Háló

Megtekintve: 43 alkalommal

Eve (36.)

Nem akartam elengedni. Tudtam, ha vége a csókcsatának, felkelünk, nem sokára újra orvossá válik, és megtámad a műtéttől való rettegésem. A tőle való rettegésem. Eddig is úgy felkaszabolt, mint horrorfilmekben a legádázabb gyilkos a gyenge nőt, ráadásul folytatni akarja. 

Látom magam a műtőasztalon, számban a lélegeztetőcsővel, mellettem ő, kék műtősköpenyben, maszkban, sapkában, sterilkesztyűs kezében tizes szike. Oldalra döntött fejével nem az arcom nézi, hanem a heges mellkasom, hol vágjon fel.

— Hol jársz? — kérdezte két szájrapuszi között.

— Pontosan tudod. Dani, képtelen vagyok visszafeküdni az asztalodra!

Felemelte arcát, és már így is nagyon távolinak tűnt.

— Minden, amit tapasztalsz, az csak András keze műve lesz. És ő úgy szúr vénát, hogy észre sem veszed. Nem fáj kicsit sem!

— Tényleg nem venni észre — bólogattam, és ő is.

— Egyből megy is a nyugtató, mielőtt bármitől megijednél, már le is higgadsz, kiscsibe. A többi Isten és az én dolgom — pici szünetet tartott, és mellém támaszkodott. — Utána pedig folytatjuk az életünket. Ápolunk, kontrollálunk, gyógyulsz.

Nagyot sóhajtottam, Dani elmosolyodott:

— Na? Vagy újra próbálkozzunk a kádas megoldással? — vigyorgott.

— Láttam, hogy rólam neveztétek el a hajléktalanszállót.

— Csak egy név juthatott eszembe… csakis te. Segíts nekem abban, hogy mindent megteszel azért, hogy életben tudjalak tartani. Csak segíts! Én mindent megteszek, hogy segítsek neked, kérlek… 

— Nem ismersz — bukott ki belőlem.

— Aki ismert, már nem ismerhet jobban nálam egy évnyi szarkóma után — vágta rá, és ez fájt.

— Áú.

— Ühüm. Csak te vagy: mint Csipkerózsika, András megszúr az orsóval, én pedig megcsókollak majd, ha fel kell ébredni.

— Rendben.

Elnevette magát.

— “Rendben”? Ezt, Évi, nem beszélhettük volna meg otthon? Ezért a “rendben”-ért száguldottunk ennyit?!

— Ezért mondtam, hogy nem ismersz. A műtőben annyira féltem, hogy minden “rendben” hazugság lett volna.

Mosolygott.

— Minden vágyam, hogy engedj megismernelek. Téged és a félelmeid természetét. 

Én sem bírtam nem mosolyogni. Imádtam az erejét.

Aztán elaludtunk, de elég hamar arra ébredtem, hogy szenved. Az éjjelilámpa égett az oldalán, ült az ágyban, amikor felé fordultam.

— Mi a baj?

— Nem érzem jól magam — nyögte. Azonnal közel csúsztam, és megérintettem őt. A homlokát, a nyakát, az állkapcsát.

— Mit érzel?

— Azt hiszem, a fogam fáj a legjobban.

— Menjünk el egy ügyeletre, kihúzzák!

— Nem engedem senkinek, hogy hozzám nyúljon rajtad és Gáboron kívül.

— Jó, nyugi! Megpróbálom megint az áttisztítást, aztán elindulunk haza. 

— Egyre jobban fáj! — mondta, és kapkodni kezdte a levegőt.

— Oké, oké, csak gyere ide! 

Megtapogattam az állkapcsát, és szerencsére, most sem kezdett bedagadni.

— Nagyon fáj, Évi! 

— Csak idehozom a kütyüket, sietek!

Kint aztán elbőgtem magam. Dani annyira jó ember volt, nem érdemelte, hogy mindig kínozza valami. 

Mire visszaértem, teljesen leverte a víz.

— Hú, nyugi-nyugi-nyugi, kicsim! — siettem oda, és az ölembe emeltem a fejét.

— Évi…

— Jó-jó, itt vagyok. Cs-cs-cs! Csak megint áttisztítom, és elmúlik.

Kezemben az állkapcsa, szemében nagy fájdalom könnyei. — Nyitsd nagyra! — sóhajtottam valami rettenetes tályogra számítva a fájós foga mellett.

Dani elhallgatott, de kibuggyant a könnye. Nagyon óvatosan értem hozzá a fogához, de már nem mozgott annyira, és gennyet sem láttam. Amilyen gyorsan csak tudtam, áttisztítottam, és átmostam a lyukat. Lassan kezdett helyreállni Dani légzése is.

— Csitult valamit? Vagy nem?

Dani rám nézett, és bólintott. Óriásit sóhajtottam.

— Akkor mindent köpj ki a szádból, és még egyszer megcsinálom.

Egy óráig simogattam az arcát ezután, mire megint meg mertem kérdezni, mit érez.

— Jobb?

— Elmúlt. Bocs, hogy bőgtem, ez csak egy kibaszott rossz fog. Semmi köze az igazi gondokhoz. Nagyon dühös vagyok magamra, egy sírós kisfiú vagyok.

— Dani, nagyon tud fájni egy gennyes fog, tudom, mennyire.

— Annyira nem fájhat, hogy nyávogjak, nem a karom szakadt le.

— Gyűlölöm én is, ha neked így fáj! Most már vége lesz, a többi fogad már nagyon szép. És Gábor ezt is meggyógyítja, ha hazaérünk.

— Ki fogja húzni? — kérdezte.

— Szerintem nem. Nekem minden gennytől tocsogó fogamat kikezelte. Jó? Jól vagy?

Bólintott.

— Tényleg szeretsz? — kérdezte arcán még mindig fájdalomgyűrődésekkel.

— Jobban, mint ahogy illik — vigyorogtam.

Mosolygott:

— “Illik”?

— Nagyon beléd estem. Úrihölgy ilyet nem tesz, nem hogy be is vallja — nevettem. Próbáltam felvidítani, de csak tovább ostorozta magát.

— Dagadt disznó vagyok, ocsmány fogakkal, meg gyulladt mandulával, gennyes füllel. Neked egy szebb pasi kéne. Aki életrevalóbb, nem nyüglődik a náthától, szép a teste…

Közberöhögtem.

— Most pont úgy viselkedsz, ahogy én szoktam! 

Meghökkent.

— Miér’, nem?

— Van benne valami — mormogta.

— Akkor fejezd ezt be! — felkönyököltem. — A legszexibb pasi vagy a világon. Ezen nem változtat a fogászati státuszod, vagy hogy mekkora a túlsúlyod, és az sem, ha néha beteg vagy, meg akut fájdalmad van. A végletekig jó vagy, egy csepp gonoszság sincs benned, önzőség vagy irigység. Határtalan erővel csapsz oda, ha meg kell védeni valakit, és az egész világot a szívedben hordozod. És ha rosszak a fogaid? Nem túl szerencsés az immunrendszered? Végre elmentél fogászatra, és szépen rendbe lett téve minden. Dani, egy álompasi vagy. A világ végére is követtél! A csillagokat is lehoznád nekem, az tuti!

Végre elmosolyodott.

— Én sosem kellettem senkinek Adrin kívül, de ő meg nekem nem nagyon kellett.

— Hogy kellettél volna, hiszen itt dolgoztál velem éjt nappallá téve a balesetin. Tényleg nem tudom, hogy csináltad… hogy voltál mindig is nagyon undok velem, aztán hogy tudtad elérni mégis, hogy így megszeresselek. Nem tudom, de megtörtént. Hozzád tartozom.

— És én hozzád, Évi?

Még mindig bizonytalankodott. Mosolyogtam.

— Ennyire kibuktál, hogy láttam a nagy sebész doktor urat a fogfájás miatt sírni?!

— Ja lehet — sóhajtott. — Nagyon dühít.

— Ettől csak még jobban… ami neked fáj, nekem fáj. Jó?

Bólintott, aztán felült, én pedig odaadtam a hőmérőt, a füléhez tartottam a meleg sót, a fogához hideg törölközőt.

— Nincs nálad szebb nő a világon, bárkit választhatnál — folytatta. — Lélegzetelállító vagy.

— Soha senki nem vett rá arra, hogy szeressek élni. Nem is tudtam, hogy az élet csak szeretve jó. Utáltam a munkámat, a férjemet, önmagamat, mindent a világon. Én nem tudtam, hogy boldog is lehetnék. Nem, hogy azt nem tudtam, hogyan kell, azt sem tudtam, csak úgy érdemes!

— Micsoda? — vigyorgott.

Megrángattam a vállam.

— Senki nem mondta!

— Mit? Hogy táncolni kell, énekelni, enni, nevetni és mindent megtenni azért, hogy ezt mások is így érezzék?

— Ja.

Dani kinevetett.

— Jobban vagy? — kérdeztem tőle. Bólogatott.

— Ez nagyon lehangoló, Évi! — vigyorgott. — Mégis mi értelme másképp élni?

— Akkor talán érted, miért próbáltam már megölni magam.

— Jó. Hazamegyünk, eljössz velem fogászatra — grimaszolt. — Aztán eljössz velem a műtőbe. Utána tényleg elkezdünk élni! Meglátod, milyen lesz. Annyira egyszerű!

— Micsoda, Dani? Egyszerű? Azt mondod, egyszerű boldognak lenni?

— Hát, persze! Évi, hiszen pár órája soroltad el, mi mindenre vágysz. Fagyi, tévé, a negyven négyzetméteres lakásom negyven éves ágya. Egy pléd. Séta a hóban, tánc a Halott madarakban, süti… jaj, ha rendben lesznek valaha a fogaink. Ezek nem túl bonyolult dolgok, nem? Más sokkal feljebb lövi a mércét; lottó 5-ösről ábrándoznak, szépségről, beutazni a világot, nem is tudom, de hogy a tévézés elég legyen… Évi, fantasztikus ember vagy.

— Hogy meggyógyíts, legalább felér egy lottó 5-össel.

— Nem egy lipómaműtét… de közel vagyok, nagyon közel. 

Sóhajtottam, Dani megint letepert az életimádatával.

— Vagy…

— Vagy? — kérdezett vissza.

— Ha te másra vágysz velem kapcsolatban, akkor bajban vagyunk.

— Nekem is ez a menny, amire te vágysz. Nézni, ahogy alszol, aztán reggelit sütni neked. Hétvégi reggeleken piacra menni, együtt főzni, és szeretkezni, miközben kifut a leves. Délutánonként parkban sétálni, este felmenni a tetőre, csillagokat nézni a pokróc alatt.

— Én nem szülök neked gyereket, én nem… én nem… — vágtam közbe.

Dani eltolta kezem az arcától, és felült. Mozdulatlanná vált, minden vonása kisimult, és úgy tűnt, levegőt sem vesz.

— És nem — folytattam. — ne nézz így rám, ez nem az a pillanat, amikor kiderül, ki a gyilkos.

— De igen — vágta rá, majd közel csúszott hozzám, és ujjaira terítette nyakamból az arany keresztet. — Mondd, hogy nem a mostohaapád gyerekét gyilkolta meg Isten, hanem Zsoltiét! Vagy Dávidét, vagy teljesen mindegy, csak mondd, hogy nem a…

Mivel ezennel én dermedtem le, tudta, hogy eszméletlenül beletrafált. Én nem lélegeztem, ő fuldokolni kezdett.

Aztán kiment az erkélyre cigizni. Amikor visszajött, úgy ült le elém az ágyra, úgy nézett rám, mint aki mindent tudni akart.

— Mióta nem menstruálsz? — kérdezte.

Dani okos. Nem csak gyönyörű, a legjobb orvos, akit valaha ismertem.

Nem válaszoltam, ő folytatta:

— Menstruáltál valaha egyáltalán?

Az ajkamba haraptam, és megráztam a fejem. Közel csúszott.

— Nem muszáj tudnod erről — szóltam közbe, mikor levegőt vett, hogy tovább faggasson.

— Dehogyisnem, kicsim. Minden újrafakadó sebed oka.

— És? Ami történt, megtörtént.

— Figyelj, nem mindegy — akadt el a lélegzete –, hogy hányszor történt. Teljesen tönkrevágta a nőiséged.

— Ja. Mondjuk, annyira nem. Ha nem mondom el, sosem jössz rá.

— Szerinted, ha együttélünk, nem tűnik fel, hogy sosem vérzel? Pont te, aki hemofíliás vagy?

— Na de, ez mégis hogy függ össze?

— Szerinted nem függ össze?!

Megvontam a vállam:

— Nem hiszem. Vagyis, nyilván van valami hormonális difim, de hogy gyökerezne ez onnan?

— De pontosan honnan, Évi? El tudod magyarázni, meg tudod fogalmazni, mi az a gyökér?

— Jaj, Dani.

— Jaj, gyere, bújj ide! 

Átölelt, aztán folytatta:

— Hányszor vetéltél el? — A hangja nyekergett.

— Na, jó, adj egy cigit!

Rágyújtottunk, bokáink között a hamutál.

— Én azt hiszem — kezdtem –, hogy mindig.

Bólintott, tudta.

— Ezért nem menstruáltál, mert állandóan terhes voltál.

— Aha, azt hiszem.

— Úristen, Évi, ilyen nem lehet.

— Hm. Ez van. Aztán megöltem őt.

Beleszívtam a cigibe, és óvatosan néztem fel Danira. Ledermedt. Megnyaltam a szám, és folytattam:

— Intravénás kálium.

Dani cigizett. Én is, és miután elnyomtuk a dekket, még mindig nem szólalt meg.

— Szóval ez van — kezdtem én, és felkapta a fejét, mint aki örül, hogy nem neki kell megszólalnia. — Katolikus vagy, Dani, tényleg nem kell velem komolyra tervezned. Te a mennybe mész, engem vár a pokol.

Köhintett.

— Katolikus tett volt.

— Ötödik parancsolat.

— Jó, ő hány petesejted ölte meg…

— Ha megdobnak kővel…

— Ha megdobnak kővel, meghalsz. Jobb kikerülni, ezt tetted. Önvédelem volt.

— Ezt gondolod?

— Igen, Évi, ezt, és nagyon hálás vagyok, amiért beszélünk erről! 

— Neked egy teljes értékű nőre van szükséged, aki gyermekekkel áld meg téged, Dani!

— És akinek nincs ennyi gond a fogaival, mint neked, nem? És a szarkóma. Kezdhetnék egy egészséges csajjal, nem? — vigyorodott el. — Most meg te csinálod, amit az előbb én.

— Dehogy! — vágtam rá. — Te szent vagy. Én maga a sátán.

— Egek, Évi! Kicsi csibelány, kristálytiszta a szíved. 

— Hogy mondhatsz ilyet ezek után? A sürgősségi betegellátó osztályvezetője egy gyilkos.

Dani magához húzott és betakart.

— Kimegyek fogat mosni, aztán alszunk erre egy nagyot, jó?

Ezután már nem bírtam aludni, Danit figyeltem. Simogattam a homlokát, néztem, nem megy-e fel a láza, az arcát, nem duzzad-e be a foga mellett, de Dani úgy aludt, olyan békésen és mozdulatlanul, mint akinek felhőtlen az élete. Gyönyörű ő. Nem is mertem közel feküdni hozzá, be ne árnyékoljam szép vonásait. Ugyanakkor nagyon vonzódtam minden porcikájához, de inkább csak hagytam pihenni.

Aztán a kádban ébredtem. Fuldokoltam. Testem az aljára úgy tapadt, mintha szikla lenne a ruhámban, ám meztelen voltam. Aztán fájni kezdett. Minden. Fentről lefelé nyílt ki a mellkasom, egészen a kismedencém mélyére hasítva valami égtelen fájdalmat. Ilyen lehet, ha egy testen átnyargal a vonat. Hosszában. A víz helyett először tűz lobbant, aztán sötét. A sötétben aztán többé nem volt szükségem levegőre. 

— Tamás — behunytam a szemem, és tudtam, hogy ő fog ölelni, éreztem a közelségét, és amikor ő közel volt, nem volt szükségem oxigénre. 

Tamás Isten. Isten Tamás. Tamás az édesapám volt. Megölte magát, majd engem a kereszten.

— Kislányom.

A hangját hallva olyan erősen szorítottam, ahogy csak bírtam. — Kicsikém, minden rendben lesz!

Felnéztem rá, de teljes volt a sötét. Csak szavainak hőjét érzékeltem.

— Vigyél magaddal, ennek semmi értelme, ami velem történik. Elfogy a testem, elfoglalja a rák, fáj és még sokkal jobban fog fájni.

— Nem, kicsim! Meggyógyulsz.

— De hiszen, az lehetetlen. Havonta recidivál.

— Lassul. Élned kell.

— Mégis mi értelme élnem? Beteg vagyok, ti pedig meghaltatok.

— Szívem, pont ott vagy, ahol lenned kell.

— Én mindig rosszkor vagyok rossz helyen. Ha nem kaszaboltam volna össze Enikőt, és figyeltem volna Zsoltira, még mindig élne. Erre most hagyom, hogy Dani ugyanúgy összekaszaboljon. Neki is más életet kellene élnie. Másra kellene figyelnie, én nem fogok tudni sokáig vigyázni rá.

Aztán robbant valami Tamás mögött, és színesen fényes lett ő is, mögötte pedig a műtő. Fiatal volt az arca, pont, mint amikor megismertem őt. Rám mosolygott, aztán elfordult. Mögötte én feküdtem a műtőasztalon, a szívem az asystolia állapotában, a mellkasom felfürészelve, a mélyén a belső defibrillátor tappancsai, a végét Dani fogta. Épp kisült a gép, de a monitoron a szívem ritmusa változatlanul síkegyenesen vonult a végtelenbe.

— Meg fogok halni? — kérdeztem Tamástól.

Rám nézett. Szeme zöld, mint az enyém.

— Mondtam már, meggyógyulsz.

— Jó, hát, épp nem úgy néz ki, basszus. Vajon hányadik kört tolják körülöttem?

Tamás mosolygott:

— Dani jó orvos. Nem bíztalak volna rá, ha nem gondolnám így. Meggyógyít.

— Nagyon hiányzol, Tamás! — ragadtam meg a karját. Elmosolyodva húzott magához, és erősen átölelt.

— Minden lépésedre vigyázok, édesem.

Aztán a mellkasom robbant fel. Dani királykék szeme az enyém előtt. Aztán megint sötét. Majd villanykapcsolás. A gyerekszobámban vagyok, Ádám sétál be. Szó nélkül megragadja a gusztustalan rózsaszín székem, elém húzza, és ráül. Szigorú az arca, megdörzsöli az állát.

— Húgom, ebből elég — kezdi. — Elég a hisztériádból. Azért választottuk melléd Danit, hogy vigyázz rá, erre te szüntelen nyafogsz, hogy nem akarsz élni. Most ez mi?

— Te sem élsz. Ott akarok lenni, ahol te vagy. Nagyon hiányoztok.

Leheletnyi mosoly, aztán újra csak a szigor:

— Elég ebből. A következő életben is a bátyád leszek, de az még odébb van. Sebész vagy, viselkedj is úgy, és élj egy kicsit!

— Jó, hát elég nehéz úgy élni meg sebésznek lenni, hogy egy éve eszméletlen vagyok.

Ádi nyögött.

— Mindig ezt csinálod. Huzakodsz csipp-csupp dolgokon. Molyolsz, húgom, ahelyett, hogy azt tennéd, amit kell.

— Ádám! Te meg mindig ködösítesz! Mit kell tennem?

Idegesen szusszant:

— Ne bagatelizáld el azt, hogy Dani lefogyott húsz kilót. Nem torok- vagy fogfájás miatt van.

— Ettől féltem. Mi miatt van?

— Szerelmes beléd. És ez a legnagyobb felelősség a világon. Leszakajthatod a boldogság almáját, de meg kell enned. Meg is kell ennetek, érted? Mignont enni nem kihívás, tegyél meg mindent a gyógyulásodért, hogy Dani is meggyógyuljon.

— Daninak mi baja?!

— Édes húgom, hogyha csak egyszer is figyelnél arra, amit mondok…

Aztán felállt, és leoltotta a villanyt.

— Ádi! Nem hiszem el, baszki, hogy még a túlvilágról is képes vagy idegesíteni a ködösítésekkel.

Aztán egyszer csak megéreztem, hogy visszadobtak. Még mindig a gyerekszobám ágyában ültem, teljes sötétben. Aztán felálltam. A talpam felől elevenen égettek fel a lángok. A tűz vérszínű csóvái közt megláttam Danit. Fekete pólót viselt, zöld műtősnadrággal. Ahogy közel lépett, tengerhullámok loccsantak közénk, aztán műtőslámpa színű lett a jelen. 

Nem szólt, rutin mozdulatokkal vizsgálni kezdett.

— Élek? — akartam kérdezni, de nem jött hang, ezért megkérdeztem mégegyszer. Arra már felkapta a fejét, kezét a hajamba túrta:

— Évi! Évi! — zihálta. — Semmi baj — mondta inkább saját magának. — Fáj?

— Igen. Felgyújtottál?

— Mi? — elengedte a hajam, és oldalra lépett egy fecskendőért, a szívem zakatolni kezdett. Rám pillantott: — Nem, nem, ne félj, csak a tasakba szúrom, mindjárt jobban leszel, ígérem. Nem stresszelnélek plusz injekciókkal, kiscsibe! Jobb?

— Ég és feszít. Görcsöl, szorít.

— Pár másodperc, mindjárt enyhül.

Visszaült mellém, tenyere a halántékomon, aztán szoborrá vált, úgy figyelt. Tényleg hatott a fájdalomcsillapítás.

Bólogattam. Szeme csillant:

— Jobb? Tízes skálán?

— Még sok, de múlik.

— Hm — elmosolyodott, és egyik szememből a másikba nézett.

— Nem akarok aludni, félek, hogy sosem látlak viszont.

Mosolygott:

— Ide bújok melléd, és itt leszek, amikor felébredsz. Vigyázok rád!

Még mondott valamit, de az ébrenlétemet mintha egy ollóval vágta volna el a beadott gyógyszer. Gyűlöltem ezt.

Vélemény, hozzászólás?