Eve (38.)
Ott ültünk a konyhaasztalnál. Dani kavargatta a felhős, unikornisos bögréjében a teát, előttem egy fekete színűben némán gőzölgött, és néztük egymást. Egy órája némán, egy év után ugyanitt.
— Mondj már valamit! — szólt higgadtan mély hangján, aztán belekortyolt a bögrébe. — Júj, forró! — sziszegett, ahogy visszatette az asztalra.
Felhúztam a térdem az asztal széléhez, és hatalmasat sóhajtottam. Dani figyelt, úgy, mintha kedve lett volna a szívem fölé tenni a fonendoszkópot. Aztán beszélni kezdtem:
— Február, szegycsontműtét. Április: szegycsont, nyirokcsomók, mellhártya. Június: szegycsont, nyirokcsomók, mellhártya, szívburok. Augusztus: szegycsont, nyirokcsomók, mellhártya, szívburok, hashártya. Októberban ugyanez, plussz hasi láncolat.
— Évi… — szólt közbe a teát méregetve, aztán az enyémre nézett. — Óvatosan idd, még forró!
Kicsit köhintettem, aztán bólintott.
— És mit mondtál, hányszor sütöttél ki?
Most ő sóhajtott, és gyorsakat pislogott a kék bögre felé, aztán kezébe vette, ivott, inkább elégette a száját, mint válaszolt volna.
Aztán felállt, és a hűtőhöz lépett.
— Nem mindig. De maradt egy kis ritmuszavar diastoléban — morogta a hűtőnek, aztán felém fordult.
Dani talpig feketében volt. Nem jellemző. Kötött pulcsi, macinaci, és a papucsát néztem… kb. ötvenes lehetett. Imádtam, hogy ekkora. Aztán újra az arcára pillantottam, még mindig mozdulatlanul állt, engem nézve.
— Jó, és mennyire súlyos?
Nem akartam tudni, de azt éreztem, beszélni akar róla. Ám aztán picit lebiggyesztette ajkát, megdörzsölte a homlokát, mint aki fáradt, és beletúrt a hajába. A haja is rövidebb lett valamivel, a kilói pedig… az is lehet, hogy már száz kiló sem volt.
— Hm, nem súlyos. Havonta, vagy inkább másfél üt be öt-tíz szekkes flutter. De periciklikus.
— Öh.
— Ne ijedj meg! — mondta megint a hűtőnek, ami miatt még jobban rám hozta a frászt.
Tojást vett ki, húst, tejet, zsírt, aminek a látványa viszont eléggé megnyugtatott; nem hagyott fel az evéssel.
— Csibe, az óra, amit adtam — becsukta a hűtőt, aztán az asztalhoz lépett, rátámaszkodott, úgy beszélt. Én elé fektettem a karom, de el is húztam rögtön, ahogy a régi öngyilkosság hege kettőnk közé vágódott, és a könyökhajlatvénám körüli lila vérömleny pont úgy festett, mintha napok óta halott volnék.
Dani mellémhúzta a székét, ami eddig velem szemben volt, és a karom után nyúlt.
— Na, semmi baj — mondta, és visszatette a csuklóm az asztalra, aztán nyomogatni kezdte az órát. — Itt méri a pulzusod, itt a szíved elektromos tevékenységét, és most figyelj rám!
Az órámon futó zöld EKG-görbéről Dani sötétkék szemébe néztem, aztán az ajkára. Közelebb jött, talpamat a padlóra raktam, és a vállához bújtam. Átölelt.
— A telefonomhoz van szinkronizálva. Ha fibrillálnál, azonnal vészt jelez a mobilomon. Ha nem reagálok rá, riasztja Ricsit és Imit.
Elhúzódtam tőle, és azt vártam, mikor csókolhatom meg. Hogy mikor fog újra nevetni ő, aki mindig derűs.
— Kell ez? — kérdeztem közbe.
— Soha ne vedd le! De soha! Érted?
— Oké, lazíts, főnök… — búgtam, mire próbálta kifújni a feszültségét. — Jól vagyok.
— Jól vagy?! — ismételte újra feszült vonásokkal. Elengedte a kezem, felállt, és rágyújtott. — Most soroltad el az elmúlt évet. Mégis hogy lennél jól?
— Lehet, hogy a sebésznek rosszabb lenni?
Újra felhúztam a térdem, és kezembe vettem a bögrét.
— Vigyázz! El ne égesd a szád! — szólt rám nagy hévvel, aztán az ablakhoz sétált, kitárta azt.
Kint havazott. A tizedik ablakából csak a felhők látszódtak. Dani letette a hamutálba a cigit, és kiment a konyhából, majd egy piros pléddel jött vissza, amivel átölelt. Arcát az enyémhez simította. Picit borostás volt és almaillatú. Elhúztam az arcom, mosolyogtam. Dani nagyon közel volt, a szememet nézte, és akkor végre ott volt velem. Nem a vénám másik felén, vagy a fonendoszkópén, tényleg engem nézett, nem a megvizsgálandó, megoperálandó alanyt. Elmosolyodott, hajamat a fülem mögé simította, aztán összerázkódva nézett az ablak felé.
Odament, beljebb hajtotta, aztán kezébe vette a cigit, és beleszívott. A falnak dőlt, lábát átvetette a másikon.
— Szóval hogy lehetsz jól? — kérdezte.
Megfordultam a széken, visszanyúltam a bögréért, felhúztam a térdem, és körülvettem a pléddel. — Egyik percről a másikra hogy múlhat el minden fájdalom? — kérdezte.
— Hm — rángattam a vállam, aztán ittam. Ahogy a bögre az ajkamhoz ért, a mozgás lelassult.
Danit láttam, ahogy jobbra, az ablakrés felé fordítja az arcát, állkapocsívén élesen megtörik a fény. Ajka összehúzódik, mellkasa és hasa együtt laposodik, ahogy a füstöt kifújja. A szája kiszárad, látom, ahogy a visszamaradt nikotin réteg elfojtja a nyálkamirigyeket, és a torka bevörösödik az irritáló méregtől. Megszédülök, az én nyelvem látom, ahogy végigzúdul a gyomromig a tea. A gyomorszáj mint gát, kissé megtorpan, majd ahogy nyílik, loccsan a gyomor feneketlen tavába. Mint az uszodában, a vizet kétoldalról spriccelő fal, a gyomornedv úgy csorog a teára. Aztán Dani újra megszívja a cigit. Izzanak az arcizmai, a bordaközi izmai, tágul a tüdő, mint orkánszél, úgy süvölt végig a gégén és a légcső porcain át, be a tüdőbe kipattogtatva a hörgőcskéket. Homályosan érzékelem, ahogy közel jön. Kinyújtom a kezem, a tenyerem a hasát éri, és az olyan érzés, mint tüzbe nyúlni. Képszakadás.
— Évi!
— Hm?
Ugyanott ülök a széken. Gyorsan megnézem a kezem: nem égett el. Ha nem a kezem, akkor Dani hasával van valami…
— Nem fáj a hasad? — állítom neki a kérdést. Előttem áll, úgy néz rám, mintha kísértet volnék.
— Már miért fájna? — döbben felém.
— Megvizsgálhatlak? — álltam fel, a piros plédet a széken hagyva. Dani még jobban ledöbbent, aztán elnevette magát.
— Hiányzik a meló? Vagy orvososdit játsszunk a hálóban? — vigyorgott.
A teára néztem, aztán újra az arcára.
— Na, Évi, mi van veled?
— Csak meg szeretnélek vizsgálni, ez olyan nagy kérés?
— Jól van, jól van — nevetett továbbra is, és kiment a konyhából. Követtem. Lehúzta a pulcsiját, és nagyot huppant a kanapén.
— Főorvos asszony? Szolgálja ki magát! — vigyorgott felém.
— Lábakat térdbe hajtva, talpak az ágyon, pólót le!
— Úh, de szigorú vagy — komolyodott el végre.
Felült, áthúzta fején a pólót is, visszafeküdt, és a csípőjéig tolta a nadrágot. Hezitáltam. De tudtam, mit kell keresni. Epigastrum, jobb felső kvadránsa a hasnak. Dani a plafont nézte, mikor mellé ültem. Egy ideig néztem az arcát, de úgy letoltam szegényt, hogy levegőt sem mert venni, nem hogy rám pillantani.
— Vegyél egy nagy levegőt, és lassan fújd ki!
Dani tette, amit kértem. Amikor elfogyott a levegője, benyúltam a jobb oldali bordaíve alá, és fel, ott a máj.
— Áh, azt a kurva! — nyögött akadozó hangon.
Lejjebb, balra a hasnyálmirigy.
— ÍHHH! — sikított, vagy valami hasonló. De áttapintottam a szervet innen-onnan, mindenhonnan. Leverte a víz.
Amikor elengedtem, úgy nézett rám, mintha szellem volnék.
— Dani?
Arca egy pillanat alatt sápadt le, felugrott, és a fürdőbe futott. Hányt. Nem mozdultam, egészen addig, míg vissza nem ért. Még sápadtabb lett.
— Görcsöl — mondta alig hangon.
— Mi görcsöl? — rémültem meg.
— Felül.
Körbe mutatott a mellkasa, majd a lapockája alatt.
— Mi ez, Dani? Mi a jó isten ez?!
— Nem kapok levegőt! — nyekergett.
Odaugrottam, és lehúztam a kanapéra.
— Van szurink itthon?
— Algopyrin. A… — mutatni akarta, hogy hol, de pontosan tudtam. Többet is beadtam neki, amikor annyira lázas volt. — Gyere, feküdj le!
— Rosszul vagyok — mondta, és újra besietett a fürdőbe. Megint hányt.
Rohantam az előszobaszekrényhez, kinyitottam. Dani szupermen jelmeze csúszott ki a lepedőkről. A gyógyszerek a felső polcon voltak, roskadozásig tömve azt. Így belegondolva, Danival is mindig volt valami gond, és kikészített a tudat, hogy nem tudtam rá vigyázni egy évig.
— Évi!
— Az injekciót keresem! Sietek!
Amikor visszaértem, a hálószobában találtam. Nem lett jobban. A haja csillogott a verejtéktől.
— Fáj, Dani?
— Kurvára.
Dani sosem káromkodott, sosem. Felmásztam mellé az ágyra. Összeraktam a szurikat, és megemeltem hátul a pólóját.
— El tudsz dőlni picit?
Dani lassan oldalra tette a karját, és rádőlt. Remegett a teste.
— Három lesz: Algopyrin, No-spa és B6.
Nem válaszolt, haldokoltam belül. Amilyen gyorsan csak tudtam, lefújtam a csípője mögött, alatt a bőrét, és sorban benyomtam a szurikat. Vatta, tapasz, aztán fekvő helyzetbe nyomtam a vállánál. Alig vártam, hogy lássam a szemét, hogy mondjon valamit. Hátulról ráhúztam a takarót, és én is mellé feküdtem. Összeszorított szemekkel, mozdulatlanul feküdt. Odabújtam hozzá. Percek teltek el, mire karját átemelte rajtam, és ő is átölelt, aztán kinyitotta a szemét.
— Elmúlt? — kérdeztem, ő tekerte a fejét.
Danira sosem hatott semmi. Se fájdalomcsillapító, se a fogászati érzéstelenítő, ráadásul egy pici vírustól is generális gyulladásokat produkált. — De jobb?
— Jobb — suttogta.
— Mi volt ez? — kérdeztem.
— Nem tudom.
— Hasi sebész vagy!
— Te meg a csúcsdiagnoszta. Honnan tudtad, hol vizsgáld a hasam?
— A tea… — döbbentem rá. — Valamiféle látomásom volt. Ez Dávid teája, ugye? Találkoztatok?
— Postán küldte. Dávid egy ninja? —
Felnevettem.
— Bemegyünk a sürgire, és csinálunk egy ultrahangot, meg egy labort.
És akkor Dani tekintetében valami megváltozott. A kristálytiszta királykék szeme, ami a legdrágább ékkőnél is szebben ragyogott nekem, most szinte elszürkült. A kezét levette a hátamról.
— Rendben. Menj el fürdeni, addig helyrejövök, lekezelem a hegeidet, és mehetünk — mondta.
— A hegeim ráérnek, menjünk most, ezt meg kell nézni, mi fájt így.
— Öt percet kérek, csak ennyit adj!
— Három — mosolyogtam, és indultam fürdeni, de nem reagált. Így aztán nagyon rohantam, hátha tényleg valami életveszélyes zajlik Dani hasában.
Amíg fürödtem, az agyamon minden tüdő, nyelőcső, gyomor, máj, hasnyálmirigy, bélbetegség átsuhant. A vesét sem lehetett kizárni. A hajmosást kizárhatjuk, ha Dani nem tudja megszárítani, akkor nem lehet a fejemmel utcára menni.
A törölközőt magamra csavartam, úgy siettem a hálóba remélve, hogy már elkészült az induláshoz, de nem így történt.
— Dani?
Nem volt sehol. Körbefutottam a lakás pontjain, aztán vissza a hálóba a telefonomért. Felkaptam és hívtam őt. Miközben kicsengett, vettem észre, hogy a telóm mellett ott egy félbehajtott lap Dani iszonyatosan ronda kézírásával:
“Ne haragudj, nem tudtam hogy elmondani, hogy már mást szeretek. Hozzá költözöm, addig maradsz, ameddig szeretnél.”
Közben felvette a telefont:
— Évi, ne haragudj… Sajnálom.
— Mi? Miről? Mi? De hogy?
Azt éreztem, hogy toroktól ágyékig porrá hullok.
— Egy lány az addiktológián.
— Hol? Ki? Most szívatsz?
— Úgy sajnálom.
És kinyomta.
A kezem reszketett, az arcom lebénult. Barnát hívtam.
— Holnapután vagy százhuszonnyolc nappal később? — szólt bele a telefonba.
Fel se fogtam.
— Nője van.
— Ki a főszereplő?
— Doktor Szépszó Dániel osztályvezető helyettes traumatológus és valami csaj az addiktológián.
Hosszú csend. Nálam csengettek.
Dani. Visszajött röhögve. Feltépem az ajtót, lehullik a törölköző, ott állok totálisan pucéran az ajtóban. Ledobom a telefont, eltörik. Megfordulok, lehajolok a törölközőért, a méhemig belátni a pucér alfelemen… Basszameg! Bőgni kezdek, és megfordulva, már törölközőben, rávágom a nyomozóra az ajtót…