Eve (34.)
Miután sikerült meggyőznöm, hogy vigyen el randizni, segített felöltözni. Fájt a mozgás, de talán csak a gyengeséggel harcoltak az izomrostjaim, és semmi köze nem volt a végtagfájdalomnak a rákhoz, a műtéti sebekhez, hegekhez. A legjobban az arcizmaim sínylették meg a melót, ahogy próbáltam Danira mosolyogni, nehogy lássa rajtam, ahogy kínlódok, mert menten meggondolta volna magát, nem engedett volna ki. Amikor nem a mosolygáson erőlködtem, akkor a reszketést próbáltam uralni. Nem sok hajszálra voltam a pánikrohamtól. Mert szóval én, aki tíz évet húztam le sebészként balesetsebészeten, és az apukám hematológus volt, a bátyám pedig belgyógyász… Aztán hozzámentem a sebészeti igazgatóhoz, igaz csak hat hétre, de hát akkor is. És a barátaim is orvosok voltak, arról nem is beszélve, hogy vérzékenyen születtem, ami azt jelentette, hogy havonta egyszer fix, hogy megvénáztak… én akkor is féltem. Már csak ha egy pupillavizsgálattal is szembe kellett néznem, vagy be kellett ülnöm a fogászatra, bennem mindezek ellenére sosem csillapodott az orvosfóbia. És most Dani arra készül, hogy belemetsszen a szívembe. Pont ő, aki annyira rabul ejtette azt. Sosem féltem jobban semmitől.
— Te félsz. Évi, félsz! Ugye elkezdtél nagyon félni?!
Dani öltöztetős mozdulatai megálltak, átlátott az erőlködéseimen.
— Persze, hogy félek, te nem félnél?!
— Én csak attól félek, ha téged látlak félni. Semmi mástól a világon!
— Jól van, én félős vagyok, és nem szupermen, mint te — grimaszoltam. Mosolygott, és kihúzta a hajam a pulcsi nyakából.
— Biztos, kivigyelek? Itt maradnék melletted, ölelnélek egész reggelig!
— Gyűlölöm a kórházat!
Elmosolyodott.
— Oké, menjünk!
Ahogy elsétáltam az ajtóig, Dani mellém sietett.
— Bírja a lábad, Évi? Nagyon nem szeretném, ha elesnél. Amúgy sem, de most még törékenyek a csontjaid.
— Szólok, ha megfogj, ígérem! — erősködtem, aztán ugyanabban a másodpercben majdnem összeestem. Dani utánam nyúlt, megfogott, szerencsére nem okoskodott, hanem elnevette magát:
— Ha majd örök szerelmet ígérsz, emlékezni fogok erre.
— Jól vagyok — morogtam.
— Azt én sokkal jobban tudom, hogy vagy. És az messze van a “jól”-tól.
Nagyon meglepődtem, amikor kabátot is adott rám, sálat és sapkát. Ahogy kiléptünk a csöpörgős, csípős októberbe, rádöbbentem, hogy tényleg átaludtam a forró, napfényes hónapokat.
Dani minden rezzenésemet figyelte. Eddig is, de most mindenkorinál jobban.
— Hamarosan minden a régi lesz, ígérem — mondta, miközben besegített az autóba. — És ez nem hasonlít a te ígéreteidre — vigyorgott.
— Hogy lehetsz ennyire laza? — morrantam rá.
Becsukta az ajtóm, majd beszállt a másik oldalon.
— Hm, laza? — Fájt a hangja, féltem, hogy megbántottam. — Lazának gondolsz?
— Igen — bólogattam. — Nagyon laza, ahogy az aszfalton életet mentesz. Ahogy megnyugtatod az embereket. Ahogy félvállról veszed, ha te megsérülsz, de másra végtelen gondoskodással bírsz figyelni. És Dani, ott vagy a szívemben, nagyon megszerettelek, és most pont oda akarsz belevágni…
És még ezek után is mosolygott:
— Az egyetlen módja, hogy megmentsem az életed. Ha nem vágom ki a mellhártyádról, akkor rákúszik a szívedre, behurkolja, és kiszorít onnan engem. Pontosan tudod ezt, Évi. És az nagyon fog fájni, kiscsibe!
— Szóval belevágsz, felhasad a szívem, Dani, hogy állítod el a vérzést? Nincs az a plazmamennyiség, amivel stabil maradok.
Tenyerét a saját mellkasára tette:
— Sok vérem van — mosolygott. — Én vagyok a raktárod — bólintott.
— Ajj, tudom… Csináltad már ugye? Egyszerűen csak átkötötted belém a te véred, miközben fel voltam nyitva, te meg voltál a sebész.
— Nem akarhatod tudni — nevetett.
— Valóban — válaszoltam. — Egy kihaénnem, önmagadat Istennek képzelő, egoista, gátlástalan, őrült sebész vagy! — nevettem. — Borzalmasan szeretlek — tettem hozzá.
Bólintott, és megcsókolt. Aztán érintése a nyakamon, állkapcsomon maradt, tekintete az enyémben. A legforróbb óceán simult az íriszében, nem is értem, régebben hogy tűnt Dani szúrós kaktusznak. Óceánnyi szíve volt. Amilyen óriási volt, épp annyi szeretettel áldotta meg egész lényét, minden sejtjét az ég.
— Borzasztóan szeretlek én is — suttogta. Szeme szívfacsaróan fájdalmasat pislantott, és keze ismét az arcomat simította. — Ez most csak az én háborúm, kiscsibe, te csak lazíts!
Megdöbbentettek a szavai.
— A tiéd?!
— Persze. Hiszen én vagyok az orvos. Az most teljesen mellékes, hogy te is az vagy, pláne hogy épp mellkassebész. Amikor összevarrtad a karom, én csupán eszméletlenül feküdtem. Te varrtál. Ha benzinkutas lennék, ugyanúgy varrtál volna össze, mint hogy egy sebész vagyok, akinek eléggé fontos, hogy mozogjon még életében a karja. A te munkád volt. Ami most veled történik, az Isten és az én ügyem. Azért, Évi, mert Istenre minden tartozik, rám pedig a betegségek.
— Szóval szerinted nem az én hibám?
— Nem, de minket az sem érdekelne. Én magam húztam ki az üveget az izomból. Aztán ott van Barna, akit olykor detoxikálni kell, hogy túlélje az alkoholmérgezést. És ott vannak a drogosok, a hajléktalanok, az öngyilkosok, satöbbi. Nekünk a kialakult állapotot kell kezelni, nekünk nem számít, miért alakult ki. Az más szakma.
— Hm.
Elmosolyodott.
— Furcsa érzés, hogy nem te váltod meg a világot, igaz? Úgy megszoktad már — nevetett. — Most én fogom! Ez az én háborúm. De most akkor — sóhajtott, és rükvercbe indította a fehér Volvo-t, gurulni kezdtünk — Irány a Corvin!
A Sebezhetetlen című filmet néztük. Én választottam, de reméltem, hogy tetszik majd Daninak. Én a genetikai hulladék, ő Szupermen. A színes cukormázas popcorn viszont biztos bejött neki. Párszor a fülembe súgta, hogy minden rendben van-e, én pedig odabújtam hozzá. Körülbelül a film közepén megdermedt fejem alatt a válla, és az arcomhoz hajolt, mélyen a szemembe nézett. A sötét mozi képernyősötét fényében szeme éjfeketévé mélyült. Ujjait a homlokomra tette.
— Évi, te lángolsz! — suttogta. — Mennünk kell, gyere!
— Meg akarom várni a végét! — kapaszkodtam a karjába.
— Nem lehet, gyönyörűszép kincsem. Mennünk kell, meg kell néznem, mi nyomja fel a lázad.
— Szépszó doktor nem tudna várni picit? Csak egy pici életet kérek tőle!
Morgott, és elővett három szem tablettát:
— Hozok még folyadékot, meg jeget, nagyon sietek! Nagyon!
— Nem lesz baj!
Tényleg hamar visszaért, a számhoz emelte a szívószálat, aztán bevettem a gyógyszert. A homlokomra pedig jeget tett, és magához húzott.
— Ááá, Dani, lefagy az agyam! Muszáj ennyire nekem esned a hideggel?!
— Fáj valahol? Miért vagy lázas?
— “A” típusú tünetek, végstádium — válaszoltam. Dani megrezzent.
— Vagy csak nátha, esetleg pici cisztitis, de meg foglak vizsgálni.
— Te jól vagy, Dani?
— Hm — mosolygott, és magához húzott. — Hogy elvittelek randizni, nekem ez most a mennyország.
Nem hatottak a tabletták, elég rosszul voltam már a film végére. Dani ölben vitt vissza a kórterembe, és beborogatta a testem. Rettenetesen reszkettem, de a lázcsillapító injekció végül hatott.
Dani olvasott nekem, miközben a testén nyugodott az enyém, de semmit sem tudtam felfogni abból, amit mond. Amikor jobban lettem, felültetett és megvizsgált. Mivel szerinte az arcüregem lobbant be, elvitt röntgenre, és igaza is lett.
— Totálisan fedett a sinus — mondta, mikor megnéztük a felvételt. Aztán megnyomogatta felette az arcom. — Nem fáj?
— Hát, picit talán, nem.
— Az jó — mondta, aztán adott egy kapszulát és kiviszörpöt.
— Mondd, hogy nem kell felszúrni — rémültem meg, miután felrémlett, hogy Dani min ment át, amikor a fogából a gyulladás szétterjedt az egész testében.
— Remélem, nem. Reggel idehívom a gégészt. Szokott lenni arcüreggyuszid?
— Nem szoktam náthás lenni — tekertem a fejem. — Engem nagyobb hatalmak szoktak lezúzni.
— A láz most épp elég nekünk. Negyvennyolc óra a penicilin hatásának csúcsa, azt meg kell várnunk.
— Aaakkor tehát hazamegyünk! — vágtam rá, ő vigyorogva bólintott.
— Tömés a fogadba, nőgyógyász és gégész. Aztán, esetleg… ha az orvos megengedi.
— Most melyik orvos?
— Hát én — nevetett. — Próbálok majd pártatlan maradni, de nagyon szépen tudsz pislogni!
— Ja. Főleg ha épp nem kómában vagyok.
Amikor reggel kinyitottam a szemem, Gábor arca mosolygott vissza rám.
— Hát, felébredtél — mondta halkan, és izgatottan közelebb csúszott. — Nagyon vártam ezt a pillanatot!
Gábor arca elérzékenyült. Nagyon furcsa volt átéreznem azt, hogy hónapokon át nézték, ahogy alszom, pedig nekem úgy tűnt, mintha csak egy-két nap telt volna el.
Dani mellettem aludt, a szomszédos ágyat tolta az enyém mellé. Felém fordult, térdeit felhúzva, karjait egymásba fonva, mint aki fázik — a zakós nyuszis, fekete pólóban.
— Nem sokat aludt — kommentálta Gábor. — Felment még éjjel a lázad.
Amikor újra ránéztem, ezt mondta:
— Nagyon hiányoztál! Hogy érzed magad? Nagyon fáj? — húzta a száját.
— Nem fáj! — válaszoltam, aztán odacsúsztam hozzá, és megöleltük egymást.
— Kincsem — és akkor könnyek szöktek a szemébe –, nem bírom ki, ha meghalsz! Érted? Te vagy a családom, az egyetlen unokahúgom.
— De kibírod. Azt akarom, hogy vigyázz helyettem Barnára!
Nem erre a válaszra számított, így elsírta magát, én is. Aztán magához húzott, és ölelt.
— Dani mondta, hogy betömted a fogaim altatásban.
— Ühüm! És felemelő volt, hogy nem bőgtél, ugráltál, remegtél és pánikoltál közben.
— De aztán megint kivert egyet, nem mondta?!
Nem mondta neki, furán nézett az alvó Danira.
— Na jó — fordult felém megint –, megtaníthatnád már normálisan intubálni. Mikor tudjuk visszatömni?
— Most! — vágtam rá, akkor még furcsábban nézett:
— Könyörögnöm sem kell? Hogyhogy?! Ugye nem fáj??? Melyiket törte le?
— A jobb fent hetest. Nem fáj, ez volt bedagadva, miután lezuhantam a hegyről.
— Jaja, jó, az nem fog fájni — fújt egy nagyot. — De én sem engedlek új műtétre, hogy az a fog így félben van. Lemehetünk akkor a rendelőbe?
Danira néztem.
— Megvárhatjuk, míg felébred — mosolygott Gábor.
— Arcüreggyulladásom van, azt mondta, megnéz reggel a gégész, jó lenne addigra visszaérni.
— Hát jó. De Barna is alszik, két naponta ügyelt a héten. Nem tudja fogni a kezed.
— Szóval hogy csinálod? Kell szuri meg fúrsz is?
Gábor megsimította a hajam.
— Ilyesmit elég gyakran csinálok — mosolygott.
— Jaj.
— Ühüm. De nem fog fájni semmi!
— Na jó — nyekeregtem.
Már a fogászaton voltunk, Gábor pakolgatott, én meg tördeltem a kezem, és idegességemben beszéltem.
— És mi történt veletek fél év alatt? Mi mindenből hagytatok ki?
— Ferenc atya nekikezdett egy hajléktalanszálló megalapításának, és mi is segítettünk benne. Én beraktam egy fogászati széket, Barna mentálhigiénét csinál, Dani meg ellátja a sebeket. Meg főz — elnevette magát, és leült az orvosi székére, meg mutogatott, hogy beülhetek, kipakolt mindent. –, meg bohóckodik a tetves, taknyos kis kölyköknek. Táncolni tanítja őket és gitározni. Gyere, ülj már be, mindjárt összeroggyannak a kis térdeid.
— Oké — sóhajtottam egy nagyot.
— Azt hiszem, mindannyian belekapaszkodtunk ebbe, hogy ne fájjon annyira, ami veled van.
— Szeretném látni!
— A szállót?
— Az atyát, ahogy vigaszt nyújt, Barnát, ahogy segít, Danit, ahogy szuperment játszik, és téged… nem, arra nem vagyok kíváncsi, ahogy fogakat tépsz ki emberekből.
Nevetett, és a szám felé közelítette a fogászati tükröt.
— Jaj — nyögtem, mire megszólalt a telefonja.
— Te mondtad, hogy ne ébresszük fel Danit! Most meg már most jajgatsz.
Morogta, aztán felvette a mobilt.
— Szia, DANI! — vigyorgott felém. — Jó, megvárunk. Nem, nem lázas, jól van, hát a szokásos nyenyegést leszámítva.
És akkor benyitott. Letették a telefont.
— Jaj, itt vagyok — nyögte és ő is ideges volt.
— Csúcs a pólód — próbálta Gábor megtörni a feszkót.
Dani megállt, és lenézett a mellkasára, aztán tovább sietett a szék mögött az asszisztensi oldalra.
— Nyúl, Gábor. Nyúlak vagyunk, ha be kell jönni a rendelődbe — leült, és megfogta a kezem. — Bátorság! Itt vagyok — Aztán Gáborra nézett: — Van valami, amitől TE félsz?
Gábor arca szoborrá vált:
— Hogy elvesztem őt — válaszolta neki Gábor anélkül, hogy rám nézne.
— Olyan nem fog megtörténni — vágta rá Dani határozottan. Gábor bólintott.
— Nézzük a fogacskádat! — fordult felém, és betette a tükröt a számba. — Ügyes kislány. — Aztán ki is vette, és a nyálszívóért nyúlt, meg Danira nézett: — Muszáj kiverned folyton a fogát?
— Nagy a gáz?! — rémült meg Dani.
— Nem — sóhajtotta Gábor, aztán felém fordult: — nem kell fúrni, nem kell szuri, csak a tömést teszem vissza, nem fog fájni, jó?
— De biztos?! — kezdtem berezelni.
Gábor sűrűn bólogatott, Dani pedig erősebben fogta a kezem.
A fül-orr-gégész szerencsére nem szúrta fel az arcom, bár felrángatta Gábort, hogy nem a fogamtól van-e begyulladva, úgyhogy vissza kellett mennünk a fogászatra, hogy megröntgenezzék a fogaimat is… Iszonyúan reszkettünk Danival, hogy csak ki ne kelljen húzni valamelyik felső hátsót. De végül Gábor úgy látta, hogy minden fogam meggyógyult a kezeléseitől.
A nőgyógyász várójában már rettegni sem volt erőm. Dani meg megint hússzor kért bocsánatot az egész nap miatt.
Amikor Misi kinyitotta az ajtót, a gyomrom felugrott a torkomba, és rohannom kellett hányni. Nagyon féltem, ha a számban nyúlkálnak, de hogy ott lent… szavak nem voltak rá. Dani utánam jött, és én rázúdítottam a pánikom.
— Ezt nem kérheted tőlem, ezt nem bírom végigcsinálni!
Nem válaszolt, csak mellém állt. Én a csapot támasztottam, ő a csempét.
— Meghalok, ha benyúl a kezével — néztem rá.
— Pedig nem így van.
— Dani, ne várd ezt el tőlem, mert esküszöm világgá megyek!
— Akkor is így szoktál érezni, ha a fogadat kell kezelni. De azt is végigcsináltad már sokszor, még úgy is, hogy volt hogy fájt! Tűrted és nem szúrtad nyakon Gábort. És amikor én vettelek fel karácsonykor, és szurit kellett adnom, tök bátran végigcsináltad, pedig nyilvánvaló volt, hogy írtózol a tűtől. Nagyon bátor vagy, Évi. Tudom, hogy félsz, de végig tudod csinálni! Csak egy vizsgálat, utána pedig hazamegyünk.
— Nem megy! Ez nem! Nagyon félek, nagyon!
— Ez csak Misi. Ismered őt, bírjuk őt. Csak megvizsgál, és az nem sok idő. Fogom végig a kezed, nem engedlek el. Nem fájdalmas, végig tudod csinálni.
— Ezt nem — kötöttem ki.
— Évi, azt sem tudod, milyen. Akkor meg? Előre miért pánikolsz ennyire?
— Miért, mi jó benne? Belém nyomja a kezét, és ha jön a hüvelyterpesszel, ott halok meg.
— Miért?
— Mert pont úgy fogom érezni, mintha felszabna hastól mellkasig.
— Olyan érzés volt, amikor a mostohaapád bántott?
— Nem, az olyan volt, mint megfulladni egy fejemre tapadó zacskóban, amit telekentek…
Visszarohantam hányni. Aztán úgy álltam meg Dani előtt, hogy kap egy utolsó esélyt, látta a fejemen.
— Jó — enyhült meg. — Csak beszélgetünk vele, nem kell a vizsgálóágy közelébe sem menned.
Bólintottam.
Amikor bementünk, Misi az asztalához ültetett minket, és elém fordította a laptopját, amin egy hasi CT képe volt.
— Ez ugye nem az enyém? — néztem Danira.
— Édesem… de — bólogatott.
— Jézusom — sóhajtottam. — Mikor készítettétek és miért nem ezzel kezdted? — felugrottam. És ők is. — Mikor fogod már fel, hogy meg fogok halni?! — estem Daninak.
A méhemben is áttétet rajzolt a CT.
— Évi, dehogy — szólt közbe Misi.
— Nem éred utol, érted? — folytattam Daninak. — Eggyel pöcsölsz a mellkasom közepén, míg minden mást is besző. Ez egy gigantikus tarantula, rágószájszervével a jugulumomban, és csak tolja és tolja belém a mérget, szívja el az életem. Nekem végem — bőgtem el magam. — Ez lesz, te is tudod, pontosan tudod!
Mozdult volna felém, de hátraléptem, és folytattam.
— Míg már nem leszek. Nem lesz honnan mit kivágjál, mert a rák mindent elfoglal majd. Te is tudod! Az hogy szeretsz, az nem változtat ezen.
— Nem, nem ilyen rossz a helyzet — szólt közbe Misi.
— Nem, egyáltalán nem — helyeselt Dani. — Évi nagyon nehezen bírja az orvosi beavatkozásokat. Fél a tapintásoktól, bármilyen sima vizsgálattól bepánikol — mondta neki.
— Nem csoda, kurva kemény évetek van a sarcomával. Érthető, hogy sok már. Évi, csak feküdj fel, nem fogok fájdalmat okozni — mutatott a nőgyógyászati szék felé.
— Inkább nem — vágtam rá. Dani ideges lett, Misi elmosolyodott.
— Semmi baj, akkor majd a műtőben — mondta, ami inkább csak még jobban megijesztett. Döntöttem: inkább a halál. Inkább előbb, mint utóbb.