Háló

Megtekintve: 107 alkalommal

Eve (38.)


Ott ültünk a konyhaasztalnál. Dani kavargatta a felhős, unikornisos bögréjében a teát, előttem egy fekete színűben némán gőzölgött, és néztük egymást. Egy órája némán, egy év után ugyanitt.

— Mondj már valamit! — szólt higgadtan mély hangján, aztán belekortyolt a bögrébe. — Júj, forró! — sziszegett, ahogy visszatette az asztalra.

Felhúztam a térdem az asztal széléhez, és hatalmasat sóhajtottam. Dani figyelt, úgy, mintha kedve lett volna a szívem fölé tenni a fonendoszkópot. Aztán beszélni kezdtem:

— Február, szegycsontműtét. Április: szegycsont, nyirokcsomók, mellhártya. Június: szegycsont, nyirokcsomók, mellhártya, szívburok. Augusztus: szegycsont, nyirokcsomók, mellhártya, szívburok, hashártya. Októberban ugyanez, plussz hasi láncolat.

— Évi… — szólt közbe a teát méregetve, aztán az enyémre nézett. — Óvatosan idd, még forró!

Kicsit köhintettem, aztán bólintott.

— És mit mondtál, hányszor sütöttél ki?

Most ő sóhajtott, és gyorsakat pislogott a kék bögre felé, aztán kezébe vette, ivott, inkább elégette a száját, mint válaszolt volna.

Aztán felállt, és a hűtőhöz lépett.

— Nem mindig. De maradt egy kis ritmuszavar diastoléban — morogta a hűtőnek, aztán felém fordult.

Dani talpig feketében volt. Nem jellemző. Kötött pulcsi, macinaci, és a papucsát néztem… kb. ötvenes lehetett. Imádtam, hogy ekkora. Aztán újra az arcára pillantottam, még mindig mozdulatlanul állt, engem nézve.

— Jó, és mennyire súlyos? 

Nem akartam tudni, de azt éreztem, beszélni akar róla. Ám aztán picit lebiggyesztette ajkát, megdörzsölte a homlokát, mint aki fáradt, és beletúrt a hajába. A haja is rövidebb lett valamivel, a kilói pedig… az is lehet, hogy már száz kiló sem volt.

— Hm, nem súlyos. Havonta, vagy inkább másfél üt be öt-tíz szekkes flutter. De periciklikus.

— Öh. 

— Ne ijedj meg! — mondta megint a hűtőnek, ami miatt még jobban rám hozta a frászt.

Tojást vett ki, húst, tejet, zsírt, aminek a látványa viszont eléggé megnyugtatott; nem hagyott fel az evéssel.

— Csibe, az óra, amit adtam — becsukta a hűtőt, aztán az asztalhoz lépett, rátámaszkodott, úgy beszélt. Én elé fektettem a karom, de el is húztam rögtön, ahogy a régi öngyilkosság hege kettőnk közé vágódott, és a könyökhajlatvénám körüli lila vérömleny pont úgy festett, mintha napok óta halott volnék.

Dani mellémhúzta a székét, ami eddig velem szemben volt, és a karom után nyúlt.

— Na, semmi baj — mondta, és visszatette a csuklóm az asztalra, aztán nyomogatni kezdte az órát. — Itt méri a pulzusod, itt a szíved elektromos tevékenységét, és most figyelj rám!

Az órámon futó zöld EKG-görbéről Dani sötétkék szemébe néztem, aztán az ajkára. Közelebb jött, talpamat a padlóra raktam, és a vállához bújtam. Átölelt.

— A telefonomhoz van szinkronizálva. Ha fibrillálnál, azonnal vészt jelez a mobilomon. Ha nem reagálok rá, riasztja Ricsit és Imit.

Elhúzódtam tőle, és azt vártam, mikor csókolhatom meg. Hogy mikor fog újra nevetni ő, aki mindig derűs.

— Kell ez? — kérdeztem közbe.

— Soha ne vedd le! De soha! Érted?

— Oké, lazíts, főnök… — búgtam, mire próbálta kifújni a feszültségét. — Jól vagyok.

— Jól vagy?! — ismételte újra feszült vonásokkal. Elengedte a kezem, felállt, és rágyújtott. — Most soroltad el az elmúlt évet. Mégis hogy lennél jól? 

— Lehet, hogy a sebésznek rosszabb lenni?

Újra felhúztam a térdem, és kezembe vettem a bögrét.

— Vigyázz! El ne égesd a szád! — szólt rám nagy hévvel, aztán az ablakhoz sétált, kitárta azt. 

Kint havazott. A tizedik ablakából csak a felhők látszódtak. Dani letette a hamutálba a cigit, és kiment a konyhából, majd egy piros pléddel jött vissza, amivel átölelt. Arcát az enyémhez simította. Picit borostás volt és almaillatú. Elhúztam az arcom, mosolyogtam. Dani nagyon közel volt, a szememet nézte, és akkor végre ott volt velem. Nem a vénám másik felén, vagy a fonendoszkópén, tényleg engem nézett, nem a megvizsgálandó, megoperálandó alanyt. Elmosolyodott, hajamat a fülem mögé simította, aztán összerázkódva nézett az ablak felé.

Odament, beljebb hajtotta, aztán kezébe vette a cigit, és beleszívott. A falnak dőlt, lábát átvetette a másikon.

— Szóval hogy lehetsz jól? — kérdezte.

Megfordultam a széken, visszanyúltam a bögréért, felhúztam a térdem, és körülvettem a pléddel. — Egyik percről a másikra hogy múlhat el minden fájdalom? — kérdezte.

— Hm — rángattam a vállam, aztán ittam. Ahogy a bögre az ajkamhoz ért, a mozgás lelassult.

Danit láttam, ahogy jobbra, az ablakrés felé fordítja az arcát, állkapocsívén élesen megtörik a fény. Ajka összehúzódik, mellkasa és hasa együtt laposodik, ahogy a füstöt kifújja. A szája kiszárad, látom, ahogy a visszamaradt nikotin réteg elfojtja a nyálkamirigyeket, és a torka bevörösödik az irritáló méregtől. Megszédülök, az én nyelvem látom, ahogy végigzúdul a gyomromig a tea. A gyomorszáj mint gát, kissé megtorpan, majd ahogy nyílik, loccsan a gyomor feneketlen tavába. Mint az uszodában, a vizet kétoldalról spriccelő fal, a gyomornedv úgy csorog a teára. Aztán Dani újra megszívja a cigit. Izzanak az arcizmai, a bordaközi izmai, tágul a tüdő, mint orkánszél, úgy süvölt végig a gégén és a légcső porcain át, be a tüdőbe kipattogtatva a hörgőcskéket. Homályosan érzékelem, ahogy közel jön. Kinyújtom a kezem, a tenyerem a hasát éri, és az olyan érzés, mint tüzbe nyúlni. Képszakadás.

— Évi!

— Hm?

Ugyanott ülök a széken. Gyorsan megnézem a kezem: nem égett el. Ha nem a kezem, akkor Dani hasával van valami…

— Nem fáj a hasad? — állítom neki a kérdést. Előttem áll, úgy néz rám, mintha kísértet volnék.

— Már miért fájna? — döbben felém.

— Megvizsgálhatlak? — álltam fel, a piros plédet a széken hagyva. Dani még jobban ledöbbent, aztán elnevette magát.

— Hiányzik a meló? Vagy orvososdit játsszunk a hálóban? — vigyorgott.

A teára néztem, aztán újra az arcára.

— Na, Évi, mi van veled?

— Csak meg szeretnélek vizsgálni, ez olyan nagy kérés?

— Jól van, jól van — nevetett továbbra is, és kiment a konyhából. Követtem. Lehúzta a pulcsiját, és nagyot huppant a kanapén.

— Főorvos asszony? Szolgálja ki magát! — vigyorgott felém.

— Lábakat térdbe hajtva, talpak az ágyon, pólót le!

— Úh, de szigorú vagy — komolyodott el végre. 

Felült, áthúzta fején a pólót is, visszafeküdt, és a csípőjéig tolta a nadrágot. Hezitáltam. De tudtam, mit kell keresni. Epigastrum, jobb felső kvadránsa a hasnak. Dani a plafont nézte, mikor mellé ültem. Egy ideig néztem az arcát, de úgy letoltam szegényt, hogy levegőt sem mert venni, nem hogy rám pillantani.

— Vegyél egy nagy levegőt, és lassan fújd ki! 

Dani tette, amit kértem. Amikor elfogyott a levegője, benyúltam a jobb oldali bordaíve alá, és fel, ott a máj.

— Áh, azt a kurva! — nyögött akadozó hangon.

Lejjebb, balra a hasnyálmirigy.

— ÍHHH! — sikított, vagy valami hasonló. De áttapintottam a szervet innen-onnan, mindenhonnan. Leverte a víz.

Amikor elengedtem, úgy nézett rám, mintha szellem volnék.

— Dani? 

Arca egy pillanat alatt sápadt le, felugrott, és a fürdőbe futott. Hányt. Nem mozdultam, egészen addig, míg vissza nem ért. Még sápadtabb lett.

— Görcsöl — mondta alig hangon.

— Mi görcsöl? — rémültem meg.

— Felül.

Körbe mutatott a mellkasa, majd a lapockája alatt.

— Mi ez, Dani? Mi a jó isten ez?!

— Nem kapok levegőt! — nyekergett. 

Odaugrottam, és lehúztam a kanapéra.

— Van szurink itthon?

— Algopyrin. A… — mutatni akarta, hogy hol, de pontosan tudtam. Többet is beadtam neki, amikor annyira lázas volt. — Gyere, feküdj le!

— Rosszul vagyok — mondta, és újra besietett a fürdőbe. Megint hányt.

Rohantam az előszobaszekrényhez, kinyitottam. Dani szupermen jelmeze csúszott ki a lepedőkről. A gyógyszerek a felső polcon voltak, roskadozásig tömve azt. Így belegondolva, Danival is mindig volt valami gond, és kikészített a tudat, hogy nem tudtam rá vigyázni egy évig.

— Évi!

— Az injekciót keresem! Sietek!

Amikor visszaértem, a hálószobában találtam. Nem lett jobban. A haja csillogott a verejtéktől.

— Fáj, Dani?

— Kurvára.

Dani sosem káromkodott, sosem. Felmásztam mellé az ágyra. Összeraktam a szurikat, és megemeltem hátul a pólóját.

— El tudsz dőlni picit?

Dani lassan oldalra tette a karját, és rádőlt. Remegett a teste.

— Három lesz: Algopyrin, No-spa és B6.

Nem válaszolt, haldokoltam belül. Amilyen gyorsan csak tudtam, lefújtam a csípője mögött, alatt a bőrét, és sorban benyomtam a szurikat. Vatta, tapasz, aztán fekvő helyzetbe nyomtam a vállánál. Alig vártam, hogy lássam a szemét, hogy mondjon valamit. Hátulról ráhúztam a takarót, és én is mellé feküdtem. Összeszorított szemekkel, mozdulatlanul feküdt. Odabújtam hozzá. Percek teltek el, mire karját átemelte rajtam, és ő is átölelt, aztán kinyitotta a szemét.

— Elmúlt? — kérdeztem, ő tekerte a fejét.

Danira sosem hatott semmi. Se fájdalomcsillapító, se a fogászati érzéstelenítő, ráadásul egy pici vírustól is generális gyulladásokat produkált. — De jobb?

— Jobb — suttogta.

— Mi volt ez? — kérdeztem.

— Nem tudom.

— Hasi sebész vagy!

— Te meg a csúcsdiagnoszta. Honnan tudtad, hol vizsgáld a hasam?

— A tea… — döbbentem rá. — Valamiféle látomásom volt. Ez Dávid teája, ugye? Találkoztatok?

— Postán küldte. Dávid egy ninja?  —

Felnevettem.

— Bemegyünk a sürgire, és csinálunk egy ultrahangot, meg egy labort.

És akkor Dani tekintetében valami megváltozott. A kristálytiszta királykék szeme, ami a legdrágább ékkőnél is szebben ragyogott nekem, most szinte elszürkült. A kezét levette a hátamról.

— Rendben. Menj el fürdeni, addig helyrejövök, lekezelem a hegeidet, és mehetünk — mondta.

— A hegeim ráérnek, menjünk most, ezt meg kell nézni, mi fájt így.

— Öt percet kérek, csak ennyit adj!  

— Három — mosolyogtam, és indultam fürdeni, de nem reagált. Így aztán nagyon rohantam, hátha tényleg valami életveszélyes zajlik Dani hasában.

Amíg fürödtem, az agyamon minden tüdő, nyelőcső, gyomor, máj, hasnyálmirigy, bélbetegség átsuhant. A vesét sem lehetett kizárni. A hajmosást kizárhatjuk, ha Dani nem tudja megszárítani, akkor nem lehet a fejemmel utcára menni.

A törölközőt magamra csavartam, úgy siettem a hálóba remélve, hogy már elkészült az induláshoz, de nem így történt.

— Dani?

Nem volt sehol. Körbefutottam a lakás pontjain, aztán vissza a hálóba a telefonomért. Felkaptam és hívtam őt. Miközben kicsengett, vettem észre, hogy a telóm mellett ott egy félbehajtott lap Dani iszonyatosan ronda kézírásával:

“Ne haragudj, nem tudtam hogy elmondani, hogy már mást szeretek. Hozzá költözöm, addig maradsz, ameddig szeretnél.”

Közben felvette a telefont:

— Évi, ne haragudj… Sajnálom.

— Mi? Miről? Mi? De hogy?

Azt éreztem, hogy toroktól ágyékig porrá hullok.

— Egy lány az addiktológián.

— Hol? Ki? Most szívatsz?

— Úgy sajnálom.

És kinyomta.

A kezem reszketett, az arcom lebénult. Barnát hívtam.

— Holnapután vagy százhuszonnyolc nappal később? — szólt bele a telefonba.

Fel se fogtam.

— Nője van.

— Ki a főszereplő?

— Doktor Szépszó Dániel osztályvezető helyettes traumatológus és valami csaj az addiktológián.

Hosszú csend. Nálam csengettek.

Dani. Visszajött röhögve. Feltépem az ajtót, lehullik a törölköző, ott állok totálisan pucéran az ajtóban. Ledobom a telefont, eltörik. Megfordulok, lehajolok a törölközőért, a méhemig belátni a pucér alfelemen… Basszameg! Bőgni kezdek, és megfordulva, már törölközőben, rávágom a nyomozóra az ajtót…


Vélemény, hozzászólás?