Háló

Megtekintve: 70 alkalommal

Eve (42.)

Szerencsére Dani befért az MRI gépjébe. Ha nem fogyott volna cirka harminc kilót, esély sem lett volna rá. Bár nyilván a hasnyálmirigy probléma miatt kezdett fogyni, vagy a nagy mértékű fogyás tett be a szervnek, szóval akárhogyis, farkába harapott kígyó agyalnom ezen.

Szerencsére sikerült Danit stabilizálni is, az akut gyulladás szépen lemenni látszott a kontroll próbánál, így akár nem is kellett volna felnyitni, elég is lett volna gyógyszerelni és koplaltatni őt, ha az MRI és az ERCP normális, és nem mutat szövetelhalást.

De nem így történt. 

Lélekszakadva rontok ki, be a liftbe, miután lefoglaltam az egyes nagyműtőt. Az a legjobb műtőnk. Mindig az egyesért harcolunk Danival. De most másért harcol… a saját életéért. Átfutok az udvaron, a szomszédos épület legfelső emeletéig liftezek, aztán futok tovább egyenesen, a folyosó végéig. Majd berontok az ajtón. Barna az íróasztalánál ül, telefonál, felkapja a fejét, én lehuppanok az asztala előtti fotelba. Felém biccent, és azt tátogja: mizu.

— Nagyon fáj a fogam! — suttogom. Ő tovább beszél, aztán eltakarva a kagylót, suttogva válaszol.

— A fogászat abban az épületben van, ahonnan jöttél, második emelet, és nagyon kedves a doktorbá, majd meglátod.

Aztán tovább beszél a telefonba, de engem néz.

— Meghalok!

Megint eltakarja a kagylót, és suttog:

— A patológia a mínusz egy.

— Nagyon-nagyon fáj! 

Sóhajt, elbúcsúzik a telefonban, aztán feláll, úgy beszél.

— Gyere, visszamegyek veled.

— Nem! Nem! Nem akarok. Gábor azt mondta, egy-két napig fog csak fájni, azt ki kell bírnom.

— Szerintem jobb, ha megnéz, ha így fáj! Nem szoktál ennyire nyafika lenni kezelés után.

— Van valami erős cuccod?

— Keresek.

— De valami nagyon erőset, mert a non-szteroidok nem hatnak.

— Évi, mindjárt én nézek be a szádba, nem fájhat így! 

— Dani hasnyálmirigyén rosszindulatú tumor van. Á, Jézus, iszonyúan fáj! Ha nem adsz valamit, megölöm magam!

Szusszant, és kinyitotta az üveges szekrényét, kivett egy dobozt, a tenyerére billentette, aztán hozott egy pohár vízet.

Míg bevettem a gyógyszert, Barna megszólalt.

— Az onkológia a C épületben van. 

— Műteni kell. Ez egy tíz órás műtét, előkészítettem az egyest. Barna, mondd, hogy hatni fog!

— Na, jó, pszichiátria… — szusszant, és leült a fotel karfájára. — Nyitsd nagyra! Á!

Megfogta az állam, és maga felé emelte az arcom.

— Most mit csinálsz? Most megnézed a fogam?

— Most meg. Nyitsd ki!

Kinyitottam, és bal fent nézegette a fogaim, ahol széttörtek a mandula alatt.

— Évi, nem a hatosod fáj? De nem, nem fájhat! Be van tömve. Várjál, ah, nem, hátul vagy ott. Lehet, hogy, azt hiszem, van rajta lyuk. Sírsz?

— Nagyon fáj!

— Szerintem… Húzzunk a fogászatra.

— Ne, ne, ez nem lehet igaz!

— Én csak egy pszichiáter vagyok, lehet, hogy tévedek, de ezt most megmutatjuk Gábornak.

— Nem akarok megint gyökérkezelést!

— Semmi baj! — átölelt.

— Hat már a gyógyszer? — kérdezte Barna Gábor várójában. Ő állt, én az ajtótól a legtávolabbi széken szolídan pánikoltam.

Bólogattam.

— Elmúlt. Barna, nagyon félek. Nem akarok bemenni.

Hozzám sétált, leült mellém, megfogta a kezem.

— Megnézi Gábor. Nem lesz semmi baj.

És akkor megint, úgy igazán rázendített a fogfájás.

— Áú, megint elkezdett fájni.

— Basszus, kizárt. 

— Áú.

Barna is felállt, aztán nyílt is az ajtó. A fogfájás megint elmúlt. Gábor döbbenten állt előttünk. Barna “na”-zott egy ideig, hogy szólaljak meg, de futni készültem.

— Évinek fáj a foga — közölte Barna.

— Tudom, de adtam neki Xilox-ot.

— Én meg morfint. Nem használ neki, egy órája sír a pszichiátrián, nem hagy dolgozni.

— Nem mintha a pszichiátria nem lenne tele sírós csajokkal. Gyere, megnézem.

— Már elmúlt! — közöltem, de akkor ismét nagyon belehasított, és auzva az arcomhoz kaptam. 

— Látom… Gyertek be! Évi a székbe!

— Mmm! 

Gábor villámgyorsan beállította a széket, leült mellém, arcom a mellkasához közel, aztán villámgyorsan levert a víz.

— Évi, jesszus, el ne ájulj!

De elájultam.

Amikor magamhoz tértem, nagy volt a fennforgás. Barna tekintete rajtam, Gábor a nyitott ajtót támasztotta.

— Jól vagy? — kérdezte.

Bólogattam.

— Iszonyúan utálok elájulni, Barna!

Elmosolyodott, és kezét a hajamra tette.

— Gábor mindjárt megnéz, csak… tele a váró.

— Hogy-hogy?

Gábor felkapta a fejét a hangomra, becsukta az ajtót, és óvatosan közel jött.

— Jól vagy? — kérdezte ő is, aztán újra mellém jött. — Na, muti — szusszant. — Kicsim, feljebb emelem a széket, szólsz, ha szédülnél, vagy megint el akarnál ájulni! Rendben vagy?

— Kezdek nagyon kiborulni, Gábor! Nagyon!

— Akkor most, mielőtt elkezdenéd, szépen megnyugszol. Jó? Tudod, csak megnézem. De csak azután, hogy lélegzel is.

— Írtóra félek, Gábor.

— Barna! Barna, hol vagy? Gyere, fogd meg a kezét, hadd törje ki.

Elmosolyodtam, aztán beszélni kezdtem.

— Miért van ez? Miért megy tönkre minden fogam, és hogy nem derült ki eddig, hogy Dani hasnyálmirigyében rák van?

— A te szegycsont-szarkómádról sem tudtunk. Már sokszor mondtam nektek, hogy kísértetiesen ugyanaz a betegség kap el titeket egyszerre. Döbbenet!

Míg Gábor válaszolt, valamelyik fog bal felül szörnyen hasogatni kezdett.

— Áú! Nem tudok figyelni, nagyon áú!

— Nagyon Á-t!

— De Barna! Hol van Barna?

— Fennforgás van a váróban — kezdett beszélni a tükörrel a kezében.

— Mi? Júj, nagyon fáj!

— Jaj, Évi! Nyitsd már ki!

— Jó — nyögtem.

Persze egyből rákoppintott a fájósra, én megint az ájulás szélére kerültem.

— Azt mondtad, csak megnézed! Áú!

— Ez az, ami fáj? Ez a hatos.

Válaszként sírni kezdtem. Gábor hátrébb gurult, és adott egy zsebkendőt. Aztán végre nyílt az ajtó, már nagyon vártam, hogy visszajöjjön Barna, de nem ő volt.

— Dani, úristen! — félrelöktem Gábort, és felugrottam a székből. — A műtőben kéne lenned!

— Dolgoztam éjjel, ma nem fogok. Na, gyorsan vissza a székbe! — mondta, miközben beljebb jött.

— Nem úgy értem! Tumor van a pankeaszodban, bevitettelek az egyesbe, ki kell venni a tumort, elzárja a vezetéket, hasnyálmiriggyulladásod van! — dobáltam felé a szavakat, de majd hogy nem a vállát rángatta.

— Mondták, hogy még mindig nagyon fáj a fogad, muszáj volt utánad jönnöm.

— Dehogy volt muszáj! Le kellett volna szíjjazzalak!

— Ahogy téged is oda — mutatott a székre.

Tétován tiporogtam.

— Na jó, Évi! — szólt közbe Gábor. — Ha a fogfájás miatt arra sem tudsz figyelni, amit mondok, hogy tudnál egy tumorműtétre figyelni?

Dani rákontrázott.

— Engem is ezzel zsarolt, végig. Nem engedett be hozzád a műtőbe, míg végig nem kezelte a fogaim.

— Ha ott tör rád a fogfájás, belevágsz Évi szívébe — mondta Gábor Daninak, aztán megfogta a vállam, és a szék felé húzott. — Te meg Dani hasi aortáját vágod el, vagy mit tudom én. 

— Jó, de Daninak vissza kell mennie az ötödikre. 

— Akkor meg te nem tudsz itt a seggeden ülni — szólt be Gábor. 

— Jól vagyok, Évi, veled szeretnék maradni — mondta Dani nyugtatólag, mire megadtam magam, és újra felülírhatott mindent a fogfájás.

— Jaj.

— Tényleg jól van, Évi, majdnem szétzúzta a nyomozót, mig te ájuldoztál.

— Mi? — kérdeztem fájdalmasan, míg visszamásztam a székbe. 

Dani az asszisztensi oldalra állt, és halkan beszélt, míg Gábor a széket állította.

— Mi baj van a fogaddal? — kérdezte.

— Azt hiszem, egy másik is fáj, nem az a kilenc, amit kezelt Gábor. Ezt is gyökérkezelni kell.

Dani felszisszent.

— Három, Évi, három — szólt közbe Gábor. 

Ránéztem, épp az injekciót szívta fel.

— Úristen!

Dani közel lépett, és megfogta a kezem.

— Hé-hé! Rám nézz! És mennyire fáj?

— Kibírhatatlanul.

— Folyamatosan?

— Igen. 

— Jó, itt vagyok, Gábor beadja az értéstelenítőt, fogom a kezed. Mindjárt elmúlik a fájdalom.

De nem múlt el.

— Mi volt a váróban? — kérdeztem Danitól. Az arcomat simogatta. 

De senki sem válaszolt. Kiugrottam a székből, és az ajtó felé siettem, de az épp nyílt.

— Évi, várj! — szólt utánam Dani.

— Dani, ha olyan jól vagy, ülj be a székbe, míg Évi elzsibbad, visszatömöm, ami kiesett tömés. Ha Évinek fáj, pillanatok alatt gyullad be neked is.

Barna jött be, és úgy csukta be maga mögött, mintha valamit rejtegetnének kint.

— Mi van kint? — állítottam neki a kérdést.

— Itt bent mi van?

Hátra néztem, Dani fogát vizsgálta Gábor.

— Tényleg a hatosom rossz — fintorogtam Barna felé. 

— Ó, ne. Jó ég! — mondta, és átölelt, aztán a fülembe suttogott úgy, hogy a többiek ne hallják: “kint van a kórházigazgató, a nyomozó és Dani nője, állítólag az akarata ellenére MR-eztétek. Ne ordíts Danival, mert világgá megy, és szepszist kap a hasától, találj ki valamit, míg Gábor a fogadat fúrja!”

Elhúzódtam Barnától, hogy a szemébe nézzek:

— Kiugrom az ablakon még a fúrás előtt.

Arcán kínos mosoly futott végig.

— Akkor Dani is meghal.

— Van Halothan-od?

— Évi, ne. Pont ezért van kint a vezetőség meg a jard.

— Ááá, Barna, nagyon fáj a fogam! 

— Mindjárt elzsibbad. Nem ütjük ki Danit megint!

— Akkor meghal, Barna.

— Akkor haljon meg!

— Ő a mindenem!

— De ő Csillát szereti! — kiabált felém.

Gábor és Dani is felkapta a fejét. Barna aztán halkabban folytatta, míg én nem tudtam már megint mit kezdeni a fogfájással, az arcomhoz nyomtam a tenyerem.

— Nem akarom, hogy kirúgjanak vagy elvegyék az engedélyed.

— Iszonyúan fáj a fogam, pedig már rég zsibbad a szám.

— Tudod, ilyenkor beinjekciózik még egyet a fogbélbe.

— Mi? Jézus!!!

A lábaim elgyengültek, de a fogam hasogatni kezdett.

— Aaah, nagyon fáj! Ha beleszúr egy tűt, meghalok!

És akkor megint nyílt az ajtó. A nyomozó. Gábor felnyögött, és ott hagyta Danit:

— TB kártyát kérek!

— Mmmit?

— Mostantól, aki ide belép, azt meg is vizsgálom, sőt! Aki a váróba is!

Az ajtóhoz lépett, feltépte a nyomozó mellett, és azt kiabálta ki, hogy:

— TB-kártyákat kérek! Igazgató úr? Doktornő?

Tíz másodperc múlva kiürült Gábor várója. A nyomozó is kioldalgott. Barna vihogott, én fújtam rá, hogy hogy lehet minden foga teljesen jó. Gábor nagyon vigyorgott, és visszasétált Danihoz, aztán belematatott a szájába, de már épp befejezte.

 — Nagyon jó, Dani! A többi fogad szép rendben van. Jaj, hála a magasságosnak — sóhajtotta. — Évi, te jössz! Na, gyorsan, gyorsan, frissen, fiatalosan! — szólt rám, mikor látta, hogy nem igazán akarok eljutni hozzá és a székéhez.

— Ööö, Gábor? — motyogtam, miközben megint a karjai közé szorultam.

— Igen, Évim?

— Fáj még… de nem akarok több szurit!

Gábor az ujjai közé temette az arcát, és csendes idegösszeomlást kapott.

— Évi — kezdte Dani –, nem fogod érezni a következő szurit.

— Nem szeretem az injekciókat.

— De akkor azt akarod, hogy fájjon?

— Nem.

Bepánikoltam, és kiugrottam a székből. El akartam futni, de Dani elém állt, Barna meg utánam lépett. Hárman álltak neki szinkronban ecsetelni a foggyulladás kibírhatatlan következményeit. Zokogtam, remegtem, aztán Gábor kiküldött a váróba Danival, hogy megnyugtasson. Percekig hajtogattam neki, mennyire fáj, aztán amikor már azt hittem, jobban nem fájhat, a fogfájás olyan szintre kapcsolt, hogy kiugrottam volna az ablakon, ha nyitva lett volna. Rángattam egy ideig, de a kilincs nem fordult. Dani odalépett, és majd hogy nem kisujjal nyomta le, és tárta ki. Sírtam, és a kilincshez nyomtam az arcom, de a hideg csak pillanatokig segített. A fog mintha kimozdult volna a helyéről, mintha sípolt, zakatolt, dübörgött volna egyszerre. Feszítve hasított. Dani magához húzott, és az ölelésébe zárt.

— Még sosem láttalak így szenvedni — szólt felém Dani.

— Sosem fájt így fogam — bömböltem, és felnéztem az arcára — Egyre rosszabb, nem tudom összecsukni.

A kezébe vette az arcom.

— Á-á-áú — sírtam.

Ő nézte a bőröm, aztán a szemem.

— Végigrohant a fogadon a gyulladás, és berobbant a csontba…

— Nem tudok figyelni, nagyon fáj, Dani!

— Be kell mennünk, Évi. Gyere! Félek, hogy valami bajod lesz. Sosem láttalak így.

— Nem megy Dani! Hogy tudná így Gábor kifúrni?

— Kapsz még szurit, és hidd el, el fog zsibbadni. Nyugalom! Nem hagyom, hogy fájjon, Évi! De nagyon gennyes lehet. Tudod, hogy muszáj. Itt vagyok veled, aztán hazamegyünk.

— Te már mással élsz — nyögtem, és kihátráltam a karjaiból.

Fújt egyet, és cigit vett elő a farmerzsebéből, rágyújtott.

— Szeretlek — mondta, miután kifújta a füstöt. — Téged szeretlek, Évi. 

— Pankreatitis-ed van, nem cigizhetsz! — nyögtem, és visszanyomtam az arcom a kilincshez.

— Oké, főorvos asszony — sóhajtotta, és kidobta a cigit az ablakon. — Neked pedig tályog van a fogadon, ha nem mész be, be fogsz dagadni, na az hogy fog fájni!

— Ha engem szeretsz, miért mondtad, hogy Csillát szereted? Miért hagytál ott?

Dani közel lépett, és elemelte az arcom az ablaktól, felszisszentem, ő bólogatott.

— Kezd bedurranni, Évi, be kell mennünk! Aztán hazamegyünk és ápollak.

— Ugye nem engeded el a kezem?

— Nem! Nagyon közel leszek, jó? Vigyázok rád. Gyere, mert ez… gyere!

Miután Gábor a számba állított vagy öt tűt, úgy pucoltak ki Barnával, mintha égne a kezelő. A saját kezemet figyeltem, próbáltam úrrá lenni a remegésemen. Dani aztán megfogta, és ránéztem.

— Nagyon fáj? — kérdezte.

— Nem, elmúlt végre.

— Jaj, de jó — fújt, aztán pár másodpercre átszorította a hasát. Majd összeakadt a tekintetünk.

— Addig nem fog Gábor visszajönni, míg magyarázatot nem adsz erre az egészre — közöltem vele.

— Hazudtam. Úgy sajnálom, Évi, de… Hozzád a nyomozó illik, hozzám pedig a Csilla.

— Illik?! Nem olyannak ismertelek meg, mint aki ennyire felszínes. Életem szerelme vagy, Dani. Sosem szerettem férfit még így.

Megdöbbent és lefagyott. A hasfájás rázta fel a gondolataiból.

— A feleségem leszel? — kérdezte.

— Nem értem, miért nem akarod. Miért adnál a nyomozónak?! Miért költözöl máshoz, ha el akarsz venni?

— Mert nem műthetsz meg.

Feljebb ültem, ő felállt, és megkerülte a fogászati széket, aztán leült mellém, Gáboréra. A kezébe vette a kezem.

— Kit akarsz, ki műtsön meg?

A fejét rázta, aztán felállt, és jeget hozott a hűtőből.

— Gyere, rátesszük a pofidra.

Hagytam, hogy hozzányomja az arcomhoz.

— Fáj?

— Nem, semmit sem érzek.

— Pedig be fog dagadni — Dani az ajkába harapott.

— Dani, ki kell venni a tumort a hasnyálmirigyedből, különben meghalsz.

— Ezért próbáltalak megbántani. Évi, ez nem fog megtörténni. Nem lesz műtét.

— De hát, milliószor feküdtem én a te műtőasztalodon!

— Cscscscscscs, kicsim, inkább a fogadra figyeljünk! Szólok Gábornak. Tedd ide a kezed, még pár percig legyen az arcodon a jég.

— Dani! Miután Gábor végzett velem, visszamegyünk, és megoperállak.

Hatalmasat fújt.

— Mikor maradtál le arról, hogy csonthártyagyuszid van? Fel fog menni a lázad, fájni fog a fogad és az arcod is. Ezzel pihizni kell, gyógyulni, borogatni, kiscsibe, nem egy whipple-be ugrani.

— Leszarom!

— Jó, én meg nem. Nem engedem, semmit sem tehetsz. 

Barna jutott eszembe és a Halothan. Ki kell ütnünk Danit, különben meghal. 

— Jól van — válaszoltam. —  Halasztjuk a műtétet, de itt maradsz, felveszlek az osztályra, infúziót kapsz, koplaltatunk, elveszem a cigidet. Nincs nasi addig, míg túl nem vagy a műtéten.

— Ápolni akarlak. Fájni fog és félni fogsz.

— Bent maradok veled, ápolhatsz az osztályon.

— Ja, hálóingben, mi? Ne nézz hülyének.

Elmosolyodtam, és az valóban erős fájdalommal járt.

— Áú, istenem!

Dani a homlokomra tette a kezét, aztán felállt.

— Áú-istenem — ismételte meg. — Te vagy lázas, nem én. Legalább tudj már prioritást látni, sürgősségi osztályt vezetsz, mást sem csinálunk.  

— Jaj, Dani, nagyon félek!

— Látod-látod… — mosolyodott el. — Szólok Gábornak, két perc alatt kitisztítja a fogad, hazamegyünk, és vigyázok rád, a többi a holnapra tartozik, gyógyulnod kell!

Vélemény, hozzászólás?