Eve (31.)
— Ugye tudod, hogy csak egy vesém van?
Már a műtőben voltunk. És már beletörődtem, hogy ez tényleg meg fog velem történni. Tényleg rák van a szegycsontomban, és tényleg lesz egy gyenge próbálkozás arra, hogy kivegyék. Hogy Dani kifúrja onnan. Már tudtam, hogy nem fogok elmenekülni. Az asztalon feküdtem, és a könnyek megállíthatatlanul folytak az arcomon. Dani egy széken ült, közvetlenül mellettem, simogatta a kezem, az osztályos fehér köpeny volt rajta.
— Persze, hogy tudom — sóhajtotta. — Megtanultam a kartonod minden betűjét, de a drog nem volt benne.
— Sok minden nincs benne, Ádi elsikálta és kész.
— És Barna?
— Most ezt hogy érted?
— Mert tudod, ha Gábor nem ír be egy kezelést, szóval hogy plusz, mínusz egy fogtömés, az semmit nem befolyásol, de ha szedsz teszem azt triciklikus antidepresszánst, és Barna nem írja be, akkor meghalsz az altatástól.
— Nem szedek semmit, utálom a gyógyszereket. Utálom az orvosokat, a kezeléseket, a vizsgálatokat, az egész kórházat, meg egészségügyet, úgy ahogy van.
Mosolygott.
— Soha nem írt fel semmit?
— De, Lithiumot. Többször is, de sosem szedtem be.
— De hát miért? Barna jó orvos. Ő sem hallgat rád, ha nem tudom… vesemedence gyulladása van, hogy mit kell beszedni?
— Barna jó orvos, én vagyok rossz beteg.
Felnevetett.
— Nálad a pont!
Mosolyogtam, imádtam, ha nevetett, még az sem zavart, ha rajtam. Közben megérintette az arcom, ujjával simogatta.
— Akkor kezdem, amikor mondod — mondta végül. — Amikor készen állsz, kiscsibe.
— És ha nem lesz olyan? — kérdeztem.
— Szerintem lesz olyan — mosolygott továbbra is, arcát oldalra döntötte, és úgy nézte az enyém, mintha minden négyzetmiliméterét lefotózná óceánkék szemével. Ferenc atyának igaza volt: beleszerettem.
És akkor bejött Imi. Odalépett a CD- lejátszóhoz anélkül, hogy egyáltalán rám nézett volna, és benyomta, hogy: “Egyszer megjavulok én, jó leszek majd, visszatérek hozzád újra!”
Elképedve könyököltem fel:
— Na, nem! Nem és nem fogok meghalni Zámbó Jimmyre!
Imi vigyorogva fordult meg:
— Na, jó! És mire szeretnél meghalni?
— Mmm… mmmetallicára!
Dani hátrafordult Imi felé. Összehümmögtek.
— Mondtam, hogy ismerem minden gondolatát — mondta neki Imi.
— Okééé — vigyorgott rá Dani.
Aztán bejött Erika, a hatvanas főműtősnő fekete, metallicás pólóban, és magával hurcolt egy akusztikus gitárt.
— Mi a szar…
Dani kezébe nyomta, én felültem. A mellemre szorítottam a kék lepedőt. Aztán bejött Anaszti, a műtőssegéd, ugyanúgy fekete, metallicás pólóban. És még András segédje, plusz egy segédápoló. Mindenki egyen Metallicában. Danira néztem: némán vigyorogva gombolta ki fehér köpenyét, naná, hogy ő is Metallicában. Aztán elkezdte pengetni a gitárt, a Nothing else mathers dallamait. Megpusztultam a látványtól, aztán amikor énekelni kezdett, tényleg végem volt. Dani egy basszus hangú szupersztár. Úristen!
A refrénnél már nem csak csorogtak a könnyeim, rázott a bőgés. Mindannyian énekeltek. Amikor Dani elpengette a záróakkordokat, csend lett. Ahogy letette a gitárt, a padlón minden érintkezési pont zengett, aztán ismét néma csend lett. Dani felegyenesedett, az ember azt hinné, menten beveri a fejét az operációs lámpába, de aztán mégsem. Rám nézett, alig mosolygott, mellém lépett, és átölelt.
— Szeretlek — suttogtam.
Elengedett, és mellém támaszkodott. A szememet nézte:
— Én is, Évi. Szeretlek téged — válaszolta.
Dani az élet, minden lélegzetem oka, benne a legmélyebb hitem, felparázsló reménységem, hogy a halál mezsgyéje után élhetek még vele.
— Úristen, nagyon gyönyörű volt! Ez hihetetlen… Köszönöm — bőgtem továbbra is. Néhány pillanatig még simogatott, aztán megcsókolt.
— Csókolj még, és sose műts meg! — suttogta ajkam, miután az övé eltávolodott.
Azonnal visszacsókolt, és még sokáig ölelt. Amikor elengedett, láttam, ahogy Erika Dani mögött áll, kezében a Dani XXXXL-es műtősköpenyével.
— Kész vagy? — suttogta Dani.
— Legyen — válaszoltam. — De… elénekelnéd még az “Elrejtettél a szívedben”-t?
— Hát persze!
Az ébredés aztán egyből ájulással kezdődött.
— Cs-cs-cs, bent van a morfin, mindjárt hat!
Imi hangja. Csak foltokat láttam.
De nem hatott. Sikítanom kellett, de akkora fájdalom tépte szét a mellkasom, hogy még a hangom is kilyukadt. Olyan érzés volt, mintha csak karjaim lennének, hosszú, fájdalmasan sajgó ujjakkal, és belül semmi.
— Jó, rányomok egy barbiturátot, álmodj még egy kicsit, királylány. — András hangja.
Arra ébredek, hogy valaki sikoltozik. Próbálok körülnézni, de most még foltokat sem látok, minden egynemű fekete, aztán iszonyatos fájdalom acél betétessel tipor szegycsonton. Élesen lüktet és hasogat, amikor rádöbbenek, hogy én sikítok.
Megint foltok, Erika hangja a fejem felett:
— Nem lehet tovább emelni, Dani, bele fog fulladni.
— Jó, hagyjuk ezt a szart, próbáljuk megint a Diazepamot.
— Azt is toltuk maximumon, muszáj lesz mégis az ópiát.
— András, mondj valamit! Nem áll le a tüdeje?
— De. De már lószart se ér semmi. Mit csináljunk?
— Évi mit csinálna? — Imi.
— Ketamin.
— Próbáljuk!
Sárga tűzcsóvák. Dobszó, lópaták. Dani kék szeme lángokban. Felülök. Ez a nagy műtő.
— Meghaltam! — ordítok.
Az üvegajtó előtt mozgolódást láttam, a legmagasabb lépett be. Dani.
— Édes kiscsibe! — futva jön. Az egész testemet az ölébe veszi.
— Dani, hova tűnt rólad húsz kiló???
— Évi, terjed a sarcoma, beszőtte a hashártyád, kiújult a sternumodon, metasztázis négy bordádon, és a bordaközti nyirokcsomók…
Elcsuklott a hangja. És ilyen csak akkor fordul elő, amikor a fogaival van gond.
— Mi? Hát csak pár napja fúrtad szét a mellkasom.
— Két hónapja volt, és folytatnunk kell. Ki kell fúrnom négy bordádból, ki kell metszeni az omentum majus-ból, plusz nyirokcsomók.
— Na, állj-állj-állj! Dani! — megszorítottam a kezeit. — Peritoneumra nem ad áttétet osteosarcoma.
Dani az ajkába harapott.
— Ez igazából mindegy. Úgyis megy szövettanra.
Rázni kezdtem a fejem.
— Ez két különböző rák. A primer meg megötszöröződött?! Dani… hagyj, csak hagyj meghalni.
Könny szökött királykék íriszére.
— Dehogy! Iszonyúan fájna a halál, ezt nem engedhetem.
— Dani… meg fogok halni. Kérlek, hidd ezt el nekem!
Ő is rázza a fejét. Félni kezdek. Dani a gyorsuló paraméteremre pillant a monitoron.
— Tudom, hogy ez most nagyon hirtelen jött, hiszen nem is voltál magadnál, de nincs időnk több, nagyon agresszív.
Bömbölni kezdek.
— Nem akarom ezt! Nem fogom kibírni a fájdalmat!
— Csss, csss — Dani még inkább magához húz, arcát a hajamhoz nyomja. — Csillapítani fogjuk!
— Úgy, hogy két hónapra Csodaországba zársz?! — meredek rá.
— Gyorsan gyógyulsz, erős a szervezeted!
— A rák lesz erősebb, Dani.
— ÉN leszek erősebb! — dörrent végül. — Most hogy érzed magad? — enyhült, én pedig visszaemlékeztem arra, amikor megemelte a tonnás keresztet. Dani valóban erős…
— Nem fáj semmim. — bólintott. — És te? Te hogy vagy? Hogy fogytál így le?!
— És ezek után ezt még így megkérdezed, kicsi?
— Sajnálom, Dani, úgy sajnálom — sírtam el magam megint.
— Nagyon hiányzol — csuklott el a hangja. — De túl leszel rajta! Túl leszünk rajta! Meggyógyítalak.
Kiborultam. Zokogtam, mint aki légzés helyett is ezt teszi.
— Na, jó, ebből elég! — húzta ki magát. — Szóval semmi sem fáj?
— Azért sírok, mert nem akarok így élni, úgy sajnálom!
— Azért kérdeztem, mert akkor megszökünk innen.
Én ledöbbentem, ő pedig az asztalra fektetett. Óvatosan megvizsgált, végigtapintotta a testem a rosszindulatú tumorok felett.
— Jó — mondta. — Jól vagy. Stabil vagy. Igaz?
— Jól érzem magam — szipogtam bólintva.
Dani hátranézett a bemosakodóra, ahol a többiek tobzódtak, aztán elvigyorodott.
— Tudsz hátsó kijáratot, főorvos asszony?
— Hogy a viharba ne tudnék, doktor úr?!
— Akkor ott találkozunk két perc múlva.
— Várj! — felültem. — Tudok vajon sietni, ha két hónapig mozdulatlanul feküdtem?
— Van egy ötletem — bólogatott.
Pár perc múlva nagyon csúnyán néztem rá, ő pedig nagyon mosolygott.
— Fogászat, Dani? Inkább vigyél vissza, és kaszabolj fel.
Nyílt az ajtó, Barna és Gábor lépett ki, és borultak a nyomorékszék elé, amiben ültem, aztán rám vetették magukat úgy, hogy majdnem megfulladtam. Aztán egymás szavába vágva kérdezgettek. Nem értették, miért nem vagyunk épp a műtőben.
— Jaj, a fogad fáj! — nyögte be Barna.
— Nem, nem! — hördültem fel. Gábor sóhajtott.
— Dani, nem lehetne, hogy altatásban megcsináljam a fogait?
Dani a fejét rázta:
— Most nem fog beleférni.
— És akkor most mi van? — kérdezte Barna.
— Most elviszem Évit moziba — mosolygott rám. Nem értették.
Felálltam. Olyan érzés volt, mintha leszakadnának a lábaim. Megöleltem őket.
— Visszajövünk, nem megyünk világgá.
Pontosan ettől tartottak, így megkönnyebbülten szorítottak meg.
— De nem lesz baj? — kérdezte Gábor Danit. — Nem áll le megint a szíve?
— Ki kell vinnem innen, hogy vissza akarjon jönni.
— Egyetértek! — tapsolt egyet Barna. — Eresszétek ki a gőzt, azt muszáj néha!
Megint megöleltem őket, majd Danihoz fordultam.
— Nem kell a nyomiszék!
— Nem hát! Ezek erős balerinalábak! Ne szóljatok senkinek, hogy én raboltam el!
— Dani — szólt utánunk még Gábor. — Szólj, ha visszajöttetek!
— Biztos ne vigyelek? Nem esel el, kiscsibe? — kérdezte, miközben így is úgy fogott, hogy alig érte a talpam a talajt.
Az ajtóban aztán meghökkentem. Tízágra sütött a nap, fehér bárányfelhők úsztak az égen, csiviteltek a madarak, és virágot bontottak a kórháztér fái.
— Na, mi a baj? Mi? Évi? Rosszul vagy?
— Hát…
— Mondd már!
— Mikor lett tavasz?
Elmosolyodott, és átölelte a derekam.
— Nem bírom ki, hogy nem voltam veled. Mit csináltál két hónapig? — kérdeztem aggódva.
— El sem mozdultam mellőled.
— És… és… ez hogy nézett ki? Csak néztél, vagy énekeltél nekem?
Elmosolyodta magát:
— Olvastam neked.
— A Szerelem a kolera idejént?
— Igen! Honnan tudtad?
— Láttam az éjjeli szekrényeden.
— Ááá, hazudhattál volna, hogy hallottad, amit olvastam.
— Elmeséled, miről szól? Hogy te miért szereted olvasni?
— Majd el, de most futás! Ha a főnővér kiszagolja, hogy te nem vagy asztalon, én meg nem vagyok a bemosakodóban, abból botrány lesz — vigyorgott.