Zarándok-vers (negyven napra) /harmadik ciklus/
XXI.
Sav-cseppek hullnak,
esernyőt forgat a szél
– felragyogó nap.
XXII.
Lélek-tükör
Isten.
Fény. Szeretet.
A félelem tőled elvezet,
s akkor minden elveszhet.
Tudom.
Árnyék. Emlék-stigma.
Fekete lélek-hulla.
Évek óta előle futok….
Eddig nem néztem az irányjelzőket,
csak szaladtam,
csak az akadályokkal bajlódtam.
Nekem haladnom kellett az úton,
mindenáron a túlélést bizonyítottan…
Azt nem kérhetem,
hogy csak nekem segíts,
de azt igen,
hogy közbe-közbe rám tekints.
Elfáradtam.
Mosoly-erdőmben
kiszáradt fákra akadtam.
Szív-kertemben
kaktuszokat ölelgettem.
Mindent elhagyva –
egy állat ketrecében ébredtem…
Elkezdődött:
a könnyek megszentelődése,
a kezek megköthetetlensége.
Egyszer:
önmagam előtt legyek tiszta,
s akkor arcomat szentelt vízbe mártva
állok eléd Istenem…
(S akkor is csak azért,
hogy kegyelemmel vegyél vissza…)
Megjegyzés: az egyetlen vers a ciklusból, amelyik egy korábbi jegyzetre “épült”
XXIII.
(feszítés után)
nem vagyok méltó
hogy kimondjam:
átérzem milyen az
átszúrt borda
nem lehetek kivételeztetett
mert sebhelyeket simogatva
érintett meg
a szabadság gondolata
gyanútlan és vigyázatlan
estem csapdába
Júdásnak más lett
a taktikája
kíváncsi is voltam
milyen lehet
ha nem állnak
ki mellettem
de túlzásba is vittem
a lelkembe vésett
méltányosság-igyekezetet
most már tudom milyen
amikor
az igazság-keresztet
megfordítják
a rossz erővel
felvértezettek
a győzelmet ordítják
nem számít semmi
csak az érdekeltek
tudjanak vezetni
kiittam a méreg poharát
már nem volt
állóképességem
elhessegetni
a feketeség angyalát
ájtatosság
nyomán felvillanó
béke-lándzsa
– fényüresedett szív –
vér és víz nyomán
kérem a megbocsátást
felismertem:
semmi se éri meg
hogy elveszítsem
kegyelmedet
– a legszentebb áldást
XXIV.
(Amikor azt hittem, hogy feladom: jött egy gondolat)
Azt mondják, hogy egyedül születtünk
és egyedül is halunk meg…
Nem.
Ezt nem hiszem.
Tudom, hogy Isten-nálad csergett a
fogantató-óra,
“egyedül” Te vetted a születést fontolóra…
(Ott voltál… a menny archívumában
van a magzat-fotóm,
minden angyal azon mosolygott,
hogy szép, de gyenge lelkemmel
vajon meddig bírom.)
A szüleim, nagyszüleim
és az összes felmenőim is
Neked köszönhetik,
hogy nemcsak gének
vagyunk az utókornak.
Hihetetlen sors-csokrokkal
díszítjük a fény-folyosókat
– gyönyörű lélek-füzérrel
ékesítjük a csupasz galaxisokat…
Nem véletlen a köldökzsinór sem,
engem erre emlékeztet:
őssejt és végtelen szeretet;
vércseppekben lementett
arc-lemezek.
Az édesanyai testhez utolsó kötelék,
de a kezdeti élethez –
a legfontososabb áramlás,
e szálon keresztül
történt meg a személyiségátadás…
Lehet a szívekben örök összefüggés,
egyszer eljön az emlék-kiürítés…
És akkor sem…
abban a pillanatban sem,
nem vagyunk egyedül.
Te engedsz az ittenit lezáró útra,
mégha nem is akarunk tudni róla…
Amikor a test legédesebb álmába szenderül,
akkor nyílik a láthatatlan szem…
és ott leszünk… Isten-veled… legbelül…
XXV.
Templomod előtt –
szarka szállt a szememre.
Fénylett. Kicsípte.
XXVI.
Rehabilitáció előtt
Pihenőt kérnék –
újraképződésben legyen a végcél.
Megtörtént az idegen szerv kilökődése.
Majd újrafaragják sejtekből
(valakiknek csakis fenekekből),
erekből és szövetekből;
már nem érdekel,
hogy ki játszik Frankenstein-szerepet,
ki játszik hullát…
én többet nem leszek mammon-mutáns.
Összeomlik a testem:
bőr-veremben
morzsolt csontok,
arcizmok kín-ernyedve és
fogzománcon is csak fekete foltok.
Törés. Kegyetlenkedés. Mérgezés.
Megkaptam a gondoskodó csomagot.
Pihenőt élnék…
(az imádkozó kezeket, ha elérném).
– Ó, Istenem vedd el
minden szánalmas gondolatomat,
vidd magaddal a véres cafatokat.,
a vadhús illatú púp-terheket…
Hiába varrtam össze a számat,
formálnom kell a segítség-szavakat.
Hiába rogytam térdre,
gyémánt szegekkel kényszerítenek székbe.
Az ördög segítségével felállított
ítélőszékbe…
Nem tudom, hogy meddig bírom,
de csakis a Nevedet szólítom,
míg el nem al………
míg meg nem al…….
XXVII.
Akromát
Hangtalan sírás,
néma könny-fátyol;
mindent beborít:
fájdalom-zápor.
Békétlen jogkör,
rossz irányítás;
felelőtlen társ,
rendszer-ámítás.
Sok pöttyös labda,
senki se játszik;
gyerekkor színe
már nem is látszik.
XXVIII.
A lelkeket ki ne oltsátok!
(1Tessz 5,19)
Csorog a lélek tüze,
mint fénylő láva…
A nem tiszta szívünket is átjárja,
csak ne legyünk árny-magunkhoz tűzve,
se szemfényvesztő téveszméktől űzve.
Bizakodva tekintsünk az égre
– ne legyünk tehetetlenül elszontyolodva,
se málé-testünkkel elbágyadva -,
Jézus tekintete nem enged a mélybe,
saját akaratunk vezethet a sötétségbe.
Legyen erre állóképességünk:
kétszínűségnek iszap-masszáját
és megvetésnek hideg vizét
messzire elhordani;
tanuljunk meg remény-rőzsét gyűjteni,
mindegy, hogy milyen fajtából
(tölgy, juhar, vagy nyirfából),
de a hitnek legyen rendszerezett rakása,
és az embernek tudása:
a béke parazsát,
minél több helyen fellobbantani…
a nemes gyújtosok hevességét
szó-szikrákkal pattintani.
Édeskés mirhaillat járja át
a minden-tüzek füstjét,
fény-rózsában ragyogjon
a Szentlélek lángja,
hogy mindenkinek legyen (rá)látása
az örök világosságra…
XXIX.
Feltámadás előtt
Az első gyásznap: árulóknak jár –
nem az alattomos tetteik nyomán,
mindenáron érvényesülniük kell,
és csakis az elöljárók jogán.
Nehéz terheket cipelnek,
lelkiismeretet, külső ruhaként viselnek…
(Kétszer kelhet még a nap,
mielőtt a beismerés szent-magja
megbocsátás-hajtásba sarjadna.)
Ki marad palástforgató,
és ki lesz meztelenül vízbe mártható?
A Golgotán soha nem volt híradó,
– de ez se számít,
csak Isten-akaratod legyen a mérvadó.
A második napon,
a megnyílt tudat-hajnalon
– mint égből az üstökös gondolatok –
fekete kőzet-könnyek hullanak,
mindent betakarnak
a menekülést rikácsoló varjak…
Aki angyalt provokál,
arra minden átok visszaszáll.
Egyiknek: félelem és rettegés,
majd furcsa felemelkedés.
Másiknak: szárnytalan vergődés
és pillanatok alatt zárulhat a csapda.
(Csappantyú csattan,
vér-pezsgő pukkan;
menyegzőt tart a pokol:
vendégszeretettől forr a katlan –
minden megtagadott jócselekedet
egy csillogó meghívót rejtett…)
Harmadnapon az én bűneimért.
A félre ültetett virág-elveimért.
A vonalkódként beolvasott igékért.
A meghasonlott életemből kitépett szívemért…
Gyermeteg építgetem fény-templomod,
de kevés az igaz szeretet,
a legfontosabb anyag, mire szintet emelhetek.
Nem felejthetem:
az összes szín-spirál forgott,
amikor a kint és a bent összefonódott…
Vajon, hova meredt a tekintetem,
milyen dimenzió-kapura lelhettem?
Ó, Istenem… nem kérem a válaszokat,
nem vagyok méltó, hogy halljam a mennyei hangodat..
Csak segíts, hogy önmagamat elhagyva találjam meg fiadat,
“Et resurrexit” – így folytathassam a kijelölt utamat.
XXX.
(I)ma-kérés…
Asszonyként kérem a névtelenséget,
csak Lídia utódjaként ismerd fel szívemet,
ó, Szentlélek – mennyi sebből vérzek…
Lányként vesztettem el a mindenséget,
de – kirekesztett Máriaként – rossz helyekre is tévedtem,
ó, Jézus… kérlek, hadd vehessem fel a keresztséget…
Gyerekként éltem át a nincstelenséget,
szeretetért árultam a lelkemet,
ó, Isten… áldással mérd az életemet… kegyelmet kérek…
2021. okt. 14 – 23.