Zarándok-vers (negyven napra) /első ciklus/
I.
Kezdő ima
Uram, mondd, mit teszünk!?
Gyarlóságunk lesz a vesztünk?
Pénzzel tömött szemmel
adjuk el a szeretetet;
tagadjuk a legszebb
érzéseket, a nemesebb
cselekedeteket…
Ó, Uram… kegyelmet kérek…
Uram, mondd, még meddig
vagyunk képesek elmenni!?
Kéj-ittasan bántunk,
gyilkosokkal cimborálunk;
asszisztálva bűnhöz
– mennyi vér tapad kezünkhöz…
Szentelt víz lett méreg.
Ó, Uram! Öntsd ki! Nem kérem!
Testünk genny-fekélyes.
Uram! Kitől jön e végzet?
Úgy szít gyűlöletet
politika s felekezet,
mint rákos daganat:
írtja a jó sejtfalakat.
Ezüst szálon (l)élek –
Ó, Uram… védelmet kérek!
Uram! Most vess véget
az ellenségeskedésnek!
Verd le páncéljukat
a gonosz baka-bábuknak,
vágd le szárnyaikat
az ördög angyalainak…
Segítsd a félőket!
A békés hit-szenvedőket!
Uram! Kérve-kérlek,
imádkozva nappal s éjjel…
Adj fényt: barlang-lakó
testvéreinknek; hit-fakó
rajzaikhoz fess színt,
olyant, mely föld-felszínre hív
egy mennyei képet…
(Csillag-fiaddal hozd létre!)
Uram, adj még reményt,
egy kis irgalom-kedvezményt…
Bőr-láncon vergődnek
a jóhiszemű szegények;
rendszer-elesettek,
kik csont-ketrecben reszketnek.
Ó, Uram… küldjed már!
Minden rab: megváltóra vár…
Uram! Magasságos!
Lásd e szörnyű valóságot:
tűz-hóhérok jönnek,
szíveket gyűjtő lidércek.
Gép-királyok űznek
ártatlan tündér-gyermeket.
Rémes mese-átok!
Mentsd meg ettől a világot!
Ó, Uram! Vedd elő,
szent erőd legyen teremtő!
Ne forduljon ember
ember ellen, még ne legyen
az alázatosság
elveszett jellem. És bocsáss
meg a kétkedőknek:
nekünk, a hős hitszegőknek,
kik keresztet vetünk –
már arany-bálvány lett kezünk…
Uram, kérve-kérek:
még egy esélyt… a kezdéshez.
II.
a
fény-hit
körbeér
mint éltető
szívkoszorúér
ha
égre
engedem
ima-kezem
szent madárként száll
egy
bíbor
hajnalon
búcsú nélkül
megyek csend-útra
még
egyszer
meglelem
az elvesztett
lélek-kegyelmet
ne
legyen
ön-vésett
se vér színű
az új sors-kereszt
III.
keresztfa alatt
sirató aszony-árnyam
feltámadt gyermek
IV.
Gondolat-glória
Higgyek abban, hogy a közösség egység,
és, hogy szív-részük csak nemes dobbanás?
Higgyem, hogy karja ölelése gyengéd,
s bőrrel érezhető lélekvallomás?
Higgyek el mindent, mit próféta zenghet,
még akkor is, ha talmi köpenyt forgat?
Higgyem, hogy stopperóra mérhet percet,
míg egy emlék-szemcse is időt lophat?
Vallom az esztéták éleslátását;
szemlélem a nemes nyolcrétű ösvényt.
Mag/am/ba rejtve természet varázsát,
keresem a legtisztább élettörvényt.
És vágyom a szent szeretet áldását,
az erényt… az isteni tündöklést…
V.
Alkony-fohász
Ősz nyakán
szép ökörnyál-lánc;
szivárványgyöngyeit
zörgeti a szél keze –
így kedveskedik
ez a huncut Nemere.
Mindjárt táncra is pörgeti
– madarak trillázása
lesz a muzsika -,
pont erre készült el
a levelekből szőtt ruha.
Libben a
füstbarna szoknya,
és milyen divatos
a galagonyapiros fodra.
Még megvillan:
mokkafekete harisnya,
zöld-tarkás ing és annak is
a ringlólila masnija.
Puccos prémre
nem futotta,
elérhetetlen a hermelinfehér felhő –
s az amúgy is téli cicoma.
Vörhenyes kabátkáján
aranysáfrány minta;
dohány-csipke kendője
ahogy ott lapul vállán,
olyan, mint egy évszak-nimfa
(nagyon elegáns,
nincs benne
semmilyen puncsszín-hiba).
Természet színpadán
vasderes cipellő koppan,
mintegy idő-intő jelként:
palaszürke palást pottyan.
Érkezik az éjszaka sötét lovagja,
látszik már holdezüst kalapja
– vajon kit visz magával karonfogva?!
*
Évek óta kísér egy ilyen
állhatatos álom…
Istenem!
Csak ez a kívánságom,
hogy méltósággal vehessek majd részt
egy ilyen mulatságon.
Tőled ez legyen az utolsó ajándék:
életemet – ilyen emlékképpel
sikerüljön zárnom…
VI.
hitetlen vére
lecseppen az oltárról
újjáélesztés
*
pogány szavakból
formált szobrom leomlik
felemelkedés
*
poklot elhagyva
aláhulló fény-stóla
keresztelkedés
VII.
Levél (jelenből a múltba)
„Ha betértek egy házba, először ezt mondjátok: Békesség e háznak!“ Lk 10,5
Drága Jézus!
Még most is kevés az apostol,
és ha valamelyik útra térne –
hamar megállítja a protokoll.
Mit mondhatnék, kedves jó Mesterem…
Otthonomat csak ott lelem,
ahol a neved a védjegyem.
Többször indultam a pusztába,
felvettem a meggyötört háló-ruhámat,
majd minden kijárat-kilincsen
volt ragasztó, amolyan “bogártapasztó” –
nem jutottam messzebb, mint az utcára,
ott koldultam oldó tanítást,
de kiderült: rovarirtó volt minden tanár
– így visszatértem…
és nesztelen várlak, drága Messiás…
Láttam a gyógyítókat,
a gyönyörű gyöngy-gömb
lakókat…
Tudom, hogy milyen vékony
a szivárványhártya,
mely összeköt minket
a valós valósággal.
(Kérem az igaz küldöttjeidet:
segítsenek a
homály-helyeken
hányódó lelkeken)…
Elképzelem:
ki lehet a cédrus alatt daloló,
ki lehet a kórház mellett parkoló…
Felidézem:
ki lehet a fehér port lerázó,
ki lehet a hajlékot áldó…
Mérlegelem:
ki lehet a saruhordó,
ki lehet a márkakoptató…
Most, hogy
kiüresítettem a szavakat,
egyetlen zárógondolatom
maradt,
a csend-lakat…
(Békesség a szív-ház lakóinak!)
VIII.
J/övő/ szonett
Szegény zsivány paraszt… Saját magát is
hamis tulajdonosra adva–bízva,
de megtanulta: káromolni bárkit
lehet (csak elhitetjük: ő a birka).
Ha minden áruként kel útra – máris
az összes ócskaságra ár lesz írva -,
eladható kacatnak óriási
a haszna. Szív bezárva, tárca nyitva…
Kiforduló világ, beforduló szem.
A lélek ős-eróziója nagyra
becsült, de nincs kincs-érdek beszerezni.
S hány “bájt” ad új erényt a bűnre? Ó, nem…
Csak fém-rivalda. Robot és keresztfa.
(Analóg program: Jézust felismerni…)
IX.
Gyerekként…
Ott láttam vonatot,
ahol sínek se voltak;
ott, ahol a fények
kockákként sorakoztak.
Ott véltem megértést,
ahol üvegek törtek;
ott, hol szilánkhegyek
sebeztek, mint tárgy-szörnyek.
Ott éreztem békét,
ahol sellők zokogtak…
ott, hol a fény-babák
pincében szomorkodtak.
Ott leltem álomra,
ahol a mesék féltek –
ott, hol szép ruhában
kísértettek a rémek.
Ott forogtam körbe,
hol ringlispíl repített;
ott, hol a szabadság
dzsinnje: láncra feszített.
*
Ott eszméltem fel, hogy
színezett szívvel élek,
hol megjelent Isten:
.. szeretet-égiszével…
X.
“paradicsom”
határtalan szeretet
kertjében
nyílik a
legszebb erőszak-virág
2021. szep. 24 – okt. 03.