Közömbös
Minden napja és minden egyes estéje ugyanabban a megszokott mederben haladt. És ugyanazt az anyagtalan szennyet vitte magával. Se az élet-medre, se a körülmények… semmi sem hasonlított egy hűs patakra és annak a gyönyörű környezetének a látványára… Már csak álmában sejlett fel valami természetes kép arról, hogy milyen lehet ennek a valósága. Galambvirág, kankalin, odvas keltike, martilapu… mennyire imádta… Az ő vizében egészen más tükröződött: nélkülözés-páfrányok, bántalmazó kavicsok (amelyek a még be nem gyógyult sebeket sértették fel újra és újra…), kiszáradt moha-képek az otthonfalnak álcázott mart szélén…
Nagyon szeretett korán kelni, minden napfelkeltében látott valami egyedi – isteni – villanást, csak olyankor tudott még szívből mosolyogni. Azon a reggelen az élénkvörös, a korallpiros és a krókuszsárga színkavalkád formáiban egy főnixmadár alakját vélte felfedezni. ” – Talán… ez jelzi a kivételes eseményt..” – majd egyet vonva a vállán, készült is dolgozni.
A munkáját – annak ellenére, hogy ideiglenesen vállalta – próbálta az éttermi elvárásoknak megfelelően: alaposan, körültekintően és gyorsan végezni. Szó szerint menekült abba a gőz-katlanba a külvilág elől. Augusztusi hőség tombolt, de a nyitott ablak által keletkezett huzat legalább egy kicsit enyhítette a fullasztó meleg megprobáltatásait.. Ez, jóleső érzéssel töltötte el. Lazított egyet a konyhakötény madzagján, és mintha minden rendben lenne, végezte is a feladatát. A szabadsághoz elhatározás kell, hogy a döntést meghozza anyagi háttér kell, anyagi függetlenséghez pedig munka kell. – ilyen gondolatokkal próbálta magát gyorsabb tempóra csipkedni. Előkészítette az irdatlan mennyiségű zöldségeket a hámozáshoz, minden kelléknek megvolt a pontos helye. A kert-növendékek balkézfelől várták a gasztrológiai végzetükhöz való csinosítgatást, a vízzel előkészített edény mindig jobbra került, mint valami parasztos medence, a lehulló héjaknak való tároló az ülőalkalmatosságnak használt láda előtt kapott két cellát a csempén. A legfontosabb mégis az volt, hogy az ablakon kiláthasson.
Jobb híján, egy építkezés menetét tudta végigkövetni. A negyven fokban is serényen mozgó munkásokat jobban sajnálta, mint önmagát. Hegesztés, csattogás… egy-egy robusztus acéldarab elhelyezésének a döngése… Kemény fizikai munkák visszhangjaival keveredett a belső csetepatéjának a csörömpölése. A belső roncsolás annyira rossznak tűnt – egy beton-barlangba szorult magány agónizációjának a visítása is kellemesebben hatott volna -, hogy a nyugalom irányába vezérelte, bármilyen zaj is tódult be az 50 x 50-es résen.. Lassan-lassan azon vette észre magát, hogy leginkább a daru látványa kezdte foglalkoztatni…
Gondolatai és emlékei, mint gyerekkori cinkostársak, rángatták bele egy éber-káprázat állapotába… miközben a kezei automatikusan végezték a hámozáshoz szükséges mozdulatokat. A mókuskerékszerű pörgésben, huszonnégyóraként szedte szét és rakta újra össze életének a kockáit; akármennyit is változtatott a “színek” helyzetén, mindig az összevisszaság romjai között látta a lelkivilágát. Mit rontott el? Jóindulatú próbált lenni mindenkivel. Gyengéd és önzetlen. Mégis, brutális és agresszív személyek bontakoztak ki mellette. Az uralási vágy és az elemi ösztön lovagjai elevenedtek meg körülötte. Férjhez ment… vallásos szertartás is volt. Mintha valamit is számított volna… Őszintén hitte azt, hogy annak a beégett éjszakának az átka… egyszer megsemmisülhet. És végre normális életet élhet. De nem. Ennek a bizonyítéka az utóbbi tíz éve volt.
Éjfél előtt végzett, és barackszínű kardigánját szorosan magához karolva, egy bár felé igyekezett. Haladása olyan volt, mintha önmagába kapaszkodva harcolna a szemből támadó szélviharral… Pedig még egy ficsúr-fuvallat se koválygott arra a légáramlás családjából.
A férje törzshelyénél volt a találka, a válás részleteiről kellett volna tárgyaljanak. Meglepő módon, ő érkezett meg hamarabb, így – az egyedüllétét nem kihangsúlyozva – próbált elvegyülni a jelenlévők között. Nem sokan ismerték fel, az utóbbi években trófeaként volt otthon tartva, de egy – nem az ő korosztályához tartozó – hölgy, akinek éppen a születésnapját ünnepelték, konkrétan tudta, hogy kihez “tartozik” és nyomban leszólította, majd meghívta egy italra. Illedelmesen és pislogva köszönte meg, de egyben vissza is utasította, mivelhogy alkoholt nem fogyaszthat. Már-már kezdte feszélyezve érezni magát – mindenki részeg volt körülötte -, amikor azt vette észre, hogy valaki nézi, és az a jámbor tekintet egy vidám arc körvonalaiból bontakozik ki.
Fiatalabb lehetett nála, ezért is lepte meg, amikor közeledni látta… Látszatra a többi mozzanat is egy szokványos forgatókönyv szerint zajlott volna, mint amikor egy hím egyed próbál behálózni egy nyőstényt, de ez más volt. Nem csak az apró gesztusok utaltak – amelyek amúgy is egyből elárulták, hogy nem egy nagyképű, érzéketlen, kocsmabajnok, hanem egy jámbor, humánus gondolkodású fiatalember – a különlegességre, hanem a szemek. Az, amit az égerszínű szemek mélyén látott…
Hamar megkedvelték egymást, az idő nemhogy kellemesen telt, egyszerűen megszűnt létezni. Egy élesen harsogó hang hasított valóság-éket az idillikus pillanatba:
– Mindjárt jön a férje, majd meglátod, hogy mekkora ember… és… – a többi nem volt hangosan kimondva, de következtetni lehetett a vészjosló figyelmeztetésben a klubbok tízparancsolatának az egyik pontját kipirosodni a merészségéért, hogy kivel állt szóba a rendkívüli szemű… De, a nem földi törvények mindig felülírják a hétköznapi kapcsolat-korlátokat.
Semmi feltűnő nem volt abban, ahogy ültek egymással szemben. Pár perc alatt eldőlt, hogy kiben milyen mély pontok kaptak szikrát a sors villanása által. A párbeszéd örvényszerűn húzta magába mindkettejük szívdobbanását..
– Miért vagy ilyen visszahúzódó? Miért takargatod önmagad? Nem veszed észre, hogy aki igazán látni akar, annak a szeme előtt nincs semmilyen “hártya”. Sőt…
– Te miért véled úgy, hogy azt látod, ami a valóság, és nem azt, amit látni szeretnél. Értéket, fényt, letisztultságot.. Mi lehet a legcsábítóbb? Az, ha valami, ami természetes kellene legyen, ritkaságba menő jelenléte miatt válik csodaszerűvé, vagy az, amikor ennek hiányát az illúzió által kreált tökéletesség-aurájával vonjuk körbe? Mindig a képzelet által, de vagy hozzáteszünk a jelen pillanatához, vagy elveszünk a most varázslatából.
– Erre is utaltam. Amit mondtál, az éppen annak a hiteles kivetülése, hogy nem csak feltételeztem rólad… bármit is.
– Ettől én még nem vagyok kivételesebb az átlagnál. A jó, attól lesz jobb, ha nem enged lehetőséget a rossz kibontakozására…
– Tényleg, az értékrendszereknek is kell legyen valamilyen alapja. Mert az rajtam áll, hogy miként döntök. Visszaélek-e valakinek az önzetlenségével, a tiszta érzelmeivel? Tudok-e úgy szeretni, hogy ne keveredjen bele, mint valami alattomos méreg, a birtoklási vágy nedűje?
– Igen, valahogy így… Ha most beküldenének tizenegy embert egy szebbnél-szebb virágokkal tarkított kertbe és azt mondanák, hogy annyit szedhetnek le, amennyit akarnak… Szerinted mi lenne?
– Mindenki megragadná az alkalmat, és a felkínált esély aktualitását kihasználva minél csodálatosabban próbálná megélni? Lelki gyönyörben merengene a természet és az élet szoros összefonódásáról? Ezt azért fogalmaztam meg efféleképpen, hogy számodra legyen tetszetős. – bazsalygott győzelemittasan és szeretetére kiéhezve várta az elismerést.
– Talán egyvalaki… Többnyire az lenne, hogy eszeveszetten rohannának, hogy elsőként érjenek el a legkiemelkedőbb, legpompázatosabb növényekhez. Csak azért, hogy gazdájukként vehessék magukhoz.. Alapból két olyan jelenség ütné fel a fejét, amiről nem is gondolnánk: a lehetőség megragadásának (ön)manipulált érvelése és a kényszeres hatalomszerzés valami fölött. S ezek, a megszerzett díszek által, úgy szerepelnének az ego-királyok kelléktárjaiban, mint valamiféle jogar vagy korona…
– De biztosan lenne normális vagy legalább középszerű jelenet is?
– Igen, következnének azok, akiket félrenyomtak…, azok, akik duzzogva és bosszúra áhítozva erőltetten elégednének meg a maradékkal… vagy egy picit megvilágosodva ismernék fel, hogy mibe sodorták bele magukat… és vissza-lépéseket tennének… Viszont, ha az alapmértéket vesszük figyelembe, alig lehetne már többesszámról beszélni…
– Vigyük tovább ezt a gondolat-fonalat. Létezhetne olyan, legalább egyetlen egy ember, hogy az említett övezetbe kerülve semmit se produkálva, csak lazán leülve adná át magát az érzéseknek, az impressziónak?
– Persze. Viszont, ha ennek az illetőnek megfogalmazódna a fejében, hogy bárcsak egyedül lenne ott, és nem kellene elviselnie őket – a különböző jelzőkkel illetetteket -, akkor szinte ugyanott lenne, mint amelyik az elsők között csörtetett… látszólag békés módszerekkel…
– Várj egy kicsit, ezt picit bővebben lehetne?
– Csak röviden: akarva-akaratlanul, ahogy elhatárolódtak (vegyük figyelembe, hogy ebben az esetben a kerítés nem a szuverenitástól való elzártság szimbóluma), már közösséget alkottak. Olyan nincs, hogy ne legyenek egymással hatásra. Ahhoz, hogy tényszerűséget állítsunk, először fel kell tennünk a kérdést, hogy meg tudnák-e találni azt a módszert saját maguktól, hogy egy olyan cselekvés-folyamat alakuljon ki, ami nem rombol és nem is ártalmas, de mégis megelégedettséget von maga után?
Vagy a helyzet szükségszerűen azt adná, hogy ehhez egy irányító egyéniségnek kellene kiválnia a többiek közül? Nem az a lényeg, hogy melyik ötlet válna valóra, hanem az, hogy a legjobbat vagy a legrosszabbat hoznák ki belőle….
– És te melyik lennél ebben a káprázatos zöldövezetben?
– Egyik sem. Én találtam ki ezt az egészet.
– Szeretnék még valamit kérdezni… – ahogy a szavakat formálta, gyengéden megsimogatta a misztikusnak vélt nő arcát.
Egyetlen érintés… és a legerősebb félelem nyomta meg a pánikgombot. Minden megszakadt. Amiből valami meseszerű látszott megnyilvánulni, az hirtelen egy rémtörténetté változott. Érdekessége, hogy kettejükön kívül, erről senkinek semmilyen fogalma se volt. Teljesen általános éjszakai jelenet volt, amiről hamarosan mindenki megfeledkezik…
Elrohant… az ajtóban épp annak az embernek rontott neki, aki egy karikagyűrűbe zárta az ő lelkét. Nem ismerte fel. Amaz, pedig mire feleszmélt, már nem látta sehol. – Visszajön, mindig visszajött… – és a robusztus alkat ment is kikérni a pultostól a szokásos adagját. Milyen apró-cseprő jelenettel távozott attól, aki az egész életét felforgatta.
Nem tudta, hogy merre viszik a lábai… Megijedt, úgy a sorszerű helyzettől, mint az önmagától fellobanó ősasszony- tűztől, majd elterült az úttesten… nem is látszott valós személyiségnek, a nőiességének lángjai már hamuvá foszlottak, a rettegés árnyéka ölelte körül … Magához tért… és már tudatosan haladt a cél felé. A beteljesülendő jövőkép űzte. Nem is jutott eszébe a magasságtól való félelme, a tériszonya, mintha nem is létezett volna… Hidegnek érezte a fém érintését, de hogy hamarabb haladjon, szinte csimpaszkodva húzta magát felfelé… A daru lett a bátorságának és elszántságának az egyetlen tárgyi elismervénye… Eddig mindent meghazudtoltak, amit átélt és átérzett. A lelke más dimenziókhoz tartozott. Mintha megszédült volna, akkor látott egy fénysugarat… a remény parazsa azt próbálta belécsiholni, hogy ne tegye meg. De túl parányi volt.
Ahogy a borzasztó képek halmaza nőtt, úgy sorvadt össze az esélye… Nem fogja tudni megtenni… ez is át fog alakulni… a szelídszeműből is vérfarkas lesz. Még egy ilyent nem tudna elviselni. Nem lesz többet préda senkinek sem a ketrecében.
Most az egyszer önmaga lesz… semmi hasonlót nem enged meg annak, ami a karma álruháját hordja… Egyebet semmit se határozott, nem is somolygott, de nem is sírt… és nem is eszmélt rá semmilyen életbölcsességre, ami arra utalt volna, hogy így fogja felszabadítani rendeltetésének a mezsgye-láncát, nem is ölelte meg semmilyen végzet-angyal – csak felnézett, és közömbösen a mélybe vetette magát…