Nem vers 3.

Cap d’ Agde kikötőjébe későn értünk vissza. Éjfélkor még felszolgálták a kávét, sajtokat, bort és tapas falatokat, – a séf spanyol volt. Ott sorakoztak a quadok a parton, utasokra, fáradt idősekre vártak.
Az apály elkezdődött, legalább 500 méteren a visszahúzódó tenger homokpadján kell gyalogolni a város felé. Induláskor magasra verték a homokot. Szerettem volna úszni, azt mondták hirtelen mélyül és eltévedt medúzáktól hemzseg a víz. Szandálomat nyaldosták a hullámok, kavicsokat pakoltak bele, sokáig tűrtem. Olyan ez, mintha évekkel ezelőtt elindultam volna, itt megálltam, s most újra indulok. Felvont vitorlákkal beúszott egy öreg, sötétszürke, dísztelen hajó, álmos sirályokat hozott. Ablakai sötétek, elhagyott börtön, innen mindenki továbbutazni készül a középkor óta. Ittas matrózok még részegebb utasokat kísértek le róla. Gajdolásukra felröppentek a sirályok fehér jelekként a fekete ég előtt. Néhányan elém vetették magukat álmosan, lomhán.  Okos szemükkel rám néztek és arrébb sétáltak bólogatva. Összecsukott szárnyuk, mint öregek hátul összefont keze. Professzorok, a tenger tudásából doktoráltak,  s így minden emberi kérdést ismernek. A válaszokat is tudják. Még jó, hogy ebben a forró éjszakában távol az otthoniaktól nem hallom, nem értem, amit tudnak.