Eve (37.)
Pár nappal később rájöttem, hogy a legjobb, ami történhetett velem, épp az, amit annyira gyűlöltem: az általános érzéstelenítés, a mesterséges kóma. Az ébrenlét egyenlővé vált a posztoperatív fájdalommal, ami olyan méreteket öltött, hogy sokszor elájultam tőle. A láz a fájdalommal együtt csillapíthatatlanná vált. Hallucináltam, hánytam, szédültem, és annyira legyengültem mindettől, hogy mozdulni sem bírtam.
Barna ült mellettem, tüdőm sípolt a kíntól.
— Kiviszlek egy picit a parkba.
Nem válaszoltam, a beszédhez sem volt erőm, még a szememet sem tudtam felé fordítani.
— Na, gyere!
De amint kitakart, nyögtem és tekertem a fejem, így újra rám terítette a takarót.
— Picit igyál! — Az éjjeliszekrényhez hajolt a pohár vízért, és szívószállal adta a számba. Egy korty után folyt le az arcomon. Eltette a poharat, és megtörölte a bőröm.
— Szóljak Daninak? Van bármi, amit tudnia kell?
Megtekertem a fejem. Kint szállingózott a hó. Novemberi hó.
— Egy nővérnek? Fáj valahol? Rossz valami?
Végül ránéztem.
— Én hogy segíthetnék?
— Fehér köpenyben sehogy — suttogtam.
Könnybelábadt a hihetetlenül lila szeme, levette a köpenyt, és mellém feküdt. Innentől kezdve ő is csak suttogott.
— Ne add fel! Tudod, hogy meghalok nélküled.
Bólogattam. Arcán átfutott egy leheletnyi mosoly.
— El tudod képzelni, mennyire hiányoztál? És most itt vagy, aztán mégsem, miért? Mi a baj?
— Nem tudom.
— Fáj? — Még a suttogást is lenémította.
— Elviselhetetlenül– tátogtam vissza.
Felkapta a fejét:
— Szólok Daninak.
— Nem tud segíteni, az egekben van a gyógyszerszintem. Nem adhat többet, bekrepál a májam.
— Hol fáj? — visszafeküdt, és megszorította a kezem.
— Hol nem.
Megsimította a homlokom.
— Mikor mérték a lázad?
Megvontam a vállam:
— Óránként mérik, az sem csillapodik.
Felállt, és hideg vizes ruhát tett a homlokomra, aztán a csuklóimra, és a bokámra. Mire visszafeküdt mellém, reszketni kezdtem.
— Tudom, hogy rossz, de itt vagyok, és maradok, ameddig csak ki nem rúgnak a nővérek. Nyugodtan hunyd le a szemed, itt leszek veled.
Megfogtam a kezét, ő közelebb csúszott, és megpuszilta a homlokom.
Amikor felébredtem, az ágyam süllyedni kezdett. A kórházi PVC mintha megolvadt volna, szívta magába az ágy lábait. Felültem, testem minden pontjába fájdalom villant, és rám szakadt a plafon. Kitörött a nyakam. Legalábbis épp ilyen érzés lehet.
Amikor újra kinyitottam a szemem, Dávid csokibarna szeme nézett velem szembe, meghökkentem.
Előttem támaszkodott az ágyon, én mosolyogni próbáltam, ő belekapaszkodott a tarkómnál a nyakamba, és ez fájt. Lenyomott az ágyra, aztán térdével összeszorította a combjaim.
— Dávid, ez fáj — suttogtam.
— Hát még most, hogy fog fájni! — bólogatott, és szabad kezét a mellkasomhoz tapasztotta.
Önkívületi állapotba kerültem. És más lett a jelen. Cseresznyevirágok, dús fakoronák, nyári árnyék, és Dani mély hangja a fákon túli kaszáló felől. Halkan hallottam, ahogy dúdol, pár másodperc múltva meg is jelent, felém sietett. Fekete haján vibrált a tavasz fénye, fehér pólót viselt, bő farmerral, sárga tornacipőt piros fűzőkkel. Dani elragadó. Vigyorogva állt elém, a legtöbb fánál magasabbnak tűnt, lábai kisterpeszben, kezeit zsebre dugva. Addig mosolygott, míg én sem tudtam mást tenni. Dani írtó cuki.
— Na?! — kérdezte aztán.
— Igen? — kérdeztem vissza.
— Igen?
— Mit igen? — nevettem.
Ő összezárta ajkát, és a zsebéből elővett egy ékszeres dobozt.
— Leszel az Évám?
A kérdés végére az a halvány, apró mosoly is elkomolyodott. És azt csak akkor csinálta, ha műtöttünk.
— A… a… a…
— A? — kérdezett vissza, és felső fogait alsó ajkához szorította.
— Hogy a feleséged?!
— Ühüm — bólintgatott aprókat.
Aztán arcáról egyszercsak eltűnt a tavaszi fény. Este lett, arcbőrén lámpafény írt árnyékköröket.
— Hozzád megyek — közöltem.
Sötétkék szeme mosolygós nagyra nyílt, ajka nagyon vigyorgott.
— Igen? — kérdezett vissza, aztán leült mellém, szeme a monitorra pillantott, aztán vizsgálgatni kezdte a testem. — Nagyon fáj itt? — nyomta meg a hasam.
— Nem — válaszoltam, és nem értettem, miért változott át orvossá, a mező kórteremmé…
— Nem? Biztos? Nem hiszem ám el… — nyomogatott tovább.
A szegycsontomat csak nézegette, ahhoz nem mert hozzáérni.
— És itt mi a helyzet? Mit érzel?
A mellkasom közepére illesztettem a tenyerem, és az ujjaimba Dávid kezének emléke szorult.
— Semmit.
— Már mint hogy semmit?
Ő is odatette a tenyerét.
— Csitult valamit?
Feljebb ültem. Körbe néztem, és akkor esett le, hogy Dani nem kérte meg a kezem, azt csak álmodtam. Rémülten néztem rá, éreztem, ahogy lángol a fejem.
— Csibe… — közel csúszott hozzám, és mellkasomról az arcomra tette a kezét.
— Bárcsak megnyílna alattam a föld, elnyelne a pokol, aztán rám zuhanna az egész kórház!
Dani összeráncolta a homlokát, és hangtalanul kérdezte:
— Hol fáj ennyire?
— Sehol sem fáj, Dani! — szóltam rá. — Csak egy rohadt álom volt, hogy megkérted a kezem, én meg ott ragadtam, érted? Nagyon gáz!!!
— Jaaa, hogy az! Megszoktam, Évi! Egy éve lebegsz két világ közt, volt sokkal vadabb is, amit mondtál nekem — vigyorgott.
Vörösből fehérré sápadtam.
— Nem akarom tudni — pusmogtam.
— Majd mielőtt oltárhoz vezetlek, elmondom — vigyorgott. Az én fejem már lila lehetett.
— De ugye most nem az van, hogy megkértem a kezed? — nyögtem.
Dani hahotázni kezdett, zengett a sebészet, az egész épület nullától a hatodikig, az egész kórházváros, Budapest és az ország, a bolygó és az univerzum is.
Amikor abbahagyta, felállt és az infúziót babrálta, miközben beszélt:
— ÉN! Tehát ÉN fogom megkérni a te kezed! ÉN, a nagyon pasis pasi, vagy hogy is fogalmaztál…
— Hát nem így — köhintettem, de nem érdekelte.
— Sütni fog a nap aznap, virágok lesznek és szeretkezni fogunk az ég alatt, és tökéletes lesz minden, Évi, minden csillag úgy áll majd… — Dani az infúzióállvány derekát fogta, és a tasaknak vallott szerelmet.
Felültem közben és megszédültem a döbbenettől, hogy semmim sem fáj.
— Dani!
— Nagyon romantikus lesz, ahogy a hold…
— Dani!
— …fénye végigszalad a hullámokon.
— DOKTOR ÚR!
Erre végre felkapta a fejét.
— Mondd már, mi a baj! — nézett rám rémülten, és újra mellém ült.
Mosolyognom kellett a szétszórtságán.
— Most hozzak egy harapófogót?
— Mit akarsz azzal?! — rémültem meg én, mire ő nevette el magát:
— Hát kihúzni belőled, amit mondani kezdtél.
— Hm. Szeretlek.
Dani meghökkent, ránézett a monitorra, majd megfogta a homlokom.
— Lement a lázad?
— Te nem szeretsz?
— A feleségem leszel — közölte elkomolyodva, simogatva a homlokom, aztán sürgetőleg folytatta: — de nem itt és most, hanem tökéletes lesz az a nap!
Közbevágtam, nehogy megint nagyon elmerüljön.
— Nekem már az is tökéletes nap lenne, ha nem lennék hálóingben!
— Hm… detto! — pislogott rám vágyakozva, amitől én bepánikoltam:
— Sosem láthatsz pucéran! — vágtam rá, mire ő aggódva húzta össze szemöldökét. — Száz kést mártottál meg bennem!
— Kiscsibe, az több volt, mint száz… Ajj, Istenem, Évi, folyton megbabonázol, és akkor nehéz az orvosodnak lennem — fújt egy nagyot. — Arról beszéljünk, hol fáj és mennyire!
— Bocsánat, Doktor! — grimaszoltam. — Mikor láthatom végre a pasimat? Mikor vihet haza úgy, hogy maga békén hagy minket?
— A tudathasadás kezdete? — vigyorgott. — Hölgyem, a pasija talán nem kérdezheti meg öntől, hogy érzi magát?
— Jól vagyok, Dani! Sehol sem fáj!
— De az nem lehet… hadd nézzelek, feküdj vissza!
— A pasim nem állna neki kóros feszüléseket, ellenállásokat keresni.
— Csak bevinne a kórházba, ahol Szépszó doki pont azt csinálná, meg jól elcsábítana — vigyorgott, és megfogta a térdem, fekvő helyzetbe húzott, ő pedig feljebb ült, összeért a csípőnk.
— Te vizsgálat előtt megrángatod a betegeidet?
— Csak téged. Mindenki más, mint a kisangyal, azt teszi, amit mondok.
— Persze, tök félelmetes vagy!
Az ablakot néztem, miközben végigtapintotta a testem.
— Szólj, légy szíves, mit érzel!
— Jó, de sehol sem fáj, ahogy nyomogatsz!
Egyszercsak Dani éktelen nagy üvöltésbe kezdett:
— ERIKA!!!
Felkaptam a fejem, lenéztem a hasamra, hogy vajon, mi történhetett, hogy így ordít.
Erika is úgy szédült be, mintha Dani álmából keltette volna fel.
— Erika!
— Dancikám?
— Mi a baj, Dancika? — ismételtem Erika után, mire grimaszolt.
— Erika! — szólt Dani ismét sürgetően.
— Doktor úr?
— Mivel csillapítottunk? Nem látom a tasakon.
Erika az infúzióhoz lépett, én meg ismét kiborultam.
— Mi van? — meredt rám Dani.
— Nagyon ronda vagyok! — sírtam el magam, visszahajtottam hasamra a hálóinget, kirántottam Dani mellől a takarót, és magamra húztam.
Erika a másik oldalamhoz jött. Kezébe vette a kezem.
— Édes kicsikém, ne mondd ezt! Megfésüllek és teszünk egy kis pírt ide meg ide…
— Erika, a gyógyszer? Részt vennél, kérlek? — mosolygott Dani.
— Csak ringer. Nincs benne fájdalomcsillapító.
— Akkor? Megint drogozol? — fordult felém.
— Igen, titokban a kislábujjam vénáját szúrom hernyóval — grimaszoltam.
— Barna adott valamit?
— Nem.
— Akkor?
Rángattam a vállam.
— Akkor? — kérdezte meg újra. Aztán Erikát kínozta: — Te mit tudsz?
Erika rám nézett, majd Danira.
— Volt bent egy kreol bőrű, barna, copfos férfi fekete ruhában.
Dani kerek szemekkel nézett rám.
— Dávid, igen, el is felejtettem.
— Dávid itt volt?! Most hol van? Mit művelt veled??? Beszélnem kell vele!
Megrángattam a vállam.
— Hozott valami gyógyfüvet?
— Nem emlékszem semmire.
— Era, legyen egy TVK gyógyszerszinttel! — aztán felém fordult: semmire? Hogy-hogy semmire? Beszélgettetek?
— Nem, nem igazán voltam magamnál.
— Szeretnék beszélni vele, Évi — mondta, aztán odaengedte Erikát, hogy szétszerelje az infúziót és a branült.
— Jaj — nyögtem, ahogy megmozdult a vénámban a tű.
— Ne nézd! — Dani leült a másik oldalamra, és maga felé fordította az arcom. — Szóval nem fáj, talán sikerült végre! Add meg a számát, hadd hívjam fel!
— Talán az atya tudja, Dani, én a falhoz vágtam a telefonom.
— Na, arra emlékszem — nevette el magát.
— Kész is, kicsikéim — szólt közbe Erika.
— Köszi, Erika!
— Leviszem a laborba, szólok, ha van eredmény. Vicuskám drágám, szükséged van valamire?
Tekertem a fejem. Erika aztán megölelt, és elviharzott.
— Na, Vicuska? Eszünk valamit végre?
— Hogy a viharba ne! Veled bármit, Dancika!
— Akkor talán — kezdte bizonytalankodva — talán megszöktethetlek?
— Hát, Szépszó doktor dönt…
— Menjünk, mielőtt megtudja!