Háló

Megtekintve: 49 alkalommal

Eve (37.)

Pár nappal később rájöttem, hogy a legjobb, ami történhetett velem, épp az, amit annyira gyűlöltem: az általános érzéstelenítés, a mesterséges kóma. Az ébrenlét egyenlővé vált a posztoperatív fájdalommal, ami olyan méreteket öltött, hogy sokszor elájultam tőle. A láz a fájdalommal együtt csillapíthatatlanná vált. Hallucináltam, hánytam, szédültem, és annyira legyengültem mindettől, hogy mozdulni sem bírtam.

Barna ült mellettem, tüdőm sípolt a kíntól. 

— Kiviszlek egy picit a parkba.

Nem válaszoltam, a beszédhez sem volt erőm, még a szememet sem tudtam felé fordítani.

— Na, gyere!

De amint kitakart, nyögtem és tekertem a fejem, így újra rám terítette a takarót.

— Picit igyál! — Az éjjeliszekrényhez hajolt a pohár vízért, és szívószállal adta a számba. Egy korty után folyt le az arcomon. Eltette a poharat, és megtörölte a bőröm.

— Szóljak Daninak? Van bármi, amit tudnia kell?

Megtekertem a fejem. Kint szállingózott a hó. Novemberi hó.

— Egy nővérnek? Fáj valahol? Rossz valami?

Végül ránéztem.

— Én hogy segíthetnék?

— Fehér köpenyben sehogy — suttogtam.

Könnybelábadt a hihetetlenül lila szeme, levette a köpenyt, és mellém feküdt. Innentől kezdve ő is csak suttogott.

— Ne add fel! Tudod, hogy meghalok nélküled.

Bólogattam. Arcán átfutott egy leheletnyi mosoly.

— El tudod képzelni, mennyire hiányoztál? És most itt vagy, aztán mégsem, miért? Mi a baj?

— Nem tudom.

— Fáj? — Még a suttogást is lenémította.

— Elviselhetetlenül– tátogtam vissza.

Felkapta a fejét:

— Szólok Daninak.

— Nem tud segíteni, az egekben van a gyógyszerszintem. Nem adhat többet, bekrepál a májam.

— Hol fáj? — visszafeküdt, és megszorította a kezem.

— Hol nem.

Megsimította a homlokom.

— Mikor mérték a lázad?

Megvontam a vállam:

— Óránként mérik, az sem csillapodik.

Felállt, és hideg vizes ruhát tett a homlokomra, aztán a csuklóimra, és a bokámra. Mire visszafeküdt mellém, reszketni kezdtem.

— Tudom, hogy rossz, de itt vagyok, és maradok, ameddig csak ki nem rúgnak a nővérek. Nyugodtan hunyd le a szemed, itt leszek veled.

Megfogtam a kezét, ő közelebb csúszott, és megpuszilta a homlokom.

Amikor felébredtem, az ágyam süllyedni kezdett. A kórházi PVC mintha megolvadt volna, szívta magába az ágy lábait. Felültem, testem minden pontjába fájdalom villant, és rám szakadt a plafon. Kitörött a nyakam. Legalábbis épp ilyen érzés lehet.

Amikor újra kinyitottam a szemem, Dávid csokibarna szeme nézett velem szembe, meghökkentem. 

Előttem támaszkodott az ágyon, én mosolyogni próbáltam, ő belekapaszkodott a tarkómnál a nyakamba, és ez fájt. Lenyomott az ágyra, aztán térdével összeszorította a combjaim.

— Dávid, ez fáj — suttogtam.

— Hát még most, hogy fog fájni! — bólogatott, és szabad kezét a mellkasomhoz tapasztotta.

Önkívületi állapotba kerültem. És más lett a jelen. Cseresznyevirágok, dús fakoronák, nyári árnyék, és Dani mély hangja a fákon túli kaszáló felől. Halkan hallottam, ahogy dúdol, pár másodperc múltva meg is jelent, felém sietett. Fekete haján vibrált a tavasz fénye, fehér pólót viselt, bő farmerral, sárga tornacipőt piros fűzőkkel. Dani elragadó. Vigyorogva állt elém, a legtöbb fánál magasabbnak tűnt, lábai kisterpeszben, kezeit zsebre dugva. Addig mosolygott, míg én sem tudtam mást tenni. Dani írtó cuki.

— Na?! — kérdezte aztán.

— Igen? — kérdeztem vissza.

— Igen?

— Mit igen? — nevettem.

Ő összezárta ajkát, és a zsebéből elővett egy ékszeres dobozt.

— Leszel az Évám?

A kérdés végére az a halvány, apró mosoly is elkomolyodott. És azt csak akkor csinálta, ha műtöttünk. 

— A… a… a…

— A? — kérdezett vissza, és felső fogait alsó ajkához szorította.

— Hogy a feleséged?!

— Ühüm — bólintgatott aprókat.

Aztán arcáról egyszercsak eltűnt a tavaszi fény. Este lett, arcbőrén lámpafény írt árnyékköröket.

— Hozzád megyek — közöltem.

Sötétkék szeme mosolygós nagyra nyílt, ajka nagyon vigyorgott.

— Igen? — kérdezett vissza, aztán leült mellém, szeme a monitorra pillantott, aztán vizsgálgatni kezdte a testem. — Nagyon fáj itt? — nyomta meg a hasam.

— Nem — válaszoltam, és nem értettem, miért változott át orvossá, a mező kórteremmé…

— Nem? Biztos? Nem hiszem ám el… — nyomogatott tovább.

A szegycsontomat csak nézegette, ahhoz nem mert hozzáérni.

— És itt mi a helyzet? Mit érzel?

A mellkasom közepére illesztettem a tenyerem, és az ujjaimba Dávid kezének emléke szorult.

— Semmit.

— Már mint hogy semmit? 

Ő is odatette a tenyerét.

— Csitult valamit?

Feljebb ültem. Körbe néztem, és akkor esett le, hogy Dani nem kérte meg a kezem, azt csak álmodtam. Rémülten néztem rá, éreztem, ahogy lángol a fejem.

— Csibe… — közel csúszott hozzám, és mellkasomról az arcomra tette a kezét. 

— Bárcsak megnyílna alattam a föld, elnyelne a pokol, aztán rám zuhanna az egész kórház!

Dani összeráncolta a homlokát, és hangtalanul kérdezte:

— Hol fáj ennyire?

— Sehol sem fáj, Dani! — szóltam rá. — Csak egy rohadt álom volt, hogy megkérted a kezem, én meg ott ragadtam, érted? Nagyon gáz!!!

— Jaaa, hogy az! Megszoktam, Évi! Egy éve lebegsz két világ közt, volt sokkal vadabb is, amit mondtál nekem — vigyorgott.

Vörösből fehérré sápadtam.

— Nem akarom tudni — pusmogtam.

— Majd mielőtt oltárhoz vezetlek, elmondom — vigyorgott. Az én fejem már lila lehetett.

— De ugye most nem az van, hogy megkértem a kezed? — nyögtem.

Dani hahotázni kezdett, zengett a sebészet, az egész épület nullától a hatodikig, az egész kórházváros, Budapest és az ország, a bolygó és az univerzum is.

Amikor abbahagyta, felállt és az infúziót babrálta, miközben beszélt:

— ÉN! Tehát ÉN fogom megkérni a te kezed! ÉN, a nagyon pasis pasi, vagy hogy is fogalmaztál…

— Hát nem így — köhintettem, de nem érdekelte.

— Sütni fog a nap aznap, virágok lesznek és szeretkezni fogunk az ég alatt, és tökéletes lesz minden, Évi, minden csillag úgy áll majd… — Dani az infúzióállvány derekát fogta, és a tasaknak vallott szerelmet.

Felültem közben és megszédültem a döbbenettől, hogy semmim sem fáj.

— Dani!

— Nagyon romantikus lesz, ahogy a hold…

— Dani!

— …fénye végigszalad a hullámokon.

— DOKTOR ÚR!

Erre végre felkapta a fejét.

— Mondd már, mi a baj! — nézett rám rémülten, és újra mellém ült.

Mosolyognom kellett a szétszórtságán.

— Most hozzak egy harapófogót?

— Mit akarsz azzal?! — rémültem meg én, mire ő nevette el magát:

— Hát kihúzni belőled, amit mondani kezdtél.

— Hm. Szeretlek.

Dani meghökkent, ránézett a monitorra, majd megfogta a homlokom.

— Lement a lázad?

— Te nem szeretsz?

— A feleségem leszel — közölte elkomolyodva, simogatva a homlokom, aztán sürgetőleg folytatta: — de nem itt és most, hanem tökéletes lesz az a nap!

Közbevágtam, nehogy megint nagyon elmerüljön.

— Nekem már az is tökéletes nap lenne, ha nem lennék hálóingben!

— Hm… detto! — pislogott rám vágyakozva, amitől én bepánikoltam:

— Sosem láthatsz pucéran! — vágtam rá, mire ő aggódva húzta össze szemöldökét. — Száz kést mártottál meg bennem!

— Kiscsibe, az több volt, mint száz… Ajj, Istenem, Évi, folyton megbabonázol, és akkor nehéz az orvosodnak lennem — fújt egy nagyot. — Arról beszéljünk, hol fáj és mennyire!

— Bocsánat, Doktor! — grimaszoltam. — Mikor láthatom végre a pasimat? Mikor vihet haza úgy, hogy maga békén hagy minket?

— A tudathasadás kezdete? — vigyorgott. — Hölgyem, a pasija talán nem kérdezheti meg öntől, hogy érzi magát?

— Jól vagyok, Dani! Sehol sem fáj! 

— De az nem lehet… hadd nézzelek, feküdj vissza!

— A pasim nem állna neki kóros feszüléseket, ellenállásokat keresni.

— Csak bevinne a kórházba, ahol Szépszó doki pont azt csinálná, meg jól elcsábítana — vigyorgott, és megfogta a térdem, fekvő helyzetbe húzott, ő pedig feljebb ült, összeért a csípőnk.

— Te vizsgálat előtt megrángatod a betegeidet?

— Csak téged. Mindenki más, mint a kisangyal, azt teszi, amit mondok.

— Persze, tök félelmetes vagy!

Az ablakot néztem, miközben végigtapintotta a testem.

— Szólj, légy szíves, mit érzel!

— Jó, de sehol sem fáj, ahogy nyomogatsz!

Egyszercsak Dani éktelen nagy üvöltésbe kezdett:

— ERIKA!!!

Felkaptam a fejem, lenéztem a hasamra, hogy vajon, mi történhetett, hogy így ordít.

Erika is úgy szédült be, mintha Dani álmából keltette volna fel.

— Erika!

— Dancikám? 

— Mi a baj, Dancika? — ismételtem Erika után, mire grimaszolt.

— Erika! — szólt Dani ismét sürgetően.

— Doktor úr?

— Mivel csillapítottunk? Nem látom a tasakon.

Erika az infúzióhoz lépett, én meg ismét kiborultam.

— Mi van? — meredt rám Dani.

— Nagyon ronda vagyok! — sírtam el magam, visszahajtottam hasamra a hálóinget, kirántottam Dani mellől a takarót, és magamra húztam.

Erika a másik oldalamhoz jött. Kezébe vette a kezem.

— Édes kicsikém, ne mondd ezt! Megfésüllek és teszünk egy kis pírt ide meg ide…

— Erika, a gyógyszer? Részt vennél, kérlek? — mosolygott Dani.

— Csak ringer. Nincs benne fájdalomcsillapító.

— Akkor? Megint drogozol? — fordult felém.

— Igen, titokban a kislábujjam vénáját szúrom hernyóval — grimaszoltam.

— Barna adott valamit?

— Nem.

— Akkor?

Rángattam a vállam.

— Akkor? — kérdezte meg újra. Aztán Erikát kínozta: — Te mit tudsz?

Erika rám nézett, majd Danira.

— Volt bent egy kreol bőrű, barna, copfos férfi fekete ruhában.

Dani kerek szemekkel nézett rám.

— Dávid, igen, el is felejtettem.

— Dávid itt volt?! Most hol van? Mit művelt veled??? Beszélnem kell vele!

Megrángattam a vállam.

— Hozott valami gyógyfüvet?

— Nem emlékszem semmire.

— Era, legyen egy TVK gyógyszerszinttel! — aztán felém fordult: semmire? Hogy-hogy semmire? Beszélgettetek?

— Nem, nem igazán voltam magamnál.

— Szeretnék beszélni vele, Évi — mondta, aztán odaengedte Erikát, hogy szétszerelje az infúziót és a branült.

— Jaj — nyögtem, ahogy megmozdult a vénámban a tű.

— Ne nézd! — Dani leült a másik oldalamra, és maga felé fordította az arcom. — Szóval nem fáj, talán sikerült végre! Add meg a számát, hadd hívjam fel!

— Talán az atya tudja, Dani, én a falhoz vágtam a telefonom.

— Na, arra emlékszem — nevette el magát.

— Kész is, kicsikéim — szólt közbe Erika.

— Köszi, Erika!

— Leviszem a laborba, szólok, ha van eredmény. Vicuskám drágám, szükséged van valamire?

Tekertem a fejem. Erika aztán megölelt, és elviharzott.

— Na, Vicuska? Eszünk valamit végre?

— Hogy a viharba ne! Veled bármit, Dancika!

— Akkor talán — kezdte bizonytalankodva — talán megszöktethetlek?

— Hát, Szépszó doktor dönt…

— Menjünk, mielőtt megtudja!

Vélemény, hozzászólás?