Zarándok-vers (negyven napra) /második ciklus/
XI.
Lelkiismeret-túra
Dobtak meg kővel, de kenyérrel is. Így, hevesebben
véreztem. Sebzett kezem és lelkem leeresztem,
s még elmondok egy ódon imát. Ha zsolozsma eszembe
már nem jutna, csak Isten súgta szavakra borulva
kérném újra. Az irgalom érne, de térdre omolva.
Nem vagyok én még annyira jó, se nem annyira tiszta;
áhítattal erednék egy nevelői tanútra.
Böjt-adományként: szent-hamu és szőrzsák a fejemre,
hogy becsukott szemmel térjek meg Jézus elébe.
Azt kérem: ne merüljön szándékom feledésbe.
(Könnyekkel kísérve a néma fohász elereszthet,
– szív vonalán gyengíthet – , mégis ez, épp ez a lényeg:
mind’ rossz elv-anya, mától jót akaró fiat elljen,
és más senki, de senki ne szenvedjen. Hitet éljen!)
XII.
(szürrealista) szent-sziszegéstelenítés
Bevégeztetett? Holott még nagy a távolság.
Nem az lett volna a vég-cél, hogy visszavigyen a mulandóság.
Mind tévedünk. Mind vétkezünk.
De kegyelmet és megbocsátást miért nem kérünk?
Mire képes a hitetlen hiúság?
Meddig vedli bőrét a hazugság?
(Száraz sírás-vajúdás miatt aszott hangok születtek.
Olyan… túl korai gondolat-magzatok. Életképtelenek.
Istenem, mennyi vér.
Kegyetlen az erőltetett gátmetszés.
Lenne esély, csak az a császár-séf….
És hogy került a bohóc kezébe a sebészkés?
– így lett mozi… és… mészárszék)
Visszafordíthatatlan szavak,
felülírhatatlan pillanatok…
átkeresztelt angyalok,
kitagadott áldozatok
mind
egyből lettek darabok,
mind
részecskékből lettek atommagok –
(rémes rím
ravatalok)
meghasonlott
a kígyó nyelvezete
betű-koporsó
foszlott
szegekre és csipkékre
(…)
egy csendes helyen
világra jött a béke gyermeke
XIII.
Ima a tisztánlátás végett…
Ne a fondorlatos észjárás,
a tiszta bölcsesség legyen
a megoldás kulcsa.
Ne az áldozati mellveregetés,
a becsületes felelősségvállalás
legyen a kiegyezés módja.
Ne az ujjal mutogatás,
az önismereti gyakorlat
legyen a ráfordított munka.
Istenem, adj erőt, hogy kiálljak magamért.
Istenem, adj lehetőséget, hogy őszinte
hangomat hallassam a csendért.
Ó, milyen balga vagyok…
Mindenfélét írógatok.
Hisz lélekben itt állsz mellettem,
de igazán, tovább kellene menned…
oda, ahol nagyobb szükség van Rád.
Várnak: magányos emberek, árvák és betegek.
(Olyan szeretetéhes ez a világ.)
XIV.
avar és rózsa
egymásba temetkeznek
kinyíló hajnal
XV.
Természet-felvonás
(Jelenet az autóbusz ablakából nézve)
Mielőtt szürke homály fedi be a tájat,
hűs szél hordja mindenfelé
a színező por-mintákat.
Már ősz-szvettert kapott magára,
így vonul a teremtő évszak-sziesztára…
Mesés fákról visszakacsintó napocska
– kicsit csacskának tűnik,
ahogy felkapaszkodna a felhő-hintóra.
Rakoncátlan vihar-lovak ugratnak sokadjára,
odacsapna már – bizisten – a sugár-ostorával…
Sasok keringnek a még zöld teríték fölött
– semmi érdekes sincs tálalva -,
úgy néz ki, hogy minden jószág elszökött…
–Vajon áttérnének-e a vegetáriánus életmódra,
vagy elég lesz, ha továbbrepülnek, amíg erejük bírja?
(Míg rá nem rájönnek, hogy semmi se móka…)
********
Tovább halad a járgány és az ábránd,
az utazás mindig visz valamerre…
Irányban előre, de szellemileg:
vagy fény-lépcsőre, vagy a sötét lejtőre.
Életed kormánya a sofőr szerepű emberre van bízva,
eldöntheti, hogy engedi-e a korai leszállást,
vagy – helyette – egy új utazásra leszel-e kiírva…
XVI.
Séta
Mályvafélék kedves sokasága,
úgy fogadott, mintha belépőnk lett volna tündérországba.
Platán, a karakán, biztonságot sugárzott
és a félelemáradattól úgy védett, mint egy bástya…
Megállított a feketedió – a gyógyító -,
rájöttem, hogy miért vagyok ennyire gonosz-elutasító,
vagy éppen fordítva: szívszorítóan megalkuvó.
Felüdülést éreztem az ezüst juhar alatt,
az energia minden testrészemen áthaladt.
Öleléssel, kölcsönös tisztelettel ismertük meg egymást,
átéltem: csak az átkozott törpék óhajtják az erdőpusztítást.
Lótuszok. Gyönyör-harmónia. Rózsaszín világ.
Felszíni, mégis olyan, mely belülről kitár.
Milliónyi szabad virág… Isten áldotta pompa-királyság.
Minden szirom csak önmagának lehet szolgája,
kitárulva adják az élet porát: méhecskék szorgalom-járatára.
Csak azt suttogta, már csobogva dalolta
a Sződ–Rákos-patak:
– Még maradj, tovább ne haladj… itt önmagad vagy…
a senkik országában csak rab maradsz…
Sziklakertek nyomán erősödött bennem az őstermészet-vágy…
Vágytam arra, hogy végre áthidaljam a tárgyak birodalmát…
Egyetlen fény-lepellel takarva, de úgy illanjak tova,
mint egy egyszeri angyal-lány… és csak mirhát szórva.
Igaz, néhány gondolatom elveszett,
– a bölcs kertész gond-leveleket és teher-ágakat metszett -;
de lankák közé simulva, lombok közé bújva is
megmaradt a lényeg nyoma:
— ez volt a legszebb séta a lélek-paradicsomban.
Megjegyzés:
Nemzeti Botanikus Kert, Vácrátót
XVII.
Hang-kapuk nyílnak,
madárcsicsergés árad.
Fészkekben: zárt hit.
XVIII.
Isten súgta…
Isten súgta változás…
Nem könnyű, de nem is nehéz.
Űz bűn-arcú hasonmás,
és kísért: ómen-denevér;
de van erő-áramlás
(jelzést adott a szent-személy),
biztató arany-lilás…
és fehér. A legszebb esély…
Isten súgta: egyszer a
sors-szálakat kibontani,
majd, amit az élet ad,
szívvel hozzáragasztani…
Nem kell márvány fészekalj,
elég lesz ágat hordani;
a dalt nem kell feladni,
csak madárhangon szólalni…
Isten súgta… új élet,
csend-ütemű szívdobbanás;
álom-ringató éter
– visszaszámolhatatlanság.
(Most imádkozva kérem…
ne kínozzon vég-fáradtság,
vérem ne legyen méreg,
mossa át az ártatlanság…)
XIX.
Szabadvers a második látomás után..
Hulláminformáció.
Érzelmi értékkalkuláció.
Embertelenség-infláció.
Stresszmentes távolságtartás.
Szeretetteljes közelség.
Vajon melyik az ámítás?
Mire vértez fel az
állhatatlanok tanítása?
Gyarlóságunk – kinek lesz
a feleősségvállalása?
(Istenem… csak benned bízom!
Nem is ez lett volna a mai versem,
csak rossz /lap/számot sikerült /ki/hívnom)
XX.
kétségek között
türkiz fények
cikáznak a sötétben
(irányjelzők is lehetnének)
én óvatosan haladok
s az egyikhez mégis hozzáérek
– te mondod meg Uram
hogy miként térjek:
vakon
vagy maradjak mindenképpen
s egy napon
hasonló szín-kékkel
az én jelem lesz a kijárati ajtón…
egymásra rakott könyvek
(papírba és kartonba
sűrített ólom-könnyek
mindenféle történetekbe lopott
élet-rendeltetések)
a sajátomat letakarva
de olvasva örvendek
– te mondod meg Uram
hogy miként döntsek:
folytassam
vagy ne írjak többet?
így is szétszakítanak
a rejtélyes idő-elemek
és már nem is számít
hogy hová vesz el az erőm
belülről határolnak el
a betű-kövek…
szétválaszthatatlan szobrok
bámulnak rám
kezeimen: agyag-foltok
pedig nem az én munkám
minden vonás hordoz
valamit:
időtlenségbe zárt elmúlást
talán
sejtoszthatatlan identitást
– te mondod meg Uram
hogy az arc formált
bennem lélek-alakot
vagy csak nem talált megfelelőbb
életanyagot?
szemnek láthatatlan
és mégis kopott
a személy-besoroltság
pléh lemezen
a keresztnevem
forgó alapzatra nyomott
örökkévalóság
***
utam feléhez értem
s pont annyira félek
mint amennyire nem
2021. okt. 04 – okt. 13.