Háló

Megtekintve: 59 alkalommal

Eve (33.)

Azt hiszem, Dani sem különb katolikus nálam. Ricsi rohammentőjében vagy százszor kért bocsánatot amiatt, hogy kihozott a kórházból. Ez a kőkemény önostorozó része. Pedig a gégemetszés nélkül megfulladtam volna. Azt hitte, allergiás vagyok valamelyik sütire, de én egész más kóretológiát sejtettem az esetem mögött. Nagyon fájt a crycotomiaseb. Benne a csővel körülbelül olyan érzés volt, mintha levágta volna a fejem. Ám bíztam benne, rábíztam az életem, az orvosom volt. Szerencsére hamar elaltattak.

Az ébredés megint csak sikoltozással indult, pedig azt reméltem, álmodhatok előtte tényleg valami szépet, amit András ígért, de nincs odaát semmi. Se Ádi, se Tamás, se Zsolti, mindannyian magányosak vagyunk ott, épp úgy, mint itt. Sosem ismerhetik meg egymást az emberek.

— Nem akarok drogot! — nyögtem, de ez senkit sem érdekelt, visszanyomtak Csodaországba.

Amikor legközelebb ébredtem, mindenem sárgán villogott volt, de minden fájdalmat képes voltam viselni amiatt, ahogy ő mellettem ült. Csak a sziluettje derengett, látásomat szaggatottá szabta a hasogató fájdalom.

Kilépett a sötétből, és inkább csak éreztem őt, mint láttam, hallani is nagyon elkenődötten.

— Tízes skálán? — kérdezte.

— Tizesre szeretlek.

Azt hiszem, sírtam, azt hiszem átölelt, és a nyakamba fúrta az arcát.

— Kérlek-kérlek-kérlek, ne kábíts el — reszkettem.

— Muszáj!

És elkábított. És ez kezdett a haldoklásnál is jobban dühíteni.

Legközelebb is így tértem magamhoz. Éjfekete, lámpasárga és Dani gyönyörű mély hangja, ahogy olvas nekem.

“Juvenal Urbino doktor huszonnyolc éves korában a város legáhítottabb fiatalembere volt. Nemrég tért haza Párizsból, ahol hosszú időn át az általános orvostudományban és a sebészetben képezte tovább magát, és attól a pillanattól kezdve, hogy kitette a lábát a partra, lenyűgöző módon bebizonyította, hogy idejének egyetlen percét sem vesztegette el. Daliásabb volt, mint amikor elment, magabiztosabb, és kortársai közt nem volt egy se, akinek olyan alapos és komoly szaktudása lett volna, mint neki, de olyan se, aki úgy tudta volna a modern táncokat, vagy olyan ügyesen tudott volna dallamokat rögtönözni a zongorán…”

— Letellt már a száz év magány? — kérdeztem közbe.

Úgy kapta fel a fejét, mintha tényleg Csipkerózsika feküdne előtte száz év alvást követően.

— Évi… — És úgy tette odébb az ötszázharmincegy oldalas könyvet, mintha szellemet látna. 

Felállt, felkapcsolta a villanyt, amitől migrénbe szorult a halántékom.

Ujjai a homlokomon, aztán injekciót szúr az infúziómba.

— Neee!!! — ellököm a kezét, kitépem vénámból a branült, amitől iszonyat undor vágott gyomron. Dani csak nézett, azt hiszem, megszokta, hogy nem mozgok.

— Ez csak Algopyrin volt, van egy pici lázad — pislogott, aztán egy csomó gézt tett a karomra, a patakzó vért próbálta tamponálni, aztán leült az ágyam szélére, és rám nézett.

— Ne haragudj! — suttogtam.

Keservesen rázta a fejét, aztán szúrni akart egy új branült, de végül csak leragasztotta a tű helyét.

— Hogy állunk? — kérdeztem semmi jót sem sejtve.

— Fáj valahol?

— A fejem.

Dani akkor elővette a kislámpáját, és belevillantott a szemembe. Nem tudom, mi ütött belém, de kikaptam a kezéből, és elhajítottam. Valahol csörrent a sötétben.

Aztán ránéztem, nem tudom, melyikünk volt döbbentebb. A következő másodpercben már én, mert hogy Dani nevetni kezdett, úgy, ahogy azt annyira imádtam. Annyira röhögött, hogy fejfájás ide vagy oda, én is nevettem.

— Ugye, tudod, min röhögök?

— Hogy de ja vou-d van, ja. Törtem már össze kislámpádat ugyanígy.

— Adok egy Ibuprofent. Feloldom és megiszod! 

— Csillapodik.

— A láz?! Azt honnan tudod?!

Felállt, és eltűnt a kórterem végében. Csend szállt a sötétre, majd kanálcsörgés, és Dani közeledő alakja a sötétből.

Aztán leült az ágyam szélére.

— Nagyon lassan próbáld kortyolni, de nagyon! — hangsúlyozta.

Felém nyújtotta az üvegpoharat, de mire megfogtam volna, mégis visszahúzta maga felé.

— Feljebb emellek, jó? Lehet, hogy húzni fognak a vágások, szólj!

Bal karjával átfogott, de volt erőm vele feljebb csúszni. Míg mögém igazította a párnám, megkérdezte:

— Minden rendben?

Persze nem várt választ. Aztán a számhoz emelte a poharat. Kortyoltam.

— Írtó keserű.

Fáradt mosollyal fordult el, és elvitte a poharat megint, aztán úgy hozta vissza, hogy gyógyszeres víz helyett valami zöld lé volt benne, és egy piros szívószál.

— Kiviszörp — huppant le megint, és az ajkamhoz illesztette a szívószálat. — Lassan! Hányni fogsz! Ha nagyon fáj a fejed, inkább adok egy szurit — nézett rám kérdőn, majd elhúzta a poharat.

— Imádom a kiviszörpöt!

— Tudom, ilyen lehetetlen cuccot, mint ez a zöld lötyi, mindenki tudja, hogy a hűtőben ez a tiéd. Kiscsibe, adjak egy Injekciót?

— Egy Danit adj! Szépszó doktor pihenhet.

Mintha csak erre várt volna, mellém csúszott, levette az osztályos köpenyt, alatta vicces pólót viselt: fekete alapon egy óriás fehér nyúl pepita öltönyben. Magához húzott, és öleltük egymást.

— Pedig meg kellene vizsgálni téged, kiscsibe!

— Később. Mondd el, hogy állunk!

— Igyunk még előtte egy-két kortyot!

Miközben ittam, azt mondta:

— Október van. 

Eltoltam a poharat, elfordultam tőle, hogy lássam a szemét.

— Mi? Október? Hogyhogy október? Mi lett a nyárral? Mi lett VELÜNK? — kezdtem kétségbeesni.

— Én itt vagyok, nem megyek sehova, Évi.

— Egy folyton kómás csaj a barátnőd? Minek???  Azt minek, Dani?

— Mégis mi fél év százhoz képest? — kérdezte, és akkor minden egyszerre kezdte feszíteni a mellkasom.

— Mikor műtesz meg legközelebb? — sóhajtottam. — Mikor műtöttél? Hány műtét volt tavasz óta?

— A szegycsontodban négyszer újult ki, vagyis, most is ott van, de lassul, egyre kisebb. Két havonta műtöttelek meg, mindig megvártam a regeneráció csúcsát.

— Ah. És a többi? A serosus? Az áttétek?

Az ajkába harapott.

— Igazad volt. A hashártyádon az nem a sarcoma, de kevésbé agresszív, mint a csontrák.

— Amúgy a csontjaimban nem szórt?

— Nem! — lelkesedett fel. Kihúzta magát, és szembefordult felém. — És ez őrült jó hír, Évi!

— Leukémia?! — kérdeztem óvatosan.

— Nem — rázta a fejét. — A véred pedig sosem volt ilyen szép.

— Micsoda bók… — mosolyodtam el.

— Le fogom győzni — bólogatott.

De akkor megláttam valamit a szemében, amit még talán sosem. Azúr óceán íriszén megreszketett a szürkület reflexiója. Mellkason vágott a felismerés:

— Viszi a szívemet, ugye? 

— Nem! Nem! Nem…

— De, valami akkor is van!

— A pleurádon — válaszolta. És nekem ezzel mindent elmondott.

— Úgy érted, a pars cordison. Bele kell vágnod hozzá a szívembe.

— Évi, ezeket mindig te szoktad csinálni — mondta.

— Te pedig milliószor láttad, ahogy csinálom.

— Nekem nincs ritmusérzékem! — vágta rá.

Itt megálltunk. Óvatosan mosolygott.

— Na, jó — kezdtem. — Ha egyszer horrorregény helyett mégis csak megírom a történetünket, ezt szóról szóra bele fogom írni: Dani azt mondta, nincs ritmusérzéke. Az operettszínház művészeti igazgatója is lehetnél, és az is tehetségpocsékolás volna.

Elgondolkozott egy pár pillanatra.

— Évi — vigyorodott el –, más fél évnyi szundikálás után kába és hányik, te… olyan, mintha csak tegnap lett volna, hogy sütiztünk.

— Nekem tényleg olyan. De neked nagyon hosszú időre magányba kellett zárkóznod.

— Munkába — javított ki. — Ferenc atyával nekikezdtünk egy hajléktalan szálló üzemeltetésének.

— Most komoly?! Mindig is ilyesmiről álmodozott! Akkor most sok a dolga.

— Minden nap itt van veled.

— Jaj, és a fiúk? Barna? Gábor? Minden rendben velük? 

— Sok időt töltenek ők is a szállóval, amúgy meg állandóan nálad lógtak. Gábor minden reggel és este megmossa a fogad — vigyorgott Dani.

— De cuki!

— Be is tömte még amit kellett, csináltunk egy ilyen altatásos fogászkodást a szádban. 

— Akkor most nekem sincs rossz fogam végre? — lelkesedtem, de Dani hörgött nyekeregve, vagy nyekergett hörögve.

— Mi van? 

— Aztán megint megcsúsztam a laryngoscoppal… — húzta a száját — és kitörött a tömés a…

— Áh, a jobb hetesemből — fejeztem be a mondatot. — Fájni fog ez, Dani? Megint bedagad?!

— Nyugi, nem… már ki van kezelve! Csak a tömést kell visszatenni, semmi fájdalmas! — hadarta gyorsan, mint aki a bizonyítványát magyarázza.

— Jaj, Dani, másnak is csapkodod a fogait, vagy csak az enyémet?

— Bocsiii… ne haragudj! — mosolygott kínosan. — Szóval te eggyé válsz az emberek szívével. Mint egy tangó, ha közel érsz az izomhoz. Feszes a kéztőd, sziklaszilárd a csuklód, de az ujjperceid úgy követik a szív mechanikáját, mint jó táncosnő a párjáét.

— De te tudsz táncolni!

Rázta a fejét.

— Én csak a saját dalomra tudok, és ha én vezethetek. Követni nem…

— Szóval meg akarod állítani a szívem… — vágtam közbe.

— Ahogy minden halandó sebész tenné — felnevetett. — Kiscsibe! Mozgó szív közelébe más mellkassebész nem megy rajtad kívül, én meg csak a hashoz értek.

— Úristen, szóval megöltök. Mint Júlia, amikor Lőrinc baráttól megkapja a tetszhalál fioláját. NAGYON FÉLEK — rezeltem be, és a keringésemre kötött monitor ugrálni, csipogni, villogni kezdett.

Dani felállt, és lenémította.

— Cccsss… Látod, hogy tangózik a szíved?! Hogyan tudnám követni?!

— Úristen! András mit szól Lőrinc barát szerepéhez?

— Már túl vagyunk mindenen, Évi…

— Áhh, jaj, Dani! Rettenetesen sajnálom, de én mondtam előre, hogy vesztett ügy vagyok.

— Na, jó, mikor maradtál le arról, hogy nagy eséllyel ez a legutolsó műtét?

— Persze, kivágod a szívemet! Ilyet még Rómeó sem tett Júliával.

— Oké, hagyjuk Shakespeare-t…

— Ahhh, Dani! Ha elénekled nekem a “Lehetsz királyt”, a Júliád leszek.

— Ööö… tudom, hogy utálsz olvasni, de az ugye megvan,  hogy Júlia meghalt?! De lehetnél az Évám. Legyél az Évám! — harapott az ajkába.

— Ahh, jó… — kibújtam a karjából, és felálltam. Nem bírtak el a lábaim, így visszahuppantam az ágyra.

— Hé! Óvatosan, csibelány!

— Jó, akkor, most ugye, nem kérted meg a kezem… mert Dani, özvegy csak nem akarsz lenni fél évnyi absztinencia után?!

És akkor egyszer csak énekelni kezdett. Nem a “Lehetsz király”-t, hanem a “Szívből szeretni híven”-t.

“Szívbõl szeretni híven! Nincs szebb, égni e tűzben! Együtt repülni fel, hogy lelkünk kevésbé féljen!
Szívbõl szeretni annyi, érte mindent föladni! És szállni, fent sólyomszárnyon szállni, áldást találni!
Égig emeld a szíved! Száguldj, szerelmünk hirdesd! És így nyer értelmet végleg álom, boldogság, élet!
Szívbõl szeretni mámor, elvész közel s a távol! És érezd, a szíved lángol, eltûnt a múlt a mából.”

— Úristen, jesszus-basszus, Dani! Te miért nem vagy színpadon?! 

— A műtő is az. Mindannyian szerepeket játszunk! Most például úgy néz ki, Shakespeare-t fogunk játszani — vigyorgott.

— Blabla, Dani! Meghalok, ha énekelsz! Kinyúvadok a hangodtól, egyszerűen lehidalok! Megölsz vele, érted?!

Mosolygott.

— Pont hogy életben akarlak vele tartani — nevetett. — Erre meghalsz tőlem, gyönyörűszép szívem — mosolygott. — És te? Te hol hagytad el a balettcipőidet?

— Nem voltam elég jó. Elég vékony. Rossz lábak, csapnivaló csípő, nulla spiritusz. 

— De szeretted — vágott közbe. — Az mindennél többet számít.

— Ühüm. Műteni nem szeretek.

Elnevette magát:

— Dehogyis nem! Nem dolgoznál az SB-n, ha nem szeretnél.

— Nincs más, amiben jó vagyok. Egy értéktelen papírmasé vagyok a sebészet nélkül, te Budapest lelke vagy.

— Áh, mi csak próbálkozunk. Te vérbeli tehetség vagy. De hát mondjuk, az lenne a csoda, ha nem lennél az; egy kórházigazgató apával és egy belgyógyász báttyal.

— Hm. Anyám orosz balerina volt, szóval talán inkább se ez, se az sem megy… 

Dani kerek szemmel bólogatott, szóval valaki már mesélt neki a Hókirálynőről, az anyámról. Aztán bevillant, hogy fél év nagy idő, tuti, hogy mindent elmeséltek neki, miközben az ágyam szélén ültek.

Újra próbálkoztam felállni, ezennel úgy is maradtam. Dani nagyon gyorsan felállt, és átfogott, megtartott a csípőmnél.

— Mi mindent mondtak el rólam a többiek?! 

— Amire csak kíváncsi voltam — mosolygott.

— És mi mindent akartál tudni? — rémültem meg.

— Ne félj! — nevetett. — Mitől félsz? Mi az, amit nem tudhatok?

Nyeltem egyet. Jobb lett volna, ha a barátaim sosem találkoznak vele. Ha ott halok meg a csipkebokor alján.

— Csak… fura mindenből kimaradni. Olyan, mintha visszamentünk volna az időben. Lyukas a fogam, a kis lámpádat kinyírtam, az, hogy megint kórházi hálóingben vagyok…

Együttérzéssel az arcán mosolygott:

— Visszamennék veled oda is, amikor feldagadt a pofid, a fogad meg fájt, és fogni kellett a kezed, úgy féltél. És még régebbre is. Azt gondoltam, Zsolti vigyáz rád. Olyanok voltatok, mint Barbie és Ken.

— Ühüm. Zsolti is pont ezt hitte, sosem jött rá, hogy csak ő Ken, én sosem leszek Barbie. — Dani bólogatott, és én is: — Zsoltinak húsz év sem volt elég ehhez, szerintem te húsz perc alatt rájöttél, hogy antibarbibaba vagyok.

— Hát, lehet, hogy a Barbie-k tűfóbiásak?! Ki tudja — vigyorgott. — Különleges vagy, Évi. A legkülönlegesebb, akit eddig ismertem. Roppant törékeny vagy és egyszerre orkánként zúgsz. Engem még sosem változtatott meg senki így. 

— Ugye nem vihetsz ki? — vágtam közbe sóhajtva. Nagyon vágytam Danira.

— Ricsi megölne engem, ha megint rosszul lennél kint.

— Dani, de utolsó műtét?

— Utolsó!

— Egy feltétellel… nincs több kábszer!

— Évi — sóhajtott. — Úgy fog fájni, hogy gondolkozás nélkül kiveted magad az ablakon. Ez nem egy fogfájás, ami sokszor már tényleg nagyon borzalmas, kibírhatatlanná tud fajulni, de nem lehet összehasonlítási, kicsim, ekkora csontsebhez, mint amit én fúrok benned. Muszáj a kábító.

— Nem akarom, akkor! Nem lehet az életünk ennyi… te orvos, én a rákos beteged, és még randizni sem vihetsz el. 

— Na! Gábor betömheti a fogad?

— Jaj!

— Utolsó tömés, utolsó műtét, kiscsibe!

— Akkor lesz utolsó kívánság is! Az Ricsi törvényei felett áll.

— Mit akarsz? — nevetett.

— Vigyél el végre moziba.

— Fogorvos, nőgyógyász, műtét. Ebben a sorrendben. Így áll az alku?

— Csak ha horrort nézünk!
Felszisszent.

— Jaj! Csak ha fogod közben a kezem — válaszolta.

Kinevettem.

Vélemény, hozzászólás?