Háló

Megtekintve: 30 alkalommal

Zarándok-vers (negyven napra) XXIV.

(Amikor azt hittem, hogy feladom: jött egy gondolat) 

Azt mondják, hogy egyedül születtünk

és egyedül is halunk meg…

Nem.

Ezt nem hiszem.

Tudom, hogy Isten-nálad csergett a

fogantató-óra,

“egyedül” Te vetted a születést fontolóra…

(Ott voltál… a menny archívumában

van a magzat-fotóm,

minden angyal azon mosolygott,

hogy szép, de gyenge lelkemmel

vajon meddig bírom.)

A szüleim, nagyszüleim

és az összes felmenőim is

Neked köszönhetik,

hogy nemcsak gének

vagyunk az utókornak.

Hihetetlen sors-csokrokkal

díszítjük a fény-folyosókat

– gyönyörű lélek-füzérrel

ékesítjük a csupasz galaxisokat…

Nem véletlen a köldökzsinór sem,

engem erre emlékeztet:

őssejt és végtelen szeretet;

vércseppekben lementett

arc-lemezek.

Az édesanyai testhez utolsó kötelék,

de a kezdeti élethez –

a legfontososabb áramlás,

e szálon keresztül

történt meg a személyiségátadás…

Lehet a szívekben örök összefüggés,

egyszer eljön az emlék-kiürítés…

És akkor sem…

abban a pillanatban sem,

nem vagyunk egyedül.

Te engedsz az ittenit lezáró útra,

mégha nem is akarunk tudni róla…

Amikor a test legédesebb álmába szenderül,

akkor nyílik a láthatatlan szem…

és ott leszünk… Isten-veled… legbelül…

2021. okt. 17.

Vélemény, hozzászólás?