Háló

Megtekintve: 287 alkalommal

A férjem, a farsang és a katolikus asszonyegylet /1.

Én vezetek — szögezem le. Nem vezethetsz, elvették a jogsid, huszadszorra — öltönyben okoskodik, felteszi a napszemüvegét, lehajol a visszapillantó tükörhöz, és megigazítja a haját. Pofon röhögöm. Megnyalja az ajkát, vigyorra húzza azt, és oldalra biccenti a fejét. Kikerget ezzel a világból, és tudom, hogy a következő másodpercben beszól:

— Mák van a fogadon. Ciki, ha csak nem a jelmezed része.

És vigyorog tovább, nézem a fogait, hátha az övén meg hernyó tekereg, de Listerine-fényesen vakít a mosolya, mint egy rohadt “én vagyok a legsármosabb pasi a világon, vedd meg az autóm, az aftershave-em, az öltönyöm, a napszemcsim, a nőm… stb.” reklámarc. 

— Na és te minek öltöztél? — próbálkozom leigázni, miközben eltakarom tenyeremmel a számat, a nyelvemmel meg próbálok mákot ledörzsölni a fogaimról.

— Bévésnek.

Pofon röhögöm, de fej tekerve mutogat a saját fogaira, aztán homlokon dob egy pici dobozzal.

— Ez mi?

— Fogselyem.

Visszadobom, mintha forró lenne:

— Félek az ilyenektől, visszamegyek fogat mosni.

Kinevet:

— Jó, nincs ott semmi, szép a fogad!

Forgatom a szemem, aztán újra eszembe jut és nyafogni kezdek:

— Te negyvennel vezetsz!

— Te meg száznegyvennel! Ezen nincs mit vitatkozni, majd akkor vezetsz, ha van jogsid.

— Évek óta a rendőröknél van.

— Ezt meg se hallottam. Szállj be!

— Nem — toppantok egy nagyot dühösen. Letörik a cipőm sarka, kimegy a bokám, seggre ülök a betonon.

— Évi? — megkerüli az autót, aztán pökhendin rátámaszkodik. — Menj be, öltözz át, moss fogat, addig lekaparom a jeget.

— Hogyne, tudod a szabályt.

Megint vigyorog, de azért felszed a talajról.

— Hogyne tudnám. De megrándult a bokád, mégha akarnál se tudsz vezetni.

(A szabály: aki jeget kapar, az vezet.)

— Nem rándult meg — vágok vissza, és próbálok úgy állni, ahogy normális, de nem megy, mert nagyon fáj.

— A bokád akkor is kimegy, ha csak a házban szambázol, nem ha szétmegy a cipőd.

Ajak biggyesztős pofát vág, lemásolom felé én is.

— Most mi legyen akkor? — motyogom, és ezt imádja. Kihúzza magát, az égen épp szétnyílnak a felhők, ráragyog a nap, de csak rá, mint egy reflektor, míg én szerencsétlenre záporozni kezd az eső.

— Figyelj, tündibündi…

A vérnyomásom kiugrik a tündibünditől és tikkelni kezd a jobb szemem.

— Ülj be, hozok neked cipőt.

— Jó.

Akkorát dördül az ég, hogy picit összepisilem magam. De csak picit. Négy szülés után picit megesik. Picit.

— Hé, bévés! — kiabálok utána. — Bugyit is hozz, faszán benedvesedtem az aktakukac-csinovnyik, őszülő borostádtól.

A férjem visszafordul, és ledermed. Nem szokott. Büntetés-végrehajtásban dolgozik, megszokta, hogy büntessen.

“Bazmegévi” – tátogja, aztán mégis vihogni kezd, kezét köszöntésre emelve mögém néz, engem meg levegőnek, aztán jó hangosan kiáltja, hogy “szép napot, atyám, és kedves katolikus asszonyegylet!” Válaszként a pap hangja: “á, a doktor úr és a felesége”. Így hív minket a falu: a doktor úr és a felesége, a doktornő és a férje helyett.

NEEE… — tátogom a férjem felé, aztán azt: “ne hagyj itt!” De felém emeli a középső ujját, aztán próbál eloldalogni.

— Bettike hogy van, Évike?

A papra fordítom az arcom. Sosem vesznek be ezek után az egyletükbe a katolikus asszonyok, pedig egy éve nyalom a seggüket emiatt. Nem süthetek velük adomány mézeskalácsot, és a libanapra sem kenhetek zsírt a lámpások estéjén, a szüreti bálon nem táncolhatok köztük fehér csizmában, és a misén az első “szent vagy” után kivágnak a templomból. Vége az életemnek… de ami most fontosabb volt: ki az a Bettike?

— BÉVÉS! — Ordítok a férjem után. Megfordul.

— Ki a faszom (mert már minden mindegy) az a Bettike?

— Meg tudom magyarázni! — lépdel vissza, miközben az asszonyegylet kórusban olvadozik a macsó(nak csak valami gyenge utánzata) ábrázatától.

— Azt mindjárt gondoltam. Azt az egyetemet végezted el. Abból van a fizud, abból van a teraszunk.

— Aaa Bettikeee… — kezd dadogni, leveszi a napszemüvegét, az asszonyegylet elájul a szürke, távolba meredő tekintetétől, pedig csak rossz a szeme. Ezért aztán vissza is teszi, attól megint hüledeznek.

Az atya közbeszól:

— A kisbaba.

— GYEREKET CSINÁLTÁL VALAMI BETTIKÉNEK?! — meredek rá doktor bévés doktor úrra, aki doktor.

— Meg tudom magyarázni — emeli fel a mutatóujját, és így észreveszem, hogy nincs rajta a karikagyűrű a másikon.

— A gyűrűddel kezd! — mutogatok én is tajtékozva.

— Azzal épp te is kezdhetnéd — grimaszol az ajkával.

— Én nem papírokban túrkálok nap mint nap, hanem tüdők között.

Lihegünk, morgunk, sandítunk, orr felhúzva vicsorgunk egymásra, mire az atya közbeszól, az asszonyegylet holnapra elterjeszti, hogy elválunk.

— Évike, a kisbabájuk, a maguk kisbabája.

— Nem Bettike, Bercike — sziszeg a férjem.

Mire megkönnyebbülnénk, a pap folytatja: 

— Nem kislány lett? Maga, doktor úr, csak olyat tud.

— KIÉ EZ A GYEREK, ÉVI??? — dörög rám doktor bévés. — Tök olyan, mint a Béla!

— Melyik Béla?

— Hát hány Bélával kavartál, édes szívem?

— Azt meg tudom magyaràzni…

— Nem, nem, te nem azt az egyetemet végezted el! Ha belekezdesz, valaki mindig megsérül…

— Én azt az egyetemet végeztem el, ahol vágni tanulunk. Metszeni, szúrni, amputálni, amikor a delikvens mély álomban csicsikál — két ujjammal ollót formálok, és halkan suttogom, miközben összezárom azokat: nyissz!

Nyel egy nagyot, békén hagyna, de az atya tovább beszél: idehívjam Bélát?

Lesápadok. Doktor bévés vörös lesz.

— Az a rendőr nagy és szőke és kék szemű!

— Te is na… meg sző… meg… na, jó, a bátyámra hasonlít, a te génjeidet lehúzta a süllyesztőbe a méhem.

Vérig, de vérig! Annyira vérig sértem doktor macsó büntetővégrehajtó ügyvéd doktor doktorúrat, hogy még én is megsajnálom. Ilyenkor tiszta és halk lesz a hangja, nyugodtnak látszik, arcát viszont még magasabbra emeli, mint amúgy általában.

— Atyám, minek nekünk most rendőr? Így is elkésünk, főleg, hogy a férjem fog vezetni…

— Hát az emberdarabok miatt.

Az ég feldördült, az asszonyok felsikoltottak. Én a férjemre néztem, mozdulata megdermedt a szemüvegtörölgetés közben.

— Mi van? — bökte nekem.

— A meredélybe dobattad a maffiaügyleteidet? — suttogtam felé.

Megrántotta a vállát:

— Vagy te a műhibaügyleteidet. 

/folyt. köv.

Vélemény, hozzászólás?