Háló

Megtekintve: 192 alkalommal

NORA Második könyv (VII.)


Jácint

– Nagyon fáj? – bukott ki belőlem a kérdés, miután Dávid kénytelen-kelletlen magunkra hagyott, aztán azonnal egy fontosabb: – Mennyire súlyos?
Arcát gondterheltség komolyította, ahogy felém fordult, miután a folyosót mustráló figyelmét magamra vontam, és becsukta az ajtót. Jobb karján a kötés a zöld sebészpóló rövid ujja alól egészen a csuklójáig ért.
Az ágyamhoz sietett, óvatosan mellém ült, bal karját a hátam mögé csúsztatva. Akkor láttam csak meg, hogy a nyaka jobb oldaláról is kötés terjed a ruhája alá.
A szememet nézte, majd a kezemet, ahogy felé emelem, ujjaimmal tétován megérintve jobb vállát – a ruha alatt is kötés domborodott.
– Te hogy vagy? – kérdezte, de szemem nem bírtam levenni a fehér anyagról. Próbáltam alá látni, egyáltalán a pólója alá, hogy meddig lehet bekötve a teste.
Aztán eszembe jutott a legfontosabb kérdés.
– De ugye látott orvos? – Elmosolyodva bólintott. Megnyugvásom azonban épp csak egy másodpercig tartott.
Felültem, a hátamon karja feszült, hogy megtartson. Testem minden apró részletében felparázslott a fájdalom, így aztán mint rongybaba dőltem vissza Zsolti karjához.
– Hol fáj? – kérdezte aggódva.
– De rajtad kívül… – nyögtem, és próbáltam összeszedni magam, ahogy enyhült a szúró érzés. – Más orvos is látott? Ugye ellátták a sebeidet?
Kérdőn vigyorgott felém.
– Mert a sebész főorvos nem elég hozzá?
– Zsolti! – kiáltottam rá idegesen. Tűrve testem kínjait újra felültem, és kimásztam az ágyból. Felé fordultam, és a pólójához nyúltam. Nevetve fogta meg a kezem.
– Semmiség, Norc! Első- másodfok… Imi nővérke segített, ne aggódj!
– Látnom kell, Zsolti. Muszáj megnéznem, mi van a kötés alatt! – sóhajtottam nyugodttá szavaim hevét.
Felállt, és óvatosan a felkaromra emelte kezeit.
– Ronda, jó? – nézett mélyen a szemembe. – Ledörzsöltem a hólyagokat, pontosan tudod, hogy nézhet ki. De el kell hinned, hogy mindent úgy csináltam, ahogy az a tankönyvben van! – nevetett megint.
– Utálom, ha ilyen vagy – morogtam rá. – Ilyen mazochista! – vágtam hozzá, de vigyorgása merőben kezdett lenyugtatni.
– A kötéscserét csinálhatod, rendben? – mosolygott, és az arcomhoz bújt.
– Köszönöm, főorvos úr… – fintorogtam elhúzódva tőle.
– De te hogy vagy? – komolyodott el.
– Jól vagyok! – legyintettem. – Peti ügyes, biztos rendben ment minden.
Mosolygós szeme akkor kikerekedett, és keze a csípőmre csúszott.
– Peti??? – meredt rám, miközben értetlenül bámultam.
– Hát, Peti jött a mentővel, és már ott elaltatott. Azt mondta, visz egyből a műtőbe.
– Ó, azt csak szerette volna a kis bongyor seggarc… – sötétedett el Zsolti pillantása. Döbbenten vártam, hogy folytassa.
– Én szedtem ki a szilánkokat belőled!
– Te?! Mikor utoljára láttalak, épp megfulladni készültél…
– El is törtem volna a kezeit, ha hozzád nyúl – folytatta a morgolódást. – Norci, senki, de senki nem nyúlhat hozzád rajtam kívül! Soha!
Nem válaszoltam. Összeugrott a szívem és a gyomrom, amikor belém villant a vetélés. Vajon az ő kezébe születtek a halott gyerekeink?!
Megnémultam, fogsorom görcsbe rándult, csupán szemem kínlódott felé a soha fel nem tett kérdéssel.
– Pár szipi az oxigénmaszkból, és átugrottam a te mentődbe – válaszolta újfent vigyorogva.
– Petit meg kilökted a sztrádára, mi?
Fintorogva engedett el. Elfordultam, és a szekrényhez léptem, hogy levegyem a páciens-hálóinget, és átöltözzek zöldbe – jobb híján.
– Hé! Mondtam ilyet, hogy elhagyhatod az ágyat? – lépett utánam.
– Te bármit csinálhatsz? Neked még orvos sem kell? Nekem meg engedély kell ahhoz, hogy egyáltalán felkeljek? – fordultam vissza felháborodva.
– IGEN! – vágta rá gondolkozás nélkül. – Az orvosod vagyok, a főnököd, a vőlegényed! – meredt rám.
– És a testőröm… Ezt kihagyta, Hercegh főorvos! – vágtam rá, miközben áthúztam fejemen a hálóing nyakát.
Amikor a kék pöttyös ruha a padlón landolt, automatikusan a hasamra pillantottam: egy négyzetcentin két-három vágás, megszámlálhatatlan varrattal. Megdöbbentett a látvány, kötésre számítottam, de akkor vettem észre, hogy a hálóinggel együtt azt is lerántottam magamról. Sóhajtva néztem fel Zsoltira. Tekintete a sebeimre meredt. Talán egy perc is eltelt, mire újra a szemembe nézett, aztán hátra lépett kötszerért.
– A frankenstein teremtményed vagyok – közöltem, majd a szekrényhez léptem, és keresni kezdtem a legkisebb méretű ruhákat.
Néhány néma másodperc múlva érintése csupasz hátamon siklott, aztán követte csak az egész törzsemet belepő géz. Amikor végzett, ujjaival elsimította nyakamból a hajam.
– Megmentetted Jácint életét – suttogta a fülemhez.
Kezem megreszketett, miközben kihúztam a ruhákat. Megfordultam. Barna szeme meghatódottságtól csillogott fölöttem. Szusszantam egyet, és felhúztam a ruhákat. Összefogva a hajam hajgumiért fordultam vissza a szekrényhez – valamiért minden orvosi szekrényben hánykolódott egynéhány. Egy kézzel tapogatóztam, aztán Zsolti keze emelkedett az enyém fölé, és mélyebbre nyúlva kiemelt egyet. Nyúltam érte, de ő maga gumizta copfba a hajam.
– Miattam halt meg majdnem, Zsolti! – válaszoltam végül bevágva a szekrényajtót, és újra felé fordultam.
– Ezt hogy érted? – kérdezte halkan.
– Csak… – sóhajtottam. – Csak eperöntetért mentünk… De… – Zsolti fürkészve az arcom nézett egyik szememből a másikba, de nem folytathattam.
Nem mondhattam el neki, hogy legszívesebben levetettem volna magam a hegyről, és azt sem, hogy majdnem nekivágtam a hágónak…
– Mit de? – kérdezett vissza sürgetve. – Te, ez most megint egy olyan dolog, mint amikor azt állítottad, hogy Ferenc Atya azért kapott infarktust, mert szidtad előtte Istent? – mosolyogta el magát a fejét rázva.
– Húztam az időt – szusszantam. – Ha hamarabb visszaérünk, akkor Jácint idejében eszik az inzulin után.
– Ó, igen – bólintott egy hatalmasat, miközben közelebb lépett, bal kezével a szekrényajtóra támaszkodva. – Ez pont ugyanaz, Norci. Egyáltalán honnan tudtad, hogy cukorbeteg? Hogy inzulint használ? Még Jani sem tudott róla, és azt hiszem, senki sem.
– Én sem tudtam.
– Dehogyisnem! – vágta rá. – Ott volt a táskádban a glükóz! Miért hordanál a táskádban még azt is? Nekem miért nem mondtad el?
– Mondom, hogy nem tudtam róla! – húztam ki magam. Szeme szúróssá szűkült.
– És akkor miért volt nálad glükóz? – meredt rám hitetlenkedve.
De Ádi búcsúleveléről sem beszélhettem neki. Nem mondhattam el, hogy Janival olvastuk el, mert halálosan megsértődött volna. És akkor belém vágott a felismerés… Nem csak Ádié, de Tamás levele is a házban égett.
– Csak annak a kibaszott esküvős magazinnak nem lett baja! – bukott ki belőlem.
– Norci! Beszélj!
– Azt hiszem, Ádi tudta – nyögtem végül.
– Mi…? Ádi? Mit? – engedte el a szekrényt, és visszalépdelt az ágyhoz, majd leroskadt rá.
Nem válaszoltam, csak bámultam a padlót.
– Mindent tudnom kell! Mindent. – szólalt meg végül.
Ránéztem. Jobb karja tétován lógott lábai között, bal könyökével térdére támaszkodva bámulta a padlót.
– Mielőtt elveszlek, Norci! Mindent tudnom kell rólad! – bukott ki belőle.
Egy másodperc alatt ment fel bennem a pumpa.
– Akkor ugrott az esküvő, Zsolti! – vágtam rá.
Tekintetét lassan emelte felém. A fejemet tekertem.
– Te még így is többet tudsz rólam! – sziszegtem, és közelebb lépdeltem hozzá. – Neked kell elmondanod mindent! Rólam! Hiszen, Zsolti… Hiszen…
– Azt nem lehet – sóhajtotta. – Hjaj, azt hiszem, akkor először mégiscsak szóba állok doktor Hálivúddal – morogta a tarkóját dörzsölve, aztán újra rám nézett. – Hogy álltok a múltban való ásatásokkal?
Akkor újra szájzárat kaptam. Eszembe jutott mindaz, amit Barna hozott a felszínre homályos memóriámban. Eszembe jutott apám, a szexuális abúzus, amit Zsolti sohasem tudhat meg. A beteges hozzáállásom az étkezéshez, vagyis a nem-evéshez.
Aztán hirtelen felpattant, és hozzám trappolt. Megfogta a vállaimat.
– Az nem lehet, Norc, hogy még az a bájgúnár is többet tud nálam!
– Ő nem a pasim! Ő csak egy kívülálló. Nem számít, ő mit tud – próbálkoztam, de a rémült hebegésem most is – ahogy mindig is – csak még sötétebb zsákutcákba kergetett.
– Úgy van! Az viszont nagyon is fontos lenne, hogy én mindenről tudjak!
A padlót bámultam – a szokásos földelnyelésért óhajtozva. Nyeltem egyet, majd újra próbálkoztam kivágni magam valahogy.
– Leszállhatnál rólam, semmi ilyesmit nem titkolok, mint Jácint. – Markai még mindig a vállaimat szorították.
– Milyesmit?
– Semmi betegséget nem titkolok, amivel kényem-kedvem szerint teszem tönkre magam a vegetatív élvezetek oltárán – pusmogtam, de pontosan ezt akarta hallani.
– Hm. Hogy minek az oltárán, arról doktor Hálivúdnak biztos több fogalma van, de most, hogy Jácintról kiderült az a… Ez az… „amennyit eszek, annyi inzulint lövök” – agybaj, kezdem azt hinni, hogy végig neki volt igaza.
Kérdőn nézett rám. El akartam rohanni, azonban a lábaim mégis földbe gyökereztek. Reszketni és szédülni kezdtem. A gyomrom kavargott, a zokogás fojtogatott, mégis lebénultam.
– Hé… Hé-hé – húzott magához.
Akkor ő is megrezzent ölelésünk súrlódásától. Lassan húzódtam el tőle. A mellkasára néztem, aztán a szemeibe.
– Nagyon fáj? – karcolták torkomat a szavak.
– Nem – vágta rá apró mosollyal. – Norci, az életben vannak pillanatok, amik fontosabbak a többinél. És te… Ahogy megsejted, hogy valami sorsdöntő, vagy valami olyasmi fog történni, ami előrevisz, ami előrevinne, te egyből megtorpansz, és hanyatt-homlok elrohansz.
Óvatosan bólintottam.
– De én itt vagyok. Veled. Melletted. Nem ellened! – folytatta. – Voltam valaha igazságtalan, vagy következetlen, esetleg impulzív, vagy bármi lelket sértő a főnöködként?
– Nem, nagyon jó főnök vagy – bólintottam.
– És az orvosodként…? – Hangja szinte nyikorgott.
– Szintén – sóhajtottam.
– Valamiért aztán végül mégis igent mondtál – vigyorodott el. – Szeretlek téged. Miért félsz tőlem? És… – tette hozzá gyorsan. – Most ez egy történelmi pillanat lesz. Norci végre beszélni fog!
– Jól van – fújtam egy nagyot. – Mert… Zsolti, megint kihagytad azt, hogy eredetileg a testőröm voltál. Mielőtt még az orvosom, a pasim, a főnököm… És bennem mindvégig ott motoszkált az, hogy nem csak kötelességből vagy-e velem. Mellettem… És nem ellenem – ismételtem a szavait.
Értetlenül ingatta a fejét.
– A legelső találkozásunk, az a teliholdas, téli, jéghideg este. Te másnak mutattad magad, mint aki valójában voltál. És utána még sokáig. Én azt hittem, hogy csak egy kedves srác vagy a szomszédból, aki azért ólálkodik az ablakom körül, mert valóban érdeklem. De aztán kiderült, hogy téged egész más cél vezérelt arra, hogy a közelemben legyél. Talán még most is csak megszokásból, valami ősrégi kötelezettség láncol téged. És nem a szerelem.
– Én csak egy kedves srác voltam a szomszédból. – vágta rá. Szavai megreszkettek. – Nekem fogalmam sem volt, hogy kik vagytok, mi még nem éltünk ott, amikor te kicsi voltál. Én csak azért ólálkodtam ott, mert minden éjjel láttam a kivilágított ablakodat a szobámból. És amikor odaértem, láttam, ahogy a pusztára nézel, a távolra. Oda vágytál, messzire… Messzire és le, a mélybe. Szerettem nézni a tekinteted, ahogy magába szívta a távolt, a mélyet szabadságért imádkozva. Beleszerettem a tekintetedbe, mert mélységeddel a magasságodat is megismertem. Az egész világ tárult belőled elém, ami azonnal a részem lett. Anyád azonban Dávidnak szánt, és amikor elolvasta a naplódban, hogy engem szeretsz, ultimátumot adott.
– Akkor mentél el másfél évre – vágtam közbe.
– Én nem mentem sehova – mosolygott fájdalmasan. – Legtöbbször akkor is ott voltam, de többé nem vehettél észre.
– Nem mentél el? – dermedtem meg.
A szoba egy teljes kört fordult testem körül, az ágyhoz dülöngéltem, és leszédültem mellé.
– Nem – rázta meg a fejét, és nyelt egyet. Szeme félénken rezzent felém. – De nem csak anyád… Az egész fasiszta világotok Dávidnak szánt. És nem csak a földi világ, Norci! A túlvilág is.
– A túlvilág? – kerregtem szinte hangok nélkül. Bólintott.
– A jóslat – sóhajtott.
– És most történelmi pillanat következik, amelyben Norci végre megismeri a jövendölést – suttogtam fájdalmasan.
Barna írisze acélszürkén kezdett repedezni, miközben lassan tekerte a fejét.
– Döntened kell – suttogta végül. – Vakon kell bíznod a kettőnk szerelmében. Nem fogom elviselni, Norci, ha bekavar a rohadt Romanov-átok!
– Hát, ez mégsem egy történelmi pillanat akkor – nyögtem.
– Nem tudok erről többet beszélni… – morogta.
– Hát, hogyne, Zsolti – dünnyögtem. – Én viseljem el, hogy nem mondasz el mindent, bezzeg nekem kötelességem lenne. Ezt nem teheted!
– Ez mindig is így volt, Norci. És ennek ellenére tudtál velem együtt élni. Most, hogy igent mondtál, most bezzeg kapaszkodsz bármilyen ürügybe, hogy ismét elmenekülj – vágta az arcomba.
És erről már nekem sem volt fogalmam. Csak azt tudtam, hogy Ádi hogy látta… Ő pontosan ismerte a családunkat, a jóslatot, engem. Mindezen tényeket latba véve írta azt, hogy menjek hozzá Zsoltihoz. És Ádám, ő mindig tévedhetetlen volt.
– A feleséged szeretnék lenni – szólaltam meg végül. Tekintete hazugságmorzsákat kutatott szemem méregzöld sávjai mélyén. – Szeretlek téged! Mindig is szerettelek, amióta csak felrángattál a hóból.
– Akkor most ne huppanj vissza, Norc, és segíts nekem – szuszogta a hajamba, ahogy magához húzott. – Mondd el, hogy mi bajod van!
Elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézzek.
– Alvad a véred – közölte.
– Peti beszúrta a plazmát a mentőben – magyaráztam, mire könnyek szöktek a szemébe.
– Az a szerencsétlen fasz VIII-ast szúrt be IX-es helyett!
– Mi??? De miután erre rájöttél, szúrtál IX-est – próbálkoztam.
– Nem jöttem rá. Alvadt a véred… Csak a napló aláírása után láttam a számot.
– Elírta.
– Beszéltem vele. VIII-ast adott be. Aztán beszéltem a vérbankkal is, végigkövettem a tasak útját egészen a vénádig.
– Lehetetlen! Faktorszintet nézettél?
– Igen. A véralvadásod olyan, mint mindig. Semmilyen. Mint egy hemofíliásé. Az INR-ed alapján el kellett volna vérezned! Norci! – állt fel, majd az ablakhoz lépett. – A műtőben a szemem láttára alvadt meg a véred! Mint akkor, a foghúzás után – fordult felém, és nekidőlt a párkánynak. – Magyarázd meg, mi folyik itt! – kiabált rám.
– Talán épp vérzik a szobor – merengtem vissza a múlt útján, egészen a legelső furcsa és megmagyarázhatatlan véralvadásomra.
– A Jézus szobor?! – nyekeregte felém lépve. Bal kezével megfogta az enyémet, és magához húzott. – Norci, orvos vagy – folytatta.
Bólintottam.
– Annak is rossz – vágtam rá. – Erre nincs orvosi magyarázat, és kész.
– Dehogy nincs! – vitázott. – Annó a drogról is képes voltál a képembe hazudni, most is valami ilyesmi van! – fakadt ki. – Soha senki nem fog tudni érdemben kezelni, ha te magad ellen vagy – emelte a hangerejét egyre erőteljesebbre. – Önmagad ellen, a gyógyulás ellen, a világ ellen! És mindezzel együtt ellenem is! Az egész életünk a betegségeidre ment rá, Norc! – kiabálta. – Talán mindvégig te kergettél minket a sötét zsákutcába! Úgyhogy, most itt, szépen elmondasz mindent!
– Mindenről tud, főorvos úr – suttogtam tekintetem a padlóra ejtve. – Hiszen együtt élünk! Ismersz. Mindenről tudsz, én sem tudok többet – néztem újra rá.
– Beleőrülök ebbe, kicsim – harapott az ajkába, aztán meg is dörzsölte azokat. – Nem gyógyulhatsz ki a hemofíliából! Ilyen nincs!
– És ha mégis? – kérdeztem vissza óvatosan. – Melyiket választanád? A sikert logika nélkül, vagy a biztonságos, publikált tudományt… Örökké a szakadék szélén csingálni?
– Hogy meggyógyulj! – vágta rá. – De te mit választanál? A vérzékenységet, vagy más apát?
– Más apát! Mert akkor Tamás még mindig élne – sírtam el magam.
Akkor nem törődött az égési sebeivel. Magához rántott, és erősen átölelt.
– Mindent tudnom kell. Mindent – suttogta a hajamba.
A pillanat kietlen tanácstalanságát az ajtó nyílása törte meg. Lenyelve könnyeimet rohantam oda. Megölelve őt azonban még jobban kitört rajtam a zokogás.
– Hogy lehetsz ilyen hülye, Jácint? Orvos létedre? Hogy? – szólalt meg Zsolti halk, lágy hangon, miközben hozzánk lépett.
Elhúzódtam tőle. Gyémántszürke szemei engem figyeltek.
– Ne haragudj! – hüppögtem felé.
– Te ne haragudj – válaszolta, aztán fejem felett Zsoltira nézett. – Ti ne haragudjatok, felgyújtottam a házatokat, az egész birtokot, az erdőt, a tópartot… És igazából nem is tudom, hol ért véget – Jácint újra felém döntötte arcát, bőre most is olyannyira tökéletesen sima volt, mintha ő ott sem lett volna.
– A tűz… – döbbentem rá.
– Dávidék kibaszott rózsaligeteinek semmi baja nem lett – dühöngött Zsolti. – Bár úgy tudom, hogy legalább a rohadt lovak elmenekültek. De minden porrá égett, észak, kelet pedig egészen a hágóig.
– Mindeneteket felgyújtottam – sóhajtotta Jácint, majd elengedett, és leült az ágyra.
– Köszönöm – leheltem végül.
Zsolti felém rántotta tekintetét.
– Norci, ne kezd!
– Mi van? – mosolygott felém Jácint. – Csak nem a „hol éljünk” konfliktot oldottam meg ezzel? – kérdezte, de nem válaszolhattam. Zsolti haja már így is füstölgött a vérző szobor említése óta.
– Valami olyasmi – dünnyögte Zsolti, még mindig rám szűkítve szemhéjait.
– Szóval akkor… – kezdte Jácint bátortalanul. – Még mindig úgy gondolod, hogy lehetek az esküvői tanúd? – mosolygott rám kínosan.
Elmosolyodva lábadt újra könnybe a szemem. Zsoltira néztem, ajkába harapva várta a válaszom.
– Hát persze! – nevettem Jácintra, aztán sebfájdalom ide vagy oda, ráugrottam az ágyra.
– Az jó, mert amíg vártam rátok, ki is választottam mindent, és Istennek hála, kimentettem a magazint – sorolta lelkesen a szavakat, miközben újra az ölelésébe bújtam.
– Istennek hála… – sóhajtottam újra a búcsúleveleken őrlődve.
– Remélem, diétás vacsit választottál a lagzira, Jácint – dörmögte át a szobát Zsolti.
Rosszallóan fordítottam arcom Zsolti felé.
– Én meg remélem, hogy templomi zenének a „Hold me, thrill me, kill me” –t választotta… – tekertem felé a fejem dühös pillantásokat lövellve.
Fintorogva forgatta szemét.
És akkor egyszer csak valaki berúgta az ajtót. Még Zsolti is megrezzent a nagy robajtól. Jani volt. De mintha nem is ő lett volna. A birka türelmű, hatalmas szívű, örökké higgadt férfi most úgy fújtatott, mint egy bika.
Jácint mindkét kezemet megszorította, gerince félénkké görnyedt. Márványvonású arca minden pórusa összegyűrődött, hosszú, fekete szempillái egyenként reszkettek meg.
– Jani – lépett hozzá végül Zsolti.
Megérintette a kilincsre görcsölt ujjait lefejtve azokat a fémről.
– Jani! – ismételte halkabban Zsolti, amikor végre sikerült kizökkenteni Jay-t a mérhetetlen érzelmi sokkból.
Zsoltira nézett. Talán percek teltek el így, miközben mozdulatlanul, némán nézték egymást. Amikor Jani arcán végiggördült egy könnycsepp, Zsolti felém fordult. Fel akartam állni, de Jácint görcsösen újra magához rántotta a kezeimet.
– Ne félj – súgtam felé. – Te vagy a mindene!

Ítéletidő

A karomat figyeltem, a különösen forró nyár karamellbarnára színezte. Mozdulatok nélkül lengett a mély felett. Fent a vakító ég, lent a felé nyújtózkodó mező. Alkonyillat volt és lélegze-fény. Hibátlan bőrömről a távolba siklott a tekintetem. Zsolti közeledett a házunk felé, át az ösvényen, mely összekötött minket.
Észak és kelet. Köztük csupán kettőnk lépteinek emléke. A halott gyermekeink sírhantja. Az a temérdek halott fűszál, melyet találkozásaink tiportak az elmúlás repedezett földjébe. Melyek még mindig élnének, ha mi sosem találkoztunk volna. Ha azon a téli éjszakán nem zúzom át a hólepel szűziességét, nem hágom át a határt, és rohanok a végtelenségig – ahogy anyám fogalmazott.
Betörtem hozzá, átgázoltam az életén, és most a megannyi porrá égett rom felett hozzá megyek feleségül.
Észak és kelet vérző sebekkel ég eggyé a tűzben. Felengedő fagy és olvadás? Avagy önnön hamvaink vagyunk?
Észak és kelet eggyé válik. Észak és kelet eggyé válik, így aztán mély szakadék választ majd el dél- és nyugattól. Védelem, avagy börtön.
Felsóhajtva életem tragédiáit zuhantam újra kamaszkorom rétjére. Közeledett. A naplóm betűi írták szerelmünket valóssá. Egy ártatlan tininapló miatt vált a sátán főellenségévé, akit végül legyőzött. Talán ez már valóban a happy end. Lényegében megölte a szüleimet. A kulcsok hozzá kerültek, melyekkel kiszabadított múltam rabságából.
Aztán bezárt a sajátjába. Talán megtehette. Talán valóban ő volt Isten hercege, az angyalok védelmezője, talán jogos volt minden korlát, melyet állított. Talán kikerülve a védelme alól valóban azonnal megöltem volna magam – akár akaratlanul is.
Az ablakom alá érve oldalra biccentette fejét, rám mosolygott, aztán eltűnt. És vele eltűnt a mező is. Lángeső perzselte végig az otthonunkat, hamuvá gyújtva az ablakban álmodozó kamasz Norcit. És nem csak őt, Zsoltit is. Azt a kedves szomszéd fiút, akinek minden egyes megnyilvánulása a hülyéskedés jegyében szólt. Az a mérhetetlen nyugodt lazaság, a könnyed mosoly ajka szegletében… Ez is, és az a magabiztos szenvedély is köddé vált. Már jó ideje állandóan félt. Többször és jobban, ahogy azt én tettem. Csak remélni mertem, hogy az esküvővel bebizonyíthatom neki újra, ahogy a kamasz Norci a kedves szomszéd fiút szerette, most én… Mindenek után, mindenek árán is én, a felnőtt Norci a megkomolyodott, felelősségteljes Zsolti mellett akarja leélni az életét. Hiszen tudtam, hogy ez nem lehet kérdés, ennek így kellett lennie.
Ádám utolsó parancsolata.

Megugrottam, ahogy a térdemet érintő kezére fordult a tekintetem. Aztán a szemébe néztem, előttem guggolt. Mögötte, a váró ablakán túl hatalmas vihar dúlt. Szerelmünk összes nyara véget ért. Eljött az ősz, annak is visszafordíthatatlan haldoklása – sötétséggel, köddel, nyirkos párával, hideg esőzésekkel.
– Félsz? – vonta újra szemeibe pillantásom.
– Nem – mosolyodtam el. – Nincs bajom, Jay megígérte, hogy nekem is kifehéríti a fogaimat. Már csak én vagyok hátra, még Ferenc Atya is új fogsort kapott – válaszoltam, és a kezébe nyomtam a röntgent.
Felállt azzal a kezében. Szemei végigfutottak a felvételen, majd visszaadta.
– Úgy értem, az esküvőtől – suttogta.
Felálltam, közel léptem hozzá, szabad kezemmel megfogtam az övét. Aggódó tekintetét figyelve újra rámosolyogtam.
– Te félsz? – kérdeztem vissza, mire megszorította a kezem.
– Én nem félek semmitől – közölte, aztán megrezzent a mennydörgéstől.
Elnevettük magunkat.
– Jó, a hirtelen robajok természetes ijedség reakciót okoznak – szabadkozott vigyorogva.
– Na persze – nevettem ki.
– Szó…
– Szóval…? – kérdeztük egyszerre.
Szusszanva maga mellé húzott a fehér bőrkanapéra.
– El kell mondanod, mit érzel – szavai a padlóra pottyantak, aztán fordult csak felém.
Lassú mozdulatokkal nyújtottam vállam és nyakam mellkasa felé. Orrommal végigsimítottam állkapcsa alatt a bőrét.
– Hmmm, mentoleső áztatta hajnalt – búgtam a nyakához, aztán emeltem csak tekintetem az arca felé. – Áú – Akkor keze túl erősen fogta át csuklóimat.
– Hm – hökkent meg, majd megsimogatta a kezeimet.
Értetlen sértődöttséggel fürkésztem az arcát.
– Csak… Nem bírnám ki, ha megint elrohannál – válaszolta. – Inkább most mondd meg, ha bizonytalan vagy, Norci!
Újra felálltam, és elé álltam.
– Hozzád kell mennem – válaszoltam. Szemöldöke megrezzent.
– Kell…?
– Chjaj – sóhajtottam, aztán az ölébe ugrottam. – Igen, kell! – nevettem. – Bár szerintem óriási bajba keveredsz, Zsolti.
– Már rég… Réges-rég nyakig benne vagyok, szívem – mosolygott bizonytalanul.
– Inkább te fuss, amíg még lehet! – vigyorogtam.
– Nem, már nem lehet – ingatta a fejét. – Akkor sem sikerült, amikor anyád fegyverrel kergetett el tőled. És most? – tette fel a költői kérdést. – Most mindened úgy vonz, mint még sosem – súgta komoly tekintettel.
És nekem mindenem beleremegett szavai mélységébe. Aztán nyeltem egyet, és muszáj volt elrontanom.
– Talán beteg leszek, azért – vigyorodtam el.
– Khm – kapott a torkához. – Ha te nem is, én biztos, hogy benyeltem valamit kedvenc alvilágodban… – húzta grimaszra ajkait.
Tudtam, hogy mi következik. A rendelő ajtajára pillantottam, és életemben először alig vártam, hogy bemehessek Janihoz.
– Az a sok TBC-s, hepa C-s drogos… – kezdte szidni az SB-t, ahogy azt hetente többször menetrendszerűen tette.
– Ó, de jó is a drog! – szóltam közbe vigyorogva, de tekintete sötétebbé vált, mint amilyen vihar odakint dühöngött. Megszeppenve tapasztottam össze ajkaimat újra a kezelő ajtaját fixálva. – Mi van már, doktor Jay nagytakarításba kezdett?!
– Döntöttél már?
És jött a kérdés. A villám, mely elektromos fájdalommal szisszent bennem mindenütt. Ledermedtem.
– Mondj bármit! – érintette meg a nyakam, tincseimet a vállam mögé söpörve. – Támogatni fogom.
Rettegve néztem az arcára.
– Még csak másodéves vagyok – nyekeregtem alig-hanggal.
– Jövőre szakvizsgázhatsz – válaszolta.
Sírni tudtam volna. A téma forgószélként tekergett a nyakam körül.
– Jövőre még csak harmadéves leszek, már elfelejtetted, hogy négy éves a képzés? – meredtem rá.
Ajka félmosolyra húzódott.
– Már rég túlteljesítetted a képzés négy évét, Norc. Jövőre vizsgázhatsz!
– És ha nem akarok? – böktem ki, de azonnal meg is bántam.
A pillanat akkor menten megfagyott és elhalt darabjaira esett. Meg sem bírt szólalni, csupán ajka próbált szavakat formálni.
– Hát??? – dörrent végül rám.
– Hát… Te szoktad mondani, hogy talán épp jókor vagyok jó helyen?! – nyekegtem a lehető leghalkabban, aztán felálltam, és a kezelő felé lépdeltem. – Traumatológiából is vizsgázhatnék…
– Ssszz… – pattant fel.
Egy ideig csak álltunk egymással szemben. Nézett, próbált átlátni szavaim valóság- avagy dac-súlyán. És tudta. Mindig is tudta, hogy engem a halál vonz. A mezsgye, melyről a földi létbe rángathatom vissza a lelkeket – nem törődve ártatlanságukkal, avagy bűnösségükkel. Ítéletnek nem volt helye ott, ahol csak a testek életfunkciói számítottak. Viszont küzdhettem, harcolhattam én is. Másokért, idegenekért. Én ebben nem a logikát kerestem, a létértelmet, csupán valami megmagyarázhatatlan szenvedély fűzött az életmentéshez, amely mindennél erősebben lángolt bennem.
– Megtiltom! – sziszegte végül. – Nem fogom engedni! Gyönyörű dolgokat vihetnél véghez, és fogsz is, bármit is választasz… De az SB, az nem sebészet! – fakadt ki. – Az műtéttechnika gyakorlat! És eleget tudsz már. Át foglak helyezni! – fulladt ki.
És akkor valóban elsírtam magam. A menny feldörgött, a vihar bennem folytatódott.
– Hidd el, hogy jobban tudom, mi a jó neked… – folytatta bocsánatkérően. – Egy kicsit hátra kellene lépned a szakadéktól… Nem is tudom… Ortopédia, onkológia? – lépett hozzám. – Bármi, szívem, de ki foglak szedni a pokolból.
– Hát ennyit arról, hogy a főnök alatt fekszem minden éjjel – csúszott ajkamra a pokol.

Zsolti tekintete a vállam fölé emelkedett, aztán újra az arcomra nézett, és csalódottan rázta meg a fejét.
– Gyerekek… – mögöttem Jani hangja. – Az esküvő után is ráértek veszekedni – szusszant.
Nem néztem rá.
– Ezen nincs mit veszekedni – sziszegte Zsolti. – A döntésem végleges.
– Mi a dráma főcíme…? Ha kérdezhetem? – szólt Jani halkan, miközben megérintette a vállam.
– Mindent megteszel azért, hogy mégse menjek hozzád? – bukott ki belőlem.
– Mindent azért teszek, hogy megvédjelek!
– Na! – lépett mellém Jani. – Tök normális, hogy befeszkóztok a nagy nap előtt, srácok, de próbáljatok lehiggadni… Mi a baj amúgy? Mert amúgy van ám baj… Csak levegőt sem lehet kapni tőletek a váróban, úgy cikáznak a villámok ide-oda.
– Mi a baj? – fordultam Jani felé.
– Előbb ti – közölte, és kihúzta magát, aztán kivette a kezemből a röntgenemet.
– Norci balesetsebész akar lenni – közölte Zsolti.
– Hűha, ez legalább húsz miatyánk – gúnyolódott Jani, akaratlanul is elmosolyodtam. – Nem azt mondtad, öcsi, hogy nincs is szakorvos a traumán?
– De – vágta rá Zsolti helyeslően – de…
Jani fejét tekerve lépett hozzá, nem engedte válaszolni.
– Mint a sebészeti főnök, tapsikolnod kellene örömödben, hogy végre lesz.
– Jay, ismered őt… – válaszolta Zsolti.
És megint leragadtak egymás tekintetében. Sokszor csinálták ezt, és én biztosra vettem, hogy ők is ugyanúgy hallják egymás gondolatait, ahogy Dávid és én.
Végül egyszerre néztek rám.
– A lelkierő mércéje nem a száraz szem – vonta magára Jani újra Zsolti figyelmét –, a páncél szív, az állandósult ésszerűség. Ő másképp gyógyít, mint te. Sokkal többet lát, többet érez… De miért gondolod, hogy az érzelem fogyatékosság? Ez az ő ereje. A tiéd mi?
Zsolti lassan bólintott.
– Az érzelem nélküli döntések tiszták csak igazán. Én képes vagyok erre. Norci hajlamos túlmenni a határon, és ez hatalmas hiba az SB-n. Hatalmas.
– Hm – morgott rá Jani. – Két külön dologról van itt szó. Te az államkassza keretein belül döntesz, egy társadalmilag meghatározott szabályrendszer rácsai közé szorulva. Ez az ésszerűség! És ettől vagy te jó vezető. De ő… Neki az a feladata, hogy harcoljon azokért, akikért te a kisujjadat sem mozdítanád. Ha kicsit tovább látnál a földi szabályokon, és az életet Istentől származó létnek tekintenéd, megértenéd az ő munkamorálját.
– Jesszus, mióta lettél hívő, bátyó? – szisszent fel Zsolti.
Jani nagyot sóhajtva rám nézett. Tekintete komorsága egyből megenyhült, ahogy meglátta arcomon a hála meghatódott mosolyát. Állandóan ő volt köztünk a villámhárító.
– A hit és az egyház szabályrendszere ugyanannyira külön dolog, mint ahogy ti ketten döntötök élet és halál között. Mindenki összeházasodhat, ha férfiről és nőről van szó. Az egyházat ugyan nem érdekli, hogy mi köti össze a párt. Én bezzeg nem vehetem el a férfit, akit szeretek. Na, öcskös? Kapizsgálod már, mi a különbség?
– Nem igazán… – rázta meg a fejét Zsolti. – Én csak azt szeretném, ha Norci nem halna bele minden nap minden halálesetbe. Szeretném, ha könnyebb lenne neki.
– Mert az élet értelme ez? Könnyebbség? – faggatta tovább Jani.
Zsolti tanácstalanul harapott az ajkába.
– Mondtam már… A könnyek, az érzelmek jelenléte, a furcsa sebek… Lehet, hogy valóban így kellene élni. Tele önfeláldozással. Talán neked lenne könnyebb inkább, nem? Talán te nem tudsz mit kezdeni az ő érzéseivel, nem? Nem tudod megvigasztalni, és ez idegesít. Könnyebb lenne neked, ha neki könnyebb lenne – zúdította Zsoltira a véleményét.
Zsolti nagyot szusszanva nézett rám, és láttam rajta, hogy Jani szavai kibillentették a korábbi főnöki határozottságából.
– Egyébként meg, ideje félretenni a kórházat! A holnapi nap kivételesen nem a sebészeté – zárta le a vitát Jani. Zsolti lassan bólintott.
– De mi a baj? – szólaltam meg.
– Hm… – Jani először rám, majd Zsoltira nézett. – Beázott a templom. Most hívott az Atya, oda kéne menned! – mondta Zsoltinak.
– Na és? Nem tudják befoltozni?! – döbbent meg Zsolti. – Egyébként meg miért téged hívott?
– Mert a protkóján is igazítanom kellett. Azt mondta, térdig áll a padok között a víz. Arra gondolt, hogy nem is a mennyezet, hanem valami csőtörés lehetett, mert olyan zavaros a lé… Sötét – talán így fogalmazott.
– Jó, és a vízvezeték szerelők? – türelmetlenkedett Zsolti.
– Azok meg széttúrták a főoltárt, ott sejtettek bajt, de nem találták meg a szivárgás helyét.
– Hogy a főoltárt? – kérdeztem ijedten.
Jani hozzám lépett, nyugtatólag megérintette a karom.
– Levették a szobrot, és szétszedték mögötte a falat – válaszolta, aztán Zsoltihoz fordult. – Szerintem nagy lehet a felfordulás.
– Hát, ez kurva jó – fújt egy nagyon Zsolti, majd az órájára nézett. – Nekem lassan ki kell mennem Szilviért az állomásra, és még a kórházba is be kell…
– Majd én odamegyek – vágtam közbe.
Zsolti akkor vadul köhögni kezdett.
– Nem kéne annyit dohányozni – pusmogta Jani, mire Zsoltihoz léptem, és megfogtam a homlokát.
– Inkább rá kéne gyújtanom – kerregte, amikor végre csillapodott a köhögés.
– Lázas vagy – közöltem.
Odakint dühösen dörgött ránk az ég, és az eső még jobban rázendített. Jani egy zsepit nyomott Zsolti kezébe.
– Fos az idő, megfáztál – morogta Jani.
– Olyan nincs – ellenkezett Zsolti. – Még sosem voltam náthás – mondta, és kifújta az orrát.
– Öregszel, öcsém – vágta vállon nevetve Jani.
– Inkább a sok devlás hajléktalan… – morogta, miközben összeszedte magát.
– Hozok egy Ibuprofent – közölte Jani, és ott hagyott minket.
A bőrkanapéhoz tántorogtam, és leroskadtam rá. Zsolti követett. A kezembe vettem a karját.
– Nagyon forró vagy – sóhajtottam, és felé fordultam. Alig kellett hozzáérnem a nyakához, a nyaki nyirokcsomók duzzanata szemmel látható volt. – Fáj a torkod?
– Igen. A torkom, a mellkasom, a fejem, mindenem – válaszolta elkeseredett hangon.
– Influenza.
– Hát, a fül-orr-gége már pedzegette múlt héten a járványt.
– Bejelentettük?
– Még nem. Két-három hét, mire elég esetszám lesz.
Bólintottam, aztán rámosolyogtam.
– Menj el Szilviért, aztán hagyd, hogy ápolgasson! Be az ágyba, forró tea, C-vitamin, pihi. Rendben? – kérdeztem kételyekkel telten.
El is nevette magát.
– Még muszáj dolgoznom egy kicsit, és tea??? – vigyorgott.
Jani visszaérkezett, és Zsolti kezébe nyomott egy doboz tablettát.
– A teát csak rummal tudom meginni, és ez…?! – emelte felém a dobozt.
– Legalább az ágyban maradsz – nevettem.
– Hát ez nagyszerű. Máris szent a béke, ha valamelyikőtök beteg – szusszant Jani.
Felálltunk.
– Akkor bent találkozunk? – kérdeztem Zsoltitól. Bólintott.
– Mi? Hol bent? – sikoltott közbe Jani. – Ugye nem dolgoztok ma már???
– Nekem muszáj – válaszoltam. – A főnököm nem engedett el – mutattam Zsoltira.
– Ez most komoly?! – döbbent meg Jani. – Norcim, mégiscsak át kellene gondolnod ezt az esküvőt… – rázta a fejét rosszallóan Zsolti felé. – Te beteg vagy, Norci meg ügyelet után álljon az oltár elé?
– Ami jelenleg romokban hever – fejeztem be az összegzést.
– Na, gyere, nézzük a fogaidat, talán ott rend van… – szólt Jani, aztán előre ment.
Követtem volna, de Zsolti megfogott, és óvatosan magához húzott.
– Megcsókolnálak, ha nem lennék tele vírussal… – közölte.
Akkor ajkam az övéhez simítottam, apró csókot lehelve rá.
– Nem félek – suttogtam, távolodva.
– Pedig félhetnél… Még csak az influenza hiányozna a szervezetedből – morgott Zsolti.
Elmosolyodtam.
– Az esküvőtől, úgy értettem.

Amikor beléptem a kezelőbe, Jani még mindig a röntgenemet bogarászta. Leültem a székbe, de még hosszú percekig meg sem mozdult. Tekintetem az ablakra tévedt. Dörgött és villámlott szakadatlan. Jani megrezzent, amikor megszólalt a mobilja. Felkapta a pultról, és újra a röntgent nézegette.
– Atyám, tör még a fogsor? – kérdezte a telefontól, aztán hosszú másodpercekig némán tartotta füléhez a készüléket.
Egyszer csak felém fordult.
– Norci itt van, megnézem a fogait, aztán indul is – mondta a telefonba, aztán kissé távolabb emelte ajkától. – Kocsival vagy?
– Moci – ráztam meg a fejem.
Akkor még távolabb csúsztatta vállához a mobilt.
– Ebben az időben? Megőrültél? Hazamész először autóért! Nem motorozol át az egész városon ebben az ítéletidőben!
– Jól van már…
– Jól van már – gúnyolódott dühösen, aztán az ablakhoz lépett, nekem hátat fordítva.
– Jó-jó… Hát, jó. Az lesz úgy a legjobb. Rendben, Atyám! Visszhall.
– Na, mi van? – kérdeztem, amikor végre leült mellém.
– Ferenc Atya átszervezte a művelődési központba.
– Ne… – leheltem.
A művelődési központ. Balett pályafutásom késnyelő-ízű tizenhat éve… Anyám nyakcsigolyát roppantó, fojtó szaga a falakban ülve.
– NEM!!! – sikoltottam, és felpattantam.
– Norci! – Jani elém ugrott, elállva előlem a kijáratot.
– Hogy dönthetted el ezt helyettem? Én oda nem tudok bemenni! Minden folyosó végig van hányva… A rettegés savas hányadéka, Jani! Ott viaszként olvadnak a tartó oszlopok, és minden hamis, büdös. Ótvar fekélyek tátonganak a gerendák között, és…
– Sss! – szorította meg karjaimat. – Meg ne őrülj itt nekem megint!
Zokogni kezdtem.
– A templomnak annyi! Egy villám lezúzta a keresztet a tetejéről, leszakadt az üvegfestett kupola, kitörtek az ablakok… És a kert kész ingovány! Mocsárként szippantotta be az Atya Volkswagenét!
– Ez nem lehet igaz! Ilyen nincs! Ilyen nincs! – hajtogattam hisztérikusan.
Jani újra szorított a karomon.
– Figyelj rám! Ősrégi volt az épület, és kibaszottul nagy a vihar. Napok óta ömlik, mintha dézsából öntenék! Norci…
– A halleluja miatt újították fel a templomot kilenc éve! KILENC ÉVE! A föld meg… Jani, a föld felénk mindig szikár, kemény, semmi nem terem meg, tök szikkadt! Lófaszt lesz belőle mocsár pár nap esőtől! – sikoltottam. – Ilyen kurva vihar is hogy lehet november elején???
– Ide figyelj! – üvöltötte át a pánikomat.
De nem tudta folytatni… Fulladozva könyörögtem a szemeimmel, hogy mondjon valamit. Bármit, ami meggyőz arról, hogy nem az ég rendelte el ezt az egész tragédia sorozatot, hogy felnyissa a szemem. Hogy nem lehetek Zsolti felesége.
De megnémult ő is. Csupán némán tartotta a karjaimat, és tekintete egyre együttérzőbbé vált.
Hirtelen halk kopogás dobbant a rendelő ajtaján. Jani elengedett, én az ablakhoz rohantam, kinyitottam, hogy újra levegőhöz jussak.
– Mit keresel itt? – halottam félfüllel Jani morgását.
Mire megfordultam, Dáviddal találtam szembe magam. Felém sietett. A nyakába ugrottam. Ölelése átfogott, a nyirkos hideg közepén forró bőrébe burkolóztam.
A villám a rendelő épületébe vágott akkor. A világítás elment. Az eső locsogott, a mennydörgés a fülünk mellett hördült fel.
– „És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. ”* – hallottam szavait hangok nélkül…

Ferenc Atya

– Azt a kurva! – nyílt az ajtó Zsolti átkozódásával.
A világos pasztell szoba háromszor fordult körülöttem, ahogy tekintetem hátravetettem. Mire egész testemmel odafordultam, már a bézs plüsskanapén fészkalódott.
– Dávid meg akar ölni! – morogta.
Értetlenül meresztettem rá szemem. Egy világoskék bögrét tartott a kezében, hol szagolgatva, olykor az ajkához érintve, aztán azonnal heves, undorral teli prüszkölésbe kezdve.
– Biztos, hogy megmérgezte! – nyújtotta felém könnyezve a bögrét.
Elvettem tőle, és kuncogva beleszimatoltam.
– Húha! Lehet, hogy igazad van, mert én is ugyanilyet kaptam! – mutattam a lila bögrére, ami előttem állt üresen, az antik bronz fésülködőasztal egyik polcán. – Valószínű, Zsolti, hogy mindkettőnket ki akar nyírni – vigyorogtam. – Végülis mi másért engedte volna meg, hogy a kastélyban tartsuk meg az esküvőt?
– És te megittad??? – meredt rám rémülten.
Nevetni kezdtem.
– Hülye. Tök finom volt. Valami keresztfű, vagy… Szentfű, vagy mi is a neve.
– Nem kellene semmilyen gyógyszert elfogadnod anélkül, hogy utána ne néznék! – morogta.
– És miért nem tőle kérdezed meg?! Te biztos a torkodra kaptad, nagyon is kedves tőle – vágtam vissza, aztán újra az asztal támlájába illesztett tükörbe néztem.
– De neked mire adta? Elkaptad, Norc? – kérdezte ijedten.
– Nem! Hogy kaptam volna el? A jóéjt puszimat is szájmaszkban adtad, aztán lemásztál a földre aludni – korholtam le. – Biztos valami általánosan jó hatású cucc. Kérdezd meg tőle! – szusszantam, aztán újra a saját arcomat vizsgálgattam.
Pillangó erythema. A bíborvörös szárnyú szörny életem legfontosabb eseményeinél rendszerint feltűnt az arcomon. Az első szeretkezésünkkor, bálokon, előadásokon, a diplomaosztómon, vizsgákon… Már egyáltalán nem hatott meg, hogy az esküvőnk napján is az arcomra égett.
Gondterhelten sóhajtottam, majd a kenőcsös tégely felé nyúltam, hogy újra bekenjem – azon a reggelen akkor már sokadjára, de hasztalan.
Közben Zsolti kínzó köhögésbe kezdett, és szimultán próbált orrot fújni. Mozdulatom megdermedt az asztalon, és felé fordultam.
– Miért nem hallgathatom meg a tüdőd? – kérdeztem csalódottan.
– Mert… Mert… Nincs nálad – cikákolta, aztán végül mégis csak beleivott a teába.
– A foni?
– Fúj, úristen, hogy ez mennyire rossz! – tette az asztalra a bögréjét, aztán újabb zsepit vett elő, de legalább már nem köhögött.
– Mindig van nálam, főleg, ha Ferenc Atya közelében vagyok.
– Hm. Akkora trauma volt az az infarktus, hogy gyorsan elvégezted az orvosit? – kérdezte, aztán kifújta az orrát.
– Nagyrészt Jani kergetett bele… De akkor majdnem megöltem az Atyát, és többé nem akartam gyilkolni…
– Elég fura felfogása ez az orvoslásnak – mosolyodott el.
Kételyekkel telten néztem rá, nem akartam újra veszekedni a gyógyítás céljain és formáin. Így aztán inkább hagytam Zsolti tüdejét is. Újra a kenőcs felé néztem, és csak akkor vettem észre, hogy mögötte, a bronz kis polc mélyén egy hasonló tégely van. Előhúztam, letekertem a tetejét, és megszagoltam, aztán lopva Zsoltira néztem, a telefonját nyomkodta.
A krémnek ugyanolyan illata volt, mint a teának, így gondoltam, csak nem árthat. Sőt, ennél rondább már nem is lehetett volna a bőröm, így aztán azzal kentem be az arcom.
– A szagától is rosszul vagyok – nyögte a telefonjának.
Akkor gyorsan a helyére csúsztattam a krémet, és mikor belém villant a tény, hogy az esküvőnk napján az arcom illatától talán undorodni fog, dörzsölni kezdtem, hátha még nem szívódott be a bőrömbe.
– Norc, mit művelsz? – dörrent rám. Némán ráztam a tükör felé a fejem. – Hagyd már a bőrödet! Szilvi majd szépen eltüntetni. Vagy Jácint – vonta meg a vállát.
– És ha tüdőgyulladásod van? – szegeztem neki a kérdést.
– Nekem?! Ugyan már! Látod, nem hiába mondom, hogy túl sokat vagy a sürgősségin! Ott minden második nyamvadtnak az van, mert a kukákból kerülnek hozzád. De hogy lenne már egy harmincnégy éves, makk egészséges férfinak? Még ha influenza is… Nincs rá túl sok esély… – magyarázott, és végül is általánosságban igaza volt. – Nem jön fel semmi, száraz köhögés, sima akut bronchitis.
– JÓ! Bocs, hogy aggódni merészelek – fordultam el sértődötten.
Ám azonnal vissza is rántottam a fejem, mert nyílt az ajtó.
– Te meg mit keresel itt?! – dörrent Jácint Zsoltira. Döbbenten néztünk össze Zsoltival, aztán Jácint szélesre tárta maga mögött az ajtót. – Nem tudtátok, hogy rossz ómen, ha a vőlegény közvetlenül az esküvő előtt látja a menyasszonyt?!
– A ruhában, nem? – kérdezett vissza Zsolti feltápászkodva.
– De ott a ruha! Ez már majdnem ugyanolyan! – mutatott Jácint oldalra, a fogason lógó, a fél szobát beterítő uszályos ruhára… – Egyébként meg miért nincs még rajtad??? – sikította.
Bocsánatkérően néztem Zsoltira, aztán a kezébe nyomtam a bögrét.
– Menjél akkor, vőlegényem! – vigyorogtam. – És kérjél még teát!
– Hm – morogta, aztán rám mosolygott. – Megcsókolnálak, ha…
– Aha, és a csók résznél azért megcsókolsz majd? Vagy megkéred az Atyát, hogy ugorja át a „csókold meg a menyasszonyt” az influenza nevében?
– Ó, jézusom! – kapott a mellkasához Jácint. – Meg kell csókolnod! – szólt Zsoltira halálra váltan.
– Ha még én is ennyire nehezen boldogulok ezzel a vírussal, Norcival mit tenne?
– Csók nélkül akkor sincs esküvő!!! – nyivákolt Jácint az idegösszeomlás határán. – Nem jártatok esküvő előtti tanfolyamra?
Jobbnak láttuk negligálni a választ… Zsolti tétován felém lépett, aztán újra az ajtóhoz hátrált.
– Az esküvőn találkozunk? – kérdezte.
– Ha addig el nem visz a tüdővész! – morrantam rá, aztán hátraléptem a táskámhoz, és a legalján lapuló fonendoszkópót Jácint kezébe nyomtam. – Csak amíg felveszem a ruhát… Játsszatok doktorbácsisat, kérlek!
Zsolti beletörődve bólintott, de Jácint tanácstalanul ácsorgott.
– Hogy tudnál már egyedül felöltözni?! – rivallt rám.
– Zsolti tüdeje fontosabb – morogtam. – Előbb a munka, aztán a babázás!

Csak fel tudok öltözni egyedül is – mormogtam magam elé, miközben ledobáltam magamról a ruháimat, aztán lerántottam a földre vállfástól az egész menyasszonyi hóbelebancot.
Hm – álltam aztán értetlenül a habfergeteg előtt, mert teljesen összekavarodott így az eleje a hátuljával, az alja a tetejével, az alsó szoknyák a felsőkkel, a combfix a harisnyával, és a hosszú szárú kesztyű párja is elveszett.
Jácint kinyír – rémültem meg a gondolattól, mert egyből nyilvánvalóvá vált, hogy sokkal előbb végez egy tüdővizsgálattal, mint hogy én kibogozzam ezt az egész csipkés habizét.
Ráadásul kopogtak.
– Várjál! Tök pucér vagyok! – kiabáltam az ajtónak.
– Kislányom, Ferenc Atya vagyok, hoztam neked reggelit, és… Talán beszélgetni szeretnél… esetleg?!
– Ajj, igen, Atyám! – vágtam homlokon magam, majd visszahúztam magamra a fekete macinacit és pulcsit. – Nyitom, egy másodperc! – szóltam, de a ruha teljesen beterítette a padlót, csak nekifutással tudtam átugrani, hogy eljussak az ajtóhoz.
De nem sikerült. Talpam megcsúszott valami selymen, seggre ültem, és homlokkal az ajtónak csapódtam.
– Ááá – nyöszörögtem, aztán a kilinccsel felhúztam magam, miközben kinyílt az ajtó.
Az Atya rémületében meg sem bírt szólalni, csak állt előttem, azúr szemeivel aggódva figyelt.
– Jöjjön, Atyám – nyögtem.
Már a kanapén ücsörögtem, nyomogatva a homlokom, keresve ujjaimon vérnyomokat, de hál«Isten, nem vérzett. Nagyot sóhajtottam, és észrevettem, hogy az Atya egy tálcával a kezében még mindig az ajtóban ácsorog, és gondterhelten szemléli a szobát.
– Atyám? – szóltam rá.
– Lányom, miért szaggattad szét a ruhádat? – lépett beljebb.
Legyintettem.
– Nincs baja, csak nem találom az elejét – mosolyodtam el kínlódva.
– Hova tehetném? – hozta a tálcát, és tétován az asztal felé lépett.
– Nem tudom, útzárlat alakult ki – nyögtem, ahogy elborzadtam a ruha terjedelmén, mely teljesen lehetetlenné tette, hogy megközelítsük a fésülködőasztalt.
Végül odahozta, leült, és közénk rakta a kanapéra.
– Hm! Eper és rebarbara? Atyám, maga az első a világtörténelemben, aki tudja, hogy mit szeretek – ujjongtam, és enni kezdtem.
Elmosolyodott.
– Dávid küldte – mondta. – Saját üvegházában nevelgette.
– Hű, Atyám, de szép lett a fogsora – ámultam el. – Ezek szerint tényleg én vagyok az egyetlen, akinek sárgák maradtak a fogai. Pont a menyasszonynak…
– Te nem voltál Janinál? – kérdezte.
– Azt mondta – kezdtem sóhajtva –, hogy még a végén annyira bestresszelnék a fogérzékenységtől, hogy lemondanám az esküvőt.
Az Atya komoly tekintettel bólintott.
– De magának bezzeg nem félt új fogsort csinálni?! És ha leesik az esküvői szónoklat közben? Én max sziszegtem volna a hideg pezsgőtől… – kérdeztem komolyan, de ezennel az Atya nevette el magát.
– Mindenki nagyon fél, hogy megfutamodsz, lányom! – bökte ki végül. Tekintete kérdőn meredt az arcomra.
– De ugye nem fogadtak?! – Szemem akár egy röntgen, úgy pásztázta át az Atya gondolatait.
Először írisze rezzent meg alig láthatóan, aztán arca bal fele. – Úgysem hazudhat, úgyhogy bökje ki! – vontam össze sértődötten a szemöldököm.
– De igen – sóhajtotta, aztán arcát fekete csuhás térdeire döntötte, majd újra rám nézett. – Én arra fogadtam, hogy hozzámész – mentette magát.
– És ki szerint nem? – morcogtam.
– Hát, gyermekem… Sokak… sokak szerint nem… – sóhajtotta.
Rámosolyogtam, és megszorítottam vénséges kezét.
– Atyám, most akkor meggazdagszik! – vigyorogtam rá. Szemei felragyogtak.
– Biztos vagy benne, gyermekem?
– Igen – válaszoltam.
– Úgy örülök, lányom! – ragyogott az arca, miközben könnyek szöktek a szemébe.
– A pénznek?! – nevettem rá, de majdnem újabb infarktusba kergettem, így aztán csak szorosan átöleltem, miközben hebegett-habogott a félresikerült humorizálásom miatt.
Amikor elengedtem, zsebemből előkerestem a Porsche kulcsait, és a kezébe nyomtam. Kérdőn nézett egyik szememből a másikba.
– Hallottam, hogy elsüllyedt a bogárkája – mondtam, de még mindig furcsán méregetett. – Atyám, hogy történhetett ez a templommal?
– Nem adhatod nekem a poloskát… Porskát, lányom! Nem fogadhatom el – szólalt meg végül döbbenten.
– Ha magánál lesz a kulcs, akkor nem tudok megfutamodni, nem? – vigyorodtam el.
– Holnap visszaadom – válaszolta bólintva.
– Holnap még részeg leszek, Atyám – nevettem el magam.
– Akkor holnapután – mosolyodott el.
– És holnapután leléphetek?! Atyám… Fogadja el, mint itt-maradásom zálogát.
Amikor végre elfogadta a kénytelen ajándékot, tekintetét a slusszkulcsról lemondóan fordította rám.
– Egy pap akkor sem vezethet ilyen feltűnő autót, gyermekem. Mit szólna az egyházközösség?
– Hogy milyen menő verdában feszít az Atya – próbálkoztam, de csak rázta a fejét. – Akkor eladjuk, és megcsináltatjuk a templom üvegezését.
Akkor hosszan a szemembe nézett, én pedig folytattam az evést.
– Üvegezés?
– Jaj, nem úgy, mint a sulibulikon… – próbálkoztam ismét, miközben lenyeltem a falatot, de azt gondolom, nem ismerte a kifejezést.
Nagyot nyelt, mielőtt rekedt, erőtlen hangján válaszolt.
– Kislányom, a templom is… mindenestől elsüllyedt… Nem így tudtad?
A légzésem megakadt. A mellkasomhoz kaptam, aztán az Atyáéhoz. A nyakában függő faragott keresztet markoltam meg, Isten tudja, miért. Elfojtott zokogás könnyei kezdtek ömleni a szemeimből. Az Atya átfogta a karom, és megszorította a csuklómat. Beszélt, csak mondta folyamatosan, de egy szavát sem értettem.
– Deum de Deo, lumen de lúmine, Deum verum de Deo vero, génitum, non factum, consubstantiálem Patri: per quem omnia facta sunt. *
Szaporán zihálva hunytam be szemem, és minden erőmmel megpróbáltam lenyugodni, kilélegezni a szívemben érzett mély hasadást. Azonnal tértem vissza a jelenbe, ahogy az Atya simító mozdulatait éreztem meg az arcomon.
– Qui propter nos hómines et propter nostram salútem descéndit de caelis. *(2)
– Atyám, Atyám! – ziháltam. – Valami baj van! – reszkettem kántáló arca felé. De sem a szavak mormolását, sem az arcom törlését nem hagyta abba. – Atyám! Hagyja már az ördögűzést! – szóltam rá, és kezemet óvatosan emeltem le a mellkasán függő keresztről.
– Ez a Hiszek egy… – szólalt meg, de szavai nem jutottak el a szürkeállományomig.
Az Atya kezei vértől csillogtak.
– Istenem… – húztam ki magam, és megragadtam az ujjait, majd fordítgatni kezdtem a kezeit keresve a vérzés forrását. – Atyám, valami nagy baj van! – dörrent belőlem ismét a balsejtelem, aztán újra orvossá válva merengtem a vérzésen.
Az Atya csuhájából elővarázsolt egy csipkekendőt, kezeiről a vér egyből világos pirossá színezte azt. Aztán elővett még egyet, amit puhán az arcomhoz illesztett. Egy idő után megállítottam törölgető mozdulatait, eltoltam a kezét, és kivettem a kendőt a kezéből.
– A könnyeid, lányom… – nyekeregte még erőtlenebb hangon. – Vérzik a szemed?! – kérdezte bizonytalanul.
Rémülten elővettem zsebemből egy papírzsepit, és a tükör felé néztem, majd a mindent ellepő ruhára – de muszáj volt az asztalhoz jutnom. Felálltam, és félre rugdostam a habokat, a zsepiket az arcomra tapasztva, nehogy összevérezzem a ruhát.
Amikor leültem, és letöröltem a csupán néhány vérmaszatot az arcomról, alig ismertem magamra. A zsepiket néztem, aztán hátrafordulva az Atya bíborvörössé színeződött ujjait, benne a vértől tocsogó kendővel. Nem hogy nem láttam semmilyen kórosat a szemeimen, a homlokomon sem alakult ki hematóma az ajtónak csapódás következményeként, és a pillangó erythema is nyom nélkül tűnt el.
– Atyám, mégis csak maga vérzik! – siettem hozzá vissza, és alaposan megnéztem a kezeit, feltűrve a csuháját a felkarjáig.
De semmi. Hiába törölgettem bőrén a maradék, már száradni kezdő vércsíkokat, semmi sebet nem találtam. Tanácstalanul néztem az Atya döbbenetesen mélykék szemeibe.
– Nem kellene megnéznie egy szemésznek, gyermekem? – suttogta végül.
– Nincs semmi a szememmel, Atyám! – pislogtam rá nagyokat.
– Te nem láthattad, mert hiszen a saját szemedet nem látod. De vér buggyant ki, ahogy sírni kezdtél – mutatott a saját szemeire. – Szólok Zsoltinak – állt fel –, meg kell kapnod a vérkészítményt! – mondta, és az ajtó felé hátrált.
– Nem kell! – ugrottam fel. – Mostanában egyre gyakrabban eláll magától is a vérzés – hadartam.
– Ez igaz, lányom? Talán meggyógyulsz lassan? – kérdezte felcsillanó szemmel.
– Ezt inkább Istentől kellene megkérdeznie… – szusszantam, majd legyintettem. – De hogy történhetett ez a templommal, Atyám?
Újra a kanapéhoz lépett, és megfogva a kezemet lehúzott rá.
– Azt mondják a vizsgálódók, hogy emberi vér szivárog a Szentháromság szoborból – suttogta.
A tény egyáltalán nem lepett meg, illetve ez is hasonlóan érintett, mint minden más az életemben – kételyekkel telítve. Isten gyűlölt. Ha egyáltalán képes volt erre, akkor valamiért engem nagyon utált. Állandóan azon ügyködött, hogy lehetne teljesen tönkretenni az életem.
A legfontosabbakat vette el, cserébe adva azt, amitől mindig is a legjobban féltem: a betegségeket. Ahogy felnőtt életem menedéke a kórház, gyerekkoromban a templom volt az egyetlen hely, ahova futhattam – Ferenc Atya jóságos karjaiba. Az Atyát aztán valamiért visszaadta nekem… Talán azért, mert beteljesítettem a sors egyik akaratát: orvos lettem – ha van egyáltalán ilyesmi következetes sorsszerűség a világon. Mindenesetre valamiért az Atya sokakat túlélt, viszont gyermekkorom templomát egyszerűen a talajba süllyesztette.
– Ha ezt megerősítették – folytatta –, akkor erős a gyanúm, hogy az nem is csőtörés volt, ami vörös folyamként szivárgott a főoltár mögül.
Hosszan pillantott eztán a szemembe. Tekintete tele volt kétellyel, magyarázatot váró könyörgéssel, végül hevesen intett kezeivel, és lágyan elmosolyodott.
– Felejtsük is el – rázta a fejét is –, a ma rólad és Zsoltiról szól, szerelmetek beteljesüléséről.
– Atyám! – ragadtam meg a kezét, és lopva még egyszer rápillantottam, nem sebes-e. – Valamit meg kell gyónnom!
– Hallgatlak, lányom – bólintott.
– Ha épp vérzik a szobor, akkor alvad az én vérem. Vagy ő vérzik, vagy én. És Dávid szerint… A fel-feltűnő sebek a testemen, és bennem…
Akkor a torkom ismét görcsbe rándult. Mindent tudtam az emberi szervezetről, minden betegséget ismerve. Istenben pedig soha nem hittem. Ha mégis, akkor tiszta szívből gyűlöltem azért, amiért elvette Ádámot, Tamást, a gyermekeimet és a betegeim tömkelegét.
– Jézus sebei? – kérdezte végül. De még bólintani sem bírtam. – Szentek… Viseltek stigmákat, igen, lányom – folytatta. – Ők ismerték a Bibliát, pontosan tudták, ezért magukon érezték az áhítat mélységes sebét. Lelkük olyannyira osztály részt vállalt a Megváltó szenvedéseiből, hogy testi szenvedéseit is átvállalták.
Bólintottam. Nagyon nyelt, mielőtt folytatta.
– De a hamisság, lányom, a legnagyobb bűn, amit csak el lehet követni. A hamis sebek mutogatása, fitoktatása. És te, gyermekem – mosolyodott el. – Te még az Isten bárányát*(3) sem tudod, nem hogy hol voltak azok a sebek, vagy hogy volt az egész. Nem igaz?
– Dávid mondta el, hogy a csuklón, a homlokon… És gondolom, valahol a bokán, vagy a lábfejen?! Ahol a szegek átszúrták a testét.
– Te még csak nem is hiszed a Szentírást, lányom – kerekedett a szeme felém kérdőn.
– Ne haragudjon rám emiatt, Atyám… – suttogtam, mire szorgosan tekerte a fejét.
– A te sebeid valóságosak. Főként, ha Dávid úgy hiszi. Mindent lát az a fiú, Norcikám. És ő mélységesen hisz!
– Én nem tudom, mit higgyek, Ferenc Atya! Megbuktam már mindenhogy. Mint testvér, mint gyerek, örökös, mint anya és mint orvos is.
Akkor Ferenc Atya ujját homlokomhoz emelte, és egy keresztet simított a bőrömre – égetett most is, mint mindig.
– Mondja meg, hogy mit higgyek, hogy mit tegyek, hogy mi a valóság és mi a képzelet! Meséljen a dédmamámról, a jóslatról! – közelebb csúsztam az Atyához, és erősen átfogtam a karjait. – Mondjon el mindent, amire nem emlékszem, és amit senki nem hajlandó elmondani!
Bizonytalanul reszketett óceánszín írisze, ahogy a szemeimet nézte.
– Ezt hogy érted, kislányom?
Sóhajtozva álltam fel, és léptem az ablakhoz. Korareggel volt még csupán, a novemberi ég alig kékült éji feketeségéből. Érezni lehetett a borút, a fellegek fulladó hízását odaföntről.
Hűvös volt. A szobában még éppen elviselhető, de az ablakon már jégvirágok nyíltak, és lent mozdulatlan csenddé dermedt a táj.
A színtelen pirkadatban tükörszilánk darabokként ezüstöződtek lent a lovak – néhol összemosódva egyetlen egésszé, máskor pedig szétszéledve tört közéjük a sötétkék. Fehér csillogásuk között Dávid tevékenykedett, etette és gondozta a szőrüket.
Amint felismertem őt fekete pufi kabátban, tekintetét felém fordította, fel, az ötszáz kastélyszoba egyikébe.
– Atyám – sóhajtottam párát az ablakra, ajkammal simítva az üveget. Dávid kihúzta magát, és kilépett a lovak gyűrűjéből, engem figyelve. – Nem emlékszem a múltra. Persze, nagyjából fel tudnám sorolni az országokat, városokat, ahol éltünk. Nagyjából, egy-két dolog talán be is ugrana mindenhonnan, de ez nagyon kevés.
Újabb párát leheltem az ablakra, Dávid közelebb lépett, és vele a lovak is egyre közelebb ballagtak, körbevéve őt. Figyelt, mintha csak hozzá beszéltem volna.
– És már nem él senki, aki el tudná mesélni, miken mentünk keresztül a kénytelen menekülések közepette. De Atyám! – fordultam egy pillanatra hátra, a kanapén üldögélő papra, aztán újra Dávid figyelő arcára néztem. – Talán az út nem is lényeges, hiszen mindegy volt, hogy hegyvidék vagy síkság… Tengerpart avagy sivatag. Lakás vagy ház, tornyos, vagy inkább terebélyes – mindig minden ugyanolyan volt. Ádám nem akart barátkozni senkivel, míg én… Amint beilleszkedtem és megtaláltam a helyem, jött a horror. Mennünk kellett. Tőlem folyton csak elvettek. Újra és újra.
Dávid bólintott.
– Talán a kezdet és a vég a fontos. Mert itt voltunk! – rántottam arcom hátra, az Atya felé. – És itt… Itt igazán történik az élet. Még akkor is, ha förtelmes is. Meg kell magyaráznia ezeket a történéseket! El kell mondania, mi vagyok, és azt, hogy mit kell tennem.
Elfordultam, és háttal a hűvös ablaknak dőltem, majd felültem a kipárnázott párkányra.
Ferenc Atya úgy bámult rám, mint ahogy Barna szokott, ha pszichózis jeleit sejti a kusza mondataim mögött.
– Lányom, az élet misztérium. A küldetésünk célját csak maga a Szentlélek tudhatja, mindannyiunknak saját magunknak kell felismerni ezt. Gyarlóak vagyunk, bűnösök, kínt okozva a szülőanyánknak már egyből a világra jövetelünkkor. Az élet, gyermekem, iskola. Emberöltőknyi készülés a lélektisztulásra, hogy a halálunk napját követően…
– A mennyországba juthassunk… – vágtam közbe. – De konkrétan, Ferenc Atya! Rólam, és a családomról mit tud? Hogy lehetett kapcsolatban Ruszlanaval? Az anyámmal, aki ugyan nem a mennyországra készülődött!
– Te vagy a fontos. Nekem rád kellett vigyáznom… – kezdte, és csuhája mélyéről rózsafűzért húzott elő. – A tested Ruszlanatól van, de a lelked Szent Olgáé – zárta le a gondolatot.
Néhány másodpercig türelmesen vártam, míg babrálja a borostyánkő fűzért, aztán ráförmedtem.
– Na, ezt is hallottam már! De nekem ez semmit sem jelent! – fakadtam ki. – Ez mi a fenét jelent, Atyám? Mi az a lélek? Mi??? És mit számít ez? És én? Miért vagyok én olyan fontos, és a lelkem? És Olga?
– Egyikőnk sincs beavatva – válaszolta végül, újra rám pillantva. – Nem tudjuk a játékszabályokat, tán unalmas is lenne!
Szavai baltaként hasítottak belém. Zsolti mondta ugyanezt millió évvel ezelőtt.
– JÓ! – nyögtem. – Hagyjuk már az univerzális baromságokat! Nem azt kérdezem, hogy tojás, vagy tyúk volt-e korábban, Atyám! Mondja el, hogy honnan ismeri a családomat, és honnan veszi, hogy én fontos vagyok, meg hogy közöm van egy szenthez. NEKEM?! Pont nekem, akinek minden nap emberek halnak meg a keze között. Nekem, aki állandóan megbánt mindenkit. Aki nem törődött az apjával, a testvéreivel, és mindazokkal, akik tiszta szívvel szerették… Egy önző, sekélyes, durva, lelketlen lány voltam. Atyám, még magát is elhagytam, ahogy Istent is, vagy ahogy ő hagyott el engem – zúdítottam rá az örökös bűntudatom tükörszilánkjait.
– Olga dédmamád a nővérem volt – közölte.
– Na, persze! – vágtam rá. – Ez most már egy brazil szappanopera rokoni viszonyain is bőven túlmegy – nevettem el magam. De az Atya nem viccelt.
– Egy árvaházból hozott ki az öcsémet és engem, ahol önkéntes nővérként dolgozott, majd magához vett minket – folytatta mellőzve az idióta gyerekes megjegyzésemet.
– Atyám, mégis hány éves maga, száz??? – reszkettem felé, amikor kezdtem felfogni, hogy eljött végre a pillanat, melyben végre megtudhatok fontos infókat.
Szélesen elmosolyodott.
– Minek nekem már az új fogsor, nem igaz? Ha úgysem tudom elhordani!

Most én nem értékeltem a viccelődését. Újra belém mart elkényeztetett önzőségem netovábbja, hogy még az Atyáról sem tudok semmit. Aztán eszembe jutott Zsolti. A Voronovok, az ő Voronov dédpapája, Olga dédmamám szerelme, amiről Ferenc Atya biztos, mindent tudott.
– Kilencvenkilenc éves vagyok már, kislányom – válaszolta végül.
– MI??? Hát, az meg hogy lehet, Atyám? Hogy lehet ennyi évet élni? – És akkor legszívesebben lenyeltem volna a saját nyelvemet. – Ne haragudjon, Atyám… Még száz évig legyen itt nekünk – rebegtem.
Legyintve nevetett.
– Úgy értem – nyeltem egyet –, hogy lehet, hogy semmit sem tudok magáról? Hogy került Oroszországba?
– Csak annyit tudok, lányom, hogy az anyám olasz volt, az apám magyar. De ez már az őskor, gyermekem – nevetett ismét.
– És az öccse? Ő hol van? Vagy mi történt? Hogy került Olgától Magyarországra? És én? És mi? Maga miatt, Atyám? Magához hozott Ruszlana haza?
Túl sok kérdés volt ez egyszerre. Láttam az Atya vénséges szemén, ahogy a múltba réved elhomályosulva.
– Apám szülővárosába menekített minket Olga, miután Oroszország belépett a világháborúba, és a nagyhercegnők elleni ellenállás egyre kiélezetté vált.
– Istenem, miért nem jött ő is?
– Hű volt, Norci. Hű a családjához, és a hazájához. Harcolni akart a legvégéig. Persze, nem úgy, mint Ruszlana. Olga a sebesült katonákat ápolta. Őket nem akarta magukra hagyni. Aztán mégis kivégezték, a szüleivel, testvéreivel együtt. Anyád ezt próbálta megbosszulni.
– Gyűlölöm magam – pusmogtam közbe.
– Az öcsém, Leó a Gárdonyi villában maradt. Talán hallottál róla, az Olga-hágó nyugati szorosán túl van, apám birtoka volt még hajdanán.
– Szóval az van nyugaton! – döbbentem rá. – Miért mondja akkor mindenki, hogy nyugaton semmi sincs?
– Rémtörténeteket terjesztettünk akkoriban a fiataloknak arról a helyről – mosolyodott el. – Örömlányokkal teli, kábszer- és tivornya-házat tartott ott az öcsém.
– Neee… Fincsi! – döbbentem meg elvigyorodva. – Ádám járt ott – nevettem fel –, nem csoda, ha annyira féltett a drogoktól. És olyan jó volt az én bátyusom, hogy ő is azt mondta a többieknek, hogy ne is akarják tudni, mi van ott – lábadt könnybe a szemem.
Aztán egyszer csak a vákuum. A kegyetlen sötét újra a jelenbe szippantott. Másodpercezredek alatt állt le a vérkeringésem, és zsibbadt el mindenem.
– Gárdonyi? – esett ki elszáradt ajkaimon át a név…
Az Atya könnyedén bólintott.
– Gárdonyi a vezetéknevem, igen.
– Az öccse pedig…?
– Leó sajnos néhány hónapja hunyt el.
– Műtéti komplikáció – kockázta nyelvem a szótagokat. Az Atya értetlenül bólintott.
Mikor az Atyára néztem, már erősen szédültem. Lecsúsztam a párkányról, és lábaim megbénultak. Karom ledönthette a bronz tükröt a fésülködőasztalról, de én már csak a szilánkoktól ragyogó menyasszonyi ruhával szembesültem. A látvány azonban visszarántott az örvénylő jelenbe. Térdelésből lassú mozdulatokkal álltam fel, és többé nem tudtam az Atya szemébe nézni.
– Kislányom! – kiáltotta az Atya, amikor elbotorkáltam mellette.

Az ajtót fuldokolva téptem fel. A tesóim rohangáltak a folyosókon – mint forgalmas úttesten át pördültem tova körülöttük.
Aztán Szilvi… Rövid barna haj, csillanó piercingek arca minden szegletében, atombomba-villanó fehér mosoly… Aztán újabb botlás, az ötszáz lépcső legtetejéről.
Boltív-plafon huzat… Tótágast álló Jani… Pánik-vonásokkal lihegő jégillatú szavai… Aztán kezem az arany lépcsőkorláton.
Daraboló trappolás le és le. A menny-magas karzatról le-le levegőért rimánkodva a pokol felé…
Ismerős idegenek és idegen ismerősök.
Peti… Mellkasához húzó karja.
– Mi a baj? Mi a baj?
– Megöltem.
Eltépő karfonat… Végtelen lépcső… Ádám és Tamás arca… Visszanézve ismét botlás… Zuhanás Zsolti karjába. Elernyedés az ölében. Halálvágy őrületes belső sikolya.
– Maradj velem.
– Meg akarok halni.
Erő-villám… Fuldoklás tovább… De a pokolban még nehezebb lélegezni… Kapu, újabb lépcsők… Le és le…
– Takarodj, rohadt dög! – Lófal…
Aztán csak a hideg csend… Futás, rohanás ki a világból… Tenyerem a jeges Porsche-n, és az út legvége.
Dávid.

– Csak hagyd, hagyd, hogy működjön… a tüdőm…
– Hagyom – emelte fel kezeit.
Sok perccel később még mindig az autó ablakaival küszködtem: nyomtam, csapkodtam, sikáltam. Aztán rúgni kezdtem a kerekeit, és a lélegzet fuldoklása elfojtott könnyeket préselt az arcomra.
Akkor felálltam, először rá, aztán hátra néztem a kastély felé – senki nem követett.
– Mennyi gyász húzza a szívedet – szólalt meg végül.
– Ne kezd, baszki, mert…
Megöllek– kántálták a gondolataim, de nem tudtam kimondani. Elnevette magát.
– És hogy csinálnád? – kérdezte vigyorogva.
– Nem is tudom, hogy szeretnéd? – morogtam rá. Megvonta a vállát.
– Nekem teljesen mindegy! Te hogy halnál meg?
– Nekem is mindegy, mindenhogy próbáltam már, de nem megy – hadartam még mindig zihálva.
– Norci… – lépett közelebb mosolyogva. – Tudod, hogy mindent megtettél érte…
– Ó, dehogyis mindent, Dávid – vágtam rá. – Annál sokkal, de sokkal többet is. De nem sikerült – sírtam el magam.
– Szeretnéd feltámasztani? – kérdezte elkomolyodva. – És vele együtt azt a sok bűnözőt is, akiket megöltek a szüleid? Vagy azokat, akik kivégezték a Romanovokat?
Nem tudtam válaszolni.
– Hát, persze, hogy fel – tette meg helyettem. – Te képtelen lennél dönteni életek felett.
– Pedig azt teszem – vágtam rá.
– Dehogy teszed – rázta a fejét. – Csak feltámasztod azokat, akiknek talán véget ért az út. Aztán nem törődsz a következményekkel.
– Ja, tudom. Mindegy, egy szar vagyok. Bárcsak meghalnék!
– NA! – szólt rám, és újra mosolygott. – Olga és Pavel nem lehettek együtt. Királylány és tiszt akkoriban nem köthetett házasságot. Most itt az ideje, hogy beteljesítsd ezt helyette. Ott a te Voronov-od – mutatott a kastély felé.
– Azt a kurva! Ezt nem hiszem el! – bukott ki belőlem, ahogy megláttam Zsoltit a sövény mellett cigizni egy szál pólóban.
– Ja – nyögte Dávid. Aztán rám nézett. – Na, menj szépen vissza! Szüksége van rád!

Vélemény, hozzászólás?