félre rugdostam a habokat, a zsepiket az arcomra tapasztva, nehogy összevérezzem a ruhát.
Amikor leültem, és letöröltem a csupán néhány vérmaszatot az arcomról, alig ismertem magamra. A zsepiket néztem, aztán hátrafordulva az Atya bíborvörössé színeződött ujjait, benne a vértől tocsogó kendővel. Nem hogy nem láttam semmilyen kórosat a szemeimen, a homlokomon sem alakult ki hematóma az ajtónak csapódás következményeként, és a pillangó erythema is nyom nélkül tűnt el.
– Atyám, mégis csak maga vérzik! – siettem hozzá vissza, és alaposan megnéztem a kezeit, feltűrve a csuháját a felkarjáig.
De semmi. Hiába törölgettem bőrén a maradék, már száradni kezdő vércsíkokat, semmi sebet nem találtam. Tanácstalanul néztem az Atya döbbenetesen mélykék szemeibe.
– Nem kellene megnéznie egy szemésznek, gyermekem? – suttogta végül.
– Nincs semmi a szememmel, Atyám! – pislogtam rá nagyokat.
– Te nem láthattad, mert hiszen a saját szemedet nem látod. De vér buggyant ki, ahogy sírni kezdtél – mutatott a saját szemeire. – Szólok Zsoltinak – állt fel –, meg kell kapnod a vérkészítményt! – mondta, és az ajtó felé hátrált.
– Nem kell! – ugrottam fel. – Mostanában egyre gyakrabban eláll magától is a vérzés – hadartam.
– Ez igaz, lányom? Talán meggyógyulsz lassan? – kérdezte felcsillanó szemmel.
– Ezt inkább Istentől kellene megkérdeznie… – szusszantam, majd legyintettem. – De hogy történhetett ez a templommal, Atyám?
Újra a kanapéhoz lépett, és megfogva a kezemet lehúzott rá.
– Azt mondják a vizsgálódók, hogy emberi vér szivárog a Szentháromság szoborból – suttogta.
A tény egyáltalán nem lepett meg, illetve ez is hasonlóan érintett, mint minden más az életemben – kételyekkel telítve. Isten gyűlölt. Ha egyáltalán képes volt erre, akkor valamiért engem nagyon utált. Állandóan azon ügyködött, hogy lehetne teljesen tönkretenni az életem.
A legfontosabbakat vette el, cserébe adva azt, amitől mindig is a legjobban féltem: a betegségeket. Ahogy felnőtt életem menedéke a kórház, gyerekkoromban a templom volt az egyetlen hely, ahova futhattam – Ferenc Atya jóságos karjaiba. Az Atyát aztán valamiért visszaadta nekem… Talán azért, mert beteljesítettem a sors egyik akaratát: orvos lettem – ha van egyáltalán ilyesmi következetes sorsszerűség a világon. Mindenesetre valamiért az Atya sokakat túlélt, viszont gyermekkorom templomát egyszerűen a talajba süllyesztette.
– Ha ezt megerősítették – folytatta –, akkor erős a gyanúm, hogy az nem is csőtörés volt, ami vörös folyamként szivárgott a főoltár mögül.
Hosszan pillantott eztán a szemembe. Tekintete tele volt kétellyel, magyarázatot váró könyörgéssel, végül hevesen intett kezeivel, és lágyan elmosolyodott.
– Felejtsük is el – rázta a fejét is –, a ma rólad és Zsoltiról szól, szerelmetek beteljesüléséről.
– Atyám! – ragadtam meg a kezét, és lopva még egyszer rápillantottam, nem sebes-e. – Valamit meg kell gyónnom!
– Hallgatlak, lányom – bólintott.
– Ha épp vérzik a szobor, akkor alvad az én vérem. Vagy ő vérzik, vagy én. És Dávid szerint… A fel-feltűnő sebek a testemen, és bennem…
Akkor a torkom ismét görcsbe rándult. Mindent tudtam az emberi szervezetről, minden betegséget ismerve. Istenben pedig soha nem hittem. Ha mégis, akkor tiszta szívből gyűlöltem azért, amiért elvette Ádámot, Tamást, a gyermekeimet és a betegeim tömkelegét.
– Jézus sebei? – kérdezte végül. De még bólintani sem bírtam. – Szentek… Viseltek stigmákat, igen, lányom – folytatta. – Ők ismerték a Bibliát, pontosan tudták, ezért magukon érezték az áhítat mélységes sebét. Lelkük olyannyira osztály részt vállalt a Megváltó szenvedéseiből, hogy testi szenvedéseit is átvállalták.
Bólintottam. Nagyon nyelt, mielőtt folytatta.
– De a hamisság, lányom, a legnagyobb bűn, amit csak el lehet követni. A hamis sebek mutogatása, fitoktatása. És te, gyermekem – mosolyodott el. – Te még az Isten bárányát*(3) sem tudod, nem hogy hol voltak azok a sebek, vagy hogy volt az egész. Nem igaz?
– Dávid mondta el, hogy a csuklón, a homlokon… És gondolom, valahol a bokán, vagy a lábfejen?! Ahol a szegek átszúrták a testét.
– Te még csak nem is hiszed a Szentírást, lányom – kerekedett a szeme felém kérdőn.
– Ne haragudjon rám emiatt, Atyám… – suttogtam, mire szorgosan tekerte a fejét.
– A te sebeid valóságosak. Főként, ha Dávid úgy hiszi. Mindent lát az a fiú, Norcikám. És ő mélységesen hisz!
– Én nem tudom, mit higgyek, Ferenc Atya! Megbuktam már mindenhogy. Mint testvér, mint gyerek, örökös, mint anya és mint orvos is.
Akkor Ferenc Atya ujját homlokomhoz emelte, és egy keresztet simított a bőrömre – égetett most is, mint mindig.
– Mondja meg, hogy mit higgyek, hogy mit tegyek, hogy mi a valóság és mi a képzelet! Meséljen a dédmamámról, a jóslatról! – közelebb csúsztam az Atyához, és erősen átfogtam a karjait. – Mondjon el mindent, amire nem emlékszem, és amit senki nem hajlandó elmondani!
Bizonytalanul reszketett óceánszín írisze, ahogy a szemeimet nézte.
– Ezt hogy érted, kislányom?
Sóhajtozva álltam fel, és léptem az ablakhoz. Korareggel volt még csupán, a novemberi ég alig kékült éji feketeségéből. Érezni lehetett a borút, a fellegek fulladó hízását odaföntről.
Hűvös volt. A szobában még éppen elviselhető, de az ablakon már jégvirágok nyíltak, és lent mozdulatlan csenddé dermedt a táj.
A színtelen pirkadatban tükörszilánk darabokként ezüstöződtek lent a lovak – néhol összemosódva egyetlen egésszé, máskor pedig szétszéledve tört közéjük a sötétkék. Fehér csillogásuk között Dávid tevékenykedett, etette és gondozta a szőrüket.
Amint felismertem őt fekete pufi kabátban, tekintetét felém fordította, fel, az ötszáz kastélyszoba egyikébe.
– Atyám – sóhajtottam párát az ablakra, ajkammal simítva az üveget. Dávid kihúzta magát, és kilépett a lovak gyűrűjéből, engem figyelve. – Nem emlékszem a múltra. Persze, nagyjából fel tudnám sorolni az országokat, városokat, ahol éltünk. Nagyjából, egy-két dolog talán be is ugrana mindenhonnan, de ez nagyon kevés.
Újabb párát leheltem az ablakra, Dávid közelebb lépett, és vele a lovak is egyre közelebb ballagtak, körbevéve őt. Figyelt, mintha csak hozzá beszéltem volna.
– És már nem él senki, aki el tudná mesélni, miken mentünk keresztül a kénytelen menekülések közepette. De Atyám! – fordultam egy pillanatra hátra, a kanapén üldögélő papra, aztán újra Dávid figyelő arcára néztem. – Talán az út nem is lényeges, hiszen mindegy volt, hogy hegyvidék vagy síkság… Tengerpart avagy sivatag. Lakás vagy ház, tornyos, vagy inkább terebélyes – mindig minden ugyanolyan volt. Ádám nem akart barátkozni senkivel, míg én… Amint beilleszkedtem és megtaláltam a helyem, jött a horror. Mennünk kellett. Tőlem folyton csak elvettek. Újra és újra.
Dávid bólintott.
– Talán a kezdet és a vég a fontos. Mert itt voltunk! – rántottam arcom hátra, az Atya felé. – És itt… Itt igazán történik az élet. Még akkor is, ha förtelmes is. Meg kell magyaráznia ezeket a történéseket! El kell mondania, mi vagyok, és azt, hogy mit kell tennem.
Elfordultam, és háttal a hűvös ablaknak dőltem, majd felültem a kipárnázott párkányra.
Ferenc Atya úgy bámult rám, mint ahogy Barna szokott, ha pszichózis jeleit sejti a kusza mondataim mögött.
– Lányom, az élet misztérium. A küldetésünk célját csak maga a Szentlélek tudhatja, mindannyiunknak saját magunknak kell felismerni ezt. Gyarlóak vagyunk, bűnösök, kínt okozva a szülőanyánknak már egyből a világra jövetelünkkor. Az élet, gyermekem, iskola. Emberöltőknyi készülés a lélektisztulásra, hogy a halálunk napját követően…
– A mennyországba juthassunk… – vágtam közbe. – De konkrétan, Ferenc Atya! Rólam, és a családomról mit tud? Hogy lehetett kapcsolatban Ruszlanaval? Az anyámmal, aki ugyan nem a mennyországra készülődött!
– Te vagy a fontos. Nekem rád kellett vigyáznom… – kezdte, és csuhája mélyéről rózsafűzért húzott elő. – A tested Ruszlanatól van, de a lelked Szent Olgáé – zárta le a gondolatot.
Néhány másodpercig türelmesen vártam, míg babrálja a borostyánkő fűzért, aztán ráförmedtem.
– Na, ezt is hallottam már! De nekem ez semmit sem jelent! – fakadtam ki. – Ez mi a fenét jelent, Atyám? Mi az a lélek? Mi??? És mit számít ez? És én? Miért vagyok én olyan fontos, és a lelkem? És Olga?
– Egyikőnk sincs beavatva – válaszolta végül, újra rám pillantva. – Nem tudjuk a játékszabályokat, tán unalmas is lenne!
Szavai baltaként hasítottak belém. Zsolti mondta ugyanezt millió évvel ezelőtt.
– JÓ! – nyögtem. – Hagyjuk már az univerzális baromságokat! Nem azt kérdezem, hogy tojás, vagy tyúk volt-e korábban, Atyám! Mondja el, hogy honnan ismeri a családomat, és honnan veszi, hogy én fontos vagyok, meg hogy közöm van egy szenthez. NEKEM?! Pont nekem, akinek minden nap emberek halnak meg a keze között. Nekem, aki állandóan megbánt mindenkit. Aki nem törődött az apjával, a testvéreivel, és mindazokkal, akik tiszta szívvel szerették… Egy önző, sekélyes, durva, lelketlen lány voltam. Atyám, még magát is elhagytam, ahogy Istent is, vagy ahogy ő hagyott el engem – zúdítottam rá az örökös bűntudatom tükörszilánkjait.
– Olga dédmamád a nővérem volt – közölte.
– Na, persze! – vágtam rá. – Ez most már egy brazil szappanopera rokoni viszonyain is bőven túlmegy – nevettem el magam. De az Atya nem viccelt.
– Egy árvaházból hozott ki az öcsémet és engem, ahol önkéntes nővérként dolgozott, majd magához vett minket – folytatta mellőzve az idióta gyerekes megjegyzésemet.
– Atyám, mégis hány éves maga, száz??? – reszkettem felé, amikor kezdtem felfogni, hogy eljött végre a pillanat, melyben végre megtudhatok fontos infókat.
Szélesen elmosolyodott.
– Minek nekem már az új fogsor, nem igaz? Ha úgysem tudom elhordani!

Most én nem értékeltem a viccelődését. Újra belém mart elkényeztetett önzőségem netovábbja, hogy még az Atyáról sem tudok semmit. Aztán eszembe jutott Zsolti. A Voronovok, az ő Voronov dédpapája, Olga dédmamám szerelme, amiről Ferenc Atya biztos, mindent tudott.
– Kilencvenkilenc éves vagyok már, kislányom – válaszolta végül.
– MI??? Hát, az meg hogy lehet, Atyám? Hogy lehet ennyi évet élni? – És akkor legszívesebben lenyeltem volna a saját nyelvemet. – Ne haragudjon, Atyám… Még száz évig legyen itt nekünk – rebegtem.
Legyintve nevetett.
– Úgy értem – nyeltem egyet –, hogy lehet, hogy semmit sem tudok magáról? Hogy került Oroszországba?
– Csak annyit tudok, lányom, hogy az anyám olasz volt, az apám magyar. De ez már az őskor, gyermekem – nevetett ismét.
– És az öccse? Ő hol van? Vagy mi történt? Hogy került Olgától Magyarországra? És én? És mi? Maga miatt, Atyám? Magához hozott Ruszlana haza?
Túl sok kérdés volt ez egyszerre. Láttam az Atya vénséges szemén, ahogy a múltba réved elhomályosulva.
– Apám szülővárosába menekített minket Olga, miután Oroszország belépett a világháborúba, és a nagyhercegnők elleni ellenállás egyre kiélezetté vált.
– Istenem, miért nem jött ő is?
– Hű volt, Norci. Hű a családjához, és a hazájához. Harcolni akart a legvégéig. Persze, nem úgy, mint Ruszlana. Olga a sebesült katonákat ápolta. Őket nem akarta magukra hagyni. Aztán mégis kivégezték, a szüleivel, testvéreivel együtt. Anyád ezt próbálta megbosszulni.
– Gyűlölöm magam – pusmogtam közbe.
– Az öcsém, Leó a Gárdonyi villában maradt. Talán hallottál róla, az Olga-hágó nyugati szorosán túl van, apám birtoka volt még hajdanán.
– Szóval az van nyugaton! – döbbentem rá. – Miért mondja akkor mindenki, hogy nyugaton semmi sincs?
– Rémtörténeteket terjesztettünk akkoriban a fiataloknak arról a helyről – mosolyodott el. – Örömlányokkal teli, kábszer- és tivornya-házat tartott ott az öcsém.
– Neee… Fincsi! – döbbentem meg elvigyorodva. – Ádám járt ott – nevettem fel –, nem csoda, ha annyira féltett a drogoktól. És olyan jó volt az én bátyusom, hogy ő is azt mondta a többieknek, hogy ne is akarják tudni, mi van ott – lábadt könnybe a szemem.
Aztán egyszer csak a vákuum. A kegyetlen sötét újra a jelenbe szippantott. Másodpercezredek alatt állt le a vérkeringésem, és zsibbadt el mindenem.
– Gárdonyi? – esett ki elszáradt ajkaimon át a név…
Az Atya könnyedén bólintott.
– Gárdonyi a vezetéknevem, igen.
– Az öccse pedig…?
– Leó sajnos néhány hónapja hunyt el.
– Műtéti komplikáció – kockázta nyelvem a szótagokat. Az Atya értetlenül bólintott.
Mikor az Atyára néztem, már erősen szédültem. Lecsúsztam a párkányról, és lábaim megbénultak. Karom ledönthette a bronz tükröt a fésülködőasztalról, de én már csak a szilánkoktól ragyogó menyasszonyi ruhával szembesültem. A látvány azonban visszarántott az örvénylő jelenbe. Térdelésből lassú mozdulatokkal álltam fel, és többé nem tudtam az Atya szemébe nézni.
– Kislányom! – kiáltotta az Atya, amikor elbotorkáltam mellette.

Az ajtót fuldokolva téptem fel. A tesóim rohangáltak a folyosókon – mint forgalmas úttesten át pördültem tova körülöttük.
Aztán Szilvi… Rövid barna haj, csillanó piercingek arca minden szegletében, atombomba-villanó fehér mosoly… Aztán újabb botlás, az ötszáz lépcső legtetejéről.
Boltív-plafon huzat… Tótágast álló Jani… Pánik-vonásokkal lihegő jégillatú szavai… Aztán kezem az arany lépcsőkorláton.
Daraboló trappolás le és le. A menny-magas karzatról le-le levegőért rimánkodva a pokol felé…
Ismerős idegenek és idegen ismerősök.
Peti… Mellkasához húzó karja.
– Mi a baj? Mi a baj?
– Megöltem.
Eltépő karfonat… Végtelen lépcső… Ádám és Tamás arca… Visszanézve ismét botlás… Zuhanás Zsolti karjába. Elernyedés az ölében. Halálvágy őrületes belső sikolya.
– Maradj velem.
– Meg akarok halni.
Erő-villám… Fuldoklás tovább… De a pokolban még nehezebb lélegezni… Kapu, újabb lépcsők… Le és le…
– Takarodj, rohadt dög! – Lófal…
Aztán csak a hideg csend… Futás, rohanás ki a világból… Tenyerem a jeges Porsche-n, és az út legvége.
Dávid.

– Csak hagyd, hagyd, hogy működjön… a tüdőm…
– Hagyom – emelte fel kezeit.
Sok perccel később még mindig az autó ablakaival küszködtem: nyomtam, csapkodtam, sikáltam. Aztán rúgni kezdtem a kerekeit, és a lélegzet fuldoklása elfojtott könnyeket préselt az arcomra.
Akkor felálltam, először rá, aztán hátra néztem a kastély felé – senki nem követett.
– Mennyi gyász húzza a szívedet – szólalt meg végül.
– Ne kezd, baszki, mert…
Megöllek– kántálták a gondolataim, de nem tudtam kimondani. Elnevette magát.
– És hogy csinálnád? – kérdezte vigyorogva.
– Nem is tudom, hogy szeretnéd? – morogtam rá. Megvonta a vállát.
– Nekem teljesen mindegy! Te hogy halnál meg?
– Nekem is mindegy, mindenhogy próbáltam már, de nem megy – hadartam még mindig zihálva.
– Norci… – lépett közelebb mosolyogva. – Tudod, hogy mindent megtettél érte…
– Ó, dehogyis mindent, Dávid – vágtam rá. – Annál sokkal, de sokkal többet is. De nem sikerült – sírtam el magam.
– Szeretnéd feltámasztani? – kérdezte elkomolyodva. – És vele együtt azt a sok bűnözőt is, akiket megöltek a szüleid? Vagy azokat, akik kivégezték a Romanovokat?
Nem tudtam válaszolni.
– Hát, persze, hogy fel – tette meg helyettem. – Te képtelen lennél dönteni életek felett.
– Pedig azt teszem – vágtam rá.
– Dehogy teszed – rázta a fejét. – Csak feltámasztod azokat, akiknek talán véget ért az út. Aztán nem törődsz a következményekkel.
– Ja, tudom. Mindegy, egy szar vagyok. Bárcsak meghalnék!
– NA! – szólt rám, és újra mosolygott. – Olga és Pavel nem lehettek együtt. Királylány és tiszt akkoriban nem köthetett házasságot. Most itt az ideje, hogy beteljesítsd ezt helyette. Ott a te Voronov-od – mutatott a kastély felé.
– Azt a kurva! Ezt nem hiszem el! – bukott ki belőlem, ahogy megláttam Zsoltit a sövény mellett cigizni egy szál pólóban.
– Ja – nyögte Dávid. Aztán rám nézett. – Na, menj szépen vissza! Szüksége van rád!

Keresztek

– Azt a kurva! – nyílt az ajtó Zsolti átkozódásával.
A világos pasztell szoba háromszor fordult körülöttem, ahogy tekintetem hátravetettem. Mire egész testemmel odafordultam, már a bézs plüsskanapén fészkalódott.
– Dávid meg akar ölni! – morogta.
Értetlenül meresztettem rá szemem. Egy világoskék bögrét tartott a kezében, hol szagolgatva, olykor az ajkához érintve, aztán azonnal heves, undorral teli prüszkölésbe kezdve.
– Biztos, hogy megmérgezte! – nyújtotta felém könnyezve a bögrét.
Elvettem tőle, és kuncogva beleszimatoltam.
– Húha! Lehet, hogy igazad van, mert én is ugyanilyet kaptam! – mutattam a lila bögrére, ami előttem állt üresen, az antik bronz fésülködőasztal egyik polcán. – Valószínű, Zsolti, hogy mindkettőnket ki akar nyírni – vigyorogtam. – Végülis mi másért engedte volna meg, hogy a kastélyban tartsuk meg az esküvőt?
– És te megittad??? – meredt rám rémülten.
Nevetni kezdtem.
– Hülye. Tök finom volt. Valami keresztfű, vagy… Szentfű, vagy mi is a neve.
– Nem kellene semmilyen gyógyszert elfogadnod anélkül, hogy utána ne néznék! – morogta.
– És miért nem tőle kérdezed meg?! Te biztos a torkodra kaptad, nagyon is kedves tőle – vágtam vissza, aztán újra az asztal támlájába illesztett tükörbe néztem.
– De neked mire adta? Elkaptad, Norc? – kérdezte ijedten.
– Nem! Hogy kaptam volna el? A jóéjt puszimat is szájmaszkban adtad, aztán lemásztál a földre aludni – korholtam le. – Biztos valami általánosan jó hatású cucc. Kérdezd meg tőle! – szusszantam, aztán újra a saját arcomat vizsgálgattam.
Pillangó erythema. A bíborvörös szárnyú szörny életem legfontosabb eseményeinél rendszerint feltűnt az arcomon. Az első szeretkezésünkkor, bálokon, előadásokon, a diplomaosztómon, vizsgákon… Már egyáltalán nem hatott meg, hogy az esküvőnk napján is az arcomra égett.
Gondterhelten sóhajtottam, majd a kenőcsös tégely felé nyúltam, hogy újra bekenjem – azon a reggelen akkor már sokadjára, de hasztalan.
Közben Zsolti kínzó köhögésbe kezdett, és szimultán próbált orrot fújni. Mozdulatom megdermedt az asztalon, és felé fordultam.
– Miért nem hallgathatom meg a tüdőd? – kérdeztem csalódottan.
– Mert… Mert… Nincs nálad – cikákolta, aztán végül mégis csak beleivott a teába.
– A foni?
– Fúj, úristen, hogy ez mennyire rossz! – tette az asztalra a bögréjét, aztán újabb zsepit vett elő, de legalább már nem köhögött.
– Mindig van nálam, főleg, ha Ferenc Atya közelében vagyok.
– Hm. Akkora trauma volt az az infarktus, hogy gyorsan elvégezted az orvosit? – kérdezte, aztán kifújta az orrát.
– Nagyrészt Jani kergetett bele… De akkor majdnem megöltem az Atyát, és többé nem akartam gyilkolni…
– Elég fura felfogása ez az orvoslásnak – mosolyodott el.
Kételyekkel telten néztem rá, nem akartam újra veszekedni a gyógyítás céljain és formáin. Így aztán inkább hagytam Zsolti tüdejét is. Újra a kenőcs felé néztem, és csak akkor vettem észre, hogy mögötte, a bronz kis polc mélyén egy hasonló tégely van. Előhúztam, letekertem a tetejét, és megszagoltam, aztán lopva Zsoltira néztem, a telefonját nyomkodta.
A krémnek ugyanolyan illata volt, mint a teának, így gondoltam, csak nem árthat. Sőt, ennél rondább már nem is lehetett volna a bőröm, így aztán azzal kentem be az arcom.
– A szagától is rosszul vagyok – nyögte a telefonjának.
Akkor gyorsan a helyére csúsztattam a krémet, és mikor belém villant a tény, hogy az esküvőnk napján az arcom illatától talán undorodni fog, dörzsölni kezdtem, hátha még nem szívódott be a bőrömbe.
– Norc, mit művelsz? – dörrent rám. Némán ráztam a tükör felé a fejem. – Hagyd már a bőrödet! Szilvi majd szépen eltüntetni. Vagy Jácint – vonta meg a vállát.
– És ha tüdőgyulladásod van? – szegeztem neki a kérdést.
– Nekem?! Ugyan már! Látod, nem hiába mondom, hogy túl sokat vagy a sürgősségin! Ott minden második nyamvadtnak az van, mert a kukákból kerülnek hozzád. De hogy lenne már egy harmincnégy éves, makk egészséges férfinak? Még ha influenza is… Nincs rá túl sok esély… – magyarázott, és végül is általánosságban igaza volt. – Nem jön fel semmi, száraz köhögés, sima akut bronchitis.
– JÓ! Bocs, hogy aggódni merészelek – fordultam el sértődötten.
Ám azonnal vissza is rántottam a fejem, mert nyílt az ajtó.
– Te meg mit keresel itt?! – dörrent Jácint Zsoltira. Döbbenten néztünk össze Zsoltival, aztán Jácint szélesre tárta maga mögött az ajtót. – Nem tudtátok, hogy rossz ómen, ha a vőlegény közvetlenül az esküvő előtt látja a menyasszonyt?!
– A ruhában, nem? – kérdezett vissza Zsolti feltápászkodva.
– De ott a ruha! Ez már majdnem ugyanolyan! – mutatott Jácint oldalra, a fogason lógó, a fél szobát beterítő uszályos ruhára… – Egyébként meg miért nincs még rajtad??? – sikította.
Bocsánatkérően néztem Zsoltira, aztán a kezébe nyomtam a bögrét.
– Menjél akkor, vőlegényem! – vigyorogtam. – És kérjél még teát!
– Hm – morogta, aztán rám mosolygott. – Megcsókolnálak, ha…
– Aha, és a csók résznél azért megcsókolsz majd? Vagy megkéred az Atyát, hogy ugorja át a „csókold meg a menyasszonyt” az influenza nevében?
– Ó, jézusom! – kapott a mellkasához Jácint. – Meg kell csókolnod! – szólt Zsoltira halálra váltan.
– Ha még én is ennyire nehezen boldogulok ezzel a vírussal, Norcival mit tenne?
– Csók nélkül akkor sincs esküvő!!! – nyivákolt Jácint az idegösszeomlás határán. – Nem jártatok esküvő előtti tanfolyamra?
Jobbnak láttuk negligálni a választ… Zsolti tétován felém lépett, aztán újra az ajtóhoz hátrált.
– Az esküvőn találkozunk? – kérdezte.
– Ha addig el nem visz a tüdővész! – morrantam rá, aztán hátraléptem a táskámhoz, és a legalján lapuló fonendoszkópót Jácint kezébe nyomtam. – Csak amíg felveszem a ruhát… Játsszatok doktorbácsisat, kérlek!
Zsolti beletörődve bólintott, de Jácint tanácstalanul ácsorgott.
– Hogy tudnál már egyedül felöltözni?! – rivallt rám.
– Zsolti tüdeje fontosabb – morogtam. – Előbb a munka, aztán a babázás!

Csak fel tudok öltözni egyedül is – mormogtam magam elé, miközben ledobáltam magamról a ruháimat, aztán lerántottam a földre vállfástól az egész menyasszonyi hóbelebancot.
Hm – álltam aztán értetlenül a habfergeteg előtt, mert teljesen összekavarodott így az eleje a hátuljával, az alja a tetejével, az alsó szoknyák a felsőkkel, a combfix a harisnyával, és a hosszú szárú kesztyű párja is elveszett.
Jácint kinyír – rémültem meg a gondolattól, mert egyből nyilvánvalóvá vált, hogy sokkal előbb végez egy tüdővizsgálattal, mint hogy én kibogozzam ezt az egész csipkés habizét.
Ráadásul kopogtak.
– Várjál! Tök pucér vagyok! – kiabáltam az ajtónak.
– Kislányom, Ferenc Atya vagyok, hoztam neked reggelit, és… Talán beszélgetni szeretnél… esetleg?!
– Ajj, igen, Atyám! – vágtam homlokon magam, majd visszahúztam magamra a fekete macinacit és pulcsit. – Nyitom, egy másodperc! – szóltam, de a ruha teljesen beterítette a padlót, csak nekifutással tudtam átugrani, hogy eljussak az ajtóhoz.
De nem sikerült. Talpam megcsúszott valami selymen, seggre ültem, és homlokkal az ajtónak csapódtam.
– Ááá – nyöszörögtem, aztán a kilinccsel felhúztam magam, miközben kinyílt az ajtó.
Az Atya rémületében meg sem bírt szólalni, csak állt előttem, azúr szemeivel aggódva figyelt.
– Jöjjön, Atyám – nyögtem.
Már a kanapén ücsörögtem, nyomogatva a homlokom, keresve ujjaimon vérnyomokat, de hál«Isten, nem vérzett. Nagyot sóhajtottam, és észrevettem, hogy az Atya egy tálcával a kezében még mindig az ajtóban ácsorog, és gondterhelten szemléli a szobát.
– Atyám? – szóltam rá.
– Lányom, miért szaggattad szét a ruhádat? – lépett beljebb.
Legyintettem.
– Nincs baja, csak nem találom az elejét – mosolyodtam el kínlódva.
– Hova tehetném? – hozta a tálcát, és tétován az asztal felé lépett.
– Nem tudom, útzárlat alakult ki – nyögtem, ahogy elborzadtam a ruha terjedelmén, mely teljesen lehetetlenné tette, hogy megközelítsük a fésülködőasztalt.
Végül odahozta, leült, és közénk rakta a kanapéra.
– Hm! Eper és rebarbara? Atyám, maga az első a világtörténelemben, aki tudja, hogy mit szeretek – ujjongtam, és enni kezdtem.
Elmosolyodott.
– Dávid küldte – mondta. – Saját üvegházában nevelgette.
– Hű, Atyám, de szép lett a fogsora – ámultam el. – Ezek szerint tényleg én vagyok az egyetlen, akinek sárgák maradtak a fogai. Pont a menyasszonynak…
– Te nem voltál Janinál? – kérdezte.
– Azt mondta – kezdtem sóhajtva –, hogy még a végén annyira bestresszelnék a fogérzékenységtől, hogy lemondanám az esküvőt.
Az Atya komoly tekintettel bólintott.
– De magának bezzeg nem félt új fogsort csinálni?! És ha leesik az esküvői szónoklat közben? Én max sziszegtem volna a hideg pezsgőtől… – kérdeztem komolyan, de ezennel az Atya nevette el magát.
– Mindenki nagyon fél, hogy megfutamodsz, lányom! – bökte ki végül. Tekintete kérdőn meredt az arcomra.
– De ugye nem fogadtak?! – Szemem akár egy röntgen, úgy pásztázta át az Atya gondolatait.
Először írisze rezzent meg alig láthatóan, aztán arca bal fele. – Úgysem hazudhat, úgyhogy bökje ki! – vontam össze sértődötten a szemöldököm.
– De igen – sóhajtotta, aztán arcát fekete csuhás térdeire döntötte, majd újra rám nézett. – Én arra fogadtam, hogy hozzámész – mentette magát.
– És ki szerint nem? – morcogtam.
– Hát, gyermekem… Sokak… sokak szerint nem… – sóhajtotta.
Rámosolyogtam, és megszorítottam vénséges kezét.
– Atyám, most akkor meggazdagszik! – vigyorogtam rá. Szemei felragyogtak.
– Biztos vagy benne, gyermekem?
– Igen – válaszoltam.
– Úgy örülök, lányom! – ragyogott az arca, miközben könnyek szöktek a szemébe.
– A pénznek?! – nevettem rá, de majdnem újabb infarktusba kergettem, így aztán csak szorosan átöleltem, miközben hebegett-habogott a félresikerült humorizálásom miatt.
Amikor elengedtem, zsebemből előkerestem a Porsche kulcsait, és a kezébe nyomtam. Kérdőn nézett egyik szememből a másikba.
– Hallottam, hogy elsüllyedt a bogárkája – mondtam, de még mindig furcsán méregetett. – Atyám, hogy történhetett ez a templommal?
– Nem adhatod nekem a poloskát… Porskát, lányom! Nem fogadhatom el – szólalt meg végül döbbenten.
– Ha magánál lesz a kulcs, akkor nem tudok megfutamodni, nem? – vigyorodtam el.
– Holnap visszaadom – válaszolta bólintva.
– Holnap még részeg leszek, Atyám – nevettem el magam.
– Akkor holnapután – mosolyodott el.
– És holnapután leléphetek?! Atyám… Fogadja el, mint itt-maradásom zálogát.
Amikor végre elfogadta a kénytelen ajándékot, tekintetét a slusszkulcsról lemondóan fordította rám.
– Egy pap akkor sem vezethet ilyen feltűnő autót, gyermekem. Mit szólna az egyházközösség?
– Hogy milyen menő verdában feszít az Atya – próbálkoztam, de csak rázta a fejét. – Akkor eladjuk, és megcsináltatjuk a templom üvegezését.
Akkor hosszan a szemembe nézett, én pedig folytattam az evést.
– Üvegezés?
– Jaj, nem úgy, mint a sulibulikon… – próbálkoztam ismét, miközben lenyeltem a falatot, de azt gondolom, nem ismerte a kifejezést.
Nagyot nyelt, mielőtt rekedt, erőtlen hangján válaszolt.
– Kislányom, a templom is… mindenestől elsüllyedt… Nem így tudtad?
A légzésem megakadt. A mellkasomhoz kaptam, aztán az Atyáéhoz. A nyakában függő faragott keresztet markoltam meg, Isten tudja, miért. Elfojtott zokogás könnyei kezdtek ömleni a szemeimből. Az Atya átfogta a karom, és megszorította a csuklómat. Beszélt, csak mondta folyamatosan, de egy szavát sem értettem.
– Deum de Deo, lumen de lúmine, Deum verum de Deo vero, génitum, non factum, consubstantiálem Patri: per quem omnia facta sunt. *
Szaporán zihálva hunytam be szemem, és minden erőmmel megpróbáltam lenyugodni, kilélegezni a szívemben érzett mély hasadást. Azonnal tértem vissza a jelenbe, ahogy az Atya simító mozdulatait éreztem meg az arcomon.
– Qui propter nos hómines et propter nostram salútem descéndit de caelis. *(2)
– Atyám, Atyám! – ziháltam. – Valami baj van! – reszkettem kántáló arca felé. De sem a szavak mormolását, sem az arcom törlését nem hagyta abba. – Atyám! Hagyja már az ördögűzést! – szóltam rá, és kezemet óvatosan emeltem le a mellkasán függő keresztről.
– Ez a Hiszek egy… – szólalt meg, de szavai nem jutottak el a szürkeállományomig.
Az Atya kezei vértől csillogtak.
– Istenem… – húztam ki magam, és megragadtam az ujjait, majd fordítgatni kezdtem a kezeit keresve a vérzés forrását. – Atyám, valami nagy baj van! – dörrent belőlem ismét a balsejtelem, aztán újra orvossá válva merengtem a vérzésen.
Az Atya csuhájából elővarázsolt egy csipkekendőt, kezeiről a vér egyből világos pirossá színezte azt. Aztán elővett még egyet, amit puhán az arcomhoz illesztett. Egy idő után megállítottam törölgető mozdulatait, eltoltam a kezét, és kivettem a kendőt a kezéből.
– A könnyeid, lányom… – nyekeregte még erőtlenebb hangon. – Vérzik a szemed?! – kérdezte bizonytalanul.
Rémülten elővettem zsebemből egy papírzsepit, és a tükör felé néztem, majd a mindent ellepő ruhára – de muszáj volt az asztalhoz jutnom. Felálltam, és félre rugdostam a habokat, a zsepiket az arcomra tapasztva, nehogy összevérezzem a ruhát.
Amikor leültem, és letöröltem a csupán néhány vérmaszatot az arcomról, alig ismertem magamra. A zsepiket néztem, aztán hátrafordulva az Atya bíborvörössé színeződött ujjait, benne a vértől tocsogó kendővel. Nem hogy nem láttam semmilyen kórosat a szemeimen, a homlokomon sem alakult ki hematóma az ajtónak csapódás következményeként, és a pillangó erythema is nyom nélkül tűnt el.
– Atyám, mégis csak maga vérzik! – siettem hozzá vissza, és alaposan megnéztem a kezeit, feltűrve a csuháját a felkarjáig.
De semmi. Hiába törölgettem bőrén a maradék, már száradni kezdő vércsíkokat, semmi sebet nem találtam. Tanácstalanul néztem az Atya döbbenetesen mélykék szemeibe.
– Nem kellene megnéznie egy szemésznek, gyermekem? – suttogta végül.
– Nincs semmi a szememmel, Atyám! – pislogtam rá nagyokat.
– Te nem láthattad, mert hiszen a saját szemedet nem látod. De vér buggyant ki, ahogy sírni kezdtél – mutatott a saját szemeire. – Szólok Zsoltinak – állt fel –, meg kell kapnod a vérkészítményt! – mondta, és az ajtó felé hátrált.
– Nem kell! – ugrottam fel. – Mostanában egyre gyakrabban eláll magától is a vérzés – hadartam.
– Ez igaz, lányom? Talán meggyógyulsz lassan? – kérdezte felcsillanó szemmel.
– Ezt inkább Istentől kellene megkérdeznie… – szusszantam, majd legyintettem. – De hogy történhetett ez a templommal, Atyám?
Újra a kanapéhoz lépett, és megfogva a kezemet lehúzott rá.
– Azt mondják a vizsgálódók, hogy emberi vér szivárog a Szentháromság szoborból – suttogta.
A tény egyáltalán nem lepett meg, illetve ez is hasonlóan érintett, mint minden más az életemben – kételyekkel telítve. Isten gyűlölt. Ha egyáltalán képes volt erre, akkor valamiért engem nagyon utált. Állandóan azon ügyködött, hogy lehetne teljesen tönkretenni az életem.
A legfontosabbakat vette el, cserébe adva azt, amitől mindig is a legjobban féltem: a betegségeket. Ahogy felnőtt életem menedéke a kórház, gyerekkoromban a templom volt az egyetlen hely, ahova futhattam – Ferenc Atya jóságos karjaiba. Az Atyát aztán valamiért visszaadta nekem… Talán azért, mert beteljesítettem a sors egyik akaratát: orvos lettem – ha van egyáltalán ilyesmi következetes sorsszerűség a világon. Mindenesetre valamiért az Atya sokakat túlélt, viszont gyermekkorom templomát egyszerűen a talajba süllyesztette.
– Ha ezt megerősítették – folytatta –, akkor erős a gyanúm, hogy az nem is csőtörés volt, ami vörös folyamként szivárgott a főoltár mögül.
Hosszan pillantott eztán a szemembe. Tekintete tele volt kétellyel, magyarázatot váró könyörgéssel, végül hevesen intett kezeivel, és lágyan elmosolyodott.
– Felejtsük is el – rázta a fejét is –, a ma rólad és Zsoltiról szól, szerelmetek beteljesüléséről.
– Atyám! – ragadtam meg a kezét, és lopva még egyszer rápillantottam, nem sebes-e. – Valamit meg kell gyónnom!
– Hallgatlak, lányom – bólintott.
– Ha épp vérzik a szobor, akkor alvad az én vérem. Vagy ő vérzik, vagy én. És Dávid szerint… A fel-feltűnő sebek a testemen, és bennem…
Akkor a torkom ismét görcsbe rándult. Mindent tudtam az emberi szervezetről, minden betegséget ismerve. Istenben pedig soha nem hittem. Ha mégis, akkor tiszta szívből gyűlöltem azért, amiért elvette Ádámot, Tamást, a gyermekeimet és a betegeim tömkelegét.
– Jézus sebei? – kérdezte végül. De még bólintani sem bírtam. – Szentek… Viseltek stigmákat, igen, lányom – folytatta. – Ők ismerték a Bibliát, pontosan tudták, ezért magukon érezték az áhítat mélységes sebét. Lelkük olyannyira osztály részt vállalt a Megváltó szenvedéseiből, hogy testi szenvedéseit is átvállalták.
Bólintottam. Nagyon nyelt, mielőtt folytatta.
– De a hamisság, lányom, a legnagyobb bűn, amit csak el lehet követni. A hamis sebek mutogatása, fitoktatása. És te, gyermekem – mosolyodott el. – Te még az Isten bárányát*(3) sem tudod, nem hogy hol voltak azok a sebek, vagy hogy volt az egész. Nem igaz?
– Dávid mondta el, hogy a csuklón, a homlokon… És gondolom, valahol a bokán, vagy a lábfejen?! Ahol a szegek átszúrták a testét.
– Te még csak nem is hiszed a Szentírást, lányom – kerekedett a szeme felém kérdőn.
– Ne haragudjon rám emiatt, Atyám… – suttogtam, mire szorgosan tekerte a fejét.
– A te sebeid valóságosak. Főként, ha Dávid úgy hiszi. Mindent lát az a fiú, Norcikám. És ő mélységesen hisz!
– Én nem tudom, mit higgyek, Ferenc Atya! Megbuktam már mindenhogy. Mint testvér, mint gyerek, örökös, mint anya és mint orvos is.
Akkor Ferenc Atya ujját homlokomhoz emelte, és egy keresztet simított a bőrömre – égetett most is, mint mindig.
– Mondja meg, hogy mit higgyek, hogy mit tegyek, hogy mi a valóság és mi a képzelet! Meséljen a dédmamámról, a jóslatról! – közelebb csúsztam az Atyához, és erősen átfogtam a karjait. – Mondjon el mindent, amire nem emlékszem, és amit senki nem hajlandó elmondani!
Bizonytalanul reszketett óceánszín írisze, ahogy a szemeimet nézte.
– Ezt hogy érted, kislányom?
Sóhajtozva álltam fel, és léptem az ablakhoz. Korareggel volt még csupán, a novemberi ég alig kékült éji feketeségéből. Érezni lehetett a borút, a fellegek fulladó hízását odaföntről.
Hűvös volt. A szobában még éppen elviselhető, de az ablakon már jégvirágok nyíltak, és lent mozdulatlan csenddé dermedt a táj.
A színtelen pirkadatban tükörszilánk darabokként ezüstöződtek lent a lovak – néhol összemosódva egyetlen egésszé, máskor pedig szétszéledve tört közéjük a sötétkék. Fehér csillogásuk között Dávid tevékenykedett, etette és gondozta a szőrüket.
Amint felismertem őt fekete pufi kabátban, tekintetét felém fordította, fel, az ötszáz kastélyszoba egyikébe.
– Atyám – sóhajtottam párát az ablakra, ajkammal simítva az üveget. Dávid kihúzta magát, és kilépett a lovak gyűrűjéből, engem figyelve. – Nem emlékszem a múltra. Persze, nagyjából fel tudnám sorolni az országokat, városokat, ahol éltünk. Nagyjából, egy-két dolog talán be is ugrana mindenhonnan, de ez nagyon kevés.
Újabb párát leheltem az ablakra, Dávid közelebb lépett, és vele a lovak is egyre közelebb ballagtak, körbevéve őt. Figyelt, mintha csak hozzá beszéltem volna.
– És már nem él senki, aki el tudná mesélni, miken mentünk keresztül a kénytelen menekülések közepette. De Atyám! – fordultam egy pillanatra hátra, a kanapén üldögélő papra, aztán újra Dávid figyelő arcára néztem. – Talán az út nem is lényeges, hiszen mindegy volt, hogy hegyvidék vagy síkság… Tengerpart avagy sivatag. Lakás vagy ház, tornyos, vagy inkább terebélyes – mindig minden ugyanolyan volt. Ádám nem akart barátkozni senkivel, míg én… Amint beilleszkedtem és megtaláltam a helyem, jött a horror. Mennünk kellett. Tőlem folyton csak elvettek. Újra és újra.
Dávid bólintott.
– Talán a kezdet és a vég a fontos. Mert itt voltunk! – rántottam arcom hátra, az Atya felé. – És itt… Itt igazán történik az élet. Még akkor is, ha förtelmes is. Meg kell magyaráznia ezeket a történéseket! El kell mondania, mi vagyok, és azt, hogy mit kell tennem.
Elfordultam, és háttal a hűvös ablaknak dőltem, majd felültem a kipárnázott párkányra.
Ferenc Atya úgy bámult rám, mint ahogy Barna szokott, ha pszichózis jeleit sejti a kusza mondataim mögött.
– Lányom, az élet misztérium. A küldetésünk célját csak maga a Szentlélek tudhatja, mindannyiunknak saját magunknak kell felismerni ezt. Gyarlóak vagyunk, bűnösök, kínt okozva a szülőanyánknak már egyből a világra jövetelünkkor. Az élet, gyermekem, iskola. Emberöltőknyi készülés a lélektisztulásra, hogy a halálunk napját követően…
– A mennyországba juthassunk… – vágtam közbe. – De konkrétan, Ferenc Atya! Rólam, és a családomról mit tud? Hogy lehetett kapcsolatban Ruszlanaval? Az anyámmal, aki ugyan nem a mennyországra készülődött!
– Te vagy a fontos. Nekem rád kellett vigyáznom… – kezdte, és csuhája mélyéről rózsafűzért húzott elő. – A tested Ruszlanatól van, de a lelked Szent Olgáé – zárta le a gondolatot.
Néhány másodpercig türelmesen vártam, míg babrálja a borostyánkő fűzért, aztán ráförmedtem.
– Na, ezt is hallottam már! De nekem ez semmit sem jelent! – fakadtam ki. – Ez mi a fenét jelent, Atyám? Mi az a lélek? Mi??? És mit számít ez? És én? Miért vagyok én olyan fontos, és a lelkem? És Olga?
– Egyikőnk sincs beavatva – válaszolta végül, újra rám pillantva. – Nem tudjuk a játékszabályokat, tán unalmas is lenne!
Szavai baltaként hasítottak belém. Zsolti mondta ugyanezt millió évvel ezelőtt.
– JÓ! – nyögtem. – Hagyjuk már az univerzális baromságokat! Nem azt kérdezem, hogy tojás, vagy tyúk volt-e korábban, Atyám! Mondja el, hogy honnan ismeri a családomat, és honnan veszi, hogy én fontos vagyok, meg hogy közöm van egy szenthez. NEKEM?! Pont nekem, akinek minden nap emberek halnak meg a keze között. Nekem, aki állandóan megbánt mindenkit. Aki nem törődött az apjával, a testvéreivel, és mindazokkal, akik tiszta szívvel szerették… Egy önző, sekélyes, durva, lelketlen lány voltam. Atyám, még magát is elhagytam, ahogy Istent is, vagy ahogy ő hagyott el engem – zúdítottam rá az örökös bűntudatom tükörszilánkjait.
– Olga dédmamád a nővérem volt – közölte.
– Na, persze! – vágtam rá. – Ez most már egy brazil szappanopera rokoni viszonyain is bőven túlmegy – nevettem el magam. De az Atya nem viccelt.
– Egy árvaházból hozott ki az öcsémet és engem, ahol önkéntes nővérként dolgozott, majd magához vett minket – folytatta mellőzve az idióta gyerekes megjegyzésemet.
– Atyám, mégis hány éves maga, száz??? – reszkettem felé, amikor kezdtem felfogni, hogy eljött végre a pillanat, melyben végre megtudhatok fontos infókat.
Szélesen elmosolyodott.
– Minek nekem már az új fogsor, nem igaz? Ha úgysem tudom elhordani!

Most én nem értékeltem a viccelődését. Újra belém mart elkényeztetett önzőségem netovábbja, hogy még az Atyáról sem tudok semmit. Aztán eszembe jutott Zsolti. A Voronovok, az ő Voronov dédpapája, Olga dédmamám szerelme, amiről Ferenc Atya biztos, mindent tudott.
– Kilencvenkilenc éves vagyok már, kislányom – válaszolta végül.
– MI??? Hát, az meg hogy lehet, Atyám? Hogy lehet ennyi évet élni? – És akkor legszívesebben lenyeltem volna a saját nyelvemet. – Ne haragudjon, Atyám… Még száz évig legyen itt nekünk – rebegtem.
Legyintve nevetett.
– Úgy értem – nyeltem egyet –, hogy lehet, hogy semmit sem tudok magáról? Hogy került Oroszországba?
– Csak annyit tudok, lányom, hogy az anyám olasz volt, az apám magyar. De ez már az őskor, gyermekem – nevetett ismét.
– És az öccse? Ő hol van? Vagy mi történt? Hogy került Olgától Magyarországra? És én? És mi? Maga miatt, Atyám? Magához hozott Ruszlana haza?
Túl sok kérdés volt ez egyszerre. Láttam az Atya vénséges szemén, ahogy a múltba réved elhomályosulva.
– Apám szülővárosába menekített minket Olga, miután Oroszország belépett a világháborúba, és a nagyhercegnők elleni ellenállás egyre kiélezetté vált.
– Istenem, miért nem jött ő is?
– Hű volt, Norci. Hű a családjához, és a hazájához. Harcolni akart a legvégéig. Persze, nem úgy, mint Ruszlana. Olga a sebesült katonákat ápolta. Őket nem akarta magukra hagyni. Aztán mégis kivégezték, a szüleivel, testvéreivel együtt. Anyád ezt próbálta megbosszulni.
– Gyűlölöm magam – pusmogtam közbe.
– Az öcsém, Leó a Gárdonyi villában maradt. Talán hallottál róla, az Olga-hágó nyugati szorosán túl van, apám birtoka volt még hajdanán.
– Szóval az van nyugaton! – döbbentem rá. – Miért mondja akkor mindenki, hogy nyugaton semmi sincs?
– Rémtörténeteket terjesztettünk akkoriban a fiataloknak arról a helyről – mosolyodott el. – Örömlányokkal teli, kábszer- és tivornya-házat tartott ott az öcsém.
– Neee… Fincsi! – döbbentem meg elvigyorodva. – Ádám járt ott – nevettem fel –, nem csoda, ha annyira féltett a drogoktól. És olyan jó volt az én bátyusom, hogy ő is azt mondta a többieknek, hogy ne is akarják tudni, mi van ott – lábadt könnybe a szemem.
Aztán egyszer csak a vákuum. A kegyetlen sötét újra a jelenbe szippantott. Másodpercezredek alatt állt le a vérkeringésem, és zsibbadt el mindenem.
– Gárdonyi? – esett ki elszáradt ajkaimon át a név…
Az Atya könnyedén bólintott.
– Gárdonyi a vezetéknevem, igen.
– Az öccse pedig…?
– Leó sajnos néhány hónapja hunyt el.
– Műtéti komplikáció – kockázta nyelvem a szótagokat. Az Atya értetlenül bólintott.
Mikor az Atyára néztem, már erősen szédültem. Lecsúsztam a párkányról, és lábaim megbénultak. Karom ledönthette a bronz tükröt a fésülködőasztalról, de én már csak a szilánkoktól ragyogó menyasszonyi ruhával szembesültem. A látvány azonban visszarántott az örvénylő jelenbe. Térdelésből lassú mozdulatokkal álltam fel, és többé nem tudtam az Atya szemébe nézni.
– Kislányom! – kiáltotta az Atya, amikor elbotorkáltam mellette.

Az ajtót fuldokolva téptem fel. A tesóim rohangáltak a folyosókon – mint forgalmas úttesten át pördültem tova körülöttük.
Aztán Szilvi… Rövid barna haj, csillanó piercingek arca minden szegletében, atombomba-villanó fehér mosoly… Aztán újabb botlás, az ötszáz lépcső legtetejéről.
Boltív-plafon huzat… Tótágast álló Jani… Pánik-vonásokkal lihegő jégillatú szavai… Aztán kezem az arany lépcsőkorláton.
Daraboló trappolás le és le. A menny-magas karzatról le-le levegőért rimánkodva a pokol felé…
Ismerős idegenek és idegen ismerősök.
Peti… Mellkasához húzó karja.
– Mi a baj? Mi a baj?
– Megöltem.
Eltépő karfonat… Végtelen lépcső… Ádám és Tamás arca… Visszanézve ismét botlás… Zuhanás Zsolti karjába. Elernyedés az ölében. Halálvágy őrületes belső sikolya.
– Maradj velem.
– Meg akarok halni.
Erő-villám… Fuldoklás tovább… De a pokolban még nehezebb lélegezni… Kapu, újabb lépcsők… Le és le…
– Takarodj, rohadt dög! – Lófal…
Aztán csak a hideg csend… Futás, rohanás ki a világból… Tenyerem a jeges Porsche-n, és az út legvége.
Dávid.

– Csak hagyd, hagyd, hogy működjön… a tüdőm…
– Hagyom – emelte fel kezeit.
Sok perccel később még mindig az autó ablakaival küszködtem: nyomtam, csapkodtam, sikáltam. Aztán rúgni kezdtem a kerekeit, és a lélegzet fuldoklása elfojtott könnyeket préselt az arcomra.
Akkor felálltam, először rá, aztán hátra néztem a kastély felé – senki nem követett.
– Mennyi gyász húzza a szívedet – szólalt meg végül.
– Ne kezd, baszki, mert…
Megöllek– kántálták a gondolataim, de nem tudtam kimondani. Elnevette magát.
– És hogy csinálnád? – kérdezte vigyorogva.
– Nem is tudom, hogy szeretnéd? – morogtam rá. Megvonta a vállát.
– Nekem teljesen mindegy! Te hogy halnál meg?
– Nekem is mindegy, mindenhogy próbáltam már, de nem megy – hadartam még mindig zihálva.
– Norci… – lépett közelebb mosolyogva. – Tudod, hogy mindent megtettél érte…
– Ó, dehogyis mindent, Dávid – vágtam rá. – Annál sokkal, de sokkal többet is. De nem sikerült – sírtam el magam.
– Szeretnéd feltámasztani? – kérdezte elkomolyodva. – És vele együtt azt a sok bűnözőt is, akiket megöltek a szüleid? Vagy azokat, akik kivégezték a Romanovokat?
Nem tudtam válaszolni.
– Hát, persze, hogy fel – tette meg helyettem. – Te képtelen lennél dönteni életek felett.
– Pedig azt teszem – vágtam rá.
– Dehogy teszed – rázta a fejét. – Csak feltámasztod azokat, akiknek talán véget ért az út. Aztán nem törődsz a következményekkel.
– Ja, tudom. Mindegy, egy szar vagyok. Bárcsak meghalnék!
– NA! – szólt rám, és újra mosolygott. – Olga és Pavel nem lehettek együtt. Királylány és tiszt akkoriban nem köthetett házasságot. Most itt az ideje, hogy beteljesítsd ezt helyette. Ott a te Voronov-od – mutatott a kastély felé.
– Azt a kurva! Ezt nem hiszem el! – bukott ki belőlem, ahogy megláttam Zsoltit a sövény mellett cigizni egy szál pólóban.
– Ja – nyögte Dávid. Aztán rám nézett. – Na, menj szépen vissza! Szüksége van rád!

Igen

– Atyám, Atyám, jól van? Szorít a mellkasa? Nem kap levegőt? Szédül? – léptem Ferenc Atyához, és megragadtam a vállait.
Próbált válaszolni, de nem találta a szavakat, ahogy tekintete még mindig a mellkasomon reszketett.
Zsoltihoz fordultam, és rémülten tátogtam felé: „agyvérzés? ”. Egy pillanatra lehunyta a szemeit, és megrázta a fejét, aztán hozzám lépett, a nyakamhoz nyúlt, és kikapcsolta a nyakláncomat. Lopva Jácint felé fintorgott arca, ahogy a tenyerében nézegette a láncot és a keresztet.
Értetlenül néztem vissza az Atya felé.
– Lányom! – lépett felém suttogva, miközben bólintva lesimította könyökéről Dávid szorítását.
– Mondja már Atyám, mi baja van? – reszkettem.
És akkor egyszer csak prédikálni kezdett, meg sem várva, míg a teremre teljes csend száll. In medias res kezdte el az esküvőt…
– A nép, amely a sötétségben lakott, nagy világosságot látott, és akik a halál földjén és árnyékában laktak, azoknak világosság támadt. Ettől fogva kezdte Jézus hirdetni: “Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa. “
Amikor a Galileai-tenger partján járt, meglátott két testvért, Simont, akit Péternek hívtak, és testvérét, Andrást, amint hálójukat a tengerbe vetették, mivel halászok voltak. Így szólt hozzájuk: “Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket. “
Azután bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának evangéliumát, és gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget a nép körében.
Nagy sokaság követte Galileából, a Tízvárosból, Jeruzsálemből, Júdeából és a Jordánon túlról. Amikor meglátta a sokaságot, felment a hegyre, és miután leült, odamentek hozzá tanítványai.
„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek. Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent. Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek. *
Tartott néhány másodperc szünetet, tekintetét mélyen az enyémbe áztatva, és felém suttogott.
– És te vagy Isten lánya.
Mintha lenne Istennek lánya – kétkedtem erőteljesen, de a hosszú-hosszú évek során már megszoktam az Atya és Dávid számtalan prédikációját véleményezés nélkül hagyni.
– Amikor Jézus Péter házába ment, látta, hogy annak anyósa fekszik és lázas – folytatta aztán fennhangon. – Jézus megérintette a kezét, és elhagyta az asszonyt a láz, az pedig felkelt, és szolgált neki.
Amikor este lett, sok megszállottat vittek hozzá, ő pedig szóval űzte ki a tisztátalan lelkeket, és minden beteget meggyógyított, hogy beteljesedjenek az Ézsaiás próféta által mondottak: “Erőtlenségünket ő vette el, és betegségeinket ő hordozta. “*
– Te vagy. Te hordozod – suttogta hozzá, aztán folytatta:
– És történt, amikor Jézus asztalhoz telepedett a házban, sok vámszedő és bűnös jött oda, és letelepedtek Jézussal és az ő tanítványaival együtt. Meglátták ezt a farizeusok, és szóltak tanítványainak: “Miért eszik a ti mesteretek vámszedőkkel és bűnösökkel együtt? ” Ő pedig, amikor ezt meghallotta, így szólt: “Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket. “
Amikor Jézus továbbment onnan, csatlakozott hozzá két vak, és ezt kiáltotta: “Könyörülj rajtunk, Dávid Fia! “*
Amint meghallottam Dávid nevét a Bibliából, kérdőn ránéztem. Kissé hátrébb lépett, és oldalra, de ott maradt az Atya közelében.
Tekintetéből azonnal jött is a válasz.
– Csak úgy vagyunk rokonok, amennyire bárki. Az ük-ük-ükapánk volt közös – sugallta, és ezt a mondatot már hallottam tőle valamikor nagyon rég…
Akkor Zsolti szorosan mellém lépett, és a kezembe nyomta a nyakláncot.
– Fordítva volt rajtad a kereszt – suttogta.
Kissé megemeltem a láncot, és testen-kívüli állapot uralkodott el a zsigereimen, ahogy szemem a fordított keresztre döbbent. Talán fájt… Vagy inkább szörnyű fejszorítás uralkodott el halántékomon. Aztán az Atya szavai visszarángattak a hirtelen támadt rosszullétből.
– Ekkor megérintette a szemüket, és ezt mondta: “Legyen a ti hitetek szerint! “
“Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot.
Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt. “
Keresztelő János napjaitól mostanig a mennyek országa erőszakot szenved, és az erőszakosok igyekeznek hatalmukba keríteni.
Abban az időben Jézus gabonaföldeken ment át szombaton, tanítványai pedig megéheztek, és elkezdtek kalászokat tépdesni és enni. Amikor ezt meglátták a farizeusok, szóltak neki: “Íme, tanítványaid olyat tesznek, amit nem szabad tenni szombaton. ” Ő pedig ezt válaszolta nekik: “Nem olvastátok, hogy mit tett Dávid, amikor kíséretével együtt megéhezett? *
Újra Dávidra néztem. A hangja – nekem- együtt szólt az Atyáéval.
– Bement az Isten házába, és a szent kenyereket ették meg, amelyeket nem lett volna szabad megennie sem neki, sem az ő kíséretének, hanem csak a papoknak. Vagy nem olvastátok a törvényben, hogy szombaton a papok a templomban megszegik a szombatot, mégsem vétkeznek? *
Tekintetem aztán újra az Atya azúrkék szemeibe meredt.
– “Íme, az én szolgám, akit kiválasztottam, akit én szeretek, akit kedvel a lelkem! Lelkemet adom neki, és igaz ítéletet hirdet a népeknek. Nem szít viszályt, és nem kiáltoz, senki sem hallja hangját az utcákon. Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki, míg győzelemre nem viszi az igaz ítéletet.
De mondom nektek, hogy minden haszontalan szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján.
Dél királynője feltámad az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítéli ezt a nemzedéket, mert ő eljött a föld végső határairól. *
– Dél királynője? – fordultam Dávid felé, bólintott.
–Te leszel.
– De hát, ez itt dél, és ez a te birodalmad… Én csak vendég vagyok itt –reszkettem felé.
– Mindig is a tiéd volt a kastély.
– Jézus ezután nyomban kényszerítette tanítványait, hogy szálljanak hajóba, és menjenek át előtte a túlsó partra. A negyedik éjszakai őrváltáskor odament hozzájuk Jézus a tengeren járva. Péter ekkor így szólt hozzá: “Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vizen. ” Mire ő így szólt: “Jöjj! ” Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vizen, és Jézus felé ment. Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: “Uram, ments meg! ” Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta neki: “Kicsinyhitű, miért kételkedtél? “
Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait, és amit megkötsz a földön, kötve lesz az a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, oldva lesz az a mennyekben is. “
Amikor Jézus az Olajfák hegyén ült, odamentek hozzá tanítványai külön, és ezt kérdezték: “Mondd meg nekünk: mikor lesz ez, mi lesz a jele a te eljövetelednek és a világ végének? ” Fogtok hallani háborúkról, és hallotok háborús híreket. Vigyázzatok, meg ne rémüljetek, mert ennek meg kell lennie, de ez még nem a vég. *
Jókor mondja, Atyám – gondoltam magamban. Az egész kamaszkoromat végigrettegtem a háború miatt – többek között…
– De mindez a vajúdás kínjainak kezdete! Akkor átadnak titeket kínvallatásra, megölnek benneteket, és gyűlöl titeket minden nép az én nevemért. *
Akkor óvatosan felnyújtottam a kezem, mint az iskolában, hogy kérdezni szeretnék. Az Atya meghökkent, lopva körbe tekintett, aztán halkan hozzám szólt.
– Igen, gyermekem?
– Atyám, ez most Isten vagy Jézus?
Az Atya tanácstalanul pislogott, mire Dávid és Zsolti szinte egyszerre mordult rám.
– Ugye, aki nem járt be rendesen a hittan órákra?! – Dávid.
– Nem tök mindegy? Ne szakítsd félbe Ferenc Atyát, úgy talán hamarabb szabadulunk – Zsolti.
– Folytassa, Atyám – szusszantam, mire bólintott.
– Ha nem rövidülnének meg azok a napok, nem menekülne meg egyetlen halandó sem, de a választottakért megrövidülnek azok a napok.
Mert ahogyan a villámlás keletről támad, és ellátszik nyugatig, úgy lesz az Emberfiának az eljövetele is.
Közvetlenül ama napok nyomorúsága után pedig a nap elsötétedik, a hold nem fénylik, a csillagok lehullanak az égről, és az egek tartóerői megrendülnek. És elküldi angyalait nagy harsonaszóval, és összegyűjtik az ő választottait a négy égtáj felől, az ég egyik sarkától a másik sarkáig. *
– Miért a világvégéről beszél az esküvőnkön? – suttogtam Zsolti felé.
– Szerintem bepipult a nyakláncodon… – pusmogta vissza.
– Jézus pedig ezt mondta Péternek: “Bizony, mondom néked, hogy ezen az éjszakán, mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem. ” Péter így válaszolt: “Ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg. ” De miképpen teljesednének be akkor az Írások, hogy ennek így kell történnie? “
A főpap azt mondta neki: “Az élő Istenre kényszerítelek, mondd meg nekünk, vajon te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia! ” Jézus ekkor így felelt: “Te mondtad. Mit gondoltok? ” Azok így feleltek: “Méltó a halálra! ” Azután szembeköpték, arcul ütötték, mások pedig bottal verték.
Péter ezalatt kinn ült az udvaron. Odament hozzá egy szolgálóleány, és így szólt: “Te is Jézussal voltál. ” Ő azonban tagadta. *
Az Atya vett egy mély lélegzetet, és mélyen a szemembe nézett.
– Péter apostol kérése szerint fordított keresztre, fejjel lefelé feszítették meg, mert nem érezte méltónak, hogy úgy haljon halált, ahogy Isten gyermeke.
Nem néztem hátra, de a levegő oxigénjéből pontosan le lehetett mérni az emberek értetlenséggel kevert megbotránkozását.
– Gyere ide, lányom – nyújtotta felém karjait Ferenc Atya, és elhúzott Zsoltitól, néhány lépésnyire hátra, az égig érő ablakokhoz.
Nyelt egyet, mielőtt beszélni kezdett.
– Felfelé szaladó futótűz – az erőd, Norci, annak felszállása a mennybe.
– Tehát így döntesz? –szólt közbe Dávid hangja.
Felé néztem. Terpeszben állt, ujjait teste előtt összekulcsolva.
– Atyám, ha megszakadok, se értek semmit az egészből – Ferenc Atya bólintott.
– Olvastad Tamás levelét? – kérdezte hirtelen.
– Mi? – bukott ki belőlem. – Hogy jön ez ide, Atyám?
Akkor Zsolti lépett mellém, és éreztem légvételén, mozdulatain, mennyire feszült.
– Nem olvastad? – kérdezte az Atya ismét.
– Atyám – szólt közbe Zsolti. – Norci igent fog mondani, úgyhogy felesleges köröket prédikál épp.
– Ha igent akarna mondani, nem viselné a keresztet fordítva, ezt te is tudod, Zsoltikám – válaszolta a pap.
– Jaj, Atyám – nyögtem közbe. – Jácint volt, ő csatolta rosszul, de véletlenül! Nagyon siettünk, és így sikerült, ennek semmi jelentősége nincs – hadartam. – Kérem, adjon minket össze!
Az Atya bizonytalanul nézett ránk. Azúr szemei tanácstalanul pattogtak rólam Zsoltira. És akkor mielőtt még bármit felfogtam volna az egészből, felkapta a fejét, és a dulakodók közé szántott.

Dávid a talajon ült, Jácint sírt, Zsolti pedig majdnem felrobbant, nyaka Jani markába szorult. Akkor már úgy éreztem, senki sincs a teremben mögöttem, olyan síri csend lett. Óvatosan közelebb léptem, Jácint szólalt meg végül.
– Én csak haza akarok menni végre, nagyon hiányzik Tamás – zokogta Jácint.
– Neked nem Tamás hiányzik, hanem nem tudsz élni zabálás nélkül – kiáltott rá Jani. – Jobban szeretted a főztöm, mint engem!
– Hogy lehetsz ennyire önző, Jácint? – sziszegte Zsolti. – Hogy baszhatod el az utolsó pillanatban az egészet?
– Zsoltikám… – szusszant kérlelőn az Atya.
– Bocs, Atyám! – válaszolta, aztán Dávidra meresztette szemeit. – Te meg hogy képzeled, hogy megakadályozhatsz bármiben? Hogy elém állsz? Mit kell állandóan beléd botlanom? Miért nem takarodsz már el a büdös picsába az életünkből???
A teremben még a csend is megnémult. Megfagyott minden. A halvány-rózsaszín díszlet beszürkült, a nézőtérre folyékony kátrány pergett.
A szívem felsikított. Dávid rám nézett, és bólintva mosolygott, aztán könnybe lábadt szemét gyorsan visszafordította Zsolti felé.
– Rendben – válaszolta, aztán Zsoltihoz lépett, és kezét nyújtotta felé.
A fekete hajú, kreol bőrű férfi a szőke, fehér bőrűvel szemben. Zsolti nagyot lélegezve elfogadta a kézfogást.
– Ne menj el – próbálkoztam, de nem érkezett válasz. Még egy pillantás sem. Dávid ismét kisétált az életemből.
Néhány kínos tekintetváltást követően folytattuk az esküvőt. Az esküvőt, mely sokkal inkább egy rohadtul abszurd színjátéknak tűnt. És többé már figyelni sem bírtam. Sem az Atya szavaira, sem semmire, de szerencsére csak egy „igen”-t kellett kimondanom, aztán már vége is volt a ceremóniának. Alig vártam, hogy leigyam magam a sárga zöldig…

Jó néhány perc, óra volt még hátra a testen kívül töltött kényszer jó pofizásból, de amint lehetett, zokogva rohantam fel a szobámhoz.
A folyosó némán pihegett. Még emlékeztem Dávid szobájára, amikor beráncigált magához a bál előtt. Inkább oda nyitottam be.
Cédrusillatú volt a szoba, a csontfehér falon egy hatalmas, embernagyságú fakereszt függött. Az asztalához léptem, és gondolkozás nélkül nyúltam le a kereszt alakú tollát. Sietve körbenéztem, de a szoba teljesen sivár volt. Elmosolyodtam a dísztelenségen, és annyi év után már értettem, miért nincs szüksége a kereszten kívül semmire – hiszen olyan gazdag és színes volt a lelke, amelyben élt, és ahová engem is beengedett.
Behunytam a szemem, és rágondoltam. Éreztem érintését a kezemen, a tenyérpárnámon, lehajtva fejem beleborzongtam lélegzete rózsaillatába a nyakamon. Amikor kinyitottam a szemem, a szoba magánya nézett vissza rám. Akkor léptem ki én is az ő életéből.
Amint kezem elengedte a kilincset, az öcsémbe botlottam.
– Szia – mosolyogtam Ákosra, aztán egyből le is hervadt arcomról az öröm. – Mi a baj?
– Anya haldoklik.
Nem sírt, de mindene reszketett.
– MI??? – És csak akkor tűnt fel, hogy egyáltalán nem láttam Enikőt a nagy cécó közepette.
– Néhány hete… Kiújult a rák, és és… Segítened kell – suttogta.
– Hogy mi?! Most hol van? És én erről miért nem tudok? – faggattam, aztán megfogtam, és sietni kezdtünk a lépcsők felé.
– Zsolti megtiltotta, hogy… Ő megvizsgálta, és azt mondta, hogy már nincs értelme semmilyen kezelésnek…
A lépcső közepén megtorpantam, és bennem minden szilánkokra hasadt, ahogy az öcsém arcát bámultam – megdöbbentően hasonlított mindig is Tamásra.
– De talán te mégis… Talán, nem tudom. Megnéznéd?
– A kórházban van? – kérdeztem „igen”-ért imádkozva.
Bólintott.
– Kocsink van? – kérdeztem, és újra sietni kezdtünk a lépcsőn – amin most egyszer sem botlottam el…
– A Volvo – zihálta.

Megjegyzés:*Máté evangéliuma