Eve (32.)
Úgy szeretkeztünk, mintha porcelánbaba volnék, ami bármikor szilánkjaira törhet. Alig ért hozzám, és fél percenként kérdezte meg, nem fáj-e itt, ott, amott, de leginkább mindenütt. Dani testére alig ismertem rá, húsz kiló a minimum, amennyivel kevesebb lett. Pedig minden olyan volt, mint rég, mintha két napja mentünk volna templomba imádkozni, hogy sikerüljön a műtétem. Persze nem hogy az sem, még az ima se jött össze, és ez annyira jellemző. Isten gyűlöl, és ezzel nem lehet, mit tenni.
Szeretkezés után úgy feküdtem a mellkasán, mintha utoljára két napja tettük volna ugyanezt. Ám mindig fel, rá-rá kellett néznem, hogy biztos, ő-e az, aki már messze nem százhúsz kiló.
— Mondd, hogy jártál Gáborhoz, míg Csodaországban sétálgattam! — fordultam felé.
Dani vicsorogni kezdett, úgy mutatva a fogait, és közben beszélt:
— Igen, Alice Csodaországban, Gábor az összeset megcsinálta, nem maradt rossz.
— Szuper! Csak arra próbálok rájönni, miért fogytál le.
Mosolygott.
— Szóval már nem is tetszem?!
— Szeretlek! — bújtam közel az arcához.
Néhány pillanatra a szememet nézte, aztán megcsókolt.
— Attól féltem, hogy Szibériáig menekülsz majd előlem — mondta, miután fölém hajolt. Meztelen nyakában meglengett az arany kereszt, ahogy helyet cseréltünk; én lent, ő fent.
— Szétszedett mellkassal?
Elmosolyodott.
— Nem, még előtte. Amikor megtaláltad a szót, amit kerestél.
— A szó, amit kerestem: bilincs láncokkal.
— Hm — oldalra fordult, és összevonta a szemöldökét. — Én vernélek láncra, és csatolnék rád bilincset?!
— Próbálsz az életben tartani, pedig meg fogok halni. Ellepte a rák a csont-, nyirok-, és keringési rendszeremet. Serosus hártyákba markol, Dani, a szívburkom lesz a következő. In situ sarcoma a nyelvem hegyén is ott lehet már, ugyanúgy a szívem közepén. A mellkasom kiszáradt meder. Minden, ami voltam, felette a rák.
Dani fürkészőn nézte az ajkam, ahogy beszéltem. Feje a tenyerén támaszkodott.
— Minden, ami vagy, ami leszel, az az én kezemben van — köhintett, majd felkönyökölt. –Titán sem kellett, bámulatos sebességgel osztódnak a sejtjeid, gyönyörűen gyógyulsz, semmi szekunder artefakt, erős szövetfejlődés, sejtszintű gyulladás nélkül. Évi… a legtisztább hegyi tó vagy, deformáció nélküli tükör.
— Ó.
Mosolygott.
— Szeretek a sebészed lenni — mondta.
— Jó, de én ezt akkor sem szeretem — duzzogtam.
— Meggyógyulsz! — suttogta. — Na, szóval!
Felült, közel csúszott, és ujjaival az enyémek közé nyúlt.
— Elmegyünk moziba?
— Hát…
— Mást szeretnél csinálni? Barna mondta, hogy olvasni utálsz, de a filmeket annál jobban szereted.
— Igen, csak aggódom, hogy nem eszel. Menjünk inkább kajálni!
Dani felnevetett.
— Ha majd egyszer regényt írsz rólunk, ezt kérlek, ugyanezekkel a szavakkal írd: “Menjünk inkább kajálni!” — vigyorgott. — Sosem gondoltam volna, hogy ezt a te szádból hallom majd!
— Igaz! — nevettem én is. — Ugye elmondanád, ha valami bajod lenne, Dani? — tört rám újra az aggodalom. Úgy vigyorgott, mint egy rajzfilmfigura:
— Neeem! Viccelsz, kiscsibe?! Perforált appendicitis-szel is megműtenélek.
— Ugye nincs vakbélgyulladásod?
Megrémültem, és rámásztam, hogy a hátára guruljon, majd benyomtam volna a McBourney pontot, ami a féregnyúlvány feletti pont a medencecsont csípőtaréja alatt. De nem tettem, mert ott volt egy halvány, hosszanti heg. Már kivették neki.
— Tizenhat voltam, amikor kivették — mondta.
— Ja, én is pont annyi — bukott ki belőlem, mikor Dani végighúzta az ő ujját az én vakbélműtét-hegemen.
— Semmi bajom, Évi, menjünk kajálni!
— Hova menjünk? — indította be a kocsit. — Mit szeretnél enni? — kérdezte.
Hatalmasat sóhajtottam. Enni épp úgy utáltam, mint olvasni.
— Te mit?
De Dani mindkettőt imádta. Sőt! Dani mindent imádott: enni, olvasni, énekelni, táncolni, zenélni, imádkozni, segíteni, gyógyítani, műteni. Élni. Dani egy szent, egy arkangyal.
Az ajkába harapott, szeme fel, egy gondolatbéli tálcára fókuszált, hümmögve vigyorgott:
— Sütit.
— Imádnivaló vagy, Dani! — bukott ki belőlem, mire ajka csücsörbe húzódott.
— Nagy és félelmetes sebész vagyok!
— Annyira nem is! — nevettem.
— Nagyon örülök, ha így érzed, számomra felfoghatatlan mindig, ahogy Gábortól reszketsz. Pedig hogy szeretitek egymást! Szóval tőlem nem is félsz?
Közben elindultunk, szeltük Pest derékszögekben egymást keresztező utcáit.
— Attól tartok, nem! — vigyorogtam.
Újra a “nem tetszik, amit mondasz csücsör, morgó hümmögéssel”. Jobb kezéből ballal veszi át a kormányt, hogy a jobbal elővegyen egy cigit, miközben rallizunk a Csokizó felé.
— Vezessek? — kérdeztem, de felém nyújtotta a cigit, amit kioperált a dobozból.
— Mi? Nem, dehogy! Gyújts rá!
Elvettem a cigit, és furán méregettem azt is, meg Danit is.
— Cigizzek? Nem veszélyes ez most?
— Az veszélyesebb lenne, ha vezetnél — nevetett. — Állítom, a balesetink beteganyagának kilencvenkilenc egész kilenc százalékát te gyártod az autóddal.
— Motorozni láttál már? — kérdeztem, aztán rágyújtottam, de Daninak adtam a szálat.
— Ühüüümmm… azóta imádkozom délben is.
— Haha.
Rám vigyorgott.
— Mociban tényleg jobb vagy — ismerte el. — Amúgy nem a cigin múlik, te letiltod a betegeidet róla?
— Én le. Dávid szerint mindig minden mindenen múlik. Kreacionizmus. Ha nem veszem be a C-vitamint, elvérzek.
Felnevetett.
— Jó, most nem pont én, mert én más miatt vérzek el. Apropó, hogy a fenében uraltad a vérzésem?
— Sehogy… belementél DIC-be. Meghaltál.
— Sejtettem, amikor Gábor kérdezte…
— Ühm. De ne aggódj, én mindig a pótlással kezdem, ezért élsz még.
— Dani, pont hogy a lízissel kell kezdeni, tele lehetek vérrögökkel…
— Te?! Ugyan már, kékvér királylány! Amikor benned vérrög lesz, akkor leszek én anorexiás pölö.
— Jó, ezzel most ne viccelj, aggódom a fogyásod miatt!
Leállította az autót, és elkomolyodott.
— Szeretlek — mondta, aztán olyan keservesen nézett rám, mint amikor a kórház igazgató betiltotta a karácsonyi díszítést a költségvetés miatt.
Mosolyogtam.
— Ha leszoksz a cigiről, én is leszokok — mondta.
— Komoly?! — döbbentem meg. Dani cigi nélkül olyan, mint süti nélkül.
— Hát persze. Nem az a lényeg, hogy én mit hiszek, a te gondolataiddal kell békét kötnünk. Látod… most már látnod kell, hogy a fogászat nem egy horror, sőt, jó fogorvoshoz menni, mert elmúlik a fájdalom. Tudom, Évi, azt is, hogy valaki annyira bántott a múltban, hogy egyszerűen leállt a hormonrendszered, megszűntél nőnek lenni, és bárcsak visszamehetnék veled oda, ahol ez történt, és megvédhetnélek.
Elővett egy cigit, és rám nézett.
— Na, leszokunk? — vigyorogva tekertem a fejem. Rágyújtottunk, ő pedig folytatta.
— És ez most, ahogy ráismertél magadban a sarcomára, ugyanolyan tévesen csinálod. Ugyanúgy magadat hibáztatod. Nem a nikotintól alakul ki, nem a C-vitamin hiánytól. A katolicizmus önostorzó részét kicsit át kell értelmezni. Van egy olyan érzésem, hogy ez a te Dávidod sem a lényegét érzi benne. Mert mi is a lényeg?
Azt hittem, költői lesz a kérdés, de tőlem várta a választ.
— Ömmm, a fegyelem?
— Egek, dehogy — suttogta. — Szeresd azt, akinek a legnagyobb szüksége van rá. Akit nem szeret senki, aki nem szerethető. Segíteni annak, akinek senki sem segít. Megvédeni azt, akit mindenki bánt. Szeretni.
— Dani, te nem vagy valóságos. Nem lehetsz az!
Beleszívott a cigibe, és mosolyogva fújta ki a füstöt.
— Pont ezt érzem én is teirántad.
— Ugye meggyógyítasz?! — suttogtam.
— Hogy is szoktad te mondani? “Hogy a viharba ne gyógyítanálak meg!”
A Csokizó megint csak olyan furcsa volt, mint mindig: rémüres. Dani pénze még mindig érintetlenül hevert a pulton, pedig a sütik frissek voltak. Mint mindig.
Dani rám nézett, és oldalba lökött:
— Régi szép emlékek, mi?! — vigyorgott.
— Jaj — fintorodtam el, ahogy visszarémlett a fogfájás és az ájulás. A nyomozóról nem is beszélve.
— Soha többet nem bírok citromos sütit enni — kontrázott rá Dani. — Hogy fájt a fogam tőle, ajj. Brrr!
— Akkor? — mosolyogtam rá. — Melyiket választod?
— Hát, minden mást! — nevetett, és tényleg minden színből és alakból tett a tányérjára.
— Dani?
— Hova szeretnél ülni? — kérdezett közbe.
Elindultam a szokásos asztalhoz, ahol ülni szoktunk, a pulthoz legközelebbihez.
— Dani?
— Melyiket kéred? — kérdezett már megint közbe.
— Hm. Mindegy. Ne sokat!
És utána már nem akartam kérdezgetni. Az első falat után még mindig bennem volt, hogy esetleg megfájdulnak a fogai, de szerencsére semmi ilyesmi nem történt.
— Mit akartál kérdezni?
— Mi van ezzel a hellyel?
Dani rágott, aztán körbenézett.
— Ja, nem mindig ilyen kihalt! Csak mostanában akadozik a kiszolgálás. Egyél!
— Én még nem láttam itt mást rajtunk kívül.
Mosolygott. És abban a pillanatban valami nagyon furcsát éreztem: mintha egy pillanatra átfújta volna a testem, a csontjaim velejét a mínusz húsz.
— Ááá…
Dani állkapcsa ledermedt.
— A fogad, ugye? Az a hatos, amit Gábor már nagyon be szeretne tömni. Megfájdult?
— Nem, szerintem már minden fogam gyökérkezelt — nyögtem. — Ez a… a valami átment rajtam.
Dani letette a villáját, és maga felé húzta a kezem, hüvelykujja a pulzusomat vizsgálta.
— Átment rajtad?
— Hideg. Fájt, olyan hideg volt.
— Na, de hol fájt? Hol? — másik kezével a homlokomat érintette.
— Mindenhol. Átszűrt, átszitált. Áú, megint! Mi ez, Dani?
— Hol érzed?
— Dani! Azt érzem, hogy eltűnök.