Eve (39.)
Kellett egy cigi. Meg egy új telefon. Csak ezért öltöztem fel. Amikor kizúztam az ajtón, eszembe se jutott, hogy a nyomozó még ott van. Ült a lépcső felső fokán, és dohányzott. De úgy nyomta el a cigit, mint kölyök, ha rosszaságon kapják. Aztán óvatosan állt fel, és fordult felém. Egyszerre kezdtünk beszélni.
— Én…
— Évi…
Aztán mosolyogva hallgattunk el. A lábam földbe gyökerezett, ő a falnak dőlt.
— Nagyon csinos — mondta aztán lesütve a szemét, mire bevillant a kép, hogy mélyekig hatóan látott pucéran. Az arcom egy pillanat alatt lobbant tűzvörössé.
— Ad egy cigit? — nyögtem.
— Nem dohányzom — vágta rá az előző félénkséggel.
Mosolyogtam, és mutogattam a csikk felé.
— Ott a bizonyíték!
Ő is mosolygott, és rágyújtottunk. Leültem a lépcsőre, ő mellém.
— Hallottam, hogy beteg lett, Évi. Nagyon sajnálom.
Ránéztem, szívdöglesztő a pasi a kigyúrt vállával. A sötétvörös, belőtt haj, szeplők az arcán magára akasztották a figyelmem most is.
— Most mit akar?
A szájában hagyta a cigit, és karamellszín bőrkabátjából elővett egy kis dobozt, átadta.
— Csak meg akartam látogatni, jobbulást kívánni.
— Hogy aztán lecsukjon? — morogtam, és kibontottam a díszdobozt.
Nevetett.
Míg kibontottam a masnis csomagot, megkérdezte:
— Szépszó doktor? Itthon van?
— Na, őt lecsukhatná — bukott ki belőlem.
— Bántotta magát, Évi?
— Jaj, dehogy, egy legyet sem tudna bántani. Összetörte a szívem.
— Akkor lecsukom!
Felpillantottam rá, ő rám mosolygott.
— Ezt honnan szerezte, nyomozó?
— Dorián, kérem… — szólt közbe.
A kisdobozban az arany keresztem volt. Rajta a monogramom. Még Jácinttól kaptam az esküvőm előtt.
— Adrienn holtteste mellett a metrójáratból — mondta, és beleszívott a cigibe. Én elnyomtam az enyémet.
— Úristen, hogy került hozzá? — meredtem rá.
— Amikor lelökte őt a metró elé, belekapaszkodhatott, és magával ránthatta.
— Már miért löktem volna én oda?
— Hogy együtt legyenek Dániellel.
— Akart a rosseb együtt lenni vele! Elviselhetetlen egy valaki volt akkoriban.
— Akkor ő lökte le Adriennt?
— Dani minden szemetet összeszed az utcáról, ha érti, mire gondolok. Sosem tudna ártani senkinek. Ő nem olyan, mint én, ő vérbeli orvos. Olyan, aki segít mindenkinek.
— Miért, maga milyen orvos, Évi?
— Hát, egy ilyen véletlenül annak sikerült. Nekem nincs szívem, mint Daninak.
Felnevetett, és kivette kezemből a láncot, és a nyakamba csatolta.
— Akkor mégis csak maga tette.
— Mit tett ő?
Barna. Futott fel a lifttől a lépcsőn. Lehetetlen lila szeme villámokat szórt a nyomozó felé.
— Csak beszélgettünk — válaszolt mosolyogva.
— Na persze — morgott Barna. — Mi a helyzet? — kérdezte tőlem feszülten.
— Már mondtam, egy addiktológushoz költözött.
— Elköltözött? Mi van? Összevesztetek? — döbbent le Barna.
— Ez nem Dániel lakása? — kérdezett közbe a nyomozó.
— De, de Zsolti halála óta nem tudtam belépni a kastélyba.
— Részvétem a férjéért, Évi.
A nyomozó felállt, kabátjából elővett egy noteszt, ahogy a filmeken. Ráírt valamit, letépte, félbehajtotta, és felém nyújtotta, majd elbúcsúzott. Barna leült mellém. Egy ideig csak ültünk a kőlépcsőt bámulva, aztán megfogta a kezem, hozzádőltem, ő meg átfogta a hátam.
— Addiktológia? — kérdezte aztán. Ránéztem, ő meg cigit vett elő, és a tető irányába mutatott.
— Ja, tényleg, te mindenkit ismersz ott!
Kimentünk a tetőre, bokáig ért a hó, de az ajtótól egy sávban egész nagy területen volt fedve.
Barna rágyújtott, nekem is akart adni, de közöltem vele, hogy leszoktam.
— Figyelj, én ezt kizárt dolognak tartom. Dani szeret téged, mindennél jobban — kezdett beszélni. — Meg akarja kérni a kezed. Na, várj!
Beleszívott a cigibe, és felhívta.
— Szia — Dani hangja a vonal végén.
— Na hello, mi a frász történt?
— Sajnálom, Barna. Beleszerettem valaki másba. Sajnálom! Ne haragudjatok!
— Ki az a valaki?
— Csilla.
Barna rémült arccal nézett rám: tehát igaz.
— Báthory Csilla? — kérdezett vissza Barna.
— Igen. Sajnálom.
— Kurvára sajnálhatod, te elbaszott fasz! — ordította Barna.
Én sírni kezdtem, és a hóba omlottam. Nem hiszem el, hogy ez már megint megtörténik velem az Andi és Zsolti páros után.
Barna kinyomta a telefont, mélyet szívott a cigibe, aztán megint tárcsázott.
— Ugye nem Gábort hívod???
“Nem”-et rázott a fejével.
— Szevasz.
— Szia Barna, mizújs?
Női hang a vonal végén.
— Csak nem a nő?! — tátogtam keserűen.
— Tudod, hogy Hercegh Évi a legjobb barátom — mondta Barna a telefonba.
Egy pici csend után a csaj csilingelő hangja elmélyült.
— Úgy sajnálom, Barna…
Barna kinyomta. Rám nézett, eldobta a cigijét, aztán felszedett a hóból.
— Húzzunk innen! Összepakoljuk a cuccaidat.
— Nem kell semmi, Barna.
— Telefon, kastélykulcs, volvokulcs?
— Semmi.
— Költözz hozzám!
— Köszi, de hazamegyek.
— Az a kastély vagy Komszomolszk?
— Zsolti háza.
— Ez nem jó ötlet, ez nagyon nem jó ötlet! Ezt mint a pszichiátered mondom. Beleőrülnél a gyászba. És nem csak Zsoltiéba, Ádám és Tamás emléke is ott kísért a múlt útján.
Egy pillanat alatt zuhantam vissza a múlt útjára, tizenöt éves koromba. A dél-szláv háborúból menekültünk, anyámék valamit elszúrtak ott, mint politikai csőcselék, kellett azonnal elhagynunk a térséget. Ferenc atya bújtatott el minket egy tanyára. A házhoz erdő, mező, rét is tartozott, és az Olga-hegy, ahonnan végül csak sikerült lezuhannom. Egy szomszédunk volt, a két ház között három kilométeres mező terült el. Ekkora távolság választott el Zsoltitól. Ha nem félúton lógtunk a semmi közepén, akkor a hegyen motoroztunk.
— Évi! Hahóha! — Barna ujjai a szemem előtt
— Khm. Akkor? Beköltözzek a hajléktalan szállótokra? “Évi házába”?
— Komolyan, még az is jobb ötlet lenne. Gáborhoz?
Tekertem a fejem.
— Ferenc atya? Dávid szobájába?
Bólogattam.
— Jól van — mosolyodott el ajkának a bal oldala, aztán magához húzott. — Akkor sem értem Danit, ezt még végig kell sakkoznom, mi történt vele. A nyomozóval mi van?
— Megtalálta a nyakláncom.
— Ó, szuper! Mennyit kerestük! Hol volt?
Úgy tűnt, Barnának millióegy kérdése volt, és mindenre a lakás ajtaja előtt akart választ kapni.
— Nem akarhatod tudni — motyogtam.
— Pszichiáter vagyok, mindent tudok, de szeretem hallani az emberek verzióját.
— Ha mindent tudsz, mondd meg, mi történt Danival!
Megérintette a karom, aztán benyitott a lakásba.
— Mit csinálsz?
— Megtudom, mi történt Danival. Dávid a látnok, nekem körül kell néznem ahhoz, hogy tudjam.
— Fasza — nyögtem, és visszamentünk a lakásba.
— Főzök egy kávét! — kiabálta a konyhából.
— Szolgáld ki magad!
— Süti is van?
— Ismered Danit…
— Hát, azt hittem. Most már kezdek kételkedni. Ez a Csilla százötven kiló.
— Az Adri is akkora volt, ezek szerint mégis csak a bálnákra izgul fel.
— Mindjárt megtudjuk, csak bekapcsolom a főzőt.
Miután a kávé rotyogni kezdett, Barna kinyitotta a felső szekrényt, és kivett egy csomag pilóta kekszet. Majd bement a hálószobába. Akkor már tudtam, mivel fog onnan kijönni.
— Na, mit találtam?! — vigyorgott teli szájjal. Barnának még Gábornál is fehérebb fogai voltak.
— Nem olvashatod el a naplóját!
— Tudod, hogy naplót ír, és nem olvasod?!
— Jézus, Barna, ezt mint a pszichiáterem mondod?
— Nem. Ezt mint a barátod.
Kedvem lett volna nevetni, ha lett volna kedvem…
— Na kávézzunk!
— Nem bírnék lenyelni semmit.
Barna úgy öntött kávét a csészébe, hogy sötétlila tekintete rám tapadt. Akkor sem vette le rólam, amikor ivott.
— Újra kezdjük a terápiát? — kérdezte aztán, ami felért egy fogászati kontroll gondolatával.
— Neee.
— Ha megint megtagadod
szervezetedtől az ételt, akkor fel kell oldanunk ezt a görcsöt.
— Inkább eszek, mint hogy beszélnem kelljen.
— Khm — Barna grimasza arról árulkodott, hogy ez még annyira sem tetszett neki.
— Jó, beszélhetünk — vágtam rá, mielőtt fájdalmas kérdésekkel kezd bombázni.
Barna komoly tekintettel bólogatott, aztán felhörpintette a maradék kávét.
— Ezt nem mosogatom el — közöltem.
— Ez aztán a bosszúállás…
Barna nevetett, nekem nem volt kedvem. Míg kimentem a lakásból, ő azért összekapkodta a cuccaim. A liftben aztán kitört belőlem a bőgés, és utáltam Barnát, amiért arról papolt közben, milyen hasznos pszicho-fiziológiás folyamat sírni.
— Van itt kocsid? — kérdezte a parkolóban.
— A Bugatti.
— Azt ne haggyuk itt!
— Nincs kedvem vezetni — nyögtem.
— A Bugattit? Akkor tényleg mély a depi. Szerencséd, hogy nekem nincs annyira nagyon ellenemre — vigyorgott. — Hívd fel Gábort!
— Inkább menjünk el hozzá.
— Kell valamit csinálni a fogaiddal? — meredt rám.
— Jaj, nem, azt hittem, otthon van.
— Betörhetünk hozzá, míg haza nem ér.
— Na, az jó ötlet!
— Én csórok a fogfehérítő fóliából, te meg a vodkából.
— Hogy lehetnének ennél is fehérebbek a fogaid?
— Rátesszük a tiédre is! — lelkesedett fel.
— Jó, nem emlékszel, mi volt múltkor a fóliával?! Ráragadt a kezemre, ahhoz a telefon, és leestem az Olga-hegyről, keresztül a csipkebokrokon. Az Andi kihívta a mentőket, épp az jött, amiben Dani volt, kiverte a fogam, összevarrta a sebem, megszerettette magát, most meg elhagyott. Ha nincs fogfehérítő fólia, nincs Dani sem.
— Fenomenális sorskezelés, Évim, fantasztikus csőlátás. Utálom, ha ezt csinálod. A és B szerinted mindig C-hez vezet. De az élet nem sebészet, nincsenek határai, mint a testnek, nincsenek szabályai, mint a fiziológiának.
Nagyot fújtam, ő tekerte a fejét.
— Ha kifehérítjük a fogaidat, belédszeret a következő férjed, és Dani csak egy röpke emlék marad.
— Ez ugyanolyan képtelenség.
— Hát persze! Csak szerettem volna érzékeltetni a te képtelen gondolatmenésedet. Akkor marad a vodka.
— Nem fogok inni előtted. Akkor inkább a fogfehérítés.
— Nagyon szeretlek, Évi. Dani egy elbaszott, hatalmas fasz!
Barna a lelket is kihajtotta anyám Bugattijából, de egyáltalán nem hatott meg. Ha halálos balesetet szenvedtünk volna, az sem. Irány a pokol! A valós. A Dani nélküli élet.
Gábor lakásában az első utam a kanapé volt. Lefeküdtem, és szorosan magamra tekertem a világosbarna plédet. Barna odalépett, és megfogta a homlokom.
— Nem fáj semmid?
Tekertem a fejem. Aztán hozott egy pohár vizet, arra is tekertem a fejem.
— Mégis csak hozzám költözöl — mondta.
Nyögtem és belekortyoltam, ő pedig mutogatott, hogy még igyak. Aztán odahúzta a fotelt, leült elém, lábát átemelte a másikon, és úgy nézett rám, mintha ő lenne rákos, mintha vele szakítottak volna. Barnában annyi az érzelem, hogy nem is csoda, ha gyakran besokall.
— Mi történt? Vagyis hogy történt?
— Elküldött fürdeni, míg ő egyszerűen csak ott hagyott.
— Na, de mit mondott, mit csinál addig?
— Rosszul volt, hányt előtte, és talán epegörcse volt, vagy valami nagyon megfájdult a hasában.
— Jó ég, mi? Valami rosszat evett?
— Nem ettünk előtte, teáztunk.
— A tea jó.
— Ja, de talán nem Dávidé.
— Már megint Dávid?! Nem lehet, hogy hozzá kellett volna menned feleségül?
— Ne kezd te is, a fél világ ezt akarta anno.
— És te?
— Szerettem, ameddig azt nem mondta, hogy inkább meghal, minthogy én legyek a felesége.
— Kedves gyerek. Mégis azt látom, hogy ha baj van, iderohan hozzád a világ végéről is, és abrakadabra, csiriDá-csiriVid, varázsol valamit, és minden jó lesz. Hónapokat fogtam a kezed, sírtam veled, akkora fájdalmaid voltak. Erre besasszézik ez a mágus, és másnapra mintha elvágták volna a fájdalmakat.
— Te láttad, hogy csinálja? — vágtam közbe.
— Csak melléd feküdt, és átölelt.
— Tényleg? Mondjuk, amikor fájt a fogam, akkor is csak rátette a kezét az arcomra. És a bokámra is.
— Ennyi? Jó lenne így gyógyítani, nem?
— Mondta, hogy menjek fogorvoshoz, és a bokámra, hogy ne lépjek rá, szóval azért gondolom, nem csodatevő. Gábor nélkül biztos felrobban akkor a fejem.
És akkor benyitott Gábor. Meghökkent, hogy ott vagyunk.
— Emlegettetek? — kérdezte, aztán levette a kabátját. — Baj van? — kérdezte, miközben levette a cipőjét. Ránk nézett: — Baj van. Mi a baj? A fogad fáj?
— Rosszabb — nyögtem.
— Ne szórakozz! Mi történt?
— Dani szakított velem.
— Na, nem, nem, nem, nem!
Gábor visszaöltözött, és ahogy jött, úgy ment el. Felpattantam, utána rohantam, és fenn akadtam a lépcsőkorláton!
— Ne öld meg, kérlek! — ordítottam.
— De igen! — kiabálta vissza, és hallottam, ahogy csattan lent a bejárati kapu.
Bőgni kezdtem, és megrezzentem Barna érintésétől a vállamon.
— Le ne ugorj! — húzott hátra, és vissza a lakásba. — Hopp, kiesett belőled egy cetli.
Megfordult, én kullogtam utána, aztán úgy adta a kezembe, mintha csak egy kidobásra szánt csokipapír volna.
— Ohh — nyögtem. Barna megint megfordult.
— Mi az?
— Hát, semmi.
— Na, mi? — lépett közelebb.
— Hát…
Odaadtam neki a papírt.
— Jaj, ez jó! Tetszik neked is, nem? — vigyorgott, miután elolvasta.
— Szerelmes vagyok Daniba. Imádom őt, mindenét. Minden mozzanata vonz, ahogy rám néz, nem tudom megmagyarázni… ha csak a közelemben van, ha meg nincs ott, kiborulok. És nem tudok másra gondolni, gondolkozni sem, ha nincs velem. Én… sosem szerettem senkit ennyire. Zsoltit sem és Dávidot sem. — A fecni felé mutattam. — A nyomozót se tudnám. Nekem Dani kell.
— Hát, de ő nem így érez irántad.
— Tudom. Tudtam, hogy nem lenne szabad megműtenie.
Barna nagyot sóhajtott.
— Az életedet adta vissza! Te mindvégig azt mondtad, inoperábilis. Szóval gondolom, nagyon nehéz műtétek voltak. Ehhez képest az, hogy szakít veled, smafu.
— Kivéve, ha nem tudok nélküle élni!
— Ezen kár aggódnod, most Gábor úgyis meggyilkolja — próbált viccelni, de mivel látta, hogy nem működik, megint komoly lett. — Elolvasom a naplóját, és kiderül, mi történt — mondta, és vállon fogott, aztán betolt a lakásba.
Egy ideig csak ültem a kanapén, bámultam magam elé, néztem Gábor könyvespolcát, aztán azon kaptam magam, hogy nem is nézem, amit nézek, csak valami nagyon nem stimmel a mellkasommal.
— Semmi fogrongáló, diabetest okozó kaja nincs Gábornál. Hogy lehet így élni?! — hallottam Barna hangját a konyhából, aztán valahogy a könyvespolc a feje tetejére állt, és hirtelen, mintha ütés érte volna a karom, sajogni kezdett. A fejen álló könyvespolc hullámozni, aztán Barna fekete zoknija takarta el a képet. Majd képszakadás.
A következő pillanatban hófehér homokos tengerpart fövenye, arcomon búvármaszk, a nap sugarai vibrálnak a szemembe. A fehér fényt aztán felváltják a hangok. Dani. Körbenézek, tényleg ott van. Az jut eszembe, hogy az egész szakítósdi csak rémálom volt.
— Kislány, most már jól vagy! — De ez nem az ő hangja volt, hanem Ricsié. Mellette volt. A búvármaszk meg oxigén maszk, és nem Baywach-ot játszottunk, piros mentős kabátban és nadrágban voltak. Nagyon bepánikoltam, amikor megéreztem a fonendoszkópot a mellkasomon, és fekete végét megláttam Dani fülében.
— Mi a szent szar volt ez? — Barna a harmadik arc balra. Aztán Gábor arcát is észrevettem a fejem mögül. Összenéztünk, cseppet sem volt olyan derűs, mint szokott.
— Mi történt? — Danit kérdeztem. Nem válaszolt, csak elvette mellkasomról a foni hallgatóját, aztán betakart egy pléddel.
— Rágyújthatok? — kérdezte Gábort.
— Nem. Igen. Nem. Gyújts! Mit érdekel, csinálj, amit akarsz!
— Na, gyere! — Ricsi felnyalábolt, és feltett az ágyra, aztán mellém térdelt. — Nézd!
A kezébe vette a csuklóm, és nyomogatni kezdte az órát, amit Danitól kaptam.
— Kamralebegés? — kérdeztem rémülten.
Dani hátrébb vonult cigizni, Barna és Gábor hullasápadtan tipródtak előttem a szőnyegen.
— Faszt! Aszisztolia — válaszolta Ricsi. — Beviszünk, hogy lásson egy kardiológus.
— Faszt! Most jöttem ki, bár meghalnék.
— Beszélhetnék Évivel egy percet? — kérdezte a Dani a háttérből.
A többiek úgy pucoltak ki az erkélyre, mintha tűz ütött volna ki. Elnyomta a cigijét, aztán letérdelt mellém a szőnyegre.
— Ne haragudj! Évi, úgy sajnálom. — Sírni kezdtem. — Kérlek, ne sírj, úgy sajnálom.
— Azt mondtad…
Közbevágott.
— Jobbat érdelesz. Mmm!
— Mi az? — Dani megint lesápadt, és a hasát fogta. Felültem.
— Ne… pihenj. Jól vagyok. Mmm!
— Látom. Bemegyek veletek, de csak ha megvizsgálhatlak. Vagy megvizsgál valaki más, de valami van a hasaddal.
— Leállt a szíved — nyögte.
— Mondtad, hogy előfordul. Jól vagyok.
Az arcát néztem, már megint kezdte kiütni a verejték.
— Azóta fáj? Miért rohantál el? Elmondhattad volna akkor is, miután csinálunk egy ultrahangot.
— Csak elrontottam.
— Akkor most talán ne bagózz!
Dani elengedte a hasát, kezével végigsimította a hajam, és énekelni kezdett:
“Hosszú az út míg a kezem a kezedhez ér, szeretni valakit valamiért
Ne tudja senki ne értse senki, hogy miért, szeretni valakit valamiért
Ezer életen és ezer bajon át, szeretni valakit valamiért
Akkor is, hogyha nem lehet, hogyha fáj, szeretni valakit valamiért
Fenn az ég, s lenn a Föld, álmodunk s felébredünk
Minden út körbe fut, béke van felejts el minden háborút
Esik a hó és szemembe fúj a szél, szeretni valakit valamiért
Ég a gyertya ég el ne aludjék…”
Zokogtam.
— Dani, miért? Miért csinálod ezt velem? Nem hiszem el, hogy mást szeretsz!
Felé fordultam, közel hajoltam hozzá, és megcsókoltam, ő visszacsókolt. Megragadta a hátam, és úgy csókolóztunk, mintha nem volna holnap. Ahogy mindig is. Tudtam, úgy tudtam, hogy nem igaz a Csilla-dolog. Nem lehet! Aztán az ajka remegni kezdett: aú-ah-aah. Elhúzódtam tőle, ajka sírásra görbült. És már megint a hasát fogta.
— Na, jó, ebből elég!
— Ne cirkuszolj, mindjárt elmúlik — hörögte.
Felugrottam, és az erkélyajtó felé trappoltam – melltartóban. Amikor feltéptem azt, mindannyian úgy vigyorogtak rám, hogy majd’ kiesett a fogsoruk. Az ablakra néztem: mindent láttak.
— Ricsi, azonnal menjünk kórházba!
— Azonnal öltözz fel, nulla fok van! — szólt rám Gábor, karommal eltakartam a mellkasom.
— Rosszul vagy? Kalapál a szíved, kihagy, extrázik??? — rémült meg Ricsi.
— Nem, Danit tesszük hordágyra, valami nagyon fáj a hasában.
— Vakbél? — vágta rá Ricsi.
— Tizenhat évesen kivették neki. Talán gyomorfekély.
— Inkább te vagy az a fekélyes alkat — mondta, aztán Gábor:
— MEGFAGYSZ!!! Befelé, de kurva gyorsan!
Bent a padlón megtaláltam a pulcsim, míg magamra kaptam, Ricsi Danit kereste:
— Szépszó doktor! Te vagy a következő páciens!
De Dani köddé vált. Semmit sem értettem.