Háló

Megtekintve: 52 alkalommal

Eve (41.)

Egy év után visszamenni a sürgősségi osztály vezető főorvosaként épp olyan volt, mintha előző nap hagytam volna abba. Hiába volt rajtam farmer, tornacipő és piros bomber dzseki, a kollégáim csak a műtős ruhást látták bennem: az “Évi, de örülök, hogy itt vagy” után a következő mondat valami szakmai, ápolási, igazgatási, gazdasági, leltározási, vagy munkaügyi probléma volt. Általában imádtam a munkám nem orvosi részét is, de most alig vártam, hogy átverekedjem magam a tömegen, és eljussak az ultrahangig, ahol Danit szerettem volna megvizsgálni. Természetesen nem volt ott. Dühöngve csaptam be az ajtót. Ám amikor megfordultam egy piros kabátba csapódtam. “OMSZ — Hivatás az életért” és cipzár. Felnéztem, hát mégis itt volt.

Épp próbáltam magamra erőltetni az elhagyott szerető szerepét, amikor a falhoz tolt. Meghökkentem. Egyik könyökét a falhoz támasztotta, másik keze ujjaival kisimította a hajszálakat a nyakamból. Testünk összeért. Dani nem normális, most megint mit művel?! Tekintete az enyémben.

— Nincs mentőorvos?

— Elmúlt a zsibbadás?

Kérdeztük egyszerre, de nem kellett a válasz. Megcsókolt, most ő. Lenyomta a kilincset, beléptünk, aztán ráfordította a zárat.

— Jól vagy, nem fáj a fogad? Jól ment minden? Nem fájt?

Felé léptem, lábujjhegyre álltam, megragadtam a tarkóját, és csókolózni kezdtünk.

— Nem engedlek elmenni semmilyen Csillához — hadartam két csók között.

— Szeretlek-szeretlek-szeretlek — hadarta ő, miközben levetkőztetett. Ráültem a vizsgálóágyra, aztán ő is levetkőzött. Könyökömre dőltem, és reszkettem, annyira vágytam rá, hogy eggyé váljunk. Feltérdelt, a combjaim közé jött, fölém hajolt, aztán hanyatt feküdtem, ő pedig mélyen belém hatolt. Felnyögtem.

— Jól vagy, ugye?

Kinyitottam a szemem, csorogtak a könnyeim, és bólogattam felé. Elmosolyodott, és megsimította az arcom.

— Szeretlek-szeretlek-szeretlek! — mondtam.

Egymás vállába bújtunk az orgazmus dicső robbanásakor, és egyikőnk sem mozdult egészen addig, míg nem kopogtak.

Dani felkapta a fejét, végigpuszilta az arcom, majd a szemembe nézett. Vigyorgott. Megint kopogtak. Felugrott, felrángatta a mentős hacukát, odaadta a bugyimat és letakart két félbehajtott lepedővel, bekapcsolta az ultrahangot, és miközben az ajtóhoz ment, a vetkőzőbe dobálta a ruháim. Majd résnyire kinyitotta az ajtót.

— Szia, Évit vizsgálom —  mondta Dani az ajtóban.

— Arra én is kíváncsi vagyok! — döntötte be az ajtót Imi, és belépdelt az ágyig. Leült a mellettem lévő székre.

— Hogy vagy? — kérdezte bizonytalanul. — Azt mondják, visszajöttél dolgozni.

— Jól vagyok.

— És a csontfájdalom?

— Megszűnt. 

— Nem mondod. Teljesen?

— Ühüm.

— Fantasztikus! — ragyogott fel. — Dani, csúcsász vagy, atyaég! Szóval sikerült?

— Khm, na mindjárt megnézzük. Legalábbis a pocit.

Dani odaült az ultrahang képernyője elé, és a kezébe vette a gélt, amivel a hasam felé közelített. Kikerekedett szemekkel bámultam rá, ő meg vigyorgott. Neki kellene itt feküdnie, az ő “pociját” kellene nekem vizsgálnom.

— Hogy-hogy mindjárt? — szólt Imi. — Most akkor eddig mit csináltatok?

Levörösödtem, Dani elröhögte magát, miközben szabaddá tette hasamon a lepedőt, és összekent a géllel.

— Neee… miért nem otthon csináljátok?

Danira néztem, ő meg a monitorra, miközben nyomta a hasamra az érzékelőt. Nem akartam elárulni, hogy szakítottunk, mert pont nem úgy nézett ki a dolog…

— Na, Casanova, mit látsz?

— Vannak azért összenövések, Évi — mondta, aztán máshova csúsztatta az érzékelőt.

— A te hibád, Casanova — közöltem.

Rám pillantott, mosolygott.

— Hát, bocsesz. Majd egyszer ki kéne bontani, szebben rekonstruálni. Na, itt vagyunk… 

— Látsz valamit? — kérdeztem, és izgulni kezdtem. Összenéztünk Imivel, rágta a száját.

— Ő-hüm.

— Ő-hüm? — kérdeztem vissza. — Az mit jelent? — Nem válaszolt, csak nézte a monitort. — Imi, mit jelent, hogy “őhüm”? Te szoktál neki asszisztálni.

— Az azt jelenti, hogy az ágyékától a vér túl hosszú utat tesz meg, míg az agyába ér. Rilex!

— Oké, akkor mesélj valamit, míg Doktor Szépszónak helyreáll az agyi keringése.

— Á-öhnm — hümmögött Dani megint.

— Á-öhnm? — kérdeztem vissza, de teljesen belefeledkezett a képbe. — Imi? Á-öhnm?

— Á-öhnm? Csak jót jelenthet! Végzett a hypochondriummal. Ha látott volna omentumon áttétet, reszketne, mint a nyárfalevél. Hagyd dolgozni! Szóval nagyon-nagyon-nagyon-nagyon hiányoztál…

— Hhhűöm!

— Imi?

— Most nem a mezogastriumot nézi. Mit csinál? Retroperitoneumot?

— Vesét ott nem talál. Rég kivették. 

— Fordulj picit el! — szólal meg végül Dani. — Nem, a másik oldaladra!

— Így?

— Úgy.

Dani keze megállt, bizonytalan arckifejezéssel pillantott rám.

— Baj van? — kérdezte, de nem várta meg, míg folytatom. — Imi, hoznál valami erős fájdalomcsillit? Gyanúsan zöld Évi szeme.

— Ó, mi fáj?

És akkor én is érezni kezdtem, hogy fájni fog a fogam, ahogy szűnik a zsibbadás, bólogattam.

— A fogam. Most fúrt szét hármat Gábor.

— Basszus. Hát nem tudom, van-e… Évi, rendbe kell tenned az osztályt! Szét van minden — állt fel, aztán a köpenye zsebébe nyúlt: van két szem Quarelinem.

— Jó — mondta Dani, majd tovább nyomogatta az oldalam az érzékelővel. Imi a csaphoz ment, hozott egy pohár vizet.

Miután lenyeltem, visszafeküdtem. Néztek.

— Nem fog bedagadni, mint a múltkor? — bámult rám Imi.

— Reméljük, nem… — méregette az arcom Dani. — Jó, oké, pocóban minden oksi. Imi, foglalsz egy időpontot a CT-ben? Szeleteljük fel az osztályvezetőt!

— Imi felállt — PET-CT?

— PET-CT.

— Nem akarok kontrasztanyagot inni esti kakaó helyett — nyafogtam, de senkit sem érdekelt.

Miközben Imi telefonált, Dani elmentette a programot.

— Megnézem a nyakadat is.

— Minek?

— Mert azért — közölte, és rányomta bőrömre a gélt.

— Brrr… — húzódtam el.

— Na! — szólt rám mosolyogva.

— Nagyon hideg! Fázom. És gyűlölöm a CT-t. Olyan magányos és hideg. Olyan, mintha a Holdon lennék.

— Miért, voltál már a Holdon? — nevetett.

— Gyökerestől szakadnának ki a fogaim — morogtam.

— Ez igaz. De nem leszel egyedül, kint leszek, és figyellek — beszélt, miközben a nyakamon húzta az érzékelőt.

— A szeleteket fogod nézni, nem engem. Aú.

Rám pillantott.

— Nem enyhül a fogfájás? — kérdezte, aztán lekapcsolta a gépet. 

Grimaszolva ráztam a fejem.

— Még kell a gyógyszernek pár perc! — mondta, és megérintette az arcom bal oldalát. — Így nem fáj? Az arcod nem feszít?

— Nem. Ezért jó fogászatra járni. Utána még jobban fáj, mint előtte.

Érintése aztán simogatásba váltott. Aztán mellém húzta az orvosi széket. És akkor végre megkérdeztem:

— Most akkor mi van? Mit szivatsz? Miért érdemlem ezt? 

De ezt is megúszta, mert Imi visszajött.

— Jó, mehetünk.

— A CT-be?! — nyávogtam. — Most? Ne! Ott fogok kínlódni a fogammal. Amúgy is kiver a frász tőle, ott feküdni tök egyedül.

— Szerzek útközben Nimesulide-ot, attól csillapodni fog. És ahogy mondtad… most bárhol lennél, fájna. Pár nap, és jobb lesz.

— Mmm!

Dani mosolygott, és úgy nézett rám, ahogy szokott. Egyszerűen nem értettem őt. Dühös és fájdalmas érzés volt, a szeretkezésünk sem csillapította.

Próbáltam nem sírni, ahogy ott ültem a gép szájában, várva arra, hogy elnyel a torka. Még magányosabb érzés volt, mint amire emlékeztem. Aztán Gábor jött be.

— Szia! — sietett, úgyhogy gondoltam, kifelé is ugyanilyen tempóban hagy majd itt. A kezembe nyomott két tablettát, aztán hozott egy pohár vizet. Nézte, ahogy beveszem. Aztán ő is megvizsgálta az arcom. — Daninak adtam a dobozt, de ésszel szedd, légy szíves, nem TicTac!

— Utálom a gyógyszereket! Mondjuk, a TicTac-ot is — nyávogtam. Mosolygott, és szék híján a gépre dőlt, mellém.

— Egy-két napot fájhat sajnos. Akkor vegyél be egyet-egyet.

— Tudom… ugye nem fog feldagadni, vagy ugye nem kell kihúzni?

Megfogta a kezem.

— Megnyugszik szépen. Két nap múlva kitisztítom megint.

Na, akkor tört ki rajtam a zokogás. Mosolygott:

— Jól van, na! — ölelt át. — Tudom, hogy utálsz.

— A legjobban szeretlek a világon! — Erősen átöleltem. 

— És… mesélj, nem is mondtad, hogy ma lesz CT.

— Dani ad hoc ötlete volt. Már csinált egy ultrahangot.

— Na! Hát én ezt sosem tudtam elérni, hogy csak úgy megvizsgáljalak.

— Hát, nem igazán így volt… én hívtam be az ultrahangba, aztán hát… Jaj, mennyi idő kell neki, hogy hasson? Iszonyúan fáj.

— De nem a felső hátsó, ugye?

— Nem, a hetes.

— Évi, ha a bölcsességfogad fáj…

— Tudom! Ne is folytasd! Még gyerek voltam, amikor gyökérkezelve lett, másnak még ki sem nőtt, nekem meg már kilyukadt. Na, ennyit a bölcsességemről, de a fog azóta nem fájt. Gábor, van egyáltalán olyan fogam, ami nincs gyökérkezelve? Úgy emlékszem, hogy már minddel megjártam a poklot. 

— Megjártuk, én is veled együtt… Szeretnék egy röntgent rólad.

— Most volt!

— Mikor most?

— Hát most, amikor arcüreggyulladásom volt.

Gábor nagyon furán nézett rám.

— Csillagom, az egy éve volt.

— Oh, tényleg! De utálok bejönni ebbe a kórházba… mindig találtok bennem valamit, amit ki kell fúrni.

— Most már nem lesz több! — mondta úgy, hogy ő maga se hitte el.

— Mindig ezt mondjátok.

És akkor megint megölelt.

— Na, szóval, hogy történhetett az, hogy Dani téged ultrahangozott, amikor neked kellett volna őt?

Levörösödtem. Folytatta:

— Most akkor mi van?

De képtelen voltam beszélgetni vele, nagyon fájt a fogam. Kezemet az arcomhoz nyomtam.

— Ááá! Iszonyú!

Dani viharzott be.

— Jaj, kiscsibe, nem enyhül? 

— Oltárira fáj.

— Gábor, mi van ilyenkor? — kérdezte tőle Dani, és kezét az enyémre tette.

— Ilyenkor te fogsz egy csontcsípőt, és megpróbálod kirángatni a saját fogad, mindenféle érzéstelenítő nélkül. Szerencsére az emberek többsége nem ekkora vadbarom! — Aztán felém fordult. —  Nyugi, hatni fog. Pár perc. Nyugalom! — mondta Gábor.

— Jól van, bízom benned — mondtam, és próbáltam távolabb kerülni a fájdalomtól, amire még Tamás tanított, amikor biopsziát kellett venni a medencecsontomból.

— Dani, a te fogaid rendben vannak? — kérdezte Gábor. — Mindig egyszerre kell kezelni titeket.

— Az egyik alsóból kiesett a tömés.

— Gondoltam. De a többiből is szívesen kiverném, mi a picsát művelsz?

— Hát, gondoltam, nyomunk egy kontroll CT-t, Évi már a löttyöt is megitta.

— Te most teljesen hülye vagy, vagy csak annak szeretnél látszódni?

Dani nem tudott válaszolni.

Lefagyott a terem.

— A barátom lettél, tudod? — folytatta Gábor, Dani bólintott. — Ha mást szeretsz, előfordul, lépj le! De adj magyarázatot arra, hogy most mi a lófaszt csinálsz?

Dani megköszörülte a torkát, de közbevágtam:

— Miért dobott meg minket Bea a “Legjobb férj” bögréddel?

Most Gábor torka kerregett.

— Ha megcsalt, csak úgy simán megbocsátod? — esett nekem Gábor.

— Sosem tennék olyat! — háborodott fel Dani.

— Akkor milyet?

De megint megúszta. Gábort elhívták.

— Kezdhetjük? — kérdezte Dani, miután Gábor kiment.

— Nincs kedved kipróbálni, milyen a CT-ben szeretkezni? — kérdeztem vigyorogva.

— Szóval kezd hatni fájdalomcsillapító! Nem fáj már annyira?

— Kicsit tényleg jobb!

— Úgy örülök! Iszonyúan kikészülök, ha a fogad fáj.

Megfogta a nyakam, és megcsókolt. Óvatosan, puhán. Amikor lefeküdtem, Dani elhúzódott, és egyenesbe rendezte a végtagjaimat.

— Mit csinálsz? — meredtem rá.

— Mit? Egy felvételt. Van rajtad fém?

— Inkább neked kéne itt feküdnöd! — buktam ki, mikor rájöttem, hogy ez tényleg CT-zni akar…

Felültem, és távolabb húzódtam, de ő közel csúszott.

— Hé, ne félj, nyugalom!

— Nem szeretem.

— Nap mint nap bedugunk ide embereket! Nyugi!

— Nem! Ne!

Testem megmerevedett, ledermedt és remegni kezdtem.

— Hé, ne félj! — Dani a testemre pillantott, és aggódóvá vált. — Mit tettek veled, Évi? Vagyis tudom, csak… Na, jó, figyelj…

A padlóra döntötte tekintetét, majd rám vigyorgott, és énekelni kezdte a pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőmet.

— Na, gyere, pattanj, kelj fel!

Magához rántott, és táncolt velem. 

— Gyerünk, rázd a popód, láttam már, ennél jobb vagy!

Dani mindig addig táncolt velem, míg végül én nem akartam abbahagyni. Megpörgetett, aztán magához ölelt.

— Jobban vagy? — suttogta a hajamra, aztán elhúzódott, hogy lássa az arcom. Bólogattam, aztán önként felmásztam a gépre. Ahogy visszapillantottam rá, az idő feldarabolta önmagát. Dani összecsuklott. Eszméletét vesztve ájult a padlóra. A hóangyal jutott eszembe, amikor Dani lezuhant a hóba, én pedig azt hittem, valamiféle rohama van. Vártam, hogy szárnyakat növeszt, vagy valami, de nem mozdult. Leugrottam, megfogtam az arcát, és rázni kezdtem. Aztán kinyitotta a szemét.

— DANI!!! Dani! — fogtam az arcát, két kezemmel tapogattam a homlokát, aztán újra elájult.

Felugrottam, kirohantam a figyelőbe, és megnyomtam a vész-gombot. Visszafutottam, és térdre estem a teste mellett.

— Mi van veled, mi van veled? 

Néztem bőrének hőjét, a pulzusát, légzésének ritmusát. Cukorbetegségre gondoltam. 

Megnéztem az alsó szemhéját, az ajkát, ha sápadt és száraz, akkor vérzik valahol. De nem. Diabetes lesz, fix.

Kirohantam a folyosóra, már hárman jöttek felém. 

— Dani elájult a CT-ben, Szandra, segíts az infúzióval, Erika szólj Attiláéknak, hogy fel kell tenni Danit hordágyra, és felmegyünk a negyedikre, és kérdezd meg, hol van hely. Lilla, menj Danihoz, vigyázz rá, míg vissza nem érünk a cuccokkal.

Csak álltak.

— NA!!! Hahó!

— Öhh — Erika szólalt meg, a posztopos főnővér. — Rosszul van Dani? Azt hittük, ő hív, és veled van baj.

— Na, és úgy tűnik?! Gyerünk már!

Akkor elindultak, Szandra meg én a szemközti terembe, infúzióért.

— Sürgősségi tálca is kell?

— Hát, mit tudom én, hozzad.

Zörögve a szerelékektől sprinteltünk vissza. Ha cukros kóma, Dani egyre rosszabbul lesz, sápadni és verejtékezni kezd. Valamiért mégis azt vártam, hogy ott fog röhögni Lillával. Aztán elestem. Szandra húzott fel, és Vele szembesültem. Vele.

— Évi, gyere már — rángatott Szandra. 

A nő tényleg nagy volt, lélegzetelállítóan szép arccal.

— Na, jól van — nyögtem, mikor konstatáltam magamban, hogy ezen a világon minden pasim gyönyörű nőre vált le — Te csak Csilla lehetsz.

Bólintott.

— De te dolgozol?! — meredt rám. Egészen belevesztem a macskaszemekbe. — Azt hallottam, rákos vagy.

— Ühm.

Lefagyott az agyam. Dani lehet, hogy már halott, a nője meg itt jópofizik velem, és amúgy is.

— Mit csinál itt egy addiktológus?! — böktem oda. Menjen, rázza életre ő Danit. Aztán eszembe jutott Barna, az alkoholproblémája, hogy milyen fontos szakma az addiktológia és az, hogy most semmi másra nem szabadna gondolnom, mint hogy orvos vagyok. Háromszáz miatyánkot préseltem bele harminc másodpercbe, hogy Danit ne a padlón találjam. De minden rosszabb volt, mint mikor ott hagytam. A hasa fájt. Az oldalán feküdt, összegörnyedve nyüszített. Haja patakokban verejtékezett.

— Úristen! — sprinteltem oda.

Lilla mellette térdelt, a homlokát fogta:

— Lázas! — mondta.

— Másfél perce még nem volt az. Hasnyálmirigy gyulladás lesz — állt bennem össze a kép.

— Csak nem — rémült meg Lilla.

— A kurva isten fa… de az!

— Úristen, Évi. Úristen!

— Na, jó, azonnal kell gyógyszer, Meperidin, No-spa, antibiotikum, Imipenem, Tigecyclin, magnézium, Algopyrin. MOST!

Lilla kirohant. Én térdre estem Dani mellett, és azt figyeltem, vesz-e levegőt, de nem nagyon tette. A nyüszítés nyögésbe váltott, majd oda-vissza.

— Dani! Lehúzom a kabátod, kell a vénád, és meg kell néznem a hasad!

— Nem — nyögte. — Nem! — Aztán sírni is kezdett, és továbbra sem mozdult, görcsben állt minden porcikája.

— Ó, dehogynem, édesem.

Akkor betoppant Erika.

— Magasságos, mi van vele?

Akkor már én is sírtam. Képtelen voltam lehúzni a kabátját, annyira ráfeszültek a karjai.

— AP — fordultam felé.

Erika Danira nézett, Dani reszketni kezdett, ordított egyet, majd elájult.

— Hál’isten, gyorsan vetkőztessük le!

Erika szó nélkül a nyakamba akasztotta a fonendoszkópot, aztán lehúztuk a piros, mentős kabátot. Egy pillanatra megállított a fogfájás, aztán betoppant az egész éjszakás, sürgis műszak.

— Nagyon lázas, Évi! — mondta Erika.

— Aaaaah — dühüngtem kétségbeesve, aztán felálltam, hogy a tömegben lássam Lillát, jön-e már gyógyszerekkel.

A hordágyat Dani mellé tették.

— A te műtőd szabad a negyediken, Évi, odavisszük — mondta Attila, a beteghordó.

— Állj, várjatok, először az MRI-be vigyük! — mondtam, mire mindenki lefagyott, és bámult.

— Lázasan? Baromira nem stabil, főorvos asszony! — hördült fel Erika, de aztán berohant Lilla, Szandrával meg összeszereltek egy bólust, aminek végét Erika Dani vénájába szúrta.

— Tudom, de Danit nem könnyű mozgatni, minek vigyük fel, ha az infu után képalkotó kell?!

— Akkor sem kezelheted a kollégádat a talajon — folytatta Erika, de eszembe jutott Sára, akit Danival az utca betonján kezeltünk. És Dani valószínűleg ma is ezt tette az emberiséggel mentős ruhájából kiindulva. Kegyetlenül fájt a fogam, de a foggyulladás mortalitása messze elmarad a hasnyálmiriggyuladásétól, szóval nagyon gyorsan össze kellett szednem magam, mert ilyenkor hasi sebészt szoktam hívni… és a hasi sebész: Dani. Szóval három másodpercbe harminc kurvaistenfszát lihegtem bele. Aztán folytattuk:

— Leszarlak, Erika! Kurvára nem fogok felesleges perceket rohangálni abban a kurva liftben, ami folyton elbaszódik!

— Jól van, szívem, jól van, mit hallasz?

A fonendoszkópot Dani hasára illesztettem:

— Semmit, renyhe, semmit. Ileus.

Dani szokta mondani, hogy “ha nem hallasz semmit, akkor ideje megijedni.” Halálfélelmem lett. Elvettem a hallgatót. Megérintettem a hasát a köldöke alatt, és felett:

— Ascites és szervduzzanat, vagy… puffad, leálltak a belei, nem tudom — felnéztem: — Jó, ehhez kelleni fog műtő, nekrózis is lesz.

— Évi! — szólt közbe Imi. — Lassabban. Pancreast nem műthetsz a negyediken, nagyműtő kell hozzá, és maradjunk a felvételnél, az itt van a folyosón. MR?

— Metabolizmus kell és enzimszintek! CRP és gyulladásos paraméterek — szóltam oldalra a két lánynak.

Aztán Attila és Balázs mögött megláttam a nőt. A sarokban tördelte a kezét.

— Évi MR? — szólt rám Imi. — ERCP-t is akarsz?

— Azt akarom, hogy ő takarodjon ki! — mutattam Csilla felé.

— Te takarodj ki! — szólalt meg Dani.

A terem lefagyott. Lenéztem, addigra már ült, engem nézett.

— Hallottad, Hercegh főorvosasszony! Kifelé!

— Mi? Megbuggyantál? Demerolt adtam, csak azért nem görcsölsz, de belül épp eltályogosodik a pancreaszod. Meg akarsz halni, te idióta?

— Azt mondtam, takarodj! — folytatta.

Ledermedve néztem Erikára, aki Dani mögött valami injekciót szerelt össze.

— És mindenki húzzon el a közelemből! — ordította át a termet.

Dani újra kaktusz lett. Kihúzta a vénájából az infúziót, de azzal a lendülettel Erika a vállába nyomott egy injekciót. Mire Dani odafordult, már omlott is Erika ölébe ájultan.

— Mi a jó büdös volt ez? — dohogtam továbbra is.

— Ezt jelentenem kell — szólalt meg Csilla hátulról, majd kiment az ajtón.

— Jelentsd csak, hogy egy sebész életét próbáljuk megmenteni! — kiabált utána Imi. — Na, jó, szedjük össze. Évi! Ne állj ennyire letaglózva, te ugyanezt csináltad velünk egy éven át.

Nevettek, helyeseltek, és az én hangomat utánozva dobálóztak épp ilyesmikkel: hagyjatok már meghalni! Nem kell több gyógyszer! Ha meg mersz szúrni, levágom a karod…

— Amúgy ki a fene ez a nő?! — nézett az ajtó után Imi..

— Dani új nője — mondtam, mire kórusban dohogni kezdtek, hogy az biztos nem. Évit szereti, de halálosan.

Vélemény, hozzászólás?