Háló

Megtekintve: 30 alkalommal

Eve (40.)

— Miért énekli el a Szeretni valakit valamiért-et, ha nem szeret?

— Lépjünk túl ezen, a naplója olyan, mint egy kamasz, fanatikus rajongóé. A “mennyire szeretem Évit” különböző felvonásai.

— Miket írt? 

Barna feljebb húzta vállamon a takarót, én pedig beleburkolóztam az érzésbe.

— Az titok — mosolygott.

— Te elolvashatod, de én nem?

— Dani úgy szeret téged, ahogy azt megérdemled. Zsolti uralni akart, Dávidnak sosem volt szüksége emberi kapcsolatokra. Ki volt még?

— Nem elég? — ráztam a fejem.

— Egy szó nincs Csilláról, nem értem az egészet! És amit mondtál, hogyan érzel iránta, az a rózsaszín köd; nos ugyanazokat írja le ő is rólad. Nagyon szeret. Nagyon kedves nekem, ahogy elfogad olyannak, amilyen vagy. Nem ítélkezik, nem méltat, nem alacsonyít le semmiben, sőt: magasztal.

— Miért, milyen vagyok, Szél doktor úr? — mosolyogtam rá.

— A szakvéleményem érdekel? — vigyorgott.

— Ühüm.

— Azzal most nem akarlak kiborítani — nevetett. Én meg biggyesztettem az ajkam.

— Elég legyen az, hogy a legjobb barátom vagy. A kényszereid, fóbiáid, tévképzeteid más napra tartoznak. 

Akkor Gábor jött be a szobába, kezében egy doboz Rafaello-val.

— Na, végre, azt hittem, már nem is vagy ember — bökte oda neki Barna.

— Évinek hoztam.

— Megtalálták Danit? — könyököltem fel.

— Nem, de éjszakára van beosztva, fél óra, és biztosra veheted  hogy bent lesz — Gábor felém nyújtotta a kókuszos golyót, kivettem egyet.

— Nagyon aggódom! Nagyon fura ez az egész!

— Biztos a nőnél van — mondta Gábor, és ő is bekapott egy Rafaello-t, aztán Barnának adta a dobozt.

— Menjünk oda! — mondtam, aztán ráharaptam a golyóban lévő mogyoróra. És hirtelen, úgy éreztem, mintha hét fogam törne ripityomra alatta. Nagyon fájt. Felsikítottam, és a számra tapasztottam a kezem.

— Basszus, Évi, ez nekem fájt! Mekkorát reccsent! — szólalt meg Barna, aztán Gáborra nézett, én meg sem mertem mozdulni. Zsibbadt az arcom bal oldala, aztán elkezdett nagyon erősen fájni.

— Nem a nőhöz megyünk, hanem a rendelőbe… — sóhajtotta Gábor.

— Most biztos, ki kell húzni — kezdtem sírni, és kiszökkent a vér az ajkamon.

— Gyertek — szusszant Gábor.

Végigbőgtem az utat. Egyszerűen megállíthatatlanul hulltak a könnyeim.

— Fáj, Évi? — kérdezte Gábor hátulról, Barna vezetett.

— Ühüm, és vérzik. Meg fogok halni! 

— Nem, dehogy! — válaszolta Gábor. — Jól lezsibbasztom, és megnézzük, lehet, hogy semmi komoly.

— Semmi komoly?! De hát vérzik!!! — nyávogtam.

— Sosem felejtem el azt a srácot, aki szemen szúrta magát egy vasszuronnyal, a fele az agyába fúródott, te meg azt mondtad, elment az agyalap alatt, semmi komoly… — dohogott Gábor.

— Az más.

— Kibírhatatlanok vagytok, ti sebészek. Egy medve elé odaállsz, az két lábra ágaskodik, üvölt, te meg a negyvenöt kis kilóddal lendítesz egyet felé egy csákánnyal, a maci meg fejét veszti. Aztán jön egy bolha, rásikítasz, és a világ végéig rohansz előle.

— Remélem, meg sem fordul a fejedben — folytatta Barna. –, hogy elmenekülj! Abból most írtó nagy csonthártyagyulladás lenne!

— Jól van már.

Amikor leparkoltunk, körbenéztem, hátha megpillantom Danit, de a nyomozóval néztem szembe. A leges-legrosszabbkor. Gábor morogni kezdett, de Barna tett felé egy lépést, mintha örülne neki.

A nyomozó is felhőtlen arccal közeledett, de aztán összehúzta szemöldökét, ahogy szembesült a halálra várt arcommal.

— Jó estét! — köszönt a fiúknak, azok hümmögtek. — Jól van, Évi?

— Rossz fogak — nyekeregtem.

— Fogprobléma? — húzta a száját. — Fáj is?

— Mmm — nyögtem.

— Menjenek akkor gyorsan, a váróban megvárom.

— Nem hiszem, hogy kijutok onnan élve.

Mosolygott.

— Ne féljen, biztos nem lesz semmi baj!

És akkor a hold fényét mintha egy óriási felhő takarta volna el, a nyomozó feljebb emelte tekintetét, és többé már nem mosolygott. Úgy fordultam hátra, hogy azt hittem, egy hatalmas medve akar keresztbe harapni, de nem az volt, hanem Dani. Mentős ruháján a fényvisszaverő sávok a szememet is kiégették.

— Mit akar Évitől, nyomozó? — Daninak nagyon mély hangja volt, de most még annál is mélyebben dörgött.

— Elkísérni őt a fogászatra.

Dani zavartan nézett rám:

— Fáj a fogad? — A hangja fényévekkel lett gyengédebb.

— Gábor adott Rafaello-t, és kábé nyolc fogam törött ki.

— Íjjj — Dani Gáborra nézett. — Mi van, nincs elég melód?

Gábor rángatta a vállát.

— És te mit akarsz Évitől, Dani?

Barna és a kérdései.

— Én fogom elkísérni fogászatra! — villant a nyomozó felé. — Én szoktam elkísérni fogászatra, mert én vagyok az egyetlen a földön, aki meg tudja nyugtatni. ÉN!

— De TE szakítottál vele — szólt közbe Gábor. 

— Nem igazán értik meg magát a barátai, Dániel! 

— Ahhwlgrr — dobbantott Dani a nyomozó felé.

— Na, jó, Évi dönt. Nekem ott ne legyen perpatvar, csak az egyikük jöhet! Évi, dönts!

— Ne, Gábor, ezt ne… — suttogta Barna.

Dönteni. Sosem tudtam dönteni. Barna tudta. Én ott voltam, ahová a szél fújt. Azért jelentkeztem az orvosira, hogy az igazgatóiban hagyjon az osztály, amikor azok iskolafogászatra mentek. Sebész meg azért, mert valahogy el kellett kerülnöm a belgyógyász édesapámat. Bennem semmi igazi, semmi őszinte nem volt.

Így hát hátráltam, de úgy tűnt, Barna fel volt készülve rá, hogy elfutok, mert egyből mögém pattant, átfogott, és egészen a székig sietett el velem.

— Ülj be! Be is csukom az ajtót.

— Jaj, Barna, iszonyúan félek! — kezdtem neki a szokásos pániknak.

— Csak ülj be!

— Jaj!

Barna becsukta az ajtót, és betolt a székbe, az órám csipogni kezdett.

— Jézus, mi ez? Megint aszisztoliád lesz?

— Ááá, Barna, nagyon félek, meg fogok halni!

— Csak a pánikodat regisztrálja épp az óra — sóhajtotta maga elé, aztán leült az asszisztensi székre, és a keze után nyúltam, amit magamhoz rántottam.

— Na, jó, ezek után meg kell röntgenezd a kezem. Nyugi… — búgta. — Semmi fájdalmas nem fog történni!

— Te könnyen beszélsz, minden fogad jó!

És akkor benyitott Gábor.

— Verekednek? — kérdezte Barna, én még közelebb húztam magamhoz Barna karját. — Mmm, le fog szakadni, Évi!

— Majd visszavarrom! — nevetni kezdtek.

— Nem tudom, ott hagytam őket. Veled mi van, miért csipogsz? — kérdezte rémülten Gábor, aztán leült a fogorvosi székre. 

— Mert százhuszonöt a pulzusom — mondtam, miután végiglapoztam az óra funkcióit.

— Az nem tesz jót — grimaszolt Gábor. — Akkor mégis csak kéne Dani, nem? Fogadjunk, hogy kint vár; ő és nem a nyomozó.

— Egy voks a nyomozónak — válaszolta Barna.

Gábor felállt és az ajtó felé lépdelt. Kinyitotta, és grimaszolva nézett rám. Akkor nem Dani. Könnybe lábadt a szemem, és Barnára néztem. Mosolygott. Követtem pillantását az ajtó felé. De ott már nem volt senki. Feljebb ültem, és próbáltam hátrafordulni, amikor a vállamon megéreztem a kezét. Szerettem volna újra megkérdezni, hogy miért csinálja ezt velem, Gábortól meg, hogy miért engedi be, de nagyon féltem, és abban igaza volt, hogy képes volt megnyugtatni.

Gábor lejjebb engedte a széket, az övét meg feljebb. A mellkasom ki akart szakadni a helyéről, amikor felkapcsolta a szék lámpáját, és a tükörrel a kezében az arcomhoz gurult.

— Csak megnézem, semmihez nem érek hozzá — kezdte Gábor.

— Mindig ezt mondod, és ínyfelvágás a vége! 

Elmosolyodott.

— Nagyra!

A gyomrom is összecsavarodott, a testem egyetlen görcsgombóccá zsugorodott, a fogfájás élesedett és hatalmasodott.

— Áú! 

— Ne félj, nyugi. Na, nyitsd ki! — mondta Gábor, de nem mertem, nagyon reszkettem. — Odanyomok egy gézt, hogy lássam, mi vérzik — mondta, felállt, és távolabb ment.

— Elmegyek faktorért — szólalt meg Dani hangja mögülem.

— Ne! — fordultam felé. — Nagyon fáj, ha elmész, nem bírom ki!

— Majd én hozok — mondta Barna, és elvette a kezét a kezemből, Dani pedig a helyére ült, és megfogta a kezem.

— Jéghideg vagy.

— Nagyon rossz!

— Gábor gyorsan megnézi, és kapsz egy zsibbasztót. 

— Áú — kínlódtam.

Aztán Gábor visszaért öt csomag gézzel.

— Jézusom! Azt mind a számba rakod? 

Mosolyogtak, aztán Gábor megint közeljött, és várta, hogy végre megnézhesse a fogam. Danira néztem.

— Tudod, ő — mutatott Dani Gáborra — arra készült, hogy letekerje a fejem a helyéről. 

— Még bekövetkezhet — pusmogott Gábor a másik oldalamon.

— Ne félj tőle! Minden mozzanata arról szól, mennyire szereti a kis unokahúgát. Felesleges másodperceket szenvedsz át. Csak úgy lesz vége a fogfájásnak, ha engeded neki, hogy megvizsgálja a fogad. Próbáld megfogalmazni, mitől félsz!

— Nagyon fáj, és iszonyú lesz, ha hozzáér.

— Melyik fogad fáj?

— Az összes.

— Akkor pontosan érted, miért kell “hozzáérni” a fogaidhoz. Meg kell találni azt, amit kezelni kell, hogy ne fájjon többé.

— Ha ez az, amitől félsz, Évi, akkor nem kopogtatok. Vagy ha nagyon muszáj, megbeszéljük előtte. Most tényleg csak nézek. Beteszem a gézt, felitatja a vért, és nem csinálok ezen kívül semmit. Jó?

Bólogattam. Megszorítottam Dani kezét, ő a másikkal átfogta az enyémet.

— Gondolj valami szépre! — mosolygott Dani.

— Wirsung-recanalisatio… — válaszoltam. (*hasi seb./hasnyálmirigy)

— Azt hittem minimum egy ATBAD-ós TEVAR. (*mellkasseb./aorta)

Barna betoppant a plazmával. Gábor közbeszólt:

— Ti sebészek kibírhatatlanok vagytok! Még édes álmodozásotokban is kaszaboltok, és akkor én vagyok a rettegést keltő a pici fúróimmal. Én azt hittem, a Maya méhecskére gondolunk majd vagy Micimackóra. 

— Micimaci az én szakmám. Mackó BED- szindrómás, Malacka paranoid, Füles depis,  Tigris ADHD-s, nyuszi OCD-s, bagoly nárcisztikus, Róbert Gida pedig a skizofrénia mintapéldánya.

— Na, jó… Barna győzött! — szólalt meg Dani. Amire még nekem is sikerült mosolyognom. A fiúk pedig hahotáztak. Azt sem vették észre, ahogy Dani arca összeszorul, és félig ájultan kapaszkodik bele a fogászati szék csöveibe.

— Dani! — felültem.

— Áááhh! — nyögte.

— Mi van veled? — kérdezte ijedten Gábor.

— Hívjunk orvost?

Barna és a kérdései. 

— Úúúhh… — de nem tudott válaszolni, csak nyögött, és szürkült az arca. Aztán ahogy ment, úgy jött vissza a színe. — Semmi… már jobban vagyok.

Feszült csend hullt a kezelőre.

— Évi, kicsikém — szólalt meg Gábor — engedj gyorsan megcsinálni a fogadat, aztán még gyorsabban vizsgáld meg Danit!

— Nem kell, csak… — szólt közbe Dani.

— Mit csak? — rivalltam rá. — Nyilván nem múlik el a hasfájásod, nyilván ki kell deríteni, miért fáj.

Hátradőltem, kinyitottam a számat, Gábor óvatosan betömködte a fogaimra a lapokat. Aztán a tükörrel szétnézett, ahogy ígérte, nem fájt.

— A hetesed az. Megrepedt — mondta, aztán oldalra fordult Danihoz: — megvagy, Dani, velünk vagy?

— Igen — sóhajtotta rezignáltan.

— Be kéne adni Évinek a faktort.

— Oké, beinjekciózod, és benyomom.

— Mintha egy tűpárna lennék — morogtam, de senkit sem érdekelt.

— Húzni kell? — kérdezte Dani. Rémülten néztem Gáborra.

— Most jön az, hogy meg kellene néznem, hova halad a repedés vonala. Ha betört a gyökér, akkor ki kell venni a fogadat. És van még valami.

— Ne tartsd magadban, már így is be fogok rosálni.

— Nem ez fáj, hanem a fölötte lévő. Az nem gyökértömött, mint ez. Beszakadt a fogbél, azért fáj. Abból ki kell tisztítani az idegeket.

— KIZÁRT! Gyökérkezelés? NEM!!!

Gábor leült, és csendesen idegösszeomlást kapott. Eltakarta az arcát, és az ujjai közül sandított rám.

— Van még valami.

— Basszus, Gábor!

— Mögötte ott a bölcsességfogad, na annak vége. Az ripityomra törött.

— Akkor altassatok el megint! — szóltam közbe.

Hárman vágták rá:

— KIZÁRT!!! 

És hárman három szólamban folytatták az indoklást, melyben a közös szavak: “ma” “a szíved” “leállt” “meghalnál”.

Aztán csend lett. Engem néztek.

— Szerintem az alsó fáj — közöltem.

— Hozzá kell érnem, hogy lássam, mennyire törött el.

— Nagyon fog fájni?

— Most nem fáj nagyon? — kérdezte Gábor.

— De.

— Tudom, Évi, hogy rossz a fogászat…

Közbevágtam:

— Azért mert fogorvos vagy, még nem tudhatod! 

— De azért sejtheti… — védte meg Dani.

— Tényleg tudom, összeszorul a szívem a kálváriátoktól. Szóval én nem színész vagyok, akinek az a dolga, hogy szórakoztassalak. Az a dolgom, hogy a fogaidat kezeljem. És ez nem túl közkedvelt dolog, sőt rossz, ijesztő, fájhat, igen. De ígérem, hogy amennyire csak lehet, vigyázok, hogy ne fájjon, vagy minél kevésé legyen kellemetlen.

— Jó. Nagyon szeretlek. Próbálok nem reszketni.

Mosolygott, aztán a világon mindent összeszúrkált a számban.

— Szupi, ügyes kislány! Most már semmi sem fog fájni egyáltalán — mondta Gábor, és odaengedte Danit, hogy vénán szúrjon a vérrel.

— Gábor, most akkor ki kell húzni három fogamat?

— Nem, nem merem egyiket sem — sóhajtott. — Megpróbálom betömni őket.

— Akkor nem kell a faktor? — kérdezte tőle Dani.

— De. Azt a repedt darabot kitöröm onnan, az ömleni fog.

— Micsoda? Úristen! Ez kész horror!!! — nyávogtam, és Danival is packáztam egy sort, míg oda mertem adni kezébe a karom, hogy megszúrja.

— A horror az volt, amikor kihúztad a srác szeméből a vassodronyt. Az! Na, szóval akkor, mi kimegyünk cigizni, míg elzsibbad a pofid — mondta Gábor.

— Nem is dohányzol — mondtam. — És már elzsibbadt — néztem rá kérdőn.

Ő meg Barnára nézett, aki Danira, majd erős arcmimikával rám:

— De én igen, és meg kell beszélnünk Gáborral valamit négyszemközt.

— Dehogy! — vágtam rá. — Sosem hagytok ki semmiből?!

Barna és Gábor összenézett. Barna mosolygott:

— Ja, tényleg, szóval ja nem is! Te és Dani vagytok azok, akiknek meg kell beszélniük valamit! Valamiért. Hogy ki szeret kit valamiért, hogy…

— Jó, értem — böktem oda.

Amikor kimentek, ránk szakadt a csend, és úgy tűnt, egyikünk sem szeretne arról beszélni, hogy ki szeret kit.

— Fáj még a fogad? — kérdezte hirtelen. Ránéztem, pedig nem akartam.

— Nem szerencsére, elzsibbadt teljesen.

— Az jó — röpke mosoly — fájt a szuri?

— Csak amit te okoztál — A karomra nézett, a csepegő vérplazmára. — Nem a vénázás, tök ügyesen szúrsz. Eddig engem mindenki tűpárnának nézett. Tudom, hogy belém döfhetnéd te is, de nem úgy szúrsz. Figyelsz közben rám.

Dani bólogatott, én folytattam.

— Én nem figyeltem eléggé rád. Észre kellett volna vennem, hogy te mindenkire így figyelsz. Csak egy beteged voltam a sokból, nem a szerelmed.

— Évi, nem… nem erről van szó.

De nem folytatta.

— Akkor mégis hogy jöttél össze egy addiktológussal? Ráadásul alig egy órája megcsókoltál.

— Te csókoltál meg.

Sírni kezdtem.

— Ó, akkor én kérek elnézést. Csillát is csókoltad, miközben rólam áradoztál a naplódban? Egy szót sem írsz róla, semmit nem értek.

— Elolvastad a naplómat?

— Sosem tennék olyat, de Barnát jobban érdeklik a lélek rejtelmei. De ő sem lett okosabb tőle. Mondd el, hogy mi az igazság? Emlékszel, amikor arról beszéltél, hogy fogod megkérni a kezem?

Dani szeme könnybe lábadt. 

— Sajnálom.

— De ez kevés! Mondj már valamit! Hogy jött képbe Csilla?

— Úgy, hogy képbe jött Sátor Dorián.

— Ki?

— Hát, a nyomozó.

— Mi? Hogy-hogy képbe jött?

— Ugyan már, rád van állva, Évi. Itt volt az összes műtétednél.

— Alig várta, hogy bebörtönözhető állapotban találjon!

— Nézd… — kezébe vette a kezem. — Tudom, hogy tetszik neked is. Mintha a szexi nyomozók magazinjának cimlapjáról lépett volna ki. Te őt érdemled.

— Tessék? Ezerszer elmondtam, hogy pont így szeretlek, amilyen vagy. Sőt, nagyon imádtalak, amikor harminc kilóval nehezebb voltál. Te az én Danim vagy! Nem címplapsztár nyomozó kell nekem, hanem az én Danim.

— Sajnálom, de ezt nem te döntöd el. 

— Dehogynem! És ez akkor is hülyeség. Miért nem engedted akkor, hogy a nyomozó legyen itt helyetted?

— Mert egy csepp vértől elájul. Rosszabb, mint Barna. És itt akartam lenni orvosként.

— Gábor is be tudja adni a faktort, és Barna is erőltette már meg magát, amikor vészhelyzet volt.

— Szóval nem kellek — közölte.

— Pont azt mondom, hogy nekem csak te kellesz!!! Most mindent félremagyarázol valahogy, hogy ott lyukadjunk ki, hogy kimehess azon az ajtón. Tudod mit, menj! “Orvosként” már beszúrtad a faktort. A többit Gábor csinálja. Orvosként.

Dani felállt, én folytattam.

— Orvosként én azt kérem, hogy fél óra múlva legyél az 1-es ultrahangban. 

Reagálás nélkül sétált ki a kezelőből. Bömbölni kezdtem, és dühömben bevágtam a sarokba az EKG-s karórát.

Vélemény, hozzászólás?