Háló

Megtekintve: 82 alkalommal

Eve (32.)

Úgy szeretkeztünk, mintha porcelánbaba volnék, ami bármikor szilánkjaira törhet. Alig ért hozzám, és fél percenként kérdezte meg, nem fáj-e itt, ott, amott, de leginkább mindenütt. Dani testére alig ismertem rá, húsz kiló a minimum, amennyivel kevesebb lett. Pedig minden olyan volt, mint rég, mintha két napja mentünk volna templomba imádkozni, hogy sikerüljön a műtétem. Persze nem hogy az sem, még az ima se jött össze, és ez annyira jellemző. Isten gyűlöl, és ezzel nem lehet, mit tenni.

Szeretkezés után úgy feküdtem a mellkasán, mintha utoljára két napja tettük volna ugyanezt. Ám mindig fel, rá-rá kellett néznem, hogy biztos, ő-e az, aki már messze nem százhúsz kiló.

— Mondd, hogy jártál Gáborhoz, míg Csodaországban sétálgattam! — fordultam felé.

Dani vicsorogni kezdett, úgy mutatva a fogait, és közben beszélt:

— Igen, Alice Csodaországban, Gábor az összeset megcsinálta, nem maradt rossz.

— Szuper! Csak arra próbálok rájönni, miért fogytál le.

Mosolygott.

— Szóval már nem is tetszem?!

— Szeretlek! — bújtam közel az arcához.

Néhány pillanatra a szememet nézte, aztán megcsókolt.

— Attól féltem, hogy Szibériáig menekülsz majd előlem — mondta, miután fölém hajolt. Meztelen nyakában meglengett az arany kereszt, ahogy helyet cseréltünk; én lent, ő fent.

— Szétszedett mellkassal?

Elmosolyodott.

— Nem, még előtte. Amikor megtaláltad a szót, amit kerestél.

— A szó, amit kerestem: bilincs láncokkal.

— Hm — oldalra fordult, és összevonta a szemöldökét. — Én vernélek láncra, és csatolnék rád bilincset?!

— Próbálsz az életben tartani, pedig meg fogok halni. Ellepte a rák a csont-, nyirok-, és keringési rendszeremet. Serosus hártyákba markol, Dani, a szívburkom lesz a következő. In situ sarcoma a nyelvem hegyén is ott lehet már, ugyanúgy a szívem közepén. A mellkasom kiszáradt meder. Minden, ami voltam, felette a rák.

Dani fürkészőn nézte az ajkam, ahogy beszéltem. Feje a tenyerén támaszkodott.

— Minden, ami vagy, ami leszel, az az én kezemben van — köhintett, majd felkönyökölt. –Titán sem kellett, bámulatos sebességgel osztódnak a sejtjeid, gyönyörűen gyógyulsz, semmi szekunder artefakt, erős szövetfejlődés, sejtszintű gyulladás nélkül. Évi… a legtisztább hegyi tó vagy, deformáció nélküli tükör. 

— Ó.

Mosolygott.

— Szeretek a sebészed lenni — mondta.

— Jó, de én ezt akkor sem szeretem — duzzogtam.

— Meggyógyulsz! — suttogta. — Na, szóval! 

Felült, közel csúszott, és ujjaival az enyémek közé nyúlt.

— Elmegyünk moziba?

— Hát…

— Mást szeretnél csinálni? Barna mondta, hogy olvasni utálsz, de a filmeket annál jobban szereted.

— Igen, csak aggódom, hogy nem eszel. Menjünk inkább kajálni!

Dani felnevetett.

— Ha majd egyszer regényt írsz rólunk, ezt kérlek, ugyanezekkel a szavakkal írd: “Menjünk inkább kajálni!” — vigyorgott. — Sosem gondoltam volna, hogy ezt a te szádból hallom majd!

— Igaz! — nevettem én is. — Ugye elmondanád, ha valami bajod lenne, Dani? — tört rám újra az aggodalom. Úgy vigyorgott, mint egy rajzfilmfigura:

— Neeem! Viccelsz, kiscsibe?! Perforált appendicitis-szel is megműtenélek.

— Ugye nincs vakbélgyulladásod?

Megrémültem, és rámásztam, hogy a hátára guruljon, majd benyomtam volna a McBourney pontot, ami a féregnyúlvány feletti pont a medencecsont csípőtaréja alatt. De nem tettem, mert ott volt egy halvány, hosszanti heg. Már kivették neki.

— Tizenhat voltam, amikor kivették — mondta.

— Ja, én is pont annyi — bukott ki belőlem, mikor Dani végighúzta az ő ujját az én vakbélműtét-hegemen.

— Semmi bajom, Évi, menjünk kajálni!

— Hova menjünk? — indította be a kocsit. — Mit szeretnél enni? — kérdezte.

Hatalmasat sóhajtottam. Enni épp úgy utáltam, mint olvasni.

— Te mit?

De Dani mindkettőt imádta. Sőt! Dani mindent imádott: enni, olvasni, énekelni, táncolni, zenélni, imádkozni, segíteni, gyógyítani, műteni. Élni. Dani egy szent, egy arkangyal.

Az ajkába harapott, szeme fel, egy gondolatbéli tálcára fókuszált, hümmögve vigyorgott:

— Sütit.

— Imádnivaló vagy, Dani! — bukott ki belőlem, mire ajka csücsörbe húzódott.

— Nagy és félelmetes sebész vagyok! 

— Annyira nem is! — nevettem.

— Nagyon örülök, ha így érzed, számomra felfoghatatlan mindig, ahogy Gábortól reszketsz. Pedig hogy szeretitek egymást! Szóval tőlem nem is félsz?

Közben elindultunk, szeltük Pest derékszögekben egymást keresztező utcáit.

— Attól tartok, nem! — vigyorogtam.

Újra a “nem tetszik, amit mondasz csücsör, morgó hümmögéssel”. Jobb kezéből ballal veszi át a kormányt, hogy a jobbal elővegyen egy cigit, miközben rallizunk a Csokizó felé.

— Vezessek? — kérdeztem, de felém nyújtotta a cigit, amit kioperált a dobozból.

— Mi? Nem, dehogy! Gyújts rá!

Elvettem a cigit, és furán méregettem azt is, meg Danit is.

— Cigizzek? Nem veszélyes ez most?

— Az veszélyesebb lenne, ha vezetnél — nevetett. — Állítom, a balesetink beteganyagának kilencvenkilenc egész kilenc százalékát te gyártod az autóddal.

— Motorozni láttál már? — kérdeztem, aztán rágyújtottam, de Daninak adtam a szálat.

— Ühüüümmm… azóta imádkozom délben is.

— Haha.

Rám vigyorgott.

— Mociban tényleg jobb vagy — ismerte el. — Amúgy nem a cigin múlik, te letiltod a betegeidet róla?

— Én le. Dávid szerint mindig minden mindenen múlik. Kreacionizmus. Ha nem veszem be a C-vitamint, elvérzek.

Felnevetett.

— Jó, most nem pont én, mert én más miatt vérzek el. Apropó, hogy a fenében uraltad a vérzésem?

— Sehogy… belementél DIC-be. Meghaltál.

— Sejtettem, amikor Gábor kérdezte…

— Ühm. De ne aggódj, én mindig a pótlással kezdem, ezért élsz még.

— Dani, pont hogy a lízissel kell kezdeni, tele lehetek vérrögökkel…

— Te?! Ugyan már, kékvér királylány! Amikor benned vérrög lesz, akkor leszek én anorexiás pölö.

— Jó, ezzel most ne viccelj, aggódom a fogyásod miatt!

Leállította az autót, és elkomolyodott.

— Szeretlek — mondta, aztán olyan keservesen nézett rám, mint amikor a kórház igazgató betiltotta a karácsonyi díszítést a költségvetés miatt.

Mosolyogtam.

— Ha leszoksz a cigiről, én is leszokok — mondta.

— Komoly?! — döbbentem meg. Dani cigi nélkül olyan, mint süti nélkül.

— Hát persze. Nem az a lényeg, hogy én mit hiszek, a te gondolataiddal kell békét kötnünk. Látod… most már látnod kell, hogy a fogászat nem egy horror, sőt, jó fogorvoshoz menni, mert elmúlik a fájdalom. Tudom, Évi, azt is, hogy valaki annyira bántott a múltban, hogy egyszerűen leállt a hormonrendszered, megszűntél nőnek lenni, és bárcsak visszamehetnék veled oda, ahol ez történt, és megvédhetnélek.

Elővett egy cigit, és rám nézett.

— Na, leszokunk? — vigyorogva tekertem a fejem. Rágyújtottunk, ő pedig folytatta.

— És ez most, ahogy ráismertél magadban a sarcomára, ugyanolyan tévesen csinálod. Ugyanúgy magadat hibáztatod. Nem a nikotintól alakul ki, nem a C-vitamin hiánytól. A katolicizmus önostorzó részét kicsit át kell értelmezni. Van egy olyan érzésem, hogy ez a te Dávidod sem a lényegét érzi benne. Mert mi is a lényeg?

Azt hittem, költői lesz a kérdés, de tőlem várta a választ.

— Ömmm, a fegyelem?

— Egek, dehogy — suttogta. — Szeresd azt, akinek a legnagyobb szüksége van rá. Akit nem szeret senki, aki nem szerethető. Segíteni annak, akinek senki sem segít. Megvédeni azt, akit mindenki bánt. Szeretni.

— Dani, te nem vagy valóságos. Nem lehetsz az! 

Beleszívott a cigibe, és mosolyogva fújta ki a füstöt.

— Pont ezt érzem én is teirántad.

— Ugye meggyógyítasz?! — suttogtam.

— Hogy is szoktad te mondani? “Hogy a viharba ne gyógyítanálak meg!” 

A Csokizó megint csak olyan furcsa volt, mint mindig: rémüres. Dani pénze még mindig érintetlenül hevert a pulton, pedig a sütik frissek voltak. Mint mindig.

Dani rám nézett, és oldalba lökött:

— Régi szép emlékek, mi?! — vigyorgott.

— Jaj — fintorodtam el, ahogy visszarémlett a fogfájás és az ájulás. A nyomozóról nem is beszélve.

— Soha többet nem bírok citromos sütit enni — kontrázott rá Dani. — Hogy fájt a fogam tőle, ajj. Brrr!

— Akkor? — mosolyogtam rá. — Melyiket választod?

— Hát, minden mást! — nevetett, és tényleg minden színből és alakból tett a tányérjára. 

— Dani?

— Hova szeretnél ülni? — kérdezett közbe.

Elindultam a szokásos asztalhoz, ahol ülni szoktunk, a pulthoz legközelebbihez.

— Dani?

— Melyiket kéred? — kérdezett már megint közbe.

— Hm. Mindegy. Ne sokat!

És utána már nem akartam kérdezgetni. Az első falat után még mindig bennem volt, hogy esetleg megfájdulnak a fogai, de szerencsére semmi ilyesmi nem történt.

— Mit akartál kérdezni?

— Mi van ezzel a hellyel?

Dani rágott, aztán körbenézett.

— Ja, nem mindig ilyen kihalt! Csak mostanában akadozik a kiszolgálás. Egyél! 

— Én még nem láttam itt mást rajtunk kívül.

Mosolygott. És abban a pillanatban valami nagyon furcsát éreztem: mintha egy pillanatra átfújta volna a testem, a csontjaim velejét a mínusz húsz.

— Ááá…

Dani állkapcsa ledermedt.

— A fogad, ugye? Az a hatos, amit Gábor már nagyon be szeretne tömni. Megfájdult?

— Nem, szerintem már minden fogam gyökérkezelt — nyögtem. — Ez a… a valami átment rajtam.

Dani letette a villáját, és maga felé húzta a kezem, hüvelykujja a pulzusomat vizsgálta.

— Átment rajtad?

— Hideg. Fájt, olyan hideg volt.

— Na, de hol fájt? Hol? — másik kezével a homlokomat érintette.

— Mindenhol. Átszűrt, átszitált. Áú, megint! Mi ez, Dani?

— Hol érzed?

— Dani! Azt érzem, hogy eltűnök.

Vélemény, hozzászólás?