Eve (30.)
— Atyám, hát hol bujkál?
Dani rám vigyorgott, közel lépett hozzám, és kicsavarta hajamból a vizet, majd a sajátját borzolta meg. Ferenc atya a gyóntató székből kilépve kezdett felénk ballagni.
— Kis angyalkám, hát ekkora esőt, így elázni?! — mért végig az atya, amikor odaért, aztán Dani felé fordult. Szinte a plafonig kellett emelnie a fejét.
— Szépszó Dániel vagyok, nagyon örülök, hogy megismerhetem, atyám! — nyújtotta a kezét felé.
— Én is, fiam, én is! Sokat hallottam már rólad. Én Ferenc atya vagyok, Évike másodnagybátyja.
Dani rám nézett, de az atya válaszolt helyettem.
— Nem kis Évikétől, fiam, hosszú idő óta ministrálsz a Szentlélek Székesegyházban. Dolgozol az utcán és a nincstelenek melegkonyhájában.
— Ministrálsz?! — nevettem ki.
— Igen, atyám, úgy van. Rengetegen vannak az utcán, túl sokan…
Dani negligálta a kuncogásomat, az atya meg közbevágott:
— A bűn utcái, fiam. Imádkozom érted, ne okozzanak bajt neked. Veszélyes kint lenni ott, ahol a drogimádat felülkerekedik a Mindenhatóén.
— Lekötelez, Ferenc atya! Nagyon köszönöm.
Csak pislogtam ismét, hogy Dani híre még az én vén Ferenc atyámat is elérte.
Az atya aztán hozzám lépett, kezeibe zárta az enyémeket.
— Kis gyermekem, megnézetted-e azt a fogad, ami úgy fájt múltkor?
— Jaj, atyám, azóta már még egy is odalett.
— Csillagom, el kellene járnod oda folyamatosan, ahogy hívnak, mindig sok kínt okoztak neked a lyukas fogak.
— Jó.
Levörösödtem és sápadtam egyszerre.
— Az a sok könny és jajgatás! Mennyit borogattuk az arcocskádat hosszú éjjeleken! De hasztalan, csak zokogtál. Sok elromlott akkoriban, és féltél fogászatra menni. Ó, csak húztad, halasztottad, míg a fájdalom aztán valóban csillapíthatatlanná nem vált, milyen butaság volt, kicsim. Hogy fájhatott az a sok fogfúrás!
Most is van fájós?
Gyorsan tekertem a fejem, de az atya csak folytatta:
— Kicsim, hát a bokád?
— Az is túl van már egy-pár manőveren…
Az atya nem értette.
— Ugye megröntgeneztetted?
Danira mutattam.
— Egy-párszor ő tette vissza.
Ferenc atya összevonta a szemöldökét.
— Dani amúgy a balesetin orvos, amikor épp nem superman.
Az atya még mindig nem kapcsolt.
— Mi nem, lányom?
Legyintettem. Az atya Danira emelte tekintetét.
— Évi kollégája vagyok. Jó kezekben van a lány, atyám, vigyázok rá.
— Veled elmegy fogászatra?
Az atya ezt úgy kérdezte, mintha épp most találtak volna rá a világ nyolcadik csodájára.
— Atyám, hagyhatnánk a szájüregemet? Nagyon beéget!! — szóltam közbe, de Danit ez nem érdekelte.
— Pici vonakodás, bizonytalankodás, hangyányi nyafogás, de igen, Évike jó, szófogadó “kislány” — vigyorgott most ő rajtam. Grimaszoltam. Az atya végre vette a lapot.
— Na, jól van, na, jól van, angyalkám — nevette el magát az atya, és Danira nézett. — Fiam, mit saccolsz, hány éves vagyok? Nekem ti csak kicsiny gyermekek vagytok. Na-na! Csak bátran!
Nevettem én is:
— Úgyse találod ki!
— Hát, segítsenek… Mi az, hogy másodnagybácsi?
— Ferenc atya az anyám nagybátyja.
— Semmit nem tudok anyukádról, ő volt orosz?
— Hát, semmit? Majd én mesélek, fiam, csak előtte gyertek, szárítkozzatok meg!
— Atyám! — mordultam rá. — Igazán alkalmatlan most a múltat bolygatni! Ez most így senkit sem érdekel!
— Danit érdekli. És kicsim, nem tesz jót, ha bezárkózol. Abból is lehet mindenféle csúnya betegség.
— Ahh.
Néhány perccel később, a vénséges rekamién kuporogtunk Danival egymás mellett, egy-egy bögre teával. Az atya Dávid almáriuma előtt ült, aminek fakkjai tömve voltak gyógyizékkel. Sosem felejtem el a barna, keresztalakú tollat, amivel a tizenhetedik szülinapjára szóló meghívót írta. “Tornacipőben nem foglak beengedni!” — ez volt az utóirat. Az volt életem első bálja. Azzal kezdődött, hogy elájultam, és lövöldözéssel zárult. Hm.
Az atya lesújtva ült előttünk belefeledkezve a tea kevergetésébe, miután elmeséltük neki, mi történt a Szentlélek Székesegyház tornyával, miközben bent sikítoztam a bokám miatt.
— Atyám, és emlékszik, amikor a templomkert elnyelte a Volkswagen bogarát? És aztán nem sokkal ezt követően az egész templomot?
— Na, jó, angyalkám! Csak a szépre emlékezzünk! — tért vissza közénk.
Aztán bekérdezte ezt; de tényleg ezt:
— Gyermekeim, szóval egymásba szerettetek?
Ferenc atya kérdése durvábbat robbant, mint a Szentlélek Székesegyház keresztje. Dani rám nézett, én meg próbáltam menteni a helyzetet:
— Ferenc atya százegy éves!
Danit ez annyira meglepte, hogy valóban kizökkent.
— Hát, az nem lehet! Nagyon maximum hetvennyolcnak tűnik!
— Bizony, fiam, százegy. Hm. Nem volnék az, ha ez a kislány nem élesztett volna újra, amikor mégcsak… mennyi is voltál?
— Jaj, Atyám! Az nem úgy volt…
De Dani felé fordult és közbevágott:
— Ha te is a baleseti sebészeten vagy orvos, fiam, sokszor látsz szívinfarktust.
Dani folytatást várva bólintott.
— Évike tizenhét esztendős volt, amikor újraindította a ketyegőmet.
— Akkorát káromkodtam, hogy leállt tőle az atya szíve — vágtam most én közbe. — Annyi imát írt fel rá, hogy ebben az életben már nem morzsolom el.
— Na, mondjuk, ezt el tudom képzelni — vigyorgott Dani.
— Kicsikém, de már tudod, már megtanultad, hogy az elzáródott ér okozza. Nem az ördögtől való beszéd.
Danival összemosolyogtunk, végül ő szólalt meg.
— Már ismertelek akkor — megfogta a csuklómat, maga felé fordította. Ott volt a hosszanti heg, amit a fehér Volvo kulcsával vágtam, Dani meg mint az ügyeletes sebész, összeöltötte. Mutatóujját végig húzta rajta. Én az arcára néztem. Ujjam fekete hajába simult, az ő hege ott volt, a halántékán. — Vázával támadtál, ha valaki segíteni akart. Utáltad a kórházat, sosem gondoltam volna, hogy miután hozzám vágsz egy vázát, eszedbe jut olyasmi, hogy újraindítsd valaki szívét.
— Nem tudtam, mit csinálok. Csak azt tudtam, a szívnek dobognia kell, a tüdőnek levegőt kapnia. Azóta se tudok sokkal többet, hiába a rahedli szakvizsgám. Minden szervben Isten ujját keresem, aki megteremtette az embert, de csak halálba tiprás nyomaiba botlok. Önpusztítás, drog, alkohol. Az emberek, mint bábuk csattannak egymásnak autóikkal, haragukkal, önmaguknak a feldolgozhatatlan gyászokkal, a mérhetetlen űrrel és éhséggel. Mind ugyanolyanok vagyunk és mégis örökös idegenek. Persze, te más vagy. Nem a hibát keresed, azt tartod össze, ami ép és működik.
— Bőven van még ott csontvelő — vágott közbe Dani a mellkasomra utalva.
Aztán épp az atya is közbeszólt:
— Egymásba szerettetek, gyermekeim.
— Atyám, szeretnénk, ha imádkozna velünk — vágtam ismét gyorsan közbe, de meg is bántam egyből. Az atya lesápadt.
— Édes, drága jó Istenem! Akkor hát valami nagyon nagy baj van…
Összenéztünk Danival.
— Tudja, atyám, a Szentlélek Székesegyház! — mentette a helyzetet Dani. — Szeretnénk imádkozni azért, hogy az ég holnap kíméljen meg minket pusztító nyilaitól, és helyette áldja meg templomainkat és a műtőinket!
— Gyertek körém, kicsi gyermekeim! — kezdte Ferenc atya. Danit elnézve a “kicsi gyermekeimen” mosolyognom kellett –, csuháját félretűrte és úgy térdelt le a szőnyegre. Karjait felénk nyújtva hívott minket magához.
Mellétérdelve, amikor nyújtottam felé a kezem, elkapott, és a vállához húzott, ölelésébe zárt, majd Danit is ugyanígy.
De akkor az ég villáma mégis csak lesújtott. A nyakamba vágott, átrepesztette a kulcscsontom alagútját, majd egészen a közepébe talált a szegycsontomnak, oda vágott ostorával, ahol a sejtek születhettek volna bennem. Ezredmásodperc alatt szűnt meg körülöttem a fény.
Ott ébredtem, ahol dolgozom: a sebészeten. A műtő előkészítőben voltam, tök egyedül, tök pucéran, egy olyan színű lepedővel betakarva, mint Dani szeme: angyalkék. Rettenetesen fáztam, iszonyúan féltem, bőrön kívüli érzés volt azon a fémasztalon lenni, ahol az én betegeim szoktak. A pánik ezredmásodpercenként kúszott torkomból a gyomromba, felültem. Azon gondolkoztam, hogy ki kell mennem innen, segítséget kell kérnem, mert rosszul vagyok. Amint lábamat lelógattam az asztalról, András jött be, a hatvanas aneszteziológus szakorvos, akivel a műtétek kilencvenkilenc egész kilenc százalékát együtt csináltuk. Kicsit megnyugodtam, ő kicsit megijedt. Mielőtt szólt volna, a monitorra pillantott, aztán rám mosolygott, és leült mellém. Megsimította a karom, maga felé fordította, aztán beszélni kezdett.
— Ne félj! Az én kezemben leszel odaát. Csak álmodj, bátran! Hercegekről, tavaszi kertekről, bárányfelhőkről. Most nem kell bemetszéseken, elkötéseken agyalnod. Nem dolgod tamponálni, kivágni, bezárni…
— Inkább ezt csinálnám — szóltam közbe.
András kedvesen hümmögött, és nem tudom, hogy és mikor, de már csak azt vettem észre, hogy a fecskendőt kifele húzza a könyökhajlatomba rögzített branülből. A cucc egyből beütött, lelazultam azonnal. Mosolygott.
— Hm, jobb már?
— Kezd, igen. A drog biztos, hogy Istentől való. Voltam heroin függő kábé egy évig, nem tudom, ezt most minek mondtam el.
— Jobb lett volna, ha nem tudok róla. Nem szabadott volna kapnod, esetleg nem fentanyl-t. Nagyon basszus. A fogaddal mi van? Dani mondta, hogy bedagadtál, fájt kegyetlenül, azt most rendbe tette a fogász?
— Aha. Elkezdte kezelni és már nem fáj.
— Nem szeretjük a gyulladást, de nem vagy lázas, szóval nem lesz baj. Csak gondolom, megint nem ettél semmit. Azt sem szeretjük!
— Nem, nem bírtam enni.
— Fasza. Egy cseppet megvizsgállak, jó? Szív, tüdő, vérnyomás, csak a szokásos, és bele pillantok a szádba, garat, mandulák, fogacskák. Csak ami rutin. A véred már visszajött, a karbamid szinted az egekben, az étkezési zavart nem tagadhatod le, de ezt most haggyuk. Most…
— András, nagyon félek! — vágtam közbe.
— Pedig nem adok több nyugtatót — mosolygott, aztán átölelt. — Gyere, bújj ide! Vigyázok rád. Visszahozlak!
Miután András megnézett, egész jól lehiggadtam. Már épp tolt volna át a műtőbe, amikor betoppant Dani.
— Hogy vagy? — sietett oda hozzám.
— Nagyon fázok, fix, hogy tüdőgyulladást kapok! — És nem bírtam nem vigyorogni.
Arcát András felé emelte, rámosolygott:
— Nagyszerű, nyugiszuri bent. — nevetett. — A szibériai lányok nem kapnak tüdőgyuszit egy könnyen.
— Nem mondtad, doktor úr, hogy heroin van a kórtörténetben — bökte ki András.
Dani szeme kikerekedett, és rám bámult:
— Hogy mi?! Mikor használtál heroint?
— Húsz éve.
— Mi??? Minek?! És hogy volt?
— Hát, megölni magamat nem engedtél, kellett valami lassabban pusztító.
— Hogy jöttél ki belőle? Hogy-hogy nem tudjuk ezt rólad? Hogy nem derült ez ki eddig?
— Hát… Rólad mindent tudunk?
— Hát igen! — csattant fel Dani. — Vagyis most nem én fekszek itt. Nem fontos, hogy az én kórtörténetemben mi van. Na, de térjünk vissza hozzád, kinyírhatta a csontvelőd, olyan fiatalon.
— Ja.
— Ja?!
— Figyelj, Dani! Én már mondtam neked, hogy belehalok. Így is, úgy is. Te akarsz annyira kifilézni.
— Jesszus, srácok. Magatokra hagylak — mondta András, és azzal átment a nagy műtőbe.
— Figyelj — kezdte Dani –, nem érdekes, hogy drogoztál, ha húsz éve volt, és kijöttél belőle. Egyébként pedig hiába festett Sára oda annyi keresztet, már mind meghaltak. Sára is, és az összes drogos haverja. De te nem, téged nem vitt el… szóval hát mindent túl fogsz élni. A mai műtétet is. És ezt te is tudod!
Forgattam a szemem.
— Nem tudtam, hogy meghalt Sára. Sajnálom, Dani!
— Többezer Sára van odakint, és segítened kell nekem megmenteni őket. Most már nekünk kell felfestenünk a kereszteket, a mi felelősségünk, hogy ragyogjanak a bércek.
— Már mondtam Dani, hogy én nem olyan orvos vagyok, mint te. Nekem ez egy robotmunka, rabszolga vagyok a gépezetben. Nekem nincs szívem hozzá. Én csak megcsinálom.
— De mindent meg tudsz csinálni. A keresztek száma ettől gyarapodik. Eljössz velem az egyház melegedőjébe, és megmutatom, én honnan jöttem. És ha megérzed, hol van rád szükség, akkor Jézust is megtalálod a Sárákban, de legfőképp a szívedben.
Dani a mellkasom közepéhez érintette a kezét.
— Ez nagyon fáj! — néztem oda.
— Tudom — megsimogatott. — Megbetegedtél, és most meggyógyítalak. Jó? Kiscsibe?
Felé ugrottam, és az ölelésébe bújtam.
— Ígérd meg, hogy mindig ilyen dokis doki maradsz! Akkor is, ha most az én keresztem elporlad.