Kínpad
Kitöltötted az italt.
Mintha méreg kúszott volna el a garatom felett,
Úgy ömölt a bor és sebzett,
Mintha vízesés játszana a szivárvány mellett.
Ígérted megjavítjuk a szétmálló éveket,
Hogy egyszer kőtömbök leszünk,
Saját sírunk felett!
Az ígéretet megmarta az élet sava.
Kell ide a bors is, hadd élvezkedjen rajta a démoni faloda.
Elhagytad az otthon melegét,
Hogy másnak add lelked fagyott részét.
Nekem is csak a porc jutott,
Ami eddig megtartva állott,
Most darabokra hullajtva szét,
A szégyenbe taszított!
Kimegyek a kertbe,
ezt a cserjét érted ültetem be.
Neked adom a színes levelét,
Ezen láthatod,
Lelked fényes részét!
Ez Neked gyúlt hajdanán,
Hogy aztán a semmibe repítsd,
Hogy soha véget ne érjen a tengernyi kín!
Nevetésed a köztes létbe kíván,
Én áldom a napot,
Mikor az oltárhoz léptél némán,
Hogy az örök esküt a fejemre hányd lustán.
Szabadulok, ha akarok,
A lét börtönének rabja vagyok!