Zarándok-vers (negyven napra) XXIV.
(Amikor azt hittem, hogy feladom: jött egy gondolat)
Azt mondják, hogy egyedül születtünk
és egyedül is halunk meg…
Nem.
Ezt nem hiszem.
Tudom, hogy Isten-nálad csergett a
fogantató-óra,
“egyedül” Te vetted a születést fontolóra…
(Ott voltál… a menny archívumában
van a magzat-fotóm,
minden angyal azon mosolygott,
hogy szép, de gyenge lelkemmel
vajon meddig bírom.)
A szüleim, nagyszüleim
és az összes felmenőim is
Neked köszönhetik,
hogy nemcsak gének
vagyunk az utókornak.
Hihetetlen sors-csokrokkal
díszítjük a fény-folyosókat
– gyönyörű lélek-füzérrel
ékesítjük a csupasz galaxisokat…
Nem véletlen a köldökzsinór sem,
engem erre emlékeztet:
őssejt és végtelen szeretet;
vércseppekben lementett
arc-lemezek.
Az édesanyai testhez utolsó kötelék,
de a kezdeti élethez –
a legfontososabb áramlás,
e szálon keresztül
történt meg a személyiségátadás…
Lehet a szívekben örök összefüggés,
egyszer eljön az emlék-kiürítés…
És akkor sem…
abban a pillanatban sem,
nem vagyunk egyedül.
Te engedsz az ittenit lezáró útra,
mégha nem is akarunk tudni róla…
Amikor a test legédesebb álmába szenderül,
akkor nyílik a láthatatlan szem…
és ott leszünk… Isten-veled… legbelül…
2021. okt. 17.