nem szabad félni
iszonymély és rémhideg rettenettel
metsz majd néz belém
nehéz a néma kő súlya
holdszerű lehetek hirtelenbéna
régholt boldog
ahogy lecsap
nem néz vissza csak befordul a sarkon
szétcsap csontot
és csapja
meg csapja
továbbágazódva
vércsíra fejlődik
borzadály
Istenidegen parazita
levágom az eged ne kéküljek
levet engedve levetsz
félek hogy fekete lesz a föld
az élet lehetne még zöldes
sárgás nevetéssel míg élem
biborbordón billogó labirint ölében
ha haldoklom
és haldoklom
a havasok börtönében úgyis
málnás minden emlékmaszat
***
Egy szombati napon haltam meg. 11.40-kor. Fájt. Igyekeztem nem félni. Kosárlabda pattogott a betonon, háromkerekű bicikli zörgött. Utoljára rád emlékeztem, a fekete ruhás kislányra. Megköszöntem neked, hogy végigcsináltad. Egyedül voltunk mindig. És ez jó volt. Nagyon jó.