Háló

Megtekintve: 51 alkalommal

Eve (35.)


Ott akartam meghalni, ahol születtem: a Japán-tenger partján. Mindenkit át kellett vernem ahhoz, hogy lazítsanak a bilincseimen, hogy meg tudjak szökni. Engedtem, hogy Misi megvizsgáljon, bevettem a gyógyszereket, amiket Dani adott, nem ellenkeztem, nem nyavalyogtam, nem jajgattam. Minek… az életemnek így is, úgy is vége. 

Hazavitt és szeretkeztünk. Mintha lenge fűszálak volnánk. Én letargiába estem, ő félt, hogy összetör. Lehettünk volna boldogok. Lehetett volna egy Danim, akivel együtt mentünk volna a Tesco-ba, főztünk volna, együtt műtöttünk volna. De csak néhány hétig tartott az életemben az, amire a harminchárom évem alatt még csak remény sem volt sosem,  hogy megtörtenhet: egy igazán szoros, bensőséges, gondoskodós párkapcsolat.

Daninak is lett volna egy Évije. Minden este tévéztünk volna, összebújva egy lehetetlenül élénk színű pléd alatt, a szabadnapjainkat átszeretkeztük volna. Kocsmáztunk volna a kollégáinkkal, aztán táncoltunk volna hajnalig a Halott madarakban. Sétáltunk volna Pest havas utcáin forraltbort iszogatva, nyáron fagyiztunk volna, délutánonként moziba jártunk volna. Minden este együttfürdés, egymás mellett állva a tükör előtt mostuk volna a fogunkat. Az életemnek épp ilyennek kellett volna lennie, ahogy az övének is én mellettem. Sosem voltam még szerelmes ennyire, de nem folytathattuk, nem volt értelme. Agresszív volt bennem a tumor, elveszített volna így is, úgy is.

Szóval leléptem. Hazamentem a kastélyba, fogtam néhai anyám Bugattiját, és nekiindultam újra a szülőhazámnak. Az érdemli a faktorhibás vérem, nem az, ahol rontanám Dani statisztikáját. Jó pár óra fórt szerveztem meg magamnak a hazudozással, így megtehettem,  hogy megnézem még a hajléktalanszállót. Azelőtt nem halhattam meg. Be nem mehettem, mert millió kérdés elé állítottak volna az ott tartózkodók, arról nem is beszélve, hogy Ferenc atyát látva nem tudtam volna világgá menni. Így is nagyon kiborultam, amikor kiszálltam a kocsiból, és megláttam a szálló homlokzatán a táblát a szálló nevével. Szóval így nevezték el: “Évi menedékháza”. Rágyújtottam, és zokogva hajtottam tovább. Gyűlöltem az életet, Istent, anyámat, aki a világra szült, még azokat is abban a pillanatban, akiket amúgy a világon a legjobban szerettem, amiért harminchárom évig életben tartottak… csupán csak azért, mert szerettek.

Egy ideig felvettem a telefont, és mindenkinek mást mondtam, hol vagyok, hogy kapjak menekülőidőt, aztán amikor Dani hívott, neki már nem vettem fel, tudtam, hogy vége a játéknak. Kikapcsoltam a telefont, és beletapostam a gázba. Most nem állhattam meg nosztalgiázni sehol. Nem vártam, hogy Kijev meseszép terein összefutok a nagy sebész doktorúrral. Benzinkúton ettem, mosakodtam, az autóban aludtam. Egy hét volt az út. Komszomolszk Na Amure pedig elhagyatottabb, mint valaha. Az utcákon szemét görgedezett, a házakról omlott a vakolat, semmilyen építésre, javításra való szándékot nem láthattam. Mintha a városlakókat egyszerűen csak elszívta volna onnan egy fura feketelyuk. Se autó, se gyalogos, nem is tudom, minek álltam meg a piros lámpánál. Talán csak hogy bámuljam a nagy büdös semmit.

A szálloda, ahol ki szoktam venni szobát, tárva-nyitva állt. A kaput én csuktam be, ám abban a pillanatban zene és orosz nyelvű beszéd moraját hallottam meg. Biztos a színészek, gondoltam. A szobák alatt színház volt: hatalmas színpad, öltözők, tükrös próbatermek, egymást ölelő folyosórendszer. Ahogy haladtam beljebb, a hangok haldokolni kezdtek, még a csend is megnémult. Aztán minden mozdulatlanná vált. Kosz volt, dohányszag, minden kárpit és függöny belekopott a lassú elmúlásba. Vártam, hogy valamit érezzek majd, hiszen minden épp ugyanolyan volt, mint egy éve, amikor utoljára itt jártam. De ez elmaradt.

Aztán a csendre rátörte a főbejárat kapuját a hóvihar. A vékony, piros előszobaszalon szőnyege hóhordaléktól lett fehér. Odasiettem, és miután lökött rajtam egy nagyot a szél, a kapuba kapaszkodtam, aztán egész testtel megfeszülve tolni kezdtem. És ez fájt. Egyszerre jelent meg minden műtéti terület a testemben lelki szemeim előtt, ahogy villogva felhasított. Csak akkor tűnt fel, hogy bőgök, miután tekintetem a kapun túli sűrű, nagypelyhű havazásra vetült. 

Dani! — Ott volt ő, világoskék kabátban, valahol rejtve a pelyhek között. Aztán pillanatról pillanatra egyre több pehely takarta el őt tőlem. Bárhogy sajgott minden a testemben, futottam ki a szibériai télbe, de nem találtam őt. Senki nem volt a hóban. Annyira sűrűn hullt a hó, hogy én sem találtam vissza a színházszállóba, de se utcának, se házfalnak, aszfaltnak, se égnek még csak a körvonalait sem sejtettem. Minden vattasűrű fehér lett. Kiabáltam, és Dani hangján visszhangzott a “hahóm”.  

— DANI!!! — ordítottam, mire jött is a válasz, sajnos halkabban, mint az előző “hahó”.

— ÉVI!!! 

— Dani!!! — ismételtem meg, mire már nem jött válasz.

Eltévedtem. Vagy ő. Vagy csak képzeltem, hogy itt van. Álltam jó pár percig, kihegyezett fülekkel a csendet hallgatva, amikor a hózápor lassan szaggatottá vált, így visszataláltam az épület kapujához.

Ezután pedig felforgattam az egész épületet, hátha Dani mégis itt van, és nem csak már az agyamat is ellepték a rákos sejtek, de ennek semmi jelére nem bukkantam.

Fájt mindenem, iszonyúan fáztam, és kimerültem. A szobámhoz tartozó fürdőszoba egyetlen pozitívuma a gigantikus kád volt. Miután kisúroltam, egész jól nézett ki, és szerencsére volt forró víz. Teleengedtem, levetkőztem, aztán beleléptem. Szemem a mellkasom közepén húzódó, iszonyú vágáshegre tévedt, bepánikolva perdültem meg, hogy lássam testem a tükörben. 

Halottnak tűntem. A testem keresztül-kasul szántva rózsaszín, gyöngyház, bőrszínű és vörös sávokkal. Aztán mindezt pillanatról pillanatra elhomályosította a tükör párája. Akkor megint lenéztem, és tudtam, hogy ennyi. Megölöm magam, és kész. Kihajoltam a táskámért, és kivettem a szikét pengével. Feltéptem a tasakokat, rácsúsztattam a nyélre a pengét, és a kád szélére raktam. Aztán belefeküdtem a vízbe. Fájdalomra számítottam, hogy a víz majd csípi a hegeimet, de úgy volt, ahogy Dani mondta: épp gyógyult a testem. Ám a mélyen további halálgödröt ásott bennem a szarkóma.

Vettem egy nagy levegőt, és lebuktam a víz alá. A forró víz ölelése megszűntetett bennem minden fájdalmat, ott akartam maradni, belefulladni a pillanatba. De az ember nem képes önként megfojtani magát. Amint a nyúltvelő érzékeli a vér magas széd-dioxid koncentrációját, cselekvésre késztet. A világra lélegeztem magam. Kezemmel megtöröltem a szemem, aztán torkom szakadtából felsikoltottam.

A kád szélén Dani ült. Majdnem kiugrottam, de aztán szégyelve a testem mégis visszamerültem nyakig, a karjaimmal megpróbálva eltakarni minden hegemet.

Féloldalasan ült, kék farmert és világoslila pólót viselt. Rám-rám pillantott, legszívesebben hátat is fordított volna. Néha meg is tette, aztán visszafordult, majd megint el. 

— Nem kell takargatnod magad, minden vágás az én kezem műve — mondta, aztán megláttam, ahogy ujjai közt pörgeti a szikét, mint egy zsonglőr. Olyan könnyedén, ahogy a western filmekben a pisztolyt. A ceruzát pont így pörgettem én is még a suliban.

Aztán felém fordult. Nagy hévvel letérdelt a padlóra, könyöke a kád szélén, kezében a szike.

— Segítek, Évi — mondta.

Ráztam a fejem.

— Elég volt, Dani — válaszoltam, mire ő is rázni kezdte, és a víz alá nyúlt a kezemért, magához emelte. A szikét a bőröm felé tartotta.

— Hol vágjak? Radiálist? — Keze a csuklómon. — Brachiálist? — Ujjai a felkaromon. — Subclaviát? — A kulccsontom alatt. — Carotist? Vagy egyszerűen csak állítsam bele a szemeden át az agyadba? 

Megtekertem a fejem.

— Nyomj a víz alá!

És Dani még azelőtt megtette, hogy befejeztem volna a mondatot. A víz alatt hálát éreztem iránta, aztán megnyugvást: hogy végre vége ennek az egész rémálomnak. Aztán kezdtem rosszul lenni, a testem oxigénért emelkedett volna a víz fölé, de Dani határozottan lenyomott. Végülis örültem, hogy segít. Kinyitottam a szemem a víz alatt, és ránéztem. Megrémültem, és nem számított rá, hogy kiugrom a keze közül. Csak egy másodpercre jutottam fel, és Dani helyett Ádámot pillantottam meg. Aztán lenyomott, de eltűnt a keze, aztán ahogy újra feljutottam, Zsolti könyökölt ott. Két légvétel után azonban ő is lenyomott a víz alá, és légszomjam újra kezdődött. A fuldoklás, miután kifáraszja a testet vergődésében, túl az ájulás rosszullétén valami iszonyatos szomorúsággal járja át az embert. A maradék erőmmel próbáltam minél nagyobbra nyitni a szemem, és tüdőm mínusz kapacitásával sikoltani Dani felé, hogy ne tegye. Mégse tegye, hiszen nincs másom, mint ez az élet. Ha elveszi, semmi sem lesz, és az mindennél rosszabb.

Elengedte a vállam, helyette egész felső testével behajolt értem a víz alá, kiemelt, egészen ki a vízből, a vállához szorított. Elfordult, a hátamra törölközőt terített, és bevitt a szobába. Ott letett az ágyra, még egy törölközővel betakart, aztán a paplannal is. Szorosan fölém magasodott.

— Ha akarom, elveszem az életed — kezdett beszélni. — Ha akarom, megmentem azt. Az én kezemben vagy, most már érzed?

Bólogattam.

— Azt akarod, hogy elvegyem az életed? Vagy azt, hogy megmentsem?

— Téged akarlak — suttogtam. — Az életet veled! 

Kezem kiemeltem a takaró alól, és megragadtam a tarkóját.

— Úgy aludni el, hogy ölelsz! Tévézni előtte összebújva a pléd alatt. Fagyit enni közben az ágyban és vitatkozni veled, hogy ki a gyilkos. Éjjel hallgatni, ahogy a levegőt veszed álmodban, reggel arra ébredni, hogy felöltözve figyeled, mikor kelek. Beléd szerettem — közlöm, és elbőgöm magam.

Alig mosolyog, közel hajol és megcsókol. Úgy húzom magamhoz, úgy csókolom az ajkát, ahogy a felszínre kívánkoztam. Úgy tolom felé terpesztett combjaim, hogy tudom, nincs igaza: a sátán kezében vagyok, nem az övében. Aztán ráülök, a vágy kifulladásra késztet, és nagyon hamar egymásba élvezünk. Dani a hátamra fordít, és még sokáig csókolgatja a szétvágott testem, aztán mellém fekszik, fölém támaszkodik. Az arcomat simogatja, és olyan fájdalommal néz a szemembe, mint aki hajszálra van a sírástól.

— Évi, te is hallottad, amit mondtál?!

— Hm?

— Benne vagyok a jövőképedben. 

— Én meg nem a tiédben, igaz?

Arca fájdalmas grimaszba feszül, és szájon puszil.

— Elmentél. Mégis elfutottál Szibériáig. Előlem menekültél, pedig megígérted, hogy ha ilyesmit tervezel, szólsz nekem. De te előlem… — Elcsuklott a hangja, és felült. — Nem kellek neked. Nem hogy nem kellek, írtózol tőlem. Rettegsz!

— Igen. Félek az orvosoktól, ezt pontosan tudod. Szépszó doktor írtó rémisztő, de a Danim viszont írtó cuki.

Elmosolyodott, és újra közel csúszott:

— Szóval fagyizunk az ágyban, miközben Agatha Christie-t nézünk?! — vigyorgott.

— Neked is vannak ilyesmi vágyaid? Vagy csak a szexre kellek, bár mostanában inkább csak Csipkerózsika vagyok…

— Én nem merek még csak vágyakozni sem veled kapcsolatban — válaszolta.

— Mert hogy meghalok.

— Mert egy Szépség vagy, én pedig egy Szörnyeteg.

Felültem, Danit magamhoz húztam.

— Miről beszélsz?! Gyönyörű vagy! És hova fogysz még, édesem? Imádtam a tested akkor is, amikor százhúsz kiló voltál. Aggódom érted, nagyon aggódom! Miért fogysz?

— Te aggódsz?! — mosolygott el. — Most azt hiszem, a mandulám fog begyulladni. Ez a klíma nem fehér embernek való.

— Fáj a torkod?

Bólintott.

— Jaj, lehet, hogy ki kell venni a jobb manduládat is?!

— Évi — nevetett. — Ez nem fontos. — Megsimogatta a homlokom.

— Hm — nyögtem, felültem, a mellemre tekertem a takarót, és megtapogattam Dani nyakát. Ő próbált nem sziszegni, én meg nem pánikolni. 

— Mondom, megfáztam. Itt mínusz tíz az október.

Kezem a homlokára tettem.

— Lázas is vagy, Dani!!! — rémültem meg. — Figyelj, meg kell néznem a torkod, ha ugyanaz lesz most a másik oldalon, mihez kezdünk?! Akkor is úgy kezdődött, hogy fájt a füled, rossz volt a fogad, a torkod belövellve, jaj, Dani. Nem tudtam csillapítani a lázad. Van hőmérőd?

— Ez csak vírus — rángatta a vállát.

— Dani, ne szórakozz már, ugye van orvosi táskád?

— A műtőből szöktél el, egy mentővel jöttem utánad.

Ezen én nevettem. Ő csak feszengett.

— Akkor hozz valamit, addig felöltözök.

— Jaj, most miért… — hümmögött, és egyre jobban felidegesített.

— Jó már, Dani, adj már egy lapocot meg kislámpát!

— Majd később, nemrég még majdnem megfulladtál.

— Jól vagyok… vagyis — Dani egyből kerregett –, ha panaszkodnék Szépszó doktornak, hogy mandulagyuszim van, tuti, bele akarna mászni a számba.

— Hát persze, naná! Ha gennyes, gyógyszer kell rá!

— Na, pont ez a helyzet Dani mandulájával! Gennyes?

Dani kínlódni kezdett:

— Tényleg nem akarom, hogy megnézd.

— Ha Évi ezt mondaná?

— Hát nem örülnék, de…

— Mit de? Dani, mi van? Mit gyerekeskedsz már?!

— Jól van, oké — sóhajtott. — Jó — mosolygott.

— Már elfelejtetted, hogy sebész vagyok, igaz?! Nem vagyok több egy kómás kiscsajnál…

Dani felnevetett:

— Hát éppen, van, amiben segíthetnél — mondja szinte suttogva, aztán felállt az ágyról, és kivett egy kis zacskót a sporttáskájából, majd újra leült, és a kezembe adta azt.

— A fogam is fáj — mondta.

— Jááájjj!!! — Úgy fogtam meg a zacskót, mintha menten felrobbanna. — Mi a szent szar ez?

Dani sóhajtott:

— Gábor gyökérkezelte, de azt mondta, ha újra fájni fog, ezekkel át kell tisztítani.

— Azonnal adj egy spatulát! — sikítottam, és biztos voltam benne, hogy Daninak már megint a szívére fog menni a foggyulladás.

A táskájából táskát vett ki, abból egy lapocot. Félve nyújtotta felém.

— Ülj le!

— Évi…

— Tuti, hogy megint nagy gáz van a fogaddal — közöltem, és Dani végre megengedte, hogy belenézzek a szájába.

— A tonsillád olyan, mint egy szivacs. Rányomok, és genny spriccel belőle. Ez iszonyú góc, Dani, nem Oroszország hibája. Tök régen be van gyulladva már. Kuka, ki kell venni! Amikor ott kínlódsz velem a gégésznél az arcüregem miatt, ezzel miért nem büszkélkedsz?

Kiszálltam a szájából.

— Mert nem fontos. 

— Nekem épp annyira vagy fontos, ahogy én neked. Mennyire kiborultál volna, ha nem engedem a fogtömést meg az egész cécót az arcüregemmel. Erre neked meg már fáj a fogad, és tocsog a mandulád.

— Jó… 

— Jó. Gyere vissza, mi van a füleddel? Az nem fáj?

Belenézek az otoscoppal:

— Dehogynem — válaszolom helyette. — Persze-otitis media, Dani!!! — szidom össze. 

— Beszedek gyógyszert, nyugalom.

— Ezt sópárnázni kell, kifeküdni! Iszonyatosan lüktet, nem?

— Ha nem mész világgá, ráértem volna betegnek lenni! — vág vissza. — Ápolhattál volna, foghattad volna a kezem a fogászaton meg a gégésznél.

— Megnézem a fogad — közöltem szárazon.

— Évi — grimaszol.

— És fáj? — húzom a szám én is.

— Igen. Először csak akkor villant, ha ráharaptam, de most már állandóan fáj.

— Kikészítesz. És akkor ne aggódjak… melyik fáj?

— Itt — mutat az arca jobb oldalára. — Alul, azt hiszem, ötöst mondott Gábor.

— Szóval rakjam bele a fogadba ezeket? — biccentettem a kis tasak felé. Ő bólintott. — Most is fáj?

— Napok óta. Nem múlik.

— És tegyem be ezeket abba a fogadba, ami így fáj?

Dani lesápadt:

— Azt hiszem, muszáj…

— Nem kellene inkább kihúzni?! — grimaszolok, miközben kinyitja a száját, és meglátom a fogat. Genny folyik belőle.

Dani elrántja a fejét, ahogy a spatulával megnyomom. Szerintem menthetetlen, mozog is neki.

— Áhh, fáj! — sóhajtja. — Úh, ez nagyon fájt! Áú. Áú.

— Mozog…

— Áú — ismétli, és nincs kedve vigyorogni.

— Tocsog a gennyben. Mi van ezzel a fogaddal? Azt hittem, Gábor kikezelt mindent?

— Ez most fáj! — ismétli. — Áhh!

— Ó, a picsába!

Nem reagál, csak dörzsöli az állkapcsát, és jajgat. 

— Fasza. 

Ő szenved, én meg káromkodok. Percek telnek így el, mire beszélni kezd.

— Igen, volt benne tömés, de fájni kezdett alatta, így ki kellett nyitni.

— És mióta van így? “Nyitva”?

— Áú, de eddig nem fájt! — nyögi, aztán felkel, aztán megint leül és sziszeg, jajgat, áúzik. 

— Nem kellene kihúzatni, Dani?

— Nem akarok fogorvoshoz menni itt. Ezek miatt félsz annyira minden orvostól.

— Az igaz — sóhajtom. — Akkor megpróbálom, de nem fog nagyon fájni?

— Inkább csak csináld!

Dani az ölemben fekszik, a száját úgy kitamponáltam, hogy egy szót sem tudna mondani. Egyelőre fogkefével tisztogatom a kifúrt lyukból feltörő gennyet, és minden kis seprésnél Dani felszisszen.

— Fogalmam sincs, mit csinálok, ugye tudod?!

Picit mosolyog, és bólint, hogy nem baj.

— Figyelj, Dani, akkor most megpróbálom picit beljebb nyomni a tűt, és gondolom, ha kiöblítem Gábor lötyijével, akkor legalább nem feszít ennyire.

Bólogat.

— Istenem, ezerszer gyökérkezelte Gábor a fogaimat, jobban kellett volna figyelnem.

Dani mosolyog. Nem fáj neki, ahogy a fogában mozgatom a tűt, pedig bugyog belőle a genny. Amikor már nem folyik, csak azt látom, hogy a tű, amit kihúztam a fogból, gennyes, befecskendezem helyére a lötyit, amit Gábor adott. Dani akkorát ordít, hogy porlik a plafon.

— Jézusom! — sikoltok fel. — Fáj?

Nem válaszol, csak kimegy a fürdőbe. Megengedi a csapot, aztán elzárja.

— Csak egy pillanatig fájt, már jó, teljesen elmúlt — kiabál onnét.

Visszajön, és leül elém, én feltérdelek, és megint megnézem a fogát. Most meg vér jön belőle. 

— Ahh — huppanok a sarkamra. — Most ez így jó? Mert most meg vérzik.

— Jó most, Évi, végre nem fáj.

Sírni kezdek, Dani magához ránt, lehúz a párnák közé, és betakar minket.

— Halálra rémisztettelek a nőgyógyásszal — közli. — Annyira sajnálom, nagyon hülyén jött ki a dolog.

Felkönyöklök, hogy lássam az arcát. Megsimítom ott, ahol a fájós foga van.

— Nem fáj már? Milyen gyógyszerek vannak nálunk?

— Van antibiotikum, megleszünk.

— Keresd meg lécci, és csináljunk a középfüledre sót!

— Jól van. Hozok neked pizsit, és tévézünk közben. Te hogy vagy?

Újra magával ránt a kétségbeesés.

— Ugye nem lesz bajod, Dani? Ugye nem lesz belőle phlegmone?

— Dehogy lesz — válaszolja, míg a táskájából ruhát vesz elő nekem. — A múltkori fogammal nem mentem fogászatra, tényleg nagyon elhanyagoltam, az sokszor begyulladt, és úgy is hagytam. 

Visszafordult felém, és odaadta a pulcsit nadrággal.

— Ki kell húzni ezt a fogadat is — mondtam.

És akkor megint kivett egy tasakot a táskából. Dávid gyógyfüvei voltak.

— Szerinted megpróbáljuk? — kérdezte.

— Ó, hogy a viharba ne! — kikaptam a kezéből. — Ez tökéletes lesz.

Miközben beáztattam a gyógynövényes lötyibe a gézt és rászórtam a port, Dani megkérdezte azt, amit egy orvos sosem kérdez meg:

— Nem gondolod, hogy Dávid az egész testedre kiterjedően tudna készíteni valami gyógyszert?

— Gondolod, hogy rá tudsz harapni? 

— Kizárt — rémült meg.

— Jó, akkor csak belefacsarom valahogy a lyukba, és talán az ínyedre terítem oldalt. 

Dani újra az ölembe feküdt, és nagyon óvatosan nyúltam a fogához, de így is kicseppent a szeméből a könny. Aztán összeszorította a szemét, én meg a homlokára illesztettem az ajkam, tenyeremet meg az állkapcsára. Óvatosan megnyomtam, hátha van ott már valami gyulladásos csomó, ami neki is és nekem is mindig iszonyúan tovább szokott dagadni, de hál’isten, semmi.

— Gyógyulj meg, fogacska, kérlek!

Percekig nem mozdultunk. Aztán észrevettem, hogy Dani szeme nyitva van.

— Kivegyem? Lüktet tőle?

Tekerte a fejét.

— Rá tudok harapni, már nem hasít bele.

— Ó, jó… szuper, akkor teszek a rágófelszínére is, és összeharapsz.

— Ahhh, de jó fogfájás nélkül, Évi. Nagyon köszönöm, csibelány!

— Hát igazán nincs mit. Emlékszel, mennyit csíkoztad te az én fogam? — mosolyogtam, miközben a fogára tettem még a gyógyfüves gézből.

— Ehe. Utálom, ha fáj a fogad.

— Hát még én.

Néhány perc után felkelt, és kiment a mosdóba. Amikor visszajött, mintha kicserélték volna. Végre vigyorgott. Hozzám bújt, és bekapcsolta a tévét.

— Bevettem az antibiotikumot — mondta. 

A hajába túrtam, aztán letöröltem homlokáról a verejtéket. 

— Dani, lázcsillit is vettél be? 

— Nem.

— Hm. Mielőtt eldőlünk, elővennéd a hőmérőt, szerintem valahogy mégis lement a lázad.

Felállt, aztán leguggolt a táskában lévő orvosi táska mellé. Miután felvettem a pulcsit és a gatyát, mellé térdeltem. Felém fordította arcát, és megállt kezében a hőmérővel, aztán ő is leült a sarkaira, velem szemben.

— Te hogy vagy, kicsim?

— Hogy tudtál ilyen gyorsan utolérni? Anyám Bugattija nagyon hasít.

— Ádám Volvója is… A múltkori után pedig pontosan tudtam, meddig megyünk.

— Hagytál eljutni Komszomolszkba?

— Igen. Látni akartam, hol kezdődik a pokol, amiről meséltél… szóval mi ez a hely? Ez egy színház?

— Itt táncoltam — sóhajtottam. Dani felhúzott az ágyra, aztán először az én pulcsim alá tette a mérőt. Közelebb csúszott, és tartotta helyettem a karom. Mosolygott, tényleg jobban volt. — És nekem a tánc mást jelent, mint neked, vagy mint mikor együtt táncolunk. Én itt a medencémet törtem össze, nekem itt minden ízületem begyulladt. Fájtak a fogaim, a hasam, basszus mindenem. Dávid szerintem rajtam tanulta ki a gyulladáscsökkentés módszereit. Nem ettem, valahogy azt éreztem, hogy ha valamit én irányíthatok, akkor minden helyrejön.

— És Ádi, Ádi orvos volt, nem segített?

— De… elvitt fogászatra és nem tudom, be a kórházba kivizsgálásokra. Mindig kaptam valami diagnózist, arra valami gyógyszert, vérátömlesztést. De belgyógyász létére még ő is mindig teljesen kétségbe volt esve, hogy nem tudja, mi bajom. Ahogy Tamás is, aki ráadásul hematológus volt. Most az AIDS megmagyarázott volna mindent, de azt mondtad, negatív.

Bólintott.

— Többször is leteszteltem, száz százalék, de mondtam már neked, hogy mi bajod.

— Hát rák.

— Azzal bírok — tekeri a fejét. — Az éhezésimádatod már keményebb dió — grimaszolt. — Gondolom, itt nevelték beléd.

— Itt?

— A balerinák nem esznek.

— Én drogoztam.

— Ja, már ezt is tudom… gondolom, spuri.

— Hát én nem tudom ezeket a neveket, amfetamint használtam, aztán heroint.

— Hogy a fenében tudtad belőni, amikor rettegsz a tűktől?

— Cigibe tettem.

Felnevetett, a nyelvére csúszott a gézlap, aztán visszaküldötte azt a fogához.

— Hogy van a fogad? — aggódtam.

— Teljesen érzéketlen, nem fáj, nem feszít. Elmúlt!

— Dani, holnap megint áttisztítom, jó?

— Oké. De szeretném hallani, te hogy érzed magad!

Kivette a hőmérőt a pulcsim alól, és megnézte.

— Te sem vagy lázas, de lehet, csak hideg víz miatt. Jól vagy, Évi? Hol érzel fájdalmat és tízes skálán?

Nyeltem egyet.

— Dani, a testem… — Az ajkamba haraptam, ő elmosolyodott. — Olyan, mintha valaki részegen szántotta volna fel.

— Ja, de nagyon is józan voltam, majd keresünk egy jó plasztikást, ezzel most ne törődj! Meg fogsz gyógyulni.

— Kiveszitek a méhem, ugye?

— Nem.

Hatalmasat sóhajtottam.

— Dani, nagyon félek.

— Tudom. Azért vagyunk most ennyire messze a műtőtől. És így a pokolhoz vagyunk közel, és ezt kell megértened, kiscsibe. A félelem táplálja a poklot. A műtő az életet.

— Tudom. 

— Akkor? Megbeszélhettük volna.

— Gondolod?! Eléggé belenyomtátok az arcomba a hasi CT-m.

— Jó, most itt vagyunk, együtt. Pihizzünk kicsit, aztán talán, ha jól leszel, elmegyünk várost nézni. Kíváncsi vagyok, hol nőttél fel.

— Csinálok sót a füledre, de kellene fülcsepp is.

— Oké, most már nekem is kezd sok lenni Hercegh főorvos asszonyból. Ide nekem az Évimet!

Az ölébe ugrottam, hátra borultunk, és csak úgy bújtunk be a takaró alá és egymásba, mint Dani és Évi: a nagydarab, jeges tekintetű srác, és a sápadt, vékony, szőke csaj, miközben ment a tévé. Az életnek pont ilyennek kellett volna lennie.

Vélemény, hozzászólás?